Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


radikális szocialisták

2009.02.23

A RADIKÁLIS SZOCIALISTÁK
 

„Rövid programunk: a fennálló osztálytársadalmi rendszer mindenároni megdöntése, és helyébe alkotandó a nép igényeinek megfelelő közös népuralmi rendszer.”

(Népakarat 1883. szeptember 15.)
 

ELŐZMÉNYEK
 

Az Osztrák-Magyar Monarchia és ezen belül Magyarország munkásmozgalmára a németországi szocialista áramlatoknak volt döntő hatásuk. A 19. század kezdeti magyar munkásmozgalomban nem volt mély nyoma más európai szocialista és anarchista áramlatoknak. Az 1868-ban megalakult Általános Munkásegylet, melyben a magyarországi szocialisták és kommunisták is képviseltették magukat (pl. Frankel Leó, Táncsics Mihály). A párizsi kommün (1871) leverését számos országban heves reakciós hullám követte; Magyarországon is letartóztatások, majd az 1872-es „hűtlenségi per” következményei szűkítették le az internacionalista Munkásegylet cselekvési körét. Németországban 1878-tól érvényben lévő Bismarck által bevezetett „kivételes törvény” és az anarchisták elleni ausztriai szigorított intézkedések következtében egyre több forradalmi nézeteket valló munkás kényszerült Magyarországon munkát vállalni.

1873. március 23-án alakult meg egy munkásgyűlésen a Magyarországi Munkáspárt. Első elnöke Ihrlinger Antal, titkára Külföldi Viktor, úgy 2-3000 tagja volt. 1873. április 25-tõl illegalitásba kényszerültek, Munkás Heti Krónika című lapjukban egyesülési és gyülekezési jogot, sajtószabadságot és általános választójogot követeltek. Egyfolytában kísérleteztek a párt legálissá tételére. 1878-ban a párt vezetői Frankel Leó vezetésével létrehozták a Nemválasztók Pártját. Külföldit még 1877. márciusában eltávolították a pártból. Külföldi ez év májusában Népszava címmel újságot indított, és 1878. június 9-10-én egy ellenzéki kongresszuson létrehoztak egy újabb Magyarországi Munkáspárt nevű szervezetet. Az elnökség tagjai: Külföldi Viktor, Bokros J., Kátser Flórent, Horváth János, Heckmann István (az utolsó kettő a radikálisokhoz tartozott később). A Magyarországi Munkáspárt tagjai között magyar valamint a magyarországi születésű, illetve bevándorolt németek, csehek és szlovákok egyaránt voltak. Főleg cipészek, asztalosok, szabók, és a sütők szakegyletébe tömörültek.

Az osztrák szocialisták központi orgánumának, a Gleichheitnek a szerkesztősége a lap hasábjain helyet adott a Magyarországról érkezett cikkek levelek formájában a különböző véleményeknek. Amikor azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ez a magatartás a mozgalom kettészakadfásához vezet, a viszály elsimítására és a megegyezésre szólította fel a két tábor híveit.

Megfelelő publicitás hiányában 1879-re a Külföldi által létrehozott laza pártalakulat, a Magyarországi Munkáspárt elszigetelődött, elveszítette bázisát, és fokozatosan szétesett. Ebben a helyzetben vetődött fel újra és egyre sürgetőbben a pártegység kérdése.

A kongresszus határozatait a vezetőség kérvényben terjesztette a parlamenthez. Tevékenységük a Népszava lapjain történő agitációs munkában és a Nemválasztók Pártjának szidásában merült ki. Tartózkodtak a kormány bírálatától, ragaszkodtak a legális tevékenységhez, a törvények betartásához. Tagsága nem volt egységes. Egy csoportja nemzeti alapon állt, párt másik szárnya a proletár internacionalizmus elvét vallotta (vezetői: Heckmann István, Horváth János, Váczi Nándor). Mind a Nemválasztók Pártja és mind a Munkáspárt egyaránt fontosnak tartotta az egység megteremtését, így 1880. január 25-én hosszas tárgyalások után elhatározták a Magyarországi Általános Munkáspárt létrehozását, mely az első legális, politikai jellegű önálló munkáspárt lett.. Az egyesülési határozat kimondta, hogy a párt felveszi a szociáldemokrata nevet. Programjukban megtalálható a föld és a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vétele, általános és titkos szavazás, egyesülési, gyülekezési és sajtószabadság, az állam és az egyház különválasztása, a tízórás munkanap, a gyermek- és a női munka védelme, munkásbiztosítás, rokkantsegélyezés, stb. Frankel egy zárt politikai párt létrehozására törekedett, amely az Internacionálé határozataihoz igazodik; Külföldi Viktor ezzel szemben megengedhetőnek tartotta a különböző felfogású, de antikapitalista nézeteket valló egyének csatlakozását. Külföldiék nagyobb gondot fordítottak a munkásság gazdasági követeléseire: a 10 órás munkanap, a munkásbiztosítás bevezetése, a nők és férfiak egyenlő bérezését akarták elérni. A párt vezetõi: Csillag Zsigmond, Politzer Zs., Csorba G., Frankel, Ihrlinger, Kürschner J., Mallár I., Kupa Á., Szabó S., Krizsala J. Hivatalos közlönyeik a Népszava és az Arbeiter-Wochen Chronik. (1890-ben felvehették a Magyarországi Szociáldemokrata Párt nevet.)

Az 1880-as pártalakító kongresszus után a Magyarországi Általános Munkáspárt sikereket ért el a munkások gazdasági helyzetének javításában, jó kapcsolatokat alakított ki a parlamenti ellenzék képviselőivel a választójogi küzdelmek során. A munkásviszonyok javulását csak a szakszervezetek (szakegyletek) létrehozásával, illetve megerősítésével próbálták elérni. Az 1875-ös belügyminiszteri rendelet megtiltotta a politizálást, a bérharcok szervezését, támogatását és csak önképzést és betegsegélyezést engedélyezte, így a szakszervezeti munka illegálisan folyt. A párt által a béremelésért és munkaidő csökkentésért vezetett megmozdulások, sztrájkok és munkabeszüntetések nem hoztak eredményt, sőt megtorló intézkedések következtek.

A program ellenére, a pártban baloldali ellenzéki csoport lépett fel, megalkuvással vádolva a pártvezetőséget,  és amelynek tagjai radikális szocialistának vallották magukat. Elsősorban a cipészegyletből kerültek ki, de számos szabó és asztalos is közéjük tartozott. Johann Most anarchista nézetei voltak rájuk a legnagyobb hatással (1880. augusztus 20-23-án Wydenben megtartott kongresszuson a német párt többek között őt is kizárta soraiból). A Freiheit mellett a Bécsben kiadott Die Zukunft című anarchista lap is eljutott Magyarországra.

A Németországban 1878-tól érvényben lévő Bismarck által bevezetett kivételes törvény, valamint az anarchisták elleni ausztriai szigorított intézkedések következtében egyre több forradalmi nézeteket valló munkás kényszerült Magyarországon munkát vállalni, ezzel is növelve a radikálisok táborát.

Februárban, a Radikális Szocialisták a Magyarországi Általános Munkáspárt 11 tagja (Knecht Pál, Braun Lipót, Kürschner Jakab, Práger Ármin, Szalay András, Heckmann István, Nagy Ágoston, Horváth János, Braun Lipót, Halász János,) nyílt levél közlését kérte a Freiheit és a Die Zukunft szerkesztőségétől. Elítélték a párt vezetésében uralkodóvá vált klikk- rendszert, bírálták mérsékelt programját és a "polgári" pártokkal való kompromisszumokat. Kijelentették, hogy a (Csillag Zsigmond, Kürschner Jakab, Ihrlinger Antal) vezetéssel szemben pártot alapítanak. Az illegális pártszervezetet a rendőrség szociálforradalmi, szociálanarchista pártnak nevezett és 1881 elején kiléptek a pártból.

A magyarországi radikálisok egyre közelebb kerültek a Freiheit által propagált elvekhez és harci módszerekhez, s távolodtak a szociáldemokrata mozgalom elfogadott irányvonalától. A mozgalom egyedüli feladatát a szocialista forradalomra való felkészülésben (forradalmi propaganda, szervezkedés) látták, és elutasítottak minden reformért indított küzdelmet.

 
A RADIKÁLIS SZOCIALISTÁK:
 

1881 szeptemberében megalakult a Radikális Szocialisták Végrehajtó Bizottsága. Tagjai: Práger Ármin, Heckmann István, Nagy Ágoston, Braun Lipót. Ezt a végrehajtó szervet ők "Cselekvõ Bizottságnak" hívták, amelynek célja az volt, hogy tervszerű vezetést adjanak a mozgalom élére. A szervezkedés illegális volt, illetve a cipészegylet kerete alatt történt. Hasonló működést szerettek volna létrehozni a szabóegyletben is, de ez a tervük elbukott.

Összejöveteleiken (heti 2- 3 alkalom), amelyek különböző vendéglők különtermeikben voltak, ritkán volt napirend. Megvitatták olvasmányaikat, főleg Marx, Bebel, Most, Lassalle, Weitling stb. írásait olvasgatták. Járatták a hírlapokat, igen jól ismerték (főleg a német és az osztrák) a nemzetközi osztályharcos lapokat. Megbeszélték az aktuális politikai eseményeket, mindig volt egy-két "külföldi" vendég, aki előadást tartott "otthonának" mozgalmáról.

1881. augusztus 14. a Népszava beszámol egy tüntetésükről, ami a Beleznay kertben folyt le. A magyar hatóságok letartóztatták Niemojevszkyt, aki részt vett II. Sándor meggyilkolásában. Fellépésükre a hatóságok elengedték a bebörtönzöttet.

A szervezkedés nem csak a főváros területére korlátozódott, szervezkedtek Pozsonyban, Eszéken, Kassán. Szoros kapcsolatot tartottak fenn az osztrák radikálisokkal, akik anyagilag is támogatták őket. Éppen ezért 1882. januárjára megérett az igény egy ellenzéki lap kiadására. Az első lapjukat Der Sozialist címmel adták ki (5000 példányban). A kiadótulajdonos Horváth János később Braun Lipót és Zlocha János, a szerkesztő Práger Ármin, később Horváth János. A havilapból öt szám jelent meg. Még két radikális lap jelent meg ebben az időben a Der Kommunist és a Volkswille. Osztályharcos szemléletük miatt sok proletár csatlakozott hozzájuk. Éppen ezért nem csak a hatóságok de az Általános Munkáspárt is igen keményen támadta őket. Csillag és Frankel nem egyszer "gazembernek", "árulónak", "ellenséges elemnek" nevezte őket, másszor pedig úgy akarták gyengíteni őket, hogy közös zászló alá akartak bújni és csak a módszert kérdőjelezték meg. Nemegyszer kárörvendően nyilatkoztak a radikálisok letartóztatásáról, és volt eset, mikor kevesellték a kiszabott büntetést. Egyébként komoly kritikai megjegyzést nemigen mertek tenni (nem is tudtak volna), hisz nem egy cikk szinte teljes egészében a Kommunista Kiáltvány alapján íródott. A radikálisok nem hagyták magukat és nem egyszer szétverték az Általános Munkáspárt gyűléseit. Csillagék idővel taktikát változtattak és nemzetiségi kérdést próbáltak faragni az ügyből, és nacionalista propagandával próbáltak maguknak munkásokat toborozni. A radikálisok kijelentették, hogy egy szocialista pártnak internacionalista alapon kell szerveződnie.

1882 végére a házkutatások, sajtóperek, börtönbüntetések a lapokat megbénították, s a párt új lapok kiadására készült. Ekkor vetődött fel egy magyar nyelvű lap megjelentetésének az ötlete is.

1883. február 19: a pártvezetőség hosszú vita után döntött a két lap szerkesztőbizottságáról. A Radikal és a Népakarat szerkesztőbizottságának a tagjai: Hoffmann Rudolf, Pudleiner Tamás, Czigelbrier Róbert, Heckmann István, Poór Árpád, Scheffler Albin, Szalay András és Tóth Endre. Később a két lapnak külön- külön szerkesztőbizottsága lett, a magyar nyelvű Népakaratnak Szalay, míg a német nyelvű, több ezres példányban megjelenő Radikalnak Práger lett a szerkesztője. A Magyarországon élő vagy itt munkát vállaló külföldi munkások között terjesztették, de eljutott Ausztriába és Németországba is. A több százas példányszámú Népakarat a "Magyar szocialisták közlönye" felírással jelent meg, a magyar olvasóknak szánták, ezért elsősorban a magyarországi eseményekkel foglalkozott. Magukat Magyar Szocialisztikus Munkás- Pártnak (Radikale Arbeiter-Partei Ungarns) nevezték. Ebben az időben szoros kapcsolatban álltak az osztrák radikálisokkal és anarchistákkal, a londoni Kommunista Munkás Művelődési Egylettel és Johann Most-tal. Elutasították a szociáldemokrata taktikát, a munkásosztály parlamenti harcát, a kapitalizmus reformját. Sokat foglalkoztak az Oroszországi eseményekkel várták, hogy kitörjön a forradalom, "ápolták" a párizsi kommün emlékét, valódi internacionalisták voltak újra és újra hangoztatták, hogy "a munkásoknak nincs hazájuk", nagyon fontosnak tartották kijelenteni, hogy a munkásosztály felszabadítása csak a saját műve lehet. Persze ezeket a megfelelő múlt századi patetikussággal, heroikussággal fejtették ki:

 

"Nekem nincs hazám, én hontalan vagyok, akinek tulajdona volt, vagy van, annak van hona, a munkásnépnek nincs vagyona, nincs is hona, a föld csak élő- s lakhelye…de ha majd a gyár, a műhely, a közlekedési eszközök a nép tulajdonában lesznek, akkor nekünk is lesz hazánk... az ilyen hazáért élek, halok, feláldozom magam érte. "

 

Radikálisan támadták az egyházat, a vallást, (elsősorban az egyházi oktatás „népbutító” jellege miatt) népszerűsítették a darwini eszméket.

 
 

TOLÓDÁS AZ ANARCHIZMUS FELÉ:

 

1883-84. több sztrájkot nem csak részvétükkel hanem anyagilag is támogattak. Nagyon fontosnak tartották a szervezkedést, illetve kritizálták a pusztán csak bérharcért küzdőket.

 

"A munkások helyzetét munkabeszüntetéssel nem lehet megjavítani, hisz attól még fennmarad a gazdasági bértörvény. A legkedvezőbb esetben ugyan momentán, rövid időre el lehet érni a helyzet javítását, de sohasem tartósan. "

(Radikal)
 

Ebben az időszakban az osztályellentétek mindinkább kiéleződtek, a párt egyre népszerűbb lett. Egyre több támadástól kellett tartaniuk. A Magyarországi Általános Munkáspárt is most már csak a nyílt támadással foglalkozott, és saját gyűléseiket rendőri védelemmel látták el. Egy per alkalmával így írtak: "Egy idő óta itt minden ad normam Bismarckianam megy. A vádlottak mindennapi oly dolgokat mondottak, amelyeket nálunk úton- útfélen hallhatni, de mivel szocialisták, munkások, mars be velük a kóterbe. Az illetők nem tartoznak a Magyarországi Általános Munkáspárthoz, de azt el lehet mondani, hogy mivel most minden zavargást nekünk rónak fel bűnül, azt mondhatjuk: ma neked, holnap nekünk."


1884. január, a radikálisok egyre népszerűbbek, mind több szervezet alakul országszerte. A Radikalból 6000, a Népakaratból pedig 800-1500 példány jelenik meg havonta. A Népakarat hasábjain jól követhetően szaporodtak az anarchista cikkek. A radikális szocialisták egy része határozottan anarchista irányba fordult, amíg mások nem fogadták el az állam és uralomnélküli önigazgató társadalom elvét. A fegyverhasználat jogosságában azonban mind egyetértettek. Ez, a nemzetközi szinten elszaporodó anarchista terrorizmus propagandájának is köszönhető. A Népakarat hasábjain is megjelennek a házi készítésű robbanószerek receptjei.

 

„…a következő eszközöket ajánljuk a függetlenséged elérésére: gyújtogatás, adómegtagadás, középületek légberöpítése, közpénztárak kirablása, felsőbb hivatalnokok, katonák, gyárosok, rendőrök stb. meggyilkolása, mi már a közelebbi koronázási ünnepélyek alatt megkezdendő, mihelyt megadják alulírottak a jelt akár gyilkossággal, akár más hasonló tettel!”

(1883. március 18. – Népakarat)
 

1884. január vége Bécsben, a szaporodó merényletek miatt bevezetik a kivételes állapotot. Március 9-ig mintegy 500 anarchistát utasítottak ki, több száz társukat pedig őrizetbe vették. Rengetegen jöttek Magyarországra is, ahol a párt tagjai segítették, elszállásolták, biztonságba helyezték és nem egy esetben még megfelelő munkahelyet is találtak számukra. A letartóztatottaknak védőügyvédet, családtagjaiknak anyagi támogatást szereztek és a felmerülő költségekre előteremtették a pénzt. Aktív tevékenységüknek köszönhetően ismeretségük és népszerűségük nőtt és mind többen kerültek ily módon az anarchista eszmékkel és a csoporttal is kapcsolatba.

A Népszava – válaszként – sűrűn foglalkozott a hazai és a külföldi anarchisták tevékenységével, minden esetben elhatárolódva tőlük. Felvilágosító, szervező munkát kívánt végezni az anarchista megmozdulásokat kilátástalannak ítélve. Beszámolókat olvashatunk (a rendőrségi jelentésekben is) az Ausztriában történtekről: Hlubek rendőrtisztnek a floridsdorfi munkásgyűlésen történt haláláról, az Eisert-féle rablógyilkosságról és Blöch rendőr haláláról. Az ausztriai rendőrök ellen elkövetett merényletek miatt a magyar titkos ügynökök körében növekvő nyugtalanság uralkodott.  

Az osztrák kormány sem nézte tétlenül az anarchisták tevékenységét: 1884. január 31-én Bécsben és környékén életbe léptették a szocialisták ellen a kivételes törvényeket, melyek értelmében az anarchistáknak tartott német, osztrák, cseh és magyar munkásokat kiutasították Ausztria területéről. Közülük sokan jöttek Magyarországra és Budapesten telepedtek le. A Budapestre érkezők jelenléte a magyar rendőrség feladatait is megnövelte.

1884. február 2. Tisza Kálmán utasította Thaisz Elek főkapitányt, hogy az előreláthatóan Magyarország területére menekülő szociáldemokrata és anarchista munkásokat figyeltesse és gondoskodjon kitoloncolásukról. A bécsi császári és királyi rendőr-igazgatóság (KKPDW) több ízben megküldte a kiutasítottak névjegyzékét. Thaisz Február 27-én rendeletet adott ki, amelyben kiutasította a főváros területéről az anarchista és szocialista mozgalmárokat (csaknem száz munkást toloncoltak ki, köztük a szociálforradalmárok 20 tagját is). Két nappal később koholt vádak alapján (Eisert bankár elleni rablógyilkosságban való részvétel), valamint lázító röpiratok előállítása, nyomtatása és terjesztése miatt letartóztatták Prágert. Bár nem tudták bizonyítani a vádakat, letartóztatásban maradt, mert a királyi főügyész szerint „alkotmány és tulajdon elleni izgatás, valamint a törvény által bűntettnek nyilvánított cselekmény magasztalása által elkövetett bűntettek is terhelik. A párt "vezetését" Heckmann István vette át.

A szocialisták sem nézték tétlenül az ellenük indított hajszát. 1884. február 30. a radikálisok gyűlésén, mintegy száz ember jelenlétében Szalay társaival megverte és lefegyverezte a figyelésükre kiküldött Tóth Ambrus I. osztályú rendőrt.

1884. március 13. éjjel 10 rendőrtiszt, 28 polgári biztos és 40 rendör a budapesti anarchisták lakásán házkutatást tartott. Letartóztattak 36 párttagot, és kitoloncolták a fővárosból. A letartóztatások után a Népakaratnak még négy száma jelent meg Scheffler Albin, Mrohály János majd Topalits Pál szerkesztésében.

A letartóztatott anarchisták ellen sem az ügyészség, sem a rendőrségi vizsgálat nem járt eredménnyel. Nem tudtak rájuk bizonyítani (Práger, Fried és Rusz kivételével, akik ellen vádat emeltek) semmilyen főbenjáró bűnt: csak azt, hogy tiltott sajtótermékeket olvastak, terjesztettek, részt vettek be nem jelentett gyűléseken, illetve az Ausztriából kiutasítottakat támogattak, kényszerútlevéllel születési helyükre toloncolták.

Március 31-én újabb letartóztatások voltak, "az anarchista-gyanússágát" már nem csak a Népakarat és a Radikal lefoglalt számai jelentették, hanem az ott talált Népszava számok is. Holott a Népszava írói még a liberális politikusoknál is (pl. Eötvös Károly, aki felszólalt a Práger ellen elkövetett jogtalanság miatt) jobban elhatárolták magukat.

Práger és társai ellen folyó vizsgálat során áprilisban Scheffler tanukénti kihallgatása során elrendelték őrizetbe vételét, a bécsi rendőrök meggyilkolásában való részvétel miatt. (1883 október 26-án megtartott langenzersdorfi anarchista gyűlésen, határozták el Blöch és Hlubek meggyilkolását.) Az említett vádat nem tudták bizonyítani, ellenben más bűntett elkövetése – a Népakaratban megjelent „Márciusi nagy napok”, az „Anarchistákról”, az „Ausztria vérebei” cikkei – miatt 1 év 9 hónapállamfogházra és hatszáz forint pénzbüntetésre ítélték.

1884. május 2. a súlyos tüdőbeteg Szalay András, akit letartóztatása után csak egy héttel vittek kórházba, belehalt betegségébe. Május 4-én nagyszabású munkásdemonstráció zajlott le a temetésen.

A rendőri intézkedések és a tömeges letartóztatások óvatosságra intették a szocialistákat és anarchistákkal szimpatizálókat. Elbújni nem tudtak a titkos-ügynökök és feljelentők szeme elől. Továbbra is rendőri megfigyelés alatt álltak és időnként beidézték őket a rendőrségre és „elbeszélgettek” velük. A fővárosból kitoloncoltatott szocialisták az ország különböző pontjain szóródtak szét. A lapok beszűntek önálló pártot nem szerveztek. De a vereség látszólagos volt, hisz így most az állam pénzén küldték szét az agitátorokat országszerte. Horváth János Aradon, Braun Lipót Szabadkán, Heckmann István Pécset és Szegeden, Práger hat éves börtönbüntetése után Kaposváron, Pudleiner Tamás Kassán, Tamássy Árpád Újpesten, Czigelbrier Róbert Bártfán szervezkedett. A radikálisok élvezték a csatát: nem az anyapárt győzte le őket, hanem az osztályállam. A polgári sajtó ettől kezdve tett egyenlőségjelet az anarchizmus, a bűnözés és a terrorizmus közé. A radikális párt több tagja a 80-as évek végén csatlakozott az Engelmann Pál-féle ellenzékhez, mások, mint Poór Árpád, Horváth János és mások a független szocialistákhoz.

 

„Egy rövid periódusban, 1880-1884 között az osztrák és a magyar munkásmozgalomra az anarchista ideológia oly mértékben hatott, mint más európai országokban –Spanyolország és Itália kivételével – sehol sem.”

   (George Woodcokc)

 

„Az ország több részéből érkeznek hozzánk olvasóinktól levelek, kikhez lapunk első száma nem jutott, s így az abban kifejtett jelszavunkat (programunkat) nem ismerik, kérik annak kifejtését újból. Eleget téve az érdeklődő nagyközönség óhajának, következőkben foglaljuk össze bővebb magyarázattal programunkat: Az 1878-ik évi június 10-én, Budapesten a "Nemzeti Szálloda" nagytermében megtartott kongresszuson a következő "programpontok" fogadtattak el :

1. Általános, egyenlő, közvetlen választási jog, titkos és kötelező szavazással, adassék meg a 20 éveseken kezdve minden állampolgárnak, történjék a választás, bár az állam, a megye, a város vagy községek érdekében. Az országos és megyei választások községenként foganatosíttassanak. A választási nap mindig egy vasárnap vagy ünnepnapra tűzessék ki.

2. A törvények közvetlenül a nép által hozassanak, azaz: a népnek azon joga, hogy törvényeket javasolhasson vagy elvethessen, biztosíttassék. A béke és háború fölötti kérdésekben döntsön el az általános népszavazás.

3. A rendek, a birtok, a születés és a vallásfelekezet utáni előjogok töröltessenek el.

4. Általános, kivételnélküli védkötelezettség. Az állandó hadseregek helyébe hozassék be az általános népfölfegyverkezés.

5. Minden kivételes törvény, névleg a sajtó, egyesülési és szövetkezési törvények és rendeletek, töröltessenek el, általában mindazon törvények és rendeletek, melyek a szabad véleménnyílvánítást, a szabad gondolkozást és szabad bírálást megszorítják.

6. A bíráskodás joga közvetlenül a nép által gyakoroltassék. Az igazságszolgáltatás semmiféle költségbe ne kerüljön.

7. Általános és egyenlő, az állam által eszközelendő népnevelés. Minden gyermek az iskolába járásra köteles. A tanítás minden tanintézetben nyilvános és díjmentes legyen

8. A hittanítás az iskolában eltiltassék. A vallás magánügynek nyilvánittassék.

Továbbá követeltetett:

1. A politikai jogok és a szabadságok a lehető legnagyobb mérvbeni kiterjesztése a fenti követelések értelmében.

2. Az államra és községekre egyetlen egy adó; a fokonkénti jövedelmi adó, vetendő ki, mind a többi adók, jelesül a népet terhelő közvetett adók eltörölendõk.

3. Teljes sajtószabadság. A hírlapi kautió eltörlése.
4. Korlátlan szövetkezési jog.

5. A társadalom viszonyaihoz alkalmazott, törvényileg megszabott napi munkaidő. A vasárnap és éjjeli munka eltiltása.

6. A gyermekmunka, valamint minden az egészségnek és erkölcsiségnek ártalmas női munka eltiltása.

7. A néptanítók fizetésének javítása.
8. A perügyekbeni védelem szabadsága.

9. A munkások életét és egészségét oltalmazó törvények. A munkáslakások közegészségügyi ellenőrzése. A bányák, gyári, kézműves- és házi ipar felügyeltetése a munkások által választott hivatalnokok által. A munkások segélyegyleteinek teljesen önálló kezeltetése.

1O. A rabmunka szabályozása.
(Népakarat, 1883. szeptember 15.)

 

Az itt felsorolt és a kongresszuson általánosan elfogadott "programpontok" azóta többnyire minden munkásgyűlésen publikáltattak, és elfogadásra indítványoztattak; de a gyűléseket ellenőrző "rendőr"- tiszt mindenkor megtagadta szavazat alá bocsátani az indítványt, vagyis a kormány ezen hivatalos közege által kijelentette, hogy a "program" maradhat örökre "program" de törvényes úton meg nem valósulhat a munkásság jogos követelése soha! Így elzárva előttünk a jogkövetelés és a jogos önvédelem törvényes útja, még csak reményünk sem lehet, hogy majd idővel az a máris égető társadalmi kérdés, a szociális kérdés, (a munkáskérdés), vagyis a megélhetés kérdése törvényes megoldást jelent, mert a jelent uraló osztálytársadalmi rendszer őrei, a hatalom uralói, kik e kor bölcseinek tartják magukat, a munkáskérdés megoldását úgy fogják föl, hogy azon embereket, kik a népet jogai követelésére fölhívják és buzdítják, börtönbe kell vetni mint jogtalan izgága zavargókat, mert még végre a nép öntudatra is ébredhet, és akkor a kényúri hatalomnak vége, és nem tűri tovább a sanyargatott munkásnép a nagybani termelők (földbirtokosok), gyárosok, tőkepénzes uzsorások és a hatalmi zsoldosok önkényuralmát, mit jelenben számukra törvény biztosít, fölkel a nép, s mit hosszú évekig hiába követelt, kért, az emberi jogot, szabadságot kívánva, erejének tudatával bírva nem lesz többé szolga; kivívja a nép, forradalom által. A fönnálló rendszer alapján, jogunk követelésére nem marad más hátra, mint forradalmi állást elfoglalni, mert a tapasztalat bizonyítja, hogy a forradalom az egyedüli, mely a korszerűtlen, vénhedt társadalmi rendszert ledönti és újat épít.


Rövid "programunk" a fönnálló osztálytársadalmi rendszer minden ároni megdöntése, és helyébe alkotandó a nép igényeinek megfelelő közös népuralmi rendszer, mert míg osztályuralom létezik, a nép örökös nyomorban sínylődik, s az uralom rabszolgája lesz; a csalárd pénzlábakon álló rendszert csakis forradalom döntheti meg; egy "nemzetközi" népforradalom. Valamint a hatalmak nemzetközileg szövetkeznek a nép elnyomására és kizsákmányolására, úgy a nép is szövetkezhet a hatalom megdöntésére,- ezt követeli a nép érdeke, ha meg akar szabadulni a zsarnoki rabiga alól.


Hosszú évszázadokig nyögött a munkás jobbágy nép, a jogos nemesi bigottság alatt; hiába hangoztatta kérő, követelő szavát, meghallgatásra nem talált, míg végre ütött a tett, a bosszúállás órája, mit megszült a minden vad önkényt és jogbitorlást fölemésztő idő és kor szelleme, kitört a forradalom, a jobbágyság fölszabadítása magát, valamint minden nagy társadalmi kérdést, úgy a szociális munkáskérdést is a forradalom fogja megoldani, ha majd a nép megismerte osztályát és ellenségeit. A válságos időt sietteti az erőszakoskodó hatalom, az eszközöket szentesíti az alkalom, az emberiséget érleli a kor szelleme és a mesterek mestere a hatalmas idő és a sors.


A fönnálló kényúri rendszer alatt a legegyügyűbb pór is gondolkodni kezd. Gondolkodóba ejti a nyomasztó viszonyok tűrhetetlensége. Kora tavasztól késő őszig fáradva dolgozik a munkás- földmíves a nagybirtokos rengeteg pusztáján, sok száz társával. Egész évi fáradtságának gyér díja alig néhány métermázsa gabona, melynek színe- javát még haza sem viheti, egyenesen a kufár uzsorás tölti raktárában részint uzsorapénz és kamat fejében. Részint készpénzért, hogy adóját fizethesse, mert a hatalom már nagyon jól tudja, hogy mikor lehet a pórnéptől pénzt zsarolni; aratás után küldi is szét kérlelhetetlen bérenc kopóit, a végrehajtókat, kik mindent elkövetnek, hogy az állam rettentő nagy kiadásait legyen miből fizetni az ingyenélő hadsereg százezreit és az időt meg lopással töltő sok megyei és állami tisztviselők nagy díjazásait; a kényúri hatalom fényűzésének fedezésére megfosztják a szegény munkásnépet részes aratással keresett gabonájától. Sovány tengeri és burgonyával tengeti életét; míg a gőgös "földesúr" kinek egész éven át dolgozott sok századmagával fényes palotából kéjelegve nézi a hangyaszorgalmú népet és jókedvében nagyot nevet a tele magtár mellett, melyet a neki a szolgalelkű nép megtöltött, és ha megszorulnának néhányan, kik részt vettek a munkában, eszükbe sem jutna talán segélyt kérni ott, hol egész éven át dolgoztak. Pedig erre alaposan építhetnének jogot; de hát segélyt hiába is kérnek, hisz szépszerével úgysem nyernének, ha mindjárt éhen vesznének is... A munkásnép önmaga oka nyomorának, a munka képezi a vagyont, a munkás teremt mindent; mit ér a nagybirtok, ha nincs aki, munkálja, nem hoz hasznot; tehát amit a föld terem, azé, aki megműveli; mit ér a gyár, ha üresen áll, ha nem dolgozik benn a munkás, a gyáros milliókat nem szerez, ha meg nem lopja a munkáskezet.


MUNKÁSNÉP! MINDEN A TIED! ÉBREDJ! NAGY IDÕ KÖZELEG, EMBERI JOGOT KÖVETELNEK A NÉPEK VILÁGSZERTE!”