Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a kronstadti felkelés (1921)

2008.11.20

A KRONSTADTI FELKELÉS
 

„…Minden nappal a remény új darabja hal meg. Terror és despotizmus fojtja meg az októberben támadt életet. A forradalom jelszavai már a múlté, eszméit a nép vérébe fojtották…A diktatúra lábbal tiporja a tömegeket…Elérkezett az ideje, hogy elmondjuk az igazságot a bolsevikokról. Le kell rombolni a mítoszt.”

(Alexander Berkman)
 
BEVEZETŐ:

A polgárháború időszaka (1918-1920) az I. világháborúban ellehetetlenült lakosság tűrőképességét a végletekig próbára tette. A gazdasági javak és szükséges szociális feltételek hiánya miatt a Vörös hadsereg felállítása és működtetése csak teljes állami irányítás alá vont gazdaságpolitikával, a hadikommunizmussal tűnt lehetségesnek. Ez a gyakorlat nem kizárólag a bolsevik hatalom "találmánya", ilyen módszereket az I. világháború során több ország is alkalmazott áru-, illetve nyersanyaghiány esetén. A bolsevik változat azonban abban különbözik a többitől, hogy a (polgár)háborús igények teljesítésén túlmenően egyúttal a szocialista tervgazdálkodás "alapozó szakaszának" is tartották ezt az egyébként csak átmeneti időszakot.

A hadikommunizmus időszakában (1918-1920) befejeződött az államosítás, s még a munkásellenőrzést is megszüntették a vállalatoknál. Minden szinten az állami ellenőrzést kívánták érvényesíteni. A hatóságok kivonták a pénzt a forgalomból (a munkások is természetben kapták a fizetésüket), megszüntették a legális kereskedelmet, s elrendelték a terménybeszolgáltatást is. Mivel ez egyre inkább akadozott, ezért matróz- és munkásosztagokat küldtek a falvakba, melyek rekviráltak. A lakosság ellátását a jegyrendszer bevezetésével és fejadagok megállításával igyekeztek biztosítani. Természetesen a hadsereg ellátását követően a városok ellátására törekedtek. A feketekereskedelmet azonban nem tudták megszüntetni, s a parasztok a termény elrejtésével, a földek bevetetlenül hagyásával reagáltak a kormányzat túlzott elvárásaira.

1920-21 telén az orosz forradalom rendkívül válságos szakaszon ment keresztül. A lengyelországi hadjárat vereséggel végződött Varsónál és az orosz forradalom elszigetelődött. Küszöbön állt a burzsoá restauráció veszélye. A szovjet kormány a bürokrácia hatalmának növelését alkalmazta. Az addig a szovjetekhez tartozó jogosítványokat átruházta a „végrehajtó bizottságokra”, az osztály diktatúráját felváltotta a párt diktatúrájával.

A munkásellenzék létrejötte a párton belül, melyet nemcsak a párton belüli proletárfrakció támogatott, hanem a szervezetlen munkások hatalmas tömegei is, a pétervári munkások általános sztrájkja röviddel a kronstadti lázadás előtt, s végül maga a kronstadti felkelés is a tömegek vágyait fejezték ki, akik többé-kevésbé világosan érezték, hogy egy „harmadik fél” kezdi tönkretenni győzelmüket. Mivel a hatósági erőszak fokozódott, ezért a polgárháború lecsengésével 1920 nyarán országszerte parasztfelkelésekre került sor. Ekkorra már azok is megelégelték ezt a politikát, akik a polgárháború alatt még kielégítő magyarázatnak tartották a külföldi és fehér veszélyre való hivatkozást. Sorra adták vissza a párttagkönyveket, s számos leszerelt vöröskatona állt be a felkelők közé. A legveszélyesebb felkelések egyike a tambovi tartományban volt. Ez a terület hagyományosan termékeny vidéknek számított, de itt is az egy főre jutó évi gabonafogyasztás 293 kg-ról 69-re esett vissza, melyből a beszolgáltatás után már csak 25 kg maradt. (A megélhetéshez kb. nyolcszor ennyi gabonára lett volna szükség!) Mintegy 20-50 ezer főnyi "gerillát" sikerült mozgósítania a felkelés parancsnokának, s a hadsereg alakulatai sem tudták felszámolni az ellenállását, csak terrorisztikus eszközök (koncentrációs tábor, deportálás, nyilvános kivégzések) alkalmazásával értek célt.

A kommunista párton belül a demokratikus centralisták csoportja követelt több hatalmat a helyi szovjeteknek orvosságként a politikai hatalom polgár­háború idején történt egyre fokozódó központosítására. E köve­telés mögött nem csupán egy maréknyi radikális értelmiségi állt. A téli hónapok folyamán széleskörű, a tengerészeket és katonákat, a parasztokat és a munkásokat egyaránt átfogó elégedetlenségi hullám bontakozott ki, mivel az emberek vágy­tak 1917 anarchikus szabadságára, és ugyanakkor helyre akarták állítani a társadalmi stabilitást, és véget akartak vetni a vérontásnak és a gazdasági nyomornak. Ezekből az egymásnak jórészt ellentmondó törekvésekből nőtt ki az egyik legsúlyo­sabb belső válság, amivel a bolsevikoknak hatalomra jutásuk óta szembe kellett nézniük. 1921 márciusára a szovjetrendszert elsöpréssel fenyegette a parasztfelkelések, a munkászavargások és a kronstadti felkelésben tetőző hadseregbeli elégedetlenség hulláma.

Az év végére már a fővárosban, Petrográdon is ellátási gondok jelentkeztek, s ahogy Moszkvában, úgy a "forradalom bölcsőjében" is sztrájkhullám söpört végig.

1920 novemberében foglalkozni kezdtek a hadikommuniz­mus mérséklésének gondolatával, de akkor még távolról sem volt biztos, - ez csak hét-három hónappal később következett be -, hogy azonnali irányváltoztatásra van szükség a társa­dalmi robbanás elkerüléséhez egészen 1921 februárjáig, amikor Lenin megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy bevezessék az Új Gazdasági Politikát (NEP). Ekkor azonban már túl késő volt ahhoz, hogy elkerüljék a kronstadti tragé­diát.

Kép 
PÉTERVÁR, 1921. FEBRUÁR

Sok üzemet bezártak az üzemanyaghiány miatt és az alkalmazottak az élelmiszeradagok felét kapták (fél font kenyér mindenkinek). A munkások gyűlést hívtak össze a kialakult helyzet megvitatására, de megtartását nem engedélyezte a hatalom.

A Trubocsnyi üzem munkásai is sztrájkba léptek. Azt panaszolták, hogy a téli ruhák elosztása során a kommunisták aránytalanul előnyösebb helyzetbe kerültek, mint a pártonkívüliek. A kormány a panaszt mindaddig nem volt hajlandó kivizsgálni, amíg az emberek nem veszik fel a munkát.

A sztrájkolók tömege az üzemtől nem messze, az utcán gyűlt össze, és szétoszlatásukra katonákat vezényeltek ki. Ezek a katonai akadémia fiatal kommunistái, az úgynevezett „kurszantik” voltak, erőszakot nem alkalmaztak.

A kormány öntelt fellépése miatt, a sztrájkolókhoz sokan csatlakoztak az Admiralitás boltból és a Galernaja dokkból. Megpróbálkoztak az utcai tüntetéssel is, de azt a katonaság meghiúsította.

A sztrájk február végére egyre nagyobb méreteket öltött. A Petronnij, a Baltijszkij és a Leferm üzemek is felfüggesztették a munkát. A kormány a munka folytatására szólított fel és Zinovjevet - a Védelmi Bizottság vezetőjét – különleges jogkörrel ruházza fel. A szovjet határozatot hozott a Trubecsnyi üzem munkásainak elbocsátásáról, ami az élelmiszeradag megvonásával járt. Másnapra a sztrájkolók közleményei és szabadságot követelő plakátjai árasztották el a várost.

E felhívással egyidőben a pétervári bolsevikok nagy pro­pagandakampányt kezdtek, hogy lecsillapítsák a nyugtalanságot a városban. Minden kerületben külön figyelmeztették a sztrájkolókat, hogy ne játsszanak az ellenforradalom kezére. Az éh­ség, a kimerültség és a hideg, hangzott a kormány érvelése, annak a "hatéves háborúnak" a szükségszerű következménye, amely végigsöpört az országon. Vajon szükségét érezték-e a "fehérgárdista disznók" és támogatóik, hogy kárpótlást fizes­senek azért a drága győzelemért? A sztrájkolók és tüntetők fellépésének kizárólagos haszonélvezői, jelentette ki a Péter­vári Szovjet, a lengyel földbirtokosok Rigában és az angol tőkések Londonban voltak, akik a tárgyalóasztaloknál a nagyobb kedvezmények követelésével léphetnek fel.

 „Alapvető változás szükséges a kormány politikájában. Min­denekelőtt szabadság kell a munkásoknak és a parasztok­nak. Nem akarnak többé a bolsevikok dekrétumai szerint élni. Ellenőrizni akarják saját sorsuk alakulását. Elv­társak, támogassátok a forradalmi rendet! Szervezkedje­tek és elszántan követeljétek: Engedjék szabadon az összes szocialista és párton kívüli munkást; töröljék el a szükségállapotot; biztosítsanak minden munkás számára szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot; az üzemi bizottságokat, szakszervezeteket és a szovjeteket sza­badon válasszák! Hívjatok össze gyűléseket, fogadjatok el határozatokat és indítsatok küldöttségeket a hatóságokhoz követeléseitek megvalósítása érdekében!”
(egy röpcédula)

A cseka emberei sokakat letartóztattak és a reakciós politikák miatt (az összes forrás úgy becsüli, hogy 1921 első három hónapja során Oroszországban mintegy 5 000 menseviket tartóztattak le, beleértve a párt egész Köz­ponti bizottságát is. Ezzel egyidőben azt a néhány ismert eszert és anarchistát is őrizetbe vették, akik ez idáig szabadlábon maradt.), felszámoltak sok munkástanácsot is. Mivel a városi helyőrség szimpatizált a sztrájkolókkal, vidékről rendeltek fel katonákat és március elsejével kihirdették a rendkívüli állapotot. Éjszakára Pétervár katonai táborrá vált. A kerületekben a gyalogosokat megállították és ellenőrizték irataikat. A színházakat és a mozikat bezárták, a kijárási tilalmat szigo­rúan betartották. A feszültség növekedésével fokozódott az antisze­mitizmus, elsősorban az ipari munkások között, amit a Péter­vári Szovjet a fehér ügynökök által terjesztett zsidógyűlölő irodalomnak tulajdonított. Ez bizonyos mértékig igaz volt, de az antiszemitizmus az orosz parasztok és munkások szokatlanul nehéz helyzetekre adott ha­gyományos válasza volt. Pétervár zsidó lakói nyugtalankodtak, sokan elhagyták a várost, attól tartva, hogy pogromra kerül sor, ha a kormány összeomlik és a csőcselék elszabadul az ut­cákon.

Miután nagy katonai erőket összpontosítottak a városban, a bolsevikok még több sztrájkoló elbocsátásával akarták megfé­kezni a tiltakozó mozgalmat. Ez - mint a Trubocsnyij és a Laferme gyár esetében - egyet jelentett azzal, hogy a munkásoktól megvonják fejadagjukat.

Közben a bolsevikok még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy propagandájukkal rábírják a sztrájkolókat a munka felvéte­lére, és ezzel kerüljék a vérontást. Az újságok mellékleteit, a - népszerűségnek örvendő - párttagokat felhasználták az agitációra az utcákon, a gyárakban és a laktanyákban. Az agitátorok központi témája a sztrájkok és tüntetések elítélése volt, ami­ket a fehérgárdisták és mensevik és eszer szövetségeseik akna­munkájára vezettek vissza. Ez az érvelés három éve ismételgeté­se miatt már unalmassá vált, írta Emma Goldman, de mégis volt bizonyos hatása, különösen azért, mert a mensevikek és az eszerek kísérletet sem tettek annak tagadására, hogy aktív szerepet játszanak a zavargásokban.

Azonnal külön élelmiszeradagokat osz­tottak szét a katonák és a gyári munkások között, megnövelték az élelmiszer és a kenyéradagokat. Emellett Zinovjev február 27-én sok további engedményt jelentett be, amelyek a munkások legsürgetőbb követeléseit teljesítették. Engedélyezték, hogy a lakók elhagyják a várost élelmiszer-beszerzés céljából. Ezt megkönnyítendő Zinovjev ígé­retet tett arra, hogy személyszállító különvonatokat indítanak a város körüli területekre. Az utakat ellenőrző alakulatok Pétervár körül utasítást kaptak, hogy ne kobozzák el az élel­miszert a munkásoktól, ehelyett a spekuláció megakadályozásá­ra fordítsanak figyelmet. Zinovjev azt is bejelentette, hogy 18 millió tonna szenet hoznak be külföldről, ami hamarosan megérkezik és enyhíteni fogja a fűtőanyaghiányt Péterváron, és a többi városokban. De a legfontosabb az volt, hogy beje­lentette: elérkezett az ideje, hogy az erőszakos gabonabegyűjtést felváltsák a terményadóval. Ennek eredményeként a jónéhány napos feszültség után a pétervári zavargások gyorsan megszűntek. Március 2-án és 3-án szinte valamennyi sztrájkoló üzem dolgozni kezdett. Az enged­mények megtették hatásukat, mivel elsősorban a hideg és az éh­ség váltotta ki a széleskörű népi elégedetlenséget. Nem tagad­ható azonban az sem, hogy a katonai erő alkalmazása és a széles­körű letartóztatások is, nem beszélve a hatóságok fáradhatatlan propagandatevékenységéről, lényeges szerepet játszottak a rend helyreállításában. 

 
MÁRCIUS:

1921-ben Kronstadt a Balti Flotta fő támaszpontja volt. Népessége mintegy 50 000 főre rúgott, ezek fele civil, fele katona volt. Ez utóbbiak közül a többséget a flotta tengerészei alkották, míg a többiek zömükben tüzérek voltak, akik az erődben és a környező sziklákon lévő erődítményekben és tüze­lőállásokban szolgáltak. A polgári lakosság többsége az erőd­ben vagy a kikötőben polgári alkalmazottként, vagy munkásként a dokkokban dolgozott, vagy a raktárakban és a város boltjai­ban. A többiek gyári munkások, kézművesek, halászok, kiskeres­kedők és a szövetkezetek és a városban lévő kormányintézmények alkalmazottai voltak.

1921. február közepén a feszültség a Balti Flottánál már forrpontig hevült. A hónap végén söpört át péterváron a sztrájkhullám. A zavargások híre szinte azonnal eljutott Kronstadtra, ahol a "Vörös Pityer" munkásosztályával való forradalmi szolidaritás 1905 és 1917 óta hagyomány volt.

Március 1-re a Balti Flotta első és második hajórajának legénysége tömeggyűlést hívott össze a Jákornij (horgony)-térre. A gyűlésen 16 000 tengerész, vöröskatona és munkás vett részt. A gyűlésre meghívták Kalinyin, köztársasági elnököt, és Kuzmint, a Balti Flotta politikai biztosát. A Kronstadti Szovjet Központi Bizottságának elnöke, Vaszilijev. Megvitatták a Péterváron kialakult helyzetet és bár kihangsúlyozták hűségüket a szovjet rendszer iránt, de elítélték a bolsevik bürokráciát. A gyűlésen határozatot fogadtak el, miszerint:

 

A BALTI FLOTTA ELSŐ ÉS MÁSODIK HAJÓRAJA LEGÉNYSÉGÉNEK NAGYGYŰLÉSÉN ELFOGADOTT HATÁROZAT

1.        A jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok kívánságait, ezért meg kell szervezni a szovjetek azonnali újraválasztását titkos szavazással, gondoskodva minden munkás és paraszt számára a szabad választási propagandáról.

2.        Biztosítani kell a szólás- és sajtószabadságot a munkásoknak és a parasztoknak, az anarchistáknak és a baloldali szocialista pártoknak.

3.        Biztosítani kell a gyülekezési jogot a szakszervezeteknek és a munkásszervezeteknek.

4.        Legkésőbb 1921. március 10-ig össze kell hívni a pétervári, kronstadti és a Pétervár vidéki munkások, vöröskatonák és tengerészek pártbefolyástól független konferenciáját.

5.        Szabadon kell bocsátani a szocialista pártok minden politikai foglyát, és minden munkást, parasztot és tengerészt, akiket a munkás- és parasztmozgalmakkal kapcsolatban börtönöztek be.

6.        Bizottságot kell választani a börtönökben és koncentrációs táborokban tartottak ügyeinek kivizsgálására.

7.        Meg kell szüntetni minden "politogyelit", mert egyetlen párt sem rendelkezhet sajátos kiváltsággal nézeteinek propagálásában és nem kaphat kormányzati támogatást ilyen célokra. E helyett helyileg választott oktatási és kulturális bizottságokat kell létrehozni, amelyeket a kormány finanszíroz.

8.        Azonnal fel kell oszlatni minden "zagragyityelnyie Otrjagyit".

9.        Egyenlővé kell tenni minden dolgozó fejadagját, azokét kivéve, akiknek foglalkozása káros az egészségre.

Meg kell szüntetni a kommunista harci egységeket a hadsereg minden területén, valamint a gyárak és üzemek kommunista őrségét is. Amennyiben szükségesnek minősül ilyen egységek és őrségek fenntartása, ezeket a hadseregben a közkatonákból állítsák ki, a gyárakban pedig felállításukat bízzák a munkások megítélésére.

Teljes cselekvési szabadságot kell biztosítani a parasztoknak a földjükön és jogot kell kapniuk állattartásra, amennyiben azt saját eszközeikkel, azaz bérmunka alkalmazása nélkül meg tudják oldani.

Fel kell szólítani a hadsereg minden fegyvernemét és kadéttiszt elvtársainkat, hogy csatlakozzanak határozatainkhoz.

Követeljük a legteljesebb nyilvánosságot határozataink számára.

        Követeljük egy utazó ellenőrző bizottság létrehozását.

Követeljük az iparűzés szabadságát, amennyiben nem alkalmaz bérmunkát.

Kronstadt nyugtalankodik. A Petropavloszk hadihajó a Szevasztopol és a Reszpublika sorhajó matrózai támogatásukról és együttérzésükről biztosították a sztrájkolókat. Eközben zavargások törnek ki Moszkvában és parasztlázadások Tambovból, Szibériából, Ukrajnából és a Kaukázusból.

Kép

Március 2-án létrehozták az Ideiglenes Forradalmi Bizottságot, amely a Petropav1ovszk fedélzetén állította fel főhadiszállását, ott, ahol két nappal korábban kezdetét vette a mozgolódás. A Bi­zottság sietve fegyveres osztagokat küldött a fegyverraktárak, - a telefonközpont, az élelmiszerraktárak, a vízművek, az erőművek, a Cseka főhadiszállása és más stratégiai fontosságú pontok elfoglalására. Éjfélre az egész városban megszűnt az ellenállás. Valamennyi hajó, erőd és üteg elismerte a Forra­dalmi Bizottság hatalmát.

A következő napon, március 3-án az Ideiglenes Forradalmi Bizottság kiadott egy napilapot, az Izvesztyija Vremennovo Revolucionnovo Komityeta Matroszov, Krasznoarmejcevi Rebocsih gor. Kronstadtát /Kronstadt Város Tengerészeinek, Katonáinak és Munkásainak Ideiglenes Forradalmi Bizottsága Hírei/, ami 16-ig , a felkelők elleni döntő támadást megelőző napig folyamatosan megjelent. Kronstadt eljutott addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút. Miután három bolsevik vezetőt bebörtönöztek és a város feletti ellenőrzést teljes egészében átvették, elkerülhetet­lenné vált, hogy a felkelők összemérjék erejüket a kormánnyal. De a tisztek tanácsa ellenére sem robbantották fel a tengerészek a szigetet körülvevő jég­mezőt (az erőd ágyúinak és a többi ütegnek a segítségével szabadítsák ki a Petropavlovszk-ot és a Szevasztopol-t, ame­lyeket mozgásképtelenné tett a jég, és egymást is akadályoz­ták a tüzelésben, és hogy a sziget körül a jég szétlövésével várárkot hozva létre akadályozzák meg a gyalogos támadást). Arra sem tettek kísérletet, hogy híd­főállást építsenek ki a szárazföldön, és hogy kihasználják a bolsevikok kezdeti zavarodottságát. Ehelyett támadó jellegű tevékenységük arra korlátozódott, hogy a jégen keresztül egy kis csapatot küldtek Oranienburgba március 2-ról 3-ra virradó éjjel, miután értesültek arról, hogy a Haditengerészeti Légi­erő a felkeléshez való csatlakozás mellett szavazott.Kép

A kormány bejelenti a gazdasági helyreállítással kapcsolatos elképzeléseit: a közterhek csökkentését, a háborús korlátozások eltörlését, és az elemi szabadságjogok biztosítását, de mellette Kronstadtot és a matrózokat ellenforradalmi árulóknak nevezi, akik az Egyesült Államokkal, francia kémelhárítással a mensevikekkel és az eszerekkel szövetkezik. Féltek attól, hogy a lengyelek, az emigránsok, az antant egy új intervenció támadó ékévé válik és hogy előfordulhat, hogy Kronstadt is ilyen szerepet visz majd; féltek, hogy a lázadás átterjed a más elégedetlenségtől forrongó és a már több körzetben parasztfelkelések lángjában álló szárazföldre; féltek, hogy elveszítik a politikai hatalmat, amit anarchia és fehér restauráció követ. Ilyen körülmények között a felke­lőkkel folytatott tárgyalások túlságosan kockázatosnak tűntek. Bármiféle habozás, a gyengeség bármiféle jele a kihívással és felforgatással szembekerülve tekintélyük általános megsem­misüléséhez vezethet. A hó Kronstadt város utcáin már kez­dett latyakká válni. Hetek kérdése csupán és a Finn-öböl jege elolvad, és ezzel lehetetlenné válik az erőd elleni gyalogos támadás. A kronstadti kikötő jegébe fagyott hadihajók akcióképessé válnak. Továbbá még ha Finnország ki is tart amellett, hogy nem enged át hatá­rain semmiféle szállítmányt, akkor islehetővé válik Kronstadt készletekkel és erősítéssel történő ellátása a tengeren ke­resztül. Mindezt megakadályozandó, ismerték fel a bolsevikok, gyorsan kell cselekedniük.

Oranienbaumban, ahol az Első Haditengerészeti Repülőraj legénysége gyűlést tartott klubjában, egyhangúlag elfogadta a határozatot, és Kronstadt példáját követve megválasztotta saját Forradalmi Bizottságát. Nem sokkal ezután ismét össze-gyűltek egy közeli hangárban és megválasztottak egy háromtagú küldöttséget azzal a céllal, hogy keljen át a jégen és léte­sítsen közvetlen kapcsolatot a kronstadtiakkal. Az éjszaka közepén - nyilvánvalóan azt követően, hogy a repülőraj kül­döttei megérkeztek a mozgalomhoz csatlakozási ajánlatukkal – a kronstadti Forradalmi Bizottság egy 250 főből álló csapa­tot indított útnak Oranienbaumba, akiket azonban géppuskatűz fogadott és kényszerített visszavonulásra. A Légi raj három küldöttét letartóztatta a Cseka, amikor megpróbáltak, visszatérni állomáshelyükre. Időközben az oranienbaumi helyőrség komisszárja, tudomást szerezve a készülő zendülésről, felhívta Zinovjev Védelmi Bizottságát és sürgős erősítést kért. Valamennyi oranienbaumi kommunistát felfegyverezték és a fej­adagok háromszorosát osztották ki. Március 3-án délután 5 órakor egy páncélvonat kurszant egységekkel és három légvédelmi üteg érkezett Pétervárról. A Repülőraj laktanyáját gyorsan körülzárták és a bennlévőket letartóztatták. Néhány órával később, gyors kihallgatások után 45 embert agyonlőttek, köztük a Vörös Haditengerészeti Repülő-zászlóalj parancsnokát és az újonnan alakult Forradalmi Bizott­ság elnökét és titkárát.

Az oranienbaumi zendülés leverése jelentette az első nagyobb csapást a kronstadti vezetők számára.

Az egész Északi Területen statáriumot vezettek be. Minden gyűlést betiltottak, a kormányzati szervek védelmére géppuskákat állítottak fel, gyülekezési tilalom lépett életbe és hivatalos közleményekben utasítottak a gyárakba való haladéktalan visszatérést, hogy minden csoportosulást szétosz­latnak és az ellenállókat a helyszínen agyonlövik. Napközben az utcák szinte teljesen kihaltak voltak, záróra este kilenc­kor volt, megszűnt az éjszakai élet.

A Védelmi Bizottság megkezdte a politikai tisztogatást a városban. A Kronstadttal szimpatizálókat letartóztatták, a matrózok pétervári rokonait túszként fogva tartották, arra az esetre, ha a Kronstadtban elfogott komisszároknak, kommunista képviselőknek bántódása esne. A túszszedés repülőgépekről szórt röplapok révén jutott a kronstadtiak tudomására.

Március 4-én a Pétervári Szovjet rendkívüli ülésén a kronstadtiak határozatát véglegesen elutasították és egy ellenforradalmi összeesküvés részének bélyegezték.

„A Munkás és Paraszt Kormány elrendeli, hogy Kronstadt és a lázadó hajók vessék alá magukat a Szovjet Köztársaság hatalmának. Ezért megparancsolom, hogy aki kezet emel a szocialista hazára, azonnal tegye le a fegyverét. A vonakodókat le kell fegyverezni és át kell adni a szovjethatalomnak. A bebörtönzött politikai biztosokat és egyéb kommunista vezetőket azonnal szabadon kell bocsátani. Csak e feltételek esetén számíthattok a szovjet köztársaság bocsánatára.

Ezzel egy időben parancsot adok ki a lázadás fegyveres erővel való elfojtásának előkészítésére. A békés lakosságot érő sérelem miatti felelősség teljes egészében az ellenforradalmi lázadókat terheli.” (Trockij, a Köztársaság Katonai Szovjetjének elnöke)

Lenin a felkelés ideje alatt ülésező X. pártkongresszuson kijelenti, hogy ez a felkelés veszélyesebb a polgárháborús fenyegetettségnél, mert egyrészt közvetlenül a főváros közelében van, másrészt a felkelők hivatásos katonák. A "Minden hatalmat a szovjeteknek, ne a pártoknak!","Le a jobb- és baloldali ellenforradalommal!" típusú jelszavakkal fellépő kronstadtiak nem kisebb céllal léptek fel, mint az "igazi" forradalom és szocializmus megteremtése.

A gyárakat bezárták, tüntetések és lázongások robbantak ki, miközben a fegyveres csapatok folyamatosan özönlöttek Pétervárra és környékére. A városban ostromállapotnak megfelelő intézkedéseket vezettek be. A kommunisták is azt mondták, hogy végzetes tévedés lázadónak minősíteni a munkások kenyérkövetelését és a kormány által használt hang felháborító. A kormány látszólag engedményeket tett: a petrográdi tartományban elvezényelték az utakat lezáró különítményeket, és már két napja tízmillió aranyrubelt fordítottak külföldi élelmiszervásárlásokra és ruházatot osztatott szét a város üzemeiben, mivel tart az általános zendüléstől.

Március 6-án a Kronstadt rádió közleményben vádolta meg a bolsevik vezetést és szólított egyesülésre. Mivel előzőleg békítő tárgyalásokat kezdeményeztek a kormánnyal kommunisták és bolsevikszimpatizáns anarchisták közbenjárásával (Alexander Berkman, Emma Goldman, Perkus, Petrovszkij).

 

A PÉTERVÁRI MUNKA ÉS VÉDELEM TANÁCSÁNAK, ZINOJEV ELNÖKNEK:

Most hallgatni lehetetlenség, majdnem bűn. A jelenlegi események arra kényszerítenek minket, anarchistákat, hogy kinyilvánítsuk álláspontunkat a jelenlegi helyzettel kapcsolatban. A parancs szelleme a munkások és a tengerészek között olyan eredményre vezetett, amely komoly figyelmet érdemel. A hideg és az éhség elégedetlenségre vezetett és a tárgyalásra való kedvező alkalom hiánya felszínre hozta a munkások és a tengerészek orvosolhatatlan sérelmeit.

A fehérgárdista bandák meg akarják kísérelni, hogy kihasználják az elégedetlenséget saját osztályuk érdekében. A tengerészek és a munkások között meglapulva kiadták az Alkotmányozó Gyűlés, a szabadipar jelszavát és ehhez hasonló követeléseket.

Mi, anarchisták már régen rámutattunk e jelszavak valóságos tartalmára, és kijelentjük az egész világ előtt, hogy fegyverrel akarunk harcolni az ellenforradalmi támadás ellen, együttműködve a szocialista forradalom híveivel és a bolsevikokkal.

A szovjet kormány és a munkások, tengerészek közötti konfliktusról az a véleményünk, hogy azt nem fegyverrel, hanem elvtársi egyetértéssel kell megoldani. A vérontás a szovjet kormány részéről – a jelenlegi helyzetben – nem fogja megfélemlíteni, vagy lecsendesíteni a munkásokat. Éppen ellenkezőleg, csak növelni fogja a bajt, és erősíteni az Antant és a nemzetközi ellenforradalom helyzetét.

A legfontosabb azonban az, hogy a munkások és a parasztok kormánya erőszakot alkalmaz a munkásokkal és a tengerészekkel szemben, ez demoralizáló hatást gyakorol a nemzetközi forradalmi mozgalomra és kiszámíthatatlan károkat okoz a szocialista forradalomnak.

Bolsevik elvtársak, térjetek jobb belátásra addig, amíg nem túl késő. Ne játszatok a tűzzel: nagyon komoly és döntő lépés előtt álltok.

A következő javaslatot terjesszük elétek: tegyétek lehetővé egy öttagú bizottság megválasztását, melynek két tagja anarchista. A bizottság Kronstadtba indul béketárgyalásokba kezdeni. A jelenlegi helyzetben ez a legjobb megoldás. A nemzetközi forradalom érdeke ezt kívánja.”                

(Pétervár, 1921. március 5.)

Válaszul másnap megindult a bolsevik nehéztüzérségi támadás Kronstadt ellen. A hadműveleteket Sz. Kamenyev főparancsnok, K. J. Vorosilov és M. Ny. Tuhacsevszkij, a nyugati front parancsnoka irányította.

Időközben Kronstadt felkészült a támadásra. Egy stratégiai szempontból kulcsfontosságú helyen hatalmas helyőrséggel és komoly védelmi erővel büszkélkedhetett. A felkelők közé körül­belül 13 000 tengerész és katona tartozott, akikhez valószínűleg körülbelül további 2 000 embert toboroztak a polgári lakosságból. Kronstadt 135 ágyúval és 68 löveggel rendelkezett az erődökben és hajókon. Mind a Petropavlovszk, mind a Szevasztopol egy tucat 12 inches és tizenhat 120 milliméteres löveggel volt felszerelve. A Petropavlovszk és a Szevasztopol mellett a kronstadti kikötőben és javításra várva a dokkokban nyolc további hadihajó is állt, köztük egy csatahajó és három nehézcirkáló, nem is beszélve a tizenöt ágyúnaszádról és a húsz vontatóha­jóról. De mivel nem állt rendelkezésükre jégtörő, ezért ezek a hajók mozgásképtelenek voltak.

Az erőd legyőzése ezért nem volt könnyű feladat. Kiváló védelmi adottságai mellett Kronstadt számára előnyt jelentett az a széles jégmező is, ami elválasztott a szárazföldi bolse­vik erődöktől.

Mégis, annak ellenére, hogy az erőd látszólag sérthetet­len volt, sok komoly gyengesége is volt. Többek között a lő­szerkészletek nem voltak elegendőek ismétlődő ostromok elhárítására; a védők hiányt szenvedtek meleg ruhákban és téli láb­belikben; és az általános üzemanyaghiány következtében a Petropavlovszk mindössze 300 tonna üzemanyaggal rendelkezett /40 tonna volt az átlagos fogyasztása naponta/, a Szevasztopol-nak pedig egyáltalán nem volt üzem­anyaga. Ami még ennél is nyomasztóbb volt, az élelmiszerkészletek gyorsan fogytak.

Kép

A katonai hadműveletek március 7-én kezdődtek. Este 6 óra 45 perckor a szetroretszki és liszü noszi kommunista ütegek tüzet nyitottak Kronstadtra. Az elsősorban a külső erődök el­len irányuló zárótűz célja az volt, hogy meggyengítse a fel­kelők védelmét egy gyalogos támadás esetére. Amikor az erődök válaszoltak, az ellenkező oldalról Krasznaja Gorka ütegei is tüzet nyitottak.

A szárazföld északi és déli részéről a kommunista erők által végrehajtott támadásra más­nap hajnalban, napfelkelte előtt került sor. Tuhacsevszkij csapatai a vakító hóviharban a jégen át törtek előre fehér kö­penyekben, hogy beleolvadjanak a Finn-öböl jegét borító hó fehér hátterébe. Az első vonalban a tisztiiskolások egységei haladtak, utánuk pedig a Vörös Hadsereg sorkatonai egységei haladtak, végül a sort a Cseka géppuskás osztagai zárták be, hogy megakadályozzák a gyávaságot és a dezertálást. A visszavonulni akaró katonák ellen a parancsnokok tűzparancsot adtak ki, így mintegy ezren "előre menekültek", vagyis átálltak a felkelők oldalára. Sztálin tanácsára a gyalogság első vonalaiba Trockij kínai, tatár, lett és baskír csapatokat vezényelt, mivel az agitáció sok vöröskatonát állított a lázadók oldalára.Kép

A délután folyamán kommunista repülőgépek átrepültek az öböl felett és bombázták Kronstadt erődítményeit. Ez volt az első légitámadás a szigeten Jugyenyics 1919. évi baltikumi támadása óta. Bár a nap folyamán a támadások kisebb-nagyobb gyakorisággal tovább folytatódtak, nem okoztak komolyabb kárt.

Kép

Március 9-én újabb próbálkozásra került sor a jégen annak érde­kében, hogy meghátrálásra kényszerítse a védők megfigyelőit. Másnap a szovjet repülőgépek bombatámadást intéztek az erőd ellen, és az éj leszálltával a szárazföldi lövegek mindkét oldalról kíméletlen ágyútüzet zúdítottak a felkelt védőkre. Ezt 11-én kora reggel újabb inváziós kísérlet követte a déli partról, amit súlyos veszteségeket okozva visszavertek. A következő 72 órában bár a légi- és tüzérségi bombázás folytatódott a korábbiakhoz hasonlóan, minden földi tevékenység szünetelt, ahogy a kommu­nisták minden erőfeszítésüket a felkelő erődítmény rohammal történő bevételének előkészítésére összpontosították. Trockij, és főparancsnoka, Sz. Sz. Kamenyev beleegyezését adta ahhoz, hogy a fel­kelőkkel szemben vegyi fegyvereket alkalmazzanak, és ha Kronstadt ellenállása tovább tart, akkor a Katonai Vegyipa­ri Főiskola tisztiiskolásai által kidolgozott tüzérséggel és léggömbökkel végrehajtandó gáztámadás tervét is megvaló­sítják.

A bolsevikok támadása gyors és hatékony volt. 50 000 katona segítségével tiporták el a felkelőket. Az újabb támadáshoz szükséges erőgyűjtés idején rendszeres éjszakai rajtaütésekkel nyugtalanították a kronstadtiakat, akik "Miért harcolunk?" címmel újabb nyilatkozatot adtak ki.

 
MIÉRT HARCOLUNK?

Az Októberi Forradalom győzelme után a munkásosztály azt remélte, sikerül kivívnia felszabadulását. De az eredmény az emberi személyiség minden korábbinál kíméletlenebb szolgaságba vetése volt. Az uralkodó rendőri és csendőri erői a kommunista bitorlók kezébe kerültek, aki ahelyett, hogy szabadságot adtak volna a népnek, beleoltották az emberekbe az állandó félelmet attól, hogy a CSEKA kínzókamráiba kerülhetnek, amelynek rémségei messze felülmúlja a cári rendszer csendőrsége által elkövetett rémtetteket. A CSEKA opricsnyikjainak szuronyai, golyói – íme ezt vívta ki Szovjet-Oroszország munkássága annyi harc és szenvedés után. A munkásállam dicső címerét – a sarlót és a kalapácsot – a kommunista hatalmasságok szuronnyal és rácsos ablakkal cserélték fel annak érdekében, hogy biztosítva legyen a kommunista komisszárok és funkcionáriusok nyugodt élete és hivatali előmenetele.

De a legdicstelenebb és legbűnösebb az az erkölcsi szolgalelkűség, amit a kommunisták bevezettek: a munkások legbelső világába is behatoltak és rákényszerítették őket arra, hogy kommunista módon gondolkodjanak. A bürokratizált szakszervezetek segítségével a munkásokat odaláncolták munkahelyeikhez, oly módon, hogy a munka nem öröm forrásává, hanem a rabszolgaság új formájává vált. A spontán lázadásokban kifejeződő paraszti tiltakozásokra és sztrájkokra kényszerítő körülmények között élő munkások megmozdulásaira kivégzésekkel és vérfürdőkkel válaszoltak, melyeken még a cári generálisok sem tudtak túltenni. A munkások Oroszországa, ahol először emelték fel a munka felszabadításának vörös zászlaját, azoknak vérében fürdik, akik életüket áldozták a kommunista uralom dicsőségéért. Ebbe a vértengerbe fojtják a kommunisták a munkások forradalmának összes nagy és fényes ígéretét és jelszavát. Az egyre határozottabban körvonalazódó kép azt mutatja, hogy az orosz kommunista párt annak ellenére, hogy milyen színben szeretné feltüntetni magát, nem a munkások védelmezője. A munkások érdekei idegenek számára. A hatalmat kezébe ragadva annak elvesztésétől fél, és nem riad vissza semmiféle eszköztől: a rágalmazástól, az erőszaktól, a megtévesztéstől, a gyilkosságtól és attól, hogy a felkelők családjain bosszút álljon.

Vége szakadt a munkások szenvedést elviselő türelmének. A földet itt is, ott is az elnyomás és az erőszak elleni felkelés tüze borítja lángba. Terjed a munkások sztrájkmozgalma, de a bolsevik Ohrana ügynökei nem alszanak és minden eszközt igénybe vesznek azért, hogy útját állják az elkerülhetetlenül bekövetkező harmadik forradalomnak és megakadályozzák kitörését. De eljön a forradalom és maguk a munkások hajtják végre. A kommunizmus generálisai tudják, hogy maga a nép kelt fel, mert látja, hogy elárulták a szocializmus eszméit. Tudva, hogy nem menekülhetnek a munkások haragja elől, még megpróbálják opricsnyikjaik segítségével börtönnel, sortűzzel és más atrocitásokkal megfélemlíteni a felkelőket. De a kommunista diktatúra igája alatt élni borzalmasabb, mint meghalni.

A felkelő dolgozó nép megérti, hogy nincs a kommunisták elleni harc és az általuk bevezetett új szolgaság elfogadása között középút. Az úton végig kell menni. A kormány látszólag engedményeket tett: a petrográdi tartományban elvezényelték az utakat lezáró különítményeket és tízmillió aranyrubelt fordítottak külföldi élelmiszervásárlásokra. De nem engedhetjük, hogy becsapjanak, mert emögött is az úr, a diktátor vaskeze rejtőzik, akinek szándéka az, hogy ezerszeresen fizessen vissza minden engedményért, amint ismét megszilárdul hatalma.

Nem, nincs középút. Győzelem, vagy halál! Vörös Kronstadt, jobb és baloldali ellenforradalmárok ostora példát mutat. Újra forradalmi lépést tett. Felemelte a háromszáz éves monarchia nyomdokaiba lépő kommunista uralom három éves elnyomása ellen a lázadás zászlaját. Kronstadtban tették le a harmadik forradalom alapkövét, leverték a munkás tömeget szorító bilincseket, és utat nyitottak a szocialista alkotóképesség számára.

Ez az új forradalom felrázza a Kelet- és Nyugat munkásait is, példát mutatva a bürokratikus kommunista „kreativitással” szembenálló új szocialista építésre. A külföldi munkástömegek a saját szemükkel fogják látni, hogy amit ez idáig a munkások és a parasztok létrehoztak, az nem volt a szocializmus. Egyetlen lövés, egyetlen csepp vér nélkül tették meg az első lépést. A munkásoknak nincs szükségük vérontásra. Csak önvédelemből használnak fegyvert. A kommunisták gyalázatos és felháborító tettei ellenére megelégszünk azzal, hogy elszigeteljük őket a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjuk ne akadályozza a forradalmi munkánkat.

A munkások és a parasztok állhatatosan menetelnek előre, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést polgári rendszerével, ezt a kommunista pártot Csekájával és államkapitalizmusával, amely már a munkástömegek nyakára tette a kötelet, és azzal fenyegetőzik, hogy megfojtja őket. A mostani felkelés végre lehetőséget teremt a munkások számára, hogy létrehozzák szabadon választott szovjetjeiket, amelyek a párt rájuk gyakorolt nyomásától mentesen működhetnek és hogy a bürokratizálódott szakszervezeteket a munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség szabad szövetségeivé alakítsák át. Végre széthullik a kommunista autokrácia rendőri klubja.

(1921. március 8.)

KépA felkelők azonban egyre kétségbeesettebb helyzetbe kerültek, mert nem kaptak választ nyilatkozataikra, s élelmiszerkészleteik is kimerülőben voltak. A bolsevikok ijedelme is nagy volt, ezt igazolja az a tény is, hogy a pártkongresszus megszakította ülését, s a küldötteket Kronstadt elleni ostromra küldték.

Tuhacsevszkij alakulatainak sikerült szinte észrevétlenül az erőd közelébe lopóznia, s március 17-ről 18-ra virradó éjszaka betörtek a városba, s ádáz kézitusában reggelre már el is fojtották a felkelést. Már ekkor megöltek több száz felkelőt. A kö­vetkező huszonnégy órában a menekülők hatalmas hulláma - túlnyomórészt tengerészek - kelt át a finn határon. Összes­ségében mintegy 800 000-ren menekültek el, ami a felkelők összlétszámának több, mint fele. A visszavonuló tengerészek ellenszegülé­sük utolsó gesztusaként, eltávolították az erődökben lévő lövegek závárzatát és elpusztították a dinamókat, a fényszó­rókat, a géppuskákat és a többi felszerelést.

Március 18-án a hajnali, órákban a kurszant – egységek elfoglalták a két cirkálót. Időközben néhány végsőkig kitartó csapat kivételével a felkelők még harcoló csoportjai is meg­adták magukat, úgyhogy 18-án délre az erődök és a hajók, va­lamint a város szinte egész területe a kormány kezébe került. Már csak a még mindig kitartó elszigetelt védő csoportok fel­számolási maradt hátra. A délután folyamán az ellenállás meg­szűnt, és Kronstadt ágyúi elhallgattak.

A kronstadti csata kegyetlensége vetekedett a polgárháború legvéresebb epizódjaival. A veszteségek mindkét oldalon nagyon nagyok voltak, de a nyílt jégen át az erős fedezékben harcoló védőket támadni kénytelen kommunisták veszteségei jóval sú­lyosabbak voltak. Az utcákon munkások és matrózok holtesteinek ezrei hevertek. A foglyok és a túszok ügyében statáriális eljárás indult. Sokakat kivégeznek vagy letartóztatnak az életben maradottakat - akik a jégen nem tudtak Finnországba szökni - egy sarkkörön túli koncentrációs táborba zárták. Az ország börtöneit feltöltötték a forradalmárok. A fogságba esettek közül a szóbeszéd szerint több százat azonnal agyonlőttek Kronstadtban. A többieket a Cseka száraz­földi börtönökbe szállította. A pétervári börtönök tömve vol­tak és a következő hónapok folyamán felkelők százait vitték el ezekből kis csoportokban és lőtték agyon őket. Másokat koncentrációs táborokba küldtek, mint amilyen a híres Fehér tengeri Szolovkij börtön volt, ami soka szá­mára éhség, kimerültség és betegség okozta lassú halált je­lentett. Sok esetben a felkelők hozzátartozóira is hasonló sors várt.

Több mint nyolcezren menekültek át a jégen, és menekülttáborokba zárták őket Tyerijokiban, Viborgban és Inoban. Szinte vala­mennyi tengerész és katona volt, csak nagyon kis számban vol­tak közötte civil férfiak, asszonyok és gyerekek. A Vöröskereszt látta el őket élelemmel és ruhaneművel. Sokan kaptak munkát útépítéseknél és más közmunkáknál. De az élet a táborokban nagyon sivár és nyomasztó volt, és a menekültek számára, akiknek kezdetben nem engedték meg, hogy találkozza­nak a helyi lakossággal, nagyon nehéz volt az alkalmazkodás. A finn kormány a Népszövetséghez fordult más országokba történő letelepítésük érdekében, míg a bolsevikok hazatoloncolásukat követelték fegyvereikkel együtt. Amnesztia ígéretére sokan visszatértek az országba, ahol letartóztatták és koncent­rációs táborokba szállították őket.

Azonnali tagrevíziót hajtottak végre a pártban, aminek során több, mint há­romszázötven párttagot zártak ki.

Júliusban a moszkvai Taganka börtönben több ismert anarchista – köztük Volin és Makszimov – tizenegy napos éhségsztrájkot folytatott, így tiltakozva fogvatartásuk ellen.

Szeptember 17-én éjjel az éhségsztrájkot folytatókat kiengedték Tagankából, de továbbra is felügyelet alatt tartották őket és nem engedték, hogy találkozzanak elvtársaikkal vagy dolgozhassanak, míg arra vártak, hogy elhagyhassák az országot. 1922. januárjában kitoloncolták őket Németországba. Azonban más foglyokat nem engedtek el. 

 
SZOCIALIZMUS IDÉZŐJELBEN

Az Októberi Forradalomban a tengerészek és vöröskatonák, a munkások és parasztok vérüket ontották a szovjetek hatalmá­ért, a munkásköztársaság megteremtéséért. A kommunista párt nem sok figyelmet szentelt a tömegek vágyainak. Olyan csábító jelszavakat írtak zászlajukra, amelyek vonzották a munkáso­kat, saját táborukba vezették őket és megígérték nekik, hogy a szocializmus ragyogó birodalmába vezetik őket, amihez csak a bolsevikok ismerik az odavezető utat.

A munkásokat és a parasztokat természetesen határtalan öröm fogta el. "Végre múltbeli legendává válik a földesurak és a tőkések igája alatti szolgaság" gondolták. Úgy tűnt, el­érkezett a földeken, a gyárakban és az üzemekben végzett sza­bad munka ideje. Úgy tűnt, hogy minden hatalom a dolgozók ke­zébe kerül.

A vonzó propaganda a párt soraiba vezette a munkások gyermekeit, ahol szigorú fegyelem várt rájuk. Ezután a kommu­nisták, elég erősnek érezve magukat, kiűzték a hatalomból a tőlük eltérő szocialista áramlatok híveit, majd magukat a munkásokat és a parasztokat is eltávolították az állam hajó­jából, miközben továbbra is nevükben uralkodtak az országban. Hatalmuk biztosítása érdekében a kommunisták megteremtették a komisszárok önkényuralmát Szovjet-Oroszország polgárainak teste és lelke felett. Minden érv és a dolgozók akarata ellenére hozzákezdtek a munka szabadsága helyett szolgaságot je­lentő államszocializmus felépítéséhez.

A "munkásellenőrzés" viszonyai között szétzilálódott gyárakat és üzleteket ezután nacionalizálták a bolsevikok. A tőkések szolgáiból az állami vállalatok szolgáivá váltak a munkások. Hamarosan már ez sem volt elegendő, ezért tervbe vették a munkagyorsítási rendszer - a Taylor-rendszer - beve­zetését. Az egész dolgozó parasztságot a nép ellenségének nyilvánították, és azonosították a kuláksággal. A kommunisták nagy energiával vetették magukat a parasztok tönkretételébe, az állami gazdaságok - új földbirtokos, az állam gazdaságai­nak rendszerének - megteremtésébe. Ezt kapták a parasztok a bolsevikok szocializmusától újonnan megszerzett földjeik sza­bad használata helyett. Az elrekvirált gabonáért és az elkob­zott állatokért cserébe a Cseka támadásait és sortüzeit kapták. A csere finom rendszere ez a munkásállamban - a kenyérért cse­rébe golyók és szuronyok!

A polgárok élete reménytelenül egyhangúvá és monotonná vált. Mindenki a hatóságok által megszabott időbeosztáshoz köteles tartani magát. Az egyén személyiségének és a szabad munkás életnek a szabad fejlődése helyett rendkívüli és pél­da nélküli szolgaság rendszere jött létre. Minden önálló gon­dolatot, a bűnös hatóságok tetteinek minden jogos bírálatát börtönbüntetéssel és nem ritkán kivégzéssel torolnak meg. Egy "szocialista társadalomban" az emberi méltóságot semmibe vevő főbüntetés kezd gyakorivá válni.

Íme, ilyen a szocializmus ragyogó birodalma, amit a kom­munista párt diktatúrája elhozott nekünk. Államszocializmust kaptunk a pártbizottságok és a tévedhetetlen komisszárok utasításait engedelmesen végrehajtó szovjet funkcionáriusok szov­jetjeivel. Az "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" jelszavát ezek az új "szovjetek" a "Mindent a komisszároknak!" jelszavává torzították. A munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség számára nem maradt más, mint az egyhangú és állandó munka.

A helyzet tűrhetetlenné vált és a forradalmi Kronstadt megtette az első lépést, hogy letörje e börtön lakatját. Egy másfajta szocializmusért, a dolgozók szovjet köztársaságáért harcol, ahol a termelők maguk urai és ahol megtermelt termé­keikkel maguk rendelkeznek.

 
VÉGEREDMÉNY:

Kép „A felkelést nem egyetlen párt vagy csoport inspirál­ta, vagy vezette. Résztvevői különféle áramlatokhoz tartozó radikálisok - eszerek, mensevikek, anarchisták, kommunista párttagok - voltak, akik nem rendelkeztek rendszerezett ideológiával, sem kidolgozott akciótervük nem volt. A különféle forradalmi áramlatok elemeit egyesítő hitvallásuk körvonalazatlan és képlékeny volt, nem koherens és konstruktív prog­ram, inkább a sérelmek felsorolása, hangos tiltakozás az elnyo­más és a terror ellen. Konkrét javaslatok helyett, mindenek­előtt az ipari és mezőgazdasági ügyeket illetően, a felkelők inkább azt részesítették előnyben, amit Kropotkin a szabadon választott szovjetek tevékenységében megnyilvánuló "alkotó népi szellemnek" nevezett.

Ideológiájuk leginkább egyfajta népi anarchizmusként írha­tó le, aminek mélyén a "föld és szabadság" és a "népakarat" régi narodnyik programja ismerhető fel, a lazán összekapcsoló­dó közösségek föderációjának régi álma, ahol a parasztok és munkások harmonikusan együttműködnek egymással az egy alulról szerveződő legteljesebb gazdasági és politikai szabadságban.”

 
(Paul Avrich)