Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


emlékezz május 1-re

2008.11.20

                                                                     

EMLÉKEZZ MÁJUS 1-RE!
május elseje és az anarchisták
 

„Mint tudatos forradalmi anarchistáknak, ez a mozgalom, amely a munkásság soraiban keletkezett, számunkra igen drága. De éppen ezért nekünk nagyon vigyáznunk kell arra, hogy ez a mozgalom a szociáldemokraták nyomait követve ne vigyen el bennünket a reakció útjára. Nem engedhetjük meg, hogy a mozgalom használjon ki bennünket, nekünk kell a mozgalmat felhasználnunk. Számunkra ez nem lehet több, mint lehetőség. Nem kívánhatjuk azt, hogy egy új munkásünnepet teremtsünk. Ellenkezőleg, mi azt óhajtjuk, hogy felszámoljuk az ünnepek rendszerét…Május elseje elveszti értelmét, és merőben csak egy egyetemes szünnappá változik, ha egy ismétlődő, rendszeres eseménnyé válik. Csak azért lett értelme a munkások számára, mert forradalmi fenyegetést jelent a tőkésekkel szemben. Itt, Londonban, minden hidegfejű anarchistának fel kell ismernie, hogy május elseje nem lehet több, mint alkalom a propagandára. De más országokban forradalmi lehetőségek is támadhatnak, és ha ilyenek támadnak, akkor egészen bizonyosak lehetünk, hogy a mi elvtársaink is ott lesznek.”

(Freedom, 1891. május)
 

ELŐZMÉNYEK:

KépA munkaidő humánus korlátozásáért, a pontos időbeli korlátok meghatározásáért már sok-sok évszázaddal ezelőtt kezdődött a küzdelem. A modern gépipar kibontakozása azonban új helyzetet teremtett. Olyan korszak volt az, amikor az iparilag és politikailag fejlett országokban, Angliában, Belgiumban és Franciaországban általános volt a 11-14 órás munkaidő, s tömeges a gyermek- és női munka alkalmazása, méghozzá embertelen körülmények között. Tíz éven aluli gyermekek „teljes műszakokat” dolgoztak a föld alatt, s ezrével pusztultak el, mielőtt még megélték volna a 14. életévüket. Ezekben az angol „reformkorszaknak” nevezett 1830-as években alakult ki Anglia első nagy szakszervezete, a Grand National Consolidated Trades Union is, amelynek követelései között előkelő szerepet játszott a munkaidő csökkentése. Egyidejűleg a liberális értelmiségiek, és a középosztálybeliek közül is felléptek érte azok, akik indokoltnak tartották a reformokat, méghozzá az állami reformokat. Robert Owen gyáros 10 órára csökkentette a munkaidőt, s a tények erejével bizonyította be, hogy üzeme így is nem csak versenyképes, hanem nyereséges is maradt. A másik mozzanat az volt, hogy a modern gyáriparban kezdtek megjelenni olyan bonyolult gépek, amelyek kezelése figyelmet és szakértelmet követelt. A gyermekkorukban megnyomorított, kialvatlan, fizikailag is tönkrement gyermekmunkások nem válhattak ilyen gépek kezelőivé. Ez a szükséglet pedig megkövetelte, hogy a burzsoázia is mindinkább a munkaidő korlátozását, s az állami iskoláztatás bevezetését, bővítését igényelte. De tény az is, hogy ez a tendencia koránt sem hatott automatikusan, sem egyértelműen, sőt érvényesülése hosszú időt vett igénybe, s a reformok elfogadása körül igen hosszú ideig heves küzdelmek játszódtak le.

Kép  Az első jelentős munkásvédelmi reformtörvények megszületését egy másfajta küzdelem is színezte. Ekkoriban ugyanis Angliában az utóvédharcot folytató földbirtokos arisztokrácia az ipari burzsoáziával szemben, - annak meggyengítése érdekében – a városokban igyekezett megnyerni magának az ipari munkásságot. Szociálpolitikai reformokat hirdettek tehát. Mintegy válaszul az ipari burzsoázia arra törekedett, hogy a tömegeket a gabonavédvámok eltörlésével, az „olcsó kenyér” ígéretével vonja a maga oldalára. E küzdelem is előkészítette, hogy 1847-ben megszületett a híres 10 órás munkaidőről szóló törvény. Ez volt az első alkalom, hogy az állam beavatkozott a gazdaságba. Noha a törvény csak 1870-ben vált gyakorlattá, lehetőséget adott egy öntudatos munkásság kialakulására.

Franciaországban az 1848-as forradalom idején, közvetlenül a februári barikádharcok után csökkentették a munkaidőt 10-12 órára, amit az ellenállás leverése után szeptemberben hatálytalanítottak.

Az Egyesült Államokban a tízórás munkanap elterjedésének okai: a hatalmas szabad terület, kevesebb munkáskéz, a szakmunkáshiány; ugyanakkor a főleg Európából kivándorolt kézművesek politikailag iskolázott, öntudatos emberek voltak. 1868-ban az amerikai polgárháború másnapján az állami alkalmazásban lévő dolgozók munkaidejét 8 órára csökkentették, ami ismételten csak elmélet maradt, de kezdetét jelentette és a hasonló intézkedések sorát indította el világszerte.

Ez a folyamat azonban egyáltalán nem volt sem automatikus, sem problémamentes. Már 1848 óta voltak kisebb csoportok akik a nyolcórás munkaidő bevezetését követelték, szervezetten az I. Internacionálé hozott határozatot efelől – a nyolcórás munkanapnak elégségesnek kell lennie. Követelésük azonban következmények nélkül maradt. 1867-ben határoztak arról, hogy valamennyi munkásszervezet egy időben követelje a munkaidő csökkentését egy órával. Ezzel két elem kapcsolódott össze: a nemzetköziség és az egyidejűség.

Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és Franciaországban a szocialistaellenes kormányvezetés is nehezítette a követelések kiharcolását. Előbbiben Bismarck a „vaskancellár” 1878-ban bevezetett Kivételes Törvénnyel nemcsak a munkásmozgalmat igyekezett megfojtani, ami a megerősödött szociáldemokraták vezetésével felkarolta a munkásvédelmi törvényeket, köztük a nyolcórás munkaidő kiharcolásának ügyét, hanem a liberális vezetőket is fojtogatta. Ugyanis a burzsoák baloldali szekciói, kifejezetten igényt támasztottak a munkásság támogatására. Ilyenek voltak Németországban a Haladó Párt, Nagy-Britanniában és Belgiumban a Liberális Párt, Franciaországban a Radikális Párt, Spanyolországban és Olaszországban a köztársaságiak különféle frakciói. Vagyis ismét nemzetközi jelenségről van szó.

Mindezt még egy körülmény egészítette ki. 1873-tól az egész iparosodott világra „rátört” a gazdasági válság, ami nemcsak az életkörülmények romlásával, bércsökkenéssel, hanem jelentős munkanélküliséggel is járt. Már ez a munkanélküliség önmagában is hatalmas lökést adott az olyan törekvéseknek: amikor milliók munka nélkül vannak, az akkori körülmények között formálisan éhhalálra ítélve, küzdjön az ellen, hogy mások még mindig 11-12 órákat dolgozzanak. S le is vonták a logikus következtetést: a műszakok rövidítése a munkanélküliség és egy sereg más szociális probléma, feszültség csökkenését is szolgálná.

A technikai fejlődés következtében egyre kevesebb szakmunkás kellett, helyükbe az olcsóbb betanított dolgozók léptek, leszorítva a béreket. A Szocialista Munkáspárt 1879-ben közzétett statisztikai adatok szerint egy átlagos, öttagú, egy keresetből élő munkáscsaládcsaládban, napi 20 cent jut fejenként. Az állami árva- és aggmenházakban csak étkezési költség 66 cent jutott fejenként, a börtönökben pedig ez az összeg: 25 cent fogvatartottanként.

És az Egyesült Államokban viharos erejű mozgalom bontakozott ki a „három nyolcas” kivívásáért…

/Ezen törekvés nem volt teljesíthetetlen és alaptalan, hiszen gyakorlat volt már Új-Zélandon (1848) és Ausztráliában (1868)./

Nagyrészt a bevándorló munkások hozták magukkal a szocialista eszméket, akár angolok, németek, írek, avagy később olaszok, franciák, skandinávok voltak is. A nyolcórás törvényt figyelmen kívül hagyták a vállalatok, s a szavak és a valóság közötti feszültség mindig is hajtóerőnek mutatkozott; mindenestre megugrottak a munkakörülmények javításáért küzdő szervezetek tagjainak létszáma olyanoké, mint a Munka Lovagjai (Knight of Labor) vagy az Amerikai Munkásszövetség (American Federation of Labor-AFL).

Egyre-másra alakultak a szervezetek (szocialisták, anarchisták), melyek sokszor több tízezres példányszámban jelentettek meg folyóiratokat, mint a Knight of Labor, Socialist, Anarchist, Alarm (Riadó), Arbeiter-Zeitung (Munkásújság), Freiheit (Szabadság), Fackel (Fáklya), Vorbote (Hírnök), Volks-Zeitung (Népújság), Den Nye Tid (Új idő), Budoucnost (Jövő), stb.

Kép  Az AFL 1886. május 1-re hirdette meg az általános sztrájkot, mely nyomatékosítaná követeléseiket. Az akció nem volt vértelen. Millwaukee-ban a munkások ellen kivezényelt rendőrség a tömegbe lőtt. A sortűznek kilenc áldozata volt. A legviharosabb összecsapásra Chicagóban került sor. Ezzel azonban a tömegmozgalmak nem értek véget. Május elejétől a helyi McCormick mezőgazdasági gépgyárban sztrájk kezdődött, s a már kialakult amerikai hagyományoknak megfelelően a tőkések sztrájktörők védelmére fegyvereseket vezényeltek ki. A sztrájkolók május 3-án üzemük kapuja elé vonultak. A sortűz következtében négy ember halt meg.

Ez a sortűz aztán elszabadította a szenvedélyeket. Spies, a felzaklatott szemtanú, az Arbeiter-Zeitung szerkesztőségébe rohant, és nekilátott egy másnap esti tiltakozógyűlés szervezésének. Rövidesen Munkások, fegyverbe! feliratú plakátok jelentek meg a városban.

 Az anarchista munkásvezetők a chicagói Haymarket Squere-re tiltakozó nagygyűlést hívtak össze. Az anarchistáknak nagy befolyásuk volt az Európából bevándorolt, főként német ajkú szakmunkások között, különösen Chicagóban és környékén. Bármilyen rossz is volt a szervezés ( késve kezdődött, alig tudtak szónokokat keríteni), szavukra 3000 ember jött össze és hallgatta nyugodtan a szónokokat. A tömegben ott ácsorgott Carter Harrison polgármester, és feltűnően szivarozott. Az utolsó szónok még beszélt, amikor a tömeg oszlani kezdett. A polgármester azt tanácsolta Bonfield kapitánynak, hogy küldje haza a közelben tartott alakulatokat, és maga is hazaballagott. A kapitány e helyett oszlatni kezdte a maradék pár száz főnyi tömeget, amikor váratlanul bomba robbant. A robbanás következtében egy rendőrtiszt meghalt (egy repesz Degan rendőr lábán átvágta az ütőeret és elvérzett), többen megsebesültek. A kivezényelt rendőrök azon nyomban a tömegbe lőttek, és a sortűz hatvan rendőr és ismeretlen számú civil sebesült meg, végül nyolc rendőr és négy civil  halálát követelte. (valószínű, hogy a rendőröket kollégáik lőtték le) A merénylőről – vagy provokátorról – máig nem derült ki, hogy ki volt. A helyi kormányszervek az összetűzést arra használták fel, hogy a legbrutálisabban leszámoljanak az anarchista mozgalommal, s egyúttal  megtörjék a fellendülő munkásmozgalmat is.

Nyolc anarchista vezetőt állítottak a vádlottak padjára, mégpedig olyan bírósági eljárás keretében, ami általános felháborodást keltett a nemzetközi közvéleményben. 1886. június 21-én megkezdődött a per. A nyolc anarchista vezetőt nem azzal vádolták, hogy ők követték el a bombamerényletet, mivel ezt semmiképpen sem tudták bizonyítani. A vádat felbujtásra, sőt eszmei felbujtásra korlátozták – ami tulajdonképpen egyet jelentett azzal, hogy az anarchista vezetőket eszméikért tartóztatták le. A vádlottak ellenséges környezetben, valóságos tárgyalótermi lincsatmoszférában, a bíró állandó közbeszólásaitól zavarva is ízekre szedték a vádat, rávilágítottak a vádpontok ellentmondásaira, a hamis tanúzás többszöri és nyilvánvaló tényére, az igazi tanúk szándékos eltávolítására. A vádlottak közül egyesek alibit is igazolni tudtak. A bíróság mindennek ellenére nyolcuk közül hetet halálra ítélt (Neebe, akire semmit sem tudtak rábizonyítani 15 évet kapott), s négyükön az ítéletet 1887, november 11-én végre is hajtották.

 

Kép

Miként az Egyesült Államok történetében nemegyszer előfordult, utólag hivatalosan is elismerték, amit a közvélemény kezdettől fogva is tudott: az ítélet hamis, justizmord történt. Hat évvel később, hogy négyüket felakasztották, az állam kormányzója kegyelmet adott az életben maradottaknak.

Albert T. Parsons, az egyik későbbi mártír az utolsó szó jogán ezt mondta: „Véleményem szerint kivégzésünk justizmord lesz, amely a lincselésnél is rosszabb. Tisztelt uraim, megfontolhatnák, hogy ezt a pert a söpredék kísérte, kiabálta végig, egy hatalmas csőcselék, amely szervezte ezt a pert. Formálisan gyilkossági pert indítottak, de végig úgy irányították az esküdteket, hogy verdiktjüket az anarchisták ellen mondják ki.”

A vádlottaknak nem volt és nem is lehetett bizalmuk az esküdtekkel iránt. Pontosan tudták, kik irányítják a pert, s azt is, hogy az esküdtszék kiválasztásánál is gondosan kiszűrtek mindenkit, aki szakszervezeti tag volt, vagy a legkisebb mértékben is rokonszenveztek a munkások szervezkedésével. Schwab, egy másik mártír a per során ki is jelentette: „Nem sokat mondhatok. Semmit sem szólnék, ha hallgatásom nem keltene olyan látszatot, hogy gyáva helyeslése annak ami itt történt…”

A perben és az utolsó szó jogán elhangzottaknak azonban csak kisebbik része vonatkozott a nyilvánvaló hazugságok leleplezésére, a tulajdonképpeni védelemre. A vádlottak szinte mindannyian támadták a törvénytipró bíróságot, sőt az egész rendszert.

A bírósági tárgyaláson különösen nagy szerepet játszott Parsons, aki az utolsó szó jogán elmondott beszédében világos előadást tartott az osztályok létéről és harcáról. Társaihoz hasonlóan semmit sem tagadott meg elveiből, hanem bátran, támadóan képviselte azokat.

A halálraítéltek között volt Georg Engler: „Az üzemben, ahol dolgoztam, megismertem egy embert. Ő megvilágította nekem az okokat, amelyek nehézzé és eredménytelenné teszi a munkásoknak a létfenntartásért vívott harcát. A tudományos szocializmus logikájával megmagyarázta nekem, mennyire tévedtem, amikor azt hittem, hogy két kezem munkájával független egzisztenciát teremthetek magamnak.”

A bíróság elé állíttattak:. Albert R. Parsons, August Spies, Adolph Fischer, Georg Engler, Louis Lingg, Oskar Neebe, Michael Schwab, Samuel Fielden                    

August Spies az utolsó szó jogán hitvallóként nyilatkozott: „Én, azt mondom, ha az igazság hirdetéséért halál a büntetés, akkor mi büszkén fizetjük meg ezt a magas árat. Hívjátok a pribékeiteket!”

„Megvetem magukat, megvetem a rendjüket, a törvényeiket, az erőszakon alapuló hatalmukat. Akasszanak fel érte!” (Louis Ling)

A vérlázító per után a hét halálraítélt közül négyen visszautasították még azt is, hogy aláírják a kegyelmi kérvényt. S már a bitófa árnyékában Spies világgá kiáltotta: „Eljön majd az idő, amikor a mi hallgatásunk a sírban beszédesebb lesz, mint elmondott beszédeink.”

Spies nem tévedett. Példájuk, emlékük valóban felejthetetlenné vált. Még mielőtt 1892-ben hivatalosan meghozták volna a döntést, az Amerikai Munkásszövetség St. Louis-ban tartott 1888. decemberi kongresszusán elhatározták, hogy május elsején emléktüntetéseket rendeznek, s a tüntetéseket nemzetközivé teszik.

Európába szocialista orgánumai, szervezetei, és a szocialista képviselők felemelték tiltakozó szavukat. William Morris a korszak elismert „koszorús” költője, műfordítója (Szocialista Liga), a fabiánusoktól a már akkor tehetséges íróként számontartott G. B. Shaw, a szabad gondolkodóktól Miss Annie Besant, a keresztényszocialisták képviselői, a narodnyikok és a volt szibériai száműzöttek nevében Styepnyak-Kravcsinyszkij, továbbá a jeles anarchista teoretikus, Pjotr Kropotkin, az angol Királyi Társaság által is elismert földrajztudós emelkedett szólásra, az 1887. november 11-re kitűzött kivégzést megelőző, október 14-re meghirdetett tiltakozó gyűlésen Londonban.

Ugyanekkor jelent meg Eleonor Marx és Edward Avelingnek közös beszámolója „A chicagói anarchistákról” a To-Day 1887. októberi számában. Mindegyik cikk és mindegyik gyűlés azt a kétségbeesett erőfeszítést tükrözte, hogy megakadályozzák – ahogyan a Freedom novemberi számában írták – „a közös ellenség” akcióját, azt, „hogy terrorizálja a proletariátust és így vesse alá a magántulajdon uralmának”.

Kép Az elítélteket azonban felakasztották egy pedig a börtönben öngyilkos lett (Lingg kivégzése előtt felrobbantotta magát, egy cellájába csempészett bombával). A mártírok temetése a városban azelőtt soha nem tapasztalt méretű megmozdulássá nőtt: a temetőbe vezető útvonalon 150 000-500 000 ember állt sorfalat, a temetőben 10 000-25 000 ember búcsúztatta a koporsókat.

A Waldheim temetőben 1893-ban avatták fel a „chicagói mártírok” emlékművét. A rendőröknek már 1889-ben állítottak egyet. (A szobrot többször át kellett helyezni, mert rendszeresen megrongálták, a vietnámi háború idején kétszer is felrobbantották.)

 

ELŐKÉSZÍTÉS ÉS HATÁROZAT:

Magában az Egyesült Államokban 1886-ban a májusi sztrájkok fő szervezője az AFL volt. Ennek során számottevően megerősödött. Rögzítették a sztrájkharcot az államokban, átfogó jellemzést adtak a korszakról, célkitűzéseikről; mindez egyértelműen a harcvállalásról tanúskodott. Nem feledkezhetünk meg arról, hogy az 1886-os mozgalom révén a munkaidő 10-12 óráról 8 órára, 12-14 óráról 9-re, és sok ezer munkás munkaidejét akik azelőtt 14-18 órákat dolgoztak, most 12 órára csökkentették.

1886. október 30-án Angliában is megalakult a Nyolcórás Liga (8 Hours Labour), Tom Mann gépészmunkás vezetésével. Ekkor Angliában az emberek egy-hetede munkanélküli, míg hat-hetedük napi 9-18 órát dolgozik, átlaguk 12 órát. Mann erre így reagált: „függetlenül attól, hogy miként érint ez minket nemzetközileg, azt követeljük, hogy mindazok, akik ilyen hosszú órákat dolgoznak, együtt határozzák el, hogy ezentúl kevesebbet dolgoznak majd, hogy így munkanélküli testvéreiket is munkához juttassák”.

S ezek a gondolatok mindenütt terjedtek. Az olyan elmaradott területeken, mint a balkánon és a skandináv országokban is, sorra alakultak a munkásszervezetek és szocialista újságok, törtek ki felkelések és általános sztrájkok. Mindez automatikusan adódott, mint végső érv a munkásság számára. A halottak, a mártírok azonban megint inkább előrelendítően, semmint fékezőleg hatottak a kibontakozó mozgalomra.

1888. november 4-i francia szakszervezeti kongresszuson Bordeauxban a konkrét követelések közé került a munkaidő nyolc órára korlátozása, a minimálbérek megállapítása, a truck-rendszer eltörlése, a munkáltató személyes felelősségre vonhatósága a balesetek miatt és, hogy vonják vissza az 1872-es törvényt, ami tiltja az Internacionáléhoz való csatlakozást.

Szintén 1888. novemberében Londonban került sor, az angol szakszervezeti konferenciára, ahová meghívást kapott 20 francia, 13 holland, 10 belga és 2 dán is. Edouard Anseele belga követ javasolta: a kongresszus kötelezze el magát, hogy a munkások „május elsején ugyanabban az órában valamennyi országban impozáns tömegtüntetést rendeznek, ahol csak megvan a gyülekezési joguk”. Bár javaslatát nem fogadták el, mégis itt hangzott el első ízben „kész formában”. Ez volt az igazi eszmei születés pillanata!

A május elsejei munkásünnep gondolata így két év alatt egyidejűleg gyökeresedett meg az amerikai, az angol, a francia és a belga mozgalomban. A gyakorlati megvalósítás már egy új nemzetközi munkáskonferencia feladatává lett, amelyet 1889-ben rendeztek meg.

Júliusban két nagygyűlést szerveztek Párizsban. Az egybeötvözésről szóló tárgyalások nem vezettek eredményre, de mindkét kongresszus párhuzamosan is ugyanarra a következtetésre jutott. Miután az AFL már határozott hasonló tüntetés rendezéséről, így ezt, 1890. május 1-et kellett elfogadni.

Már ennek az első határozatnak is volt néhány szembetűnő vonása. Egyidejű, nemzetközi akcióval, általános sztrájkkal (a francia anarcho-kommunisták javaslatára), a nyolcórás munkanap törvényesítése.

A nyolcórás munkanap követelése mellett határozatban sürgették a 14 éven aluli gyermekek dolgoztatásának eltiltását, a 14-18 éves fiatalok munkaidejének 6 órára csökkentését, néhány kivétellel az éjszakai munka tilalmát, hetente 36 órás munkaszünetet, a truck-rendszer beszüntetését, a férfiak és nők munkájának egyenlő bérezését és a munkahelyek munkafelügyeletének (vagyis egészségügyi felügyeletének) megszervezését, melynek legalább a felét a munkások válasszák.

„Május elseje mély nyomokat hagy majd mind a munkások, mind a tőkések tudatában. A szocialista javaslatok a nagy gazdasági bajokkal állnak kölcsönhatásban, s teljesen vaknak kellene ahhoz lenni, hogy e bajokat ne lássuk. Olyan korszakba érkeztünk, amikor az ipari tevékenység a lakosság felhalmozódásához és a gazdasági és szociális bajok felhalmozódásához vezet. Nyolcórás munkanap. Minden erővel. Az egyetlen kifogásunk csupán az, hogy ez is túl hosszú. De nyolcórás törvény? Mi értelme van ennek? A törvény középosztálybeli megoldásai a kérdéseknek, amely nagyon is kielégíti ezeket, hiszen a megoldás az ő kezükben marad, még akkor is, ha kisebb engedményeket kell is tenniük a munkásoknak, egyfajta paternalista színezettel, mintha a dolgok változásába ők maguk önként mennének bele. Ha a munkások vagy legalább egy részük valóban úgy határozott, hogy el akarja nyerni a nyolc órát, akkor azok, akik ténylegesen összehangoltan cselekszenek, meg is kapják amit akarnak. Az újabb sztrájkok bebizonyították, hogy ahol a sztrájkolók ténylegesen eltökélten lépnek fel, ott az egyesült tőkés osztály is erőtlen. A legrosszabb az, hogy sokan ezt nem ismerik fel, és még mindig azt hiszik, hogy törvények segítségével elérhetik a változást. Ezek a hiszékenyek azután könnyen áldozatul esnek a fiatal és aktív középosztálybeli demokratáknak, akik azután az olcsó gazdasági és politikai reformok segítségével a munkásokat ráveszik az ördög táncára, amit ők „szocializmusnak”, vagy „a szocializmushoz vezető lépéseknek” neveznek. Nem parlamenti törvényekre van szükség, hanem arra, hogy ennek az egész rendszernek véget vessenek, s megvalósítsák a szociális forradalmat.” 

(Freedom, 1890. május)

 

1890. AZ ELSŐ MÁJUS 1-E:

A legtöbb országban május elsejét szigorúan, mint általános munkaszüneti napot, békés felvonulásokkal szervezték, mely keretében a munkások delegációi átnyújtanák követeléseiket a helyi elöljáróknak és parlamenti képviselőknek. Ennek ellenére, a hatalom hatalmas rendőrségi erőket mozgósított a felvonulások megakadályozására és felszámolására. Minden eszköz engedélyezve volt. A rendőrségi provokációk ellenére „csak kisebb összetűzésekre” és „alig néhány letartóztatásra került sor”.

 

FRANCIAORSZÁG:

Ami az első párizsi május elseje „hivatalos” értékelését illeti, ezt a belügyminiszter sietett megadni az angol „világlap” a The Times tudósítójának, aki már akkor feltalálta a még olyan sokszor megismételt mesét, hogy „a nyugalom győzött”, s minden zavart csak „az idegenek és az anarchisták okoztak” – amit aligha vehetett bárki is komolyan.

Párizsban a rendőrség semmit sem akart a véletlenre bízni. 34 000 fős helyőrség talpig fegyverben, riadókészültségben várakozott és még további ezredeket irányítottak a fővárosba. A Concorde téren és a környező utcákban erős túlzással 100 000 munkás gyűlt össze, hogy 12 tagú képviseletet küldjön a Palais-Bourbonon ülésező parlamentbe. A tárgyalás után nyilatkozatot olvastak fel, miszerint a parlament elnökét „megindították” a követelések. Floquet a fogadás után ezt mondta: „Ha a nép követeléseit nem vennénk figyelembe, az nagy veszéllyel járna.”

Az utcákon mintegy háromszáz embert tartóztattak le, kisebb összecsapások (pl.: a Vendôme tér környéke) történtek és a rendőrség elkobozta a vörös zászlókat.

S az első május elseje Franciaországban valóban nem szorítkozott Párizsra. Marseille-ben 50 000, Lille-ben 20 000, Calais-ban 15 000, Lyonban 20 000 és Roubaix-ben, a „vörös északi gócban” nem egyértelmű számítások szerint 35 000-75 000 ember vonult fel a tüntetők között. Összegzésül: a baloldaliak reményei nem váltak valóra, mind méreteiben, mind sikerében is alulmúlta a várakozásaikat. „Ahogyan mi azt előre láttuk, a tervbe vett tüntetés nem öltött grandiózus méreteket” írta a Le Prolétariat május 3-i számában. A szerkesztők szerint a francia munkásság elhárít mindent, amiről nem világos azonnal, hogy kézzelfogható és gyors sikere lesz.

 

ANGLIA:

Az első május elseje ebben az országban volt a legbizonytalanabb, annak ellenére, hogy több nyomvonalon és szinten is folyt az előkészítése. A szakszervezeti vezetők, a szakszervezetek, a kisebb csoportoknak szektásodása miatt az együtt haladás is kétséges volt, s mert sok százezer munkást csakis meggyőzés eredményeként lehetett bekapcsolni.

A Szociáldemokrata Föderáció (Social Democratic Federation - SDF), a Nyolcórás Munkanap Liga és a londoni Szakszervezeti Tanács (Trade Union Council – TUC) szerepe volt a legmeghatározóbb az angliai május elsejei ünnep megszervezésében és annak nemzetközi meghonosításában.

A nyolcórás követelést 1889. nyári párizsi kongresszuson még elutasították, de a munkások akarata és a ’89-es sztrájkok azonban rábírták őket politikájuk megváltoztatására.

Május elsején Londonban a szocialisták és a szocialista szakszervezeti küldöttek részvételével valóban kisebb, korlátozottabb gyűlést tartottak – de tartottak. Minden munkás-szocialista megfigyelő, politikus véleménye megegyezett abban, hogy az igazi erőpróbára Angliában május 4-én kerül sor. Bár a tiltakozás békésen telt, a méretei még az optimista szervezőket is meglepte. Engels levelében így írt Bebelnek:

„Itt a május 4-i demonstráció egyenesen lenyűgöző volt…250 000-300 000 ember, ennek több mint háromnegyede tüntető munkás…Fogalmatok sincs arról az örömről, amit a két hétben átéltem…40 év óta először ismét megszólalt az angol proletariátus. Általában ez volt a leggrandiózusabb gyűlés, amelyet itt valaha tartottak…Mit nem adnék, ha Marx megérte volna ezt az ébredést…Nem tudjátok elképzelni azt az örömöt, amelyben az utolsó két hétben részem volt. Ez átütő siker.”

„Ha ugyanannyi francia lett volna május elsején a Concorde-on, mint amennyien május 4 –én a Hyde parkban voltak, aligha elégedtek volna meg azzal, hogy néhány határozatot hozzanak.”                                                      

                                                                                                                             (Freedom, 1890. június)

 

NÉMETORSZÁG:

Kép Mivel Németországban volt legerősebb a munkásmozgalom és persze az ellenintézkedések (lásd: Bismarck „különleges törvény”) így érthető, hogy hatalmas várakozással tekintettek az ottani május elsejére. Mivel a „vaskancellár” félig illegálissá tette a szocialisták működését és a szakszervezetiződést, a szervezők – Bebel, Wilhelm Liebknecht, Paul Singer – az általános sztrájk helyett, a kis gyűléseket választották, amivel még a helyi munkások sem értettek egyet. Az egyik oldalról tartottak a provokációtól és az ostromállapot bevezetésétől, a másik részről viszont, az eljött a munkások támadásának ideje szólam harsogott. Éppen ezért a „csendes május elseje” megtartására szólítottak fel mindenkit, ami visszavetheti a mozgalmat és a későbbi sikereket.

A Journal des Débats újságírója, május elseje előestéjéről azt táviratozta, hogy a sztrájkolók nem veszik fel holnap a munkát, aki részt vesz a felvonulásokon azonnal elbocsátják, a városban állomásozó helyőrséget éles lőszerrel látták el és megtörténtek az előzetes letartóztatások is.

A berlini sztrájkok mellett május elsejét német munkások ezrei ünnepelték Hamburgban, Altonában, Darmstadtban, Lipcsében, Danzigban, Drezdában, Münchenben, Chemnitzben, Rostockban, Zwickauban, Odera Frankfurtban és Königsbergben.

Hamburgban általános sztrájkot hírdettek, ami következtében elbocsátásokra került sor, de a munkások kitartottak és megmozdulásuk szeptemberig elhúzódott. Segélyakciókat szerveztek a sztrájkolók megsegítésére egész Németországban, így a sztrájk nem bukott el.

Paul Singer ezt írta Engelsnek: „Május elseje megijesztette a burzsoáziát.”

 

OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA:

„Barát és ellenség” mindezek után Bécs és Ausztria felé fordult. Itt várták a robbanás bekövetkeztét.

A szervezés korán megkezdődött, áprilisban már cikkeztek az újságok. Szigorúan a nyolcórás követelés, rendezetten, törvényes kereteken belül. Ezzel már ki akarták zárni az anarchistákat, hisz rendzavarás nélkül, az oly sok ünnep közt mint Ausztriában, megbújhatna.

Követelték a nyolcórás munkanap bevezetését, a munkásvédelmi törvények kiterjesztést és az általános szavazójogot. Meglepő módon az ellenfelek semmiféle lépést nem tettek a tüntetések megakadályozására, sőt szabad kezet adtak a részvételre, írta az Arbeiter-Zeitung. Természetesen azért voltak megtorlások, de jellemzőbb volt Bécsben, a 150 000 munkás békés felvonulása. Ez volt május elseje ünnepének etalonja a szervezők között. Átterjedt a sztrájk és tüntetéssorozat Reichbergre (11 000), Lembergre, Zágrádra, Prágára (22 000), Brnora, Krakkóra, Budapestre (66 000), Szegedre, Sopronra, Pécsre, Győrre, Szombathelyre is.

Természetesen voltak megmozdulások szinte valamennyi európai államban.

 

EGYESÜLT ÁLLAMOK:

A tengerentúlon a legnagyobb tüntetésekre New Yorkban és Chicagóban került sor. Utóbbiban 35 000-re becsülték a felvonulókat.

Május elseje érdekessége volt, hogy Greiller pennsylvaniai képviselő javaslatot terjesztett a parlament elé, hogy ismerjék el, a munkások nyolcórás munkaidőről szóló követelése jogos. Az indítványt a parlamentben szokásos módon csúsztatták vakvágányra: úgy döntöttek, különbizottság foglalkozik a tervezettel.

Május elseje első amerikai megünneplése egészében ellentmondásos volt.

Az AFL, szerte az országban agitált a nyolcórás munkaidőért. 1889-ben, korábbi általános sztrájkról szóló álláspontjukat arra módosították, hogy csupán néhány elkötelezett városban vagy szakmában indítanak tiltakozó megmozdulásokat, melyek mint élcsapat vonulhatnak be a történelembe. Samuel Gompers ezen „tervmódosításának” volt köszönhető, hogy az Egyesült Államokban nem került sor kirobbanó megmozdulásokra.

Kép Mégis értek el sikereket, mert a sztrájkok szervezettek voltak és szakmunkásokból állt. A kárpitosok 137 városban vívták ki a nyolc órás munkaidőt. Chicagóban a márványvésők is kiharcolták, hogy csak nyolc órát kell dolgozniuk, de a kilencórás bérük mellett. A nyomdászok kilenc, a pékeknek és a szabóknak pedig tíz órára rövidült a munkaidejük, hasonló feltételekkel. Az elért sikerek nyomán, a rákövetkező évben a bányászok hívták harcba.

Csatlakoztak a megmozdulásokhoz Kanadában, Mexikóban, Kubában és Peruban.

1891. MÁJUS 1.:

Az 1890-es nagysikerű első május elseje után felmerült a kérdés: vajon lesz-e folytatása, vagy megmarad egyszeri fellángolásnak.

Bismarck távozása után, számítottak a nagyobb szabású németországi részvételre, de a szociáldemokrata vezetők ezt ismét nem tudták vállalni. A valóság mégis harcosabb lett, mint azt a német szociáldemokrata párt tervezte. Az áprilisi spontán bányászsztrájk és a szociáldemokraták szektás vasfegyelme következtében 100 000 ember vonult fel Hamburgban.

„Reméljük, hogy május elsején a proletárok megadják a szükséges leckét mind a tőkés uraknak, mind a Liebknechteknek és Bebeleknek.”

                                                                                                        (William Morris / The Commonweal)

Május elseje ünnepét, a rákövetkező vasárnap is megtartották. Két fő hadszíntéren Ausztria (Bécs), Franciaország (Párizs és Fourmies) és Skandináviában (Osló, Koppenhága, Stockholm). Mellékhadszíntérként Olaszország (Milánó, Genova, Velence, Róma, Firenze). A tüntetésekbe bekapcsolódtak az anarchisták is, akik kaszárnyákat gyújtottak fel Rómában és fosztogatást szítottak Firenzében.

Belgiumban háromhetes sztrájkban 100 000-120 000 ember mozdult meg, ahol a választójog akkor még vagyoni függvény volt. Spontán sztrájkok indultak a szakszervezetek és a Munkáspárt nélkül. A The Times május 2-én fegyveres összecsapásokról számolt be és azon aggódott, hogy a Seraing bányászai Liége „ellen” indulnak.

„Uraim, ma ünnep van az egész világon. Minden szentnek megvan a maga naptár szerinti ünnepe. Különös, hogy csak egy ünnep hiányzott, a dolgozó nép ünnepe. A két világ dolgozói most nemre, nemzetiségre tekintet nélkül ünneplik meg ezt, és sürgetik a munkaidő korlátozását, csökkentését. A munkások kitűnő gazdasági és politikai érzékkel megértették, hogy részleges megoldás elképzelhetetlen, hogy a munkaidő Belgiumban anélkül csökkentsük, hogy az másutt is megtörténjék, ez az, amit én is itt teszek ebben a pillanatban.” (Paul Janson /Munkáspárti képviselő/ felszólalása a belga parlamentben.)

Spanyolországban betiltották a nyilvános gyűléseket, ami igencsak szürkévé tette május elsejét. A szociáldemokraták mellett jelentős szervezői részt az anarchisták vállaltak szinte az összes nagyvárosban. Általános sztrájkot hirdettek és nyíltan megfenyegették a burzsoáziát; megtorlásra számíthatnak, ha erőszakot alkalmaznak. A nyolcórás kezdeményezést viszont elfogatták. Az egész országban viszonylagosan nyugodtan telt a nap. Köszönhető volt ez annak is, hogy több anarchistavezetőt már korábban letartóztattak.

Hollandiában törvény tiltotta a szabadtéri politikai gyűlést. Mivel a szervezők nem tudtak elegendő zárt helyet biztosítani, Vliegen 10 000 összegyűlt előtt egy piaci standról beszélt. Miután a hatóságok megzavarták, a Szent Seratius templom lépcsőjén folytatta. Mikor letartóztatták őt és még hat másik szónokot, zavargások törtek ki. A bíróság végül felmentette, ami precedensértékű lett. Ettől eltekintve a 3-án tartott gyűlések és felvonulások békések maradtak.

Az Osztrák-Magyar Monarchia már nem az előző évi humanitással fogadta május elsejét. A vállalatok és az állam is szerződésszegéssel fenyegette meg azokat a dolgozókat, akik nem veszik fel a munkát vagy részt vesznek a felvonulásokon. A sajtókat cenzúrázták vagy egyszerűen betiltották; az Arbeiter-Zeitung által kiadott emlékplakettet és különszámot is elkobozták. Mindennek ellenére Bécsben 50 000 ember gyűlt össze pénteken és a lakosság 90%-a részt vett a sztrájkokban. Graz és környékén 24 000, Budapesten 14 000-15 000 munkás vett részt a megmozdulásokban.

Oroszországban a rendkívüli szigor ellenére tartottak gyűlést, ahol követelték a politikai szabadságjogot, a gyülekezési és szólásszabadságot, a parlamentáris rendszer bevezetését, az általános szavazójogot, a földek államosítását, köztulajdonba vételét.

A londoni május elsejei (május 4-én vasárnap) nagygyűlését, az előző évi sikerre való tekintettel a Hyde parkba szervezték, ahol 12 emelvényről hallgathatták a szónokokat, a már ismert nagy nevek mellett, új radikálisok is felszólaltak. Hogy mennyien vonultak fel, arról nem készült pontos adat, de az ellenzéki lapok is hatalmas demonstrációról számoltak be.

Franciaországban már totális elutasítás volt a válasz. Katonák és rendőrök sorfala minden sarkon. Letartóztatások, börtönbüntetések lázító beszédért, a vörös és a vörös-fekete lobogók elkobzása, lovasroham, kardlapozás, lövöldözések, sortűz. Fourmiesben a sztrájkolók követeléseiket akarták átadni a polgármesternek, amikor az utcán haladó sztrájktörőkkel összetűzésbe kerültek. A csendőrök a sztrájktörők védelmére keltek, mire a tömeg kövekkel dobálta meg őket. Néhányukat lefogták, de a követeket fogadta a polgármester. A téren összegyűltek követelték a letartóztatottak szabadonengedését, amit egy kétszáz főnyi, főként fiatalokból álló társaság érvényre is akart hozni. A csendőrök elvesztették a fejüket és indokolatlanul a tömegbe lőttek. Tizenkét embert (Marie Blondeau/18, Eduard Giloteaux/19, egy 50, több 17-20, egy 13, egy 11 és egy 9 évest) öltek meg és nyolcvanat sebesítettek meg a városba vezényelt katonák fegyverei és a rendőrök pisztolygolyói. Az áldozatok hozzátartozói visszautasították a polgármesteri hivatal segélyeit, s csak azt fogadták el, amelyet a munkások gyűjtöttek országszerte. Május 4-én, a temetés napján 30 000 ember, vörös zászlókkal kísérte őket utolsó útjukra. A civil és katonai hatóságok pedig két lovas, kilenc gyalogsági és két tüzérosztaggal képviseltették magukat.

Az állam semmiféle megbánást sem tanúsított se ezzel, se más ehhez hasonló május elsejei megtorló intézkedéseivel kapcsolatban. Ez, addig példátlan terrorakciók sorozatát indította el.

Kép Kép
  

VÉGEREDMÉNY:

Május elsejének ünnepét a szervezők összességében eredményesnek ítélték. Volt aki dicsőítette, de a szkeptikusok is elismerték, hogy diadalmaskodott a világméretű szolidaritás.

A II. Internacionálé második kongresszusán Brüsszelben, határoztak arról, hogy továbbiakban is a nyolcórás munkanapért küzdjenek, mindenütt május elsején tüntessenek és ahol csak lehet, általános legyen a sztrájk. Nyilvánvalóvá vált, hogy nem csak gazdasági vagy politikai gócokban mozdulnak meg a munkások, hanem mindenhol. Így életképes, kitörölhetetlen, nemzetközi – és erősödőben van.

„Az egész világon szerteszórt proletárok már nem a munka ünnepéről való megemlékezés iróniáját értik és május elsejében azt a szimbolikus napot látják, amelyen az elnyomottak és kizsákmányoltak összegyűlnek, hogy seregszemlét tartsanak, egyesítsék törekvéseiket és felkészüljenek az Államot és Tőkét végleg megsemmisítő akcióra.”

(Manuel Gonzales Prada, 1908. május)