az olasz anarchisták
BEVEZETŐ:
„Ötmillió bérmunkás és tizenötmillió paraszt, akik azonban nem tulajdonosok, mint a franciák, rabszolgákként bánnak velük.”
(Michail Alekszandrovics Bakunyin)
A ROMANTIKUS FORRADALMÁROK:
1877. április 5-én Carlo Cafiero, Enrico Malatesta és Pietro Cesare Ceccarelli vezetésével egy kis létszámú, 16-17 fős fegyveres csoport a Nápoly környéki Matese masszív hegyei közé vette be magát azzal a szándékkal, hogy a paraszti lakosság körében felszítsa a „szociális forradalom” lángját. Ám akciójuk kudarcba fulladt – többek között árulás és egy sor szervezési melléfogás következtében. A Nápolyból érkezőket az állomáson letartóztatták. A Rómából érkező kilenc forradalmár csatlakozott társaikhoz San Lupóban. Április 8-án Letino községben kitűzték a vörös-fekete zászlót, bejelentették II. Viktor Emanuel bukását, kikiáltották a köztulajdont és felszólítottak a földfoglalásra; a községháza irattárát kihordták a főtérre és felgyújtották. Tüzes beszédet intéztek az összegyűltekhez, de azok nem tudtak mit kezdeni a „gyorsan érkezett szabadsággal”. Galló községben is ugyanez játszódott le, de itt a csoportnak már menekülnie kellett a hatóságok elől. Április 11-én utolérték és elfogták őket. A kudarcok, a fegyveres kísérletek veresége nyomán foganatosított letartóztatások és bebörtönzések, az anarchisták nézeteik és módszereik felülvizsgálatára kényszerültek. „Mi mindannyian, vagy majdnem mindannyian érezzük, hogy amit eddig tettünk, már nem elegendő sem a tevékenységünk kiteljesítéséhez, sem ahhoz a mozgalmi szükséglethez, ami nélkül egy párt nem létezik…A csődöt mondott forradalmi kísérletek évekre elvették tőlünk a szabadságot, vagy száműzetésre ítéltek bennünket és így szerencsétlen módon elszoktunk a mindennapos harcoktól és a reális életviteltől. Túlzottan magunkba zárkóztunk és ahelyett, hogy a nép közvetlen és megélt szükségleteit, gazdasági és erkölcsi körülményeit tanulmányoztuk volna…nem keveredtünk el eléggé a néppel: és amikor nemes indulattól vezetve megkíséreltük a felkelés lobogóját magasra emelni, a nép magunkra hagyott és nem értett meg minket.”
A FASCIÓK ÉS PARASZTKOMMUNÁK:
MUNKÁSMOZGALOM ÉS ANARCHIZMUS:
1880-ig szimbiózisban működtek a munkásszervezetek (a szocialisták később is kerülték a formális szakítást). Az 1892-ben megalakuló Olasz Szocialista Párt (Partito Socialista Italiano – PSI) is eltűrte soraiban az önálló áramlatot képviselő anarchistákat, így sújtották az állam anarchista-ellenes intézkedései.
Az olasz gazdaság fejlődése egyes ágazatokban kétségtelen eredményeket produkált (textilipar). Kevésbé látványos a fémkohászat, gépipar, hajógyártás. A kialakult helyzethez alkalmazkodott az anarchista mozgalom is. Véget ért a romantikus, barikádharcos ábránd és a munkásosztály mozgalmává vált.
Az iparral ellentétben a mezőgazdaság továbbra is szerkezeti és egyéb nehézségekkel küzdött. A gyarapodó népesség részben kivándorlással keresett menedéket a nyomor elől. 1896-1900 között évente átlagban közel 315 000 ember hagyta el az országot. Ez a szám 1907-ig megközelítette a 750 000-et. Ennek következtében az agrárgazdaság fejlődésnek indult, de az érintettek változatlanul fogékonyak maradtak az anarchista nézetekre és radikális munkásmozgalmi ellenállásra. A csoportos fegyveres felkelésről áttértek az egyéni terror módszerére, amikor az 1881-es londoni anarchista kongresszus után a kémiai eszközök védő és támadó alkalmazása előtérbe hozta a pozitívisztikus anarchista nézeteket és a „tett propagandáját”.
GYÁRFOGLALÁSOK ÉS TANÁCSOK:
Az első világháború után Európa munkásosztálya erősen radikalizálódott. A szakszervezeti mozgalomból sztrájkok, tüntetések, és felkelések nőttek ki. Ez alóla a folyamat alól Itália sem volt kivétel. Az itáliai munkások dühösek voltak a háború pusztításai miatt, és egyre jobban militarizálódtak. Torinóban, és Itália szerte az egyszerű munkások mozgalma erősödött, ami belső bizottságokon alapult. Ezek a belső bizottságok úgy alakultak ki, hogy minden műhelynek (minden 15-20 dolgozónak) volt egy megválasztott, bármikor visszahívható üzemi megbízottja, ezek az (egy gyáron belüli) üzemi megbízottak választották meg a belső bizottság tagjait, akik szintén visszahívhatók voltak. Ezt a rendszert gyári tanácsnak nevezték, és felépítése közvetlen demokrácián alapult, amit az anarcho-szindikalisták terveztek meg és gyakoroltak (és gyakorolnak ma is a szóvivők tanácsülésein keresztül). 1918-ra ezek a bizottságok nemzeti üggyé növekedtek a szakszervezeti mozgalom részeként, és 1919 februárjára az Olaszországi Kohászok Szövetségének (FIOM) sikerült megegyeznie, hogy engedélyezzék a bizottságokat a munkahelyeiken. Megpróbálták ezeket a bizottságokat tanácsokká alakítani és irányítói szerepet adni nekik. 1919 májusára „a kohászati ipar meghatározó erejévé váltak, és félő volt, hogy a szakszervezetek mellékes adminisztratív egységekké fokozódnak le”. (Carl Levy, Gramsci és az anarchisták) Habár ezek a fejlemények főleg Torinóban történtek, ez a harciasság végigsöpört Itálián.
1920. augusztusától, a kohászatban, a fémfeldolgozó- és gépiparban foglalkoztatott munkások tömeges elbocsátására válaszul Milánóban, Torinóban és Észak-Olaszország más városaiban két-három hét alatt megszállták a gyárakat és üzemeket és megszervezték saját tanácsaikat és önállóan irányították a termelést. A gyárfoglalásokban több, mint 600 000 munkás vett részt.
Ligúriában a fizetésekkel kapcsolatos tárgyalások megakadása után, a kohászok és a hajóépítő munkások elfoglalták, és négy napig maguk működtették üzemeiket.
Ebben az időszakban az Union Sindicalista Italiana (USI) – Olaszországi Szindikalista Szövetség tagsága 800 000-re növekedett, és az Union Anarquista Italiana (UAI) – Olaszországi Anarchista Szövetség befolyása (20 000 tag, napilapja az Umanità Nova) is nőtt.
„Az anarchisták és a forradalmár szindikalisták voltak a legkövetkezetesebb forradalmi csoport a baloldalon. A szindikalisták megnyerték a munkásosztályt nézeteiknek, ami a szocialistáknak egyáltalán nem sikerült.”
Az anarchisták javasolták először a munkahelyek birtokba vételét.
„A megszokott sztrájkok és tiltakozások már senkit sem izgatnak fel… javasoljuk a gyárak átvételét… ennek a módszernek biztosan van jövője, hiszen összhangban van a munkásmozgalom végső céljával.”
Nyilvánvalóan ez a harciasság a főnökök reakcióját is kiváltotta. A gyártulajdonosok szervezetei azzal vádolták a gyári tanácsokat, hogy fegyelmezetlenségre biztatják a munkásokat, és megkérték a kormányt, hogy lépjen közbe. Az állam támogatta a tulajdonosokat, akik elkezdték erőszakosan érvényre juttatni a létező ipari rendszabályokat. A nagy leszámolás azonban áprilisban volt. Amikor számos üzemi megbízottat kirúgtak a Fiatnál, a dolgozók ülősztrájkba kezdtek. Válaszul a gyár vezetése kizárta a sztrájkolókat az üzemből, a kormány pedig csapatokat és géppuskával felszerelt őrhelyeket telepített a gyár elé. Két hét sztrájk után a munkások úgy döntöttek abbahagyják. A munkaadók követelték a FIOM szerződés újraírását, és a vezetői felügyelet újra kinevezését. Ezek a követelések a gyári tanács-rendszer megsemmisítését célozták, és Torino munkásai általános sztrájkkal válaszoltak, hogy megvédjék azt. A munkások felszólították a marxista és szocialista szakszervezeteket, és pártokat, hogy csatlakozzanak a sztrájkhoz, de azok megtagadták, így az anarcho-szindikalista csoportok voltak az egyedüliek, akik cselekedtek. Végül a tőkések visszaszerezték az irányítást, az authoritariánus szocialista csoportok segítségével, és az anarchista főszervezők közül sokat letartóztattak.
„A szindikalizmus nem más, és nem is lesz soha más, mint egy törvényes és konzervatív mozgalom, amelynek legfeljebb az lehet az egyedül elérhető célja, hogy javítsa a munkakörülményeket.”
(Enrico Malatesta)
A SZINDIKALIZMUS VÁLSÁGA:
Forradalmi párt híján, a harc erősen ösztönös jellegű volt. A munkások a társadalmi forradalom kezdetét látták a mozgalomban, míg az Olasz Szocialista Párt és a szindikalisták reformista vezetői határozatot hoztak, hogy megőrzik a harc „tiszta gazdasági jellegét”. (A szakszervezetek, élükön D'Arragonával, csak szakszervezeti szinten kívánják továbbfolytatni a harcot. Nemcsak arról van szó, hogy tisztán szakszervezeti harci eszközöket használnak; céljuk is csak az üzemek szakszervezeti ellenőrzése. De az erős, forradalmi-szindikalista kisebbség csak e kereteken belül kívánta ezen a követelésen túlvinni a harcot. Az Umanitá Nuova például október 12-én ezt írta: a gyárfoglalások kiterjesztése még ma is a legjobb módszer; biztosítja a termelőmunka folytatását, és az ellenfélre hárítja a felelősséget az óriási és haszontalan vérontásért. Ez a káosz nélküli és a legkevesebb áldozatot igénylő forradalom.)
A szakszervezeti vezetők szeptember 19-én megállapodtak a tőkésekkel munkásszervezetek védelmében, munkaidő csökkentésében, béremelésben, munkásellenőrzés bevezetésében, stb. és a gyárfoglalások befejezésében. Miután a munkások elhagyták az elfoglalt gyárakat, és visszaadták „jogos” tulajdonosaiknak a tőkések és a kormány érvénytelenítették a megegyezéseket.
Nem maradt egyéb, mint egy furcsa módon tisztázatlan légkör; ezt legjobban úgy lehetne jellemezni, hogy valamennyi párt győztesnek tekinti magát. A Corriere della Sera például a „mérsékelt elemek diadaláról” ír az olasz munkásmozgalomban. ,,A merészség diadala volt ez; kiderült, hogy mihelyt az értelmes elemek nyíltan mertek állást foglalni, azonnal győzni tudtak.” (Október 21.) Még nyíltabban fejeződik ki Giolitti győzelmi tudata. A Neue Freie Presse egy távirata szerint (november 4-én) ezt nyilatkozta:
„Külföldön a gyáraknak a munkások által történt ellenőrzésével kapcsolatban is pontatlan és hamis hírek kaptak lábra. A félreértések oka az volt, hogy óriási különbség van az ellenőrzés szó angol és olasz jelentése között. Amerikában és Angliában a control szó csaknem annyit jelent, mint a parancsolásra és meghatározásra való jog, Olaszországban viszont csupán utólagos ellenőrzést. Távol álljon tőlem az olasz ipar bolsevizálása, meggyőződésem azonban, hogy törekvéseim iparunk hasznára válnak. A valóságos viszonyokat ismerő munkás ugyanis kívánságait ezekhez a viszonyokhoz fogja alkalmazni, és így eltűnik szégyenteljes bizalmatlansága a gyárak uraival szemben. A munkások e morális javulása kedvezően fog hatni a termelésre is, mert ösztönözni fogja a munkásokat; ez pedig – ismétlem – számunkra az egyetlen kiút.”
A káosz még nagyobb azáltal, hogy a munkásság széles rétegei között is győzelmi hangulat uralkodik. Nem csupán az Avanti (vezető szocialista napilap 1896) hirdeti a munkások győzelmét, hanem még a szindikalisták körében is győzelemként értékelik a megegyezést. Még a forradalmi szindikalistáknak is az a véleményük, hogy kizárólag a „vezetés” következetlen magatartása az oka annak, hogy a mozgalom nem vezetett teljes győzelemre. Az olasz munkások első legnagyobb és legforradalmibb fellendülése szellemi status quóval végződött.
A forradalmi-kommunista cselekvésnek ezeket az irányvonalait a jelenlegi olasz helyzet testére szabták. Az olasz munkások forradalmi módon cselekedtek. A gyárosok kihívására adott válaszként a passzív rezisztencia olyan helyesen mérlegelt és hidegvérrel végrehajtott lépés volt, amely nagy károkat okozott a tőkéseknek. Logikus és szükségszerű következménye volt ennek a gyárak elfoglalása. A forradalmi munkásokon uralkodó szindikalista ideológia azonban mégis zsákutcába vezette a mozgalmat. Igaz ugyan, hogy a munkások elfoglalták a gyárakat; igaz az is, hogy csodálatra méltó fegyelemmel és érettséggel bizonyították be: nemcsak termelni tudnak tőkések nélkül, hanem még a termelés növelésére is képesek. A döntő pillanatban azonban a legfontosabb válaszra váró kérdés a következő volt: hogyan fog a munkásosztály kijönni az elfoglalt gyárakból?
A mozgalom elszigeteltsége miatt vallott kudarcot. Nem azért, mert a bankok visszavonták hiteleiket, hiszen sokszor az ellenkezője történt. (Az anconai dokkok munkásai 70 000 lírát vettek fel egy helyi banknál, hogy kifizethessék a béreket; a veronai munkáskamara az elfoglalt gyárakban levő nyersanyagok terhére assignatákat bocsátott ki stb.)
Az olasz pártvezetőség túlzottan passzív magatartást tanúsítottak az egész mozgalom folyamán; ezáltal teljesen kicsúszott kezükből a vezetés. Igaz: nem hiányzanak az ellenkező irányú, kedvező jelek sem. A nápolyi szekció például elfogadott egy határozatot, amelyben erőteljesen hangsúlyozza a mozgalom politikai jellegét, és felszólítja a pártot, hogy a mozgalom vezetését ragadja ki a szakszervezetek kezéből. A római munkáskamarában pedig győzedelmeskedett a politizálásra törekvő irányzat.
Ez jelent kiutat abból a válságból, amelyet a szindikalista ideológia okozott az olasz munkásoknak, és amely általában a szindikalista taktika válságává fejlődött. A szindikalizmus abból él, hogy a forradalmi munkások csalódtak a „politikusok” opportunizmusában, s ezért mindenfajta politikától elfordulnak.
A munkások katasztrófák nélkül hagyhatták el az elfoglalt gyárakat; semmiképpen sem szűnt meg azonban annak a veszélye, hogy az elégedetlen proletártömegek spontán mozgalmai ismét a vezetők feje fölé nőnek, és a munkások vagy fejjel rohannak a falnak, vagy pedig az ismételt eredménytelen erőfeszítések következtében demoralizálódnak és ellankadnak. A veszély azért sem szűnt meg, mert az egyetlen lényeges változás, amely az olasz proletariátus tudatában észrevehető, a szindikalizmuson belüli balratolódás. A szakszervezetek gyakran az adott csoport sajátlagos korporatív érdekeinek az eszközei csupán. Ebbe a végső soron mindig reformista irányultságú szervezetbe az anarchisták viszik bele a társadalmi forradalom gondolatát, ezért szereplésük mindenképpen üdvös. Maguk az anarchisták is támogatták belépésüket a szakszervezetekbe, hiszen azokban az anarchista meggyőződés terjesztésének eszközét illetve a munkások önemancipációjának a színterét látta.
„A szakszervezet nem vezet el természetszerűen, saját belső erejénél fogva az ember felszabadulásához. (…) Úgy gondolom, hogy a szakszervezet egyszerre lehet a jó és a rossz eszköze, ma lehet a társadalmi rend konzerválásának, de a társadalom átváltozásának is auktora, a jövőben pedig lehet a reakció és a forradalom ereje is, aszerint, hogy saját szerepére korlátozódik-e, mely szerint a szakszervezet célja a tagjai aktuális érdekeinek védelme, vagy pedig áthatja az anarchizmus szelleme, mely elfeledteti vele az érdekeket és előtérbe helyezi az elveket.”
(Enrico Malatesta)
A guardia regia mindig ugrásra kész, hogy abban a pillanatban lemészárolja a munkásokat, mihelyt valódi veszély fenyegeti a kapitalizmus fennállását. A proletariátus azonban még mindig nem látta elég világosan legveszélyesebb ellenségét. Az állam tehát taktikai fölényének tudatában várhat a támadással. Ehelyett közvetít, hogy a munkásmozgalom válsága a legrosszabb esetben is látszatgyőzelemmel s az erre következő másnapossággal és megzavarodással végződjön. A legkedvezőbb esetben viszont – az állam „semlegességének” megőrzése mellett – a közvetítés eredménye egy olyan „megegyezés”, amely valójában a tőkések győzelmét jelenti.
ARDITI DEL POPOLO:
A fasizmus olaszországi hatalomra a döntő szerepet a király, III. Viktor Emánuel játszotta, aki 1922 októberében elutasította Facta miniszterelnök (később visszavont) javaslatát a rendkívüli állapot bevezetésére, amely a katonai rendteremtéssel lett volna azonos. Ehelyett kinevezte miniszterelnökké, s ezzel a végrehajtó hatalom birtokosává tette Mussolinit. Ám ugyanezek a munkák jelentős szerepet tulajdonítanak azoknak az 1920–1921-ben kialakult félkatonai erőszakszervezeteknek is, amelyek a fasiszta párt hatalomra jutása előtt a pártnak jelentős ütőerőt kölcsönöztek a forradalmasodott városi és falusi tömegekkel való, gyakran igen véres összeütközésekben. Benito Mussolini – a hajdani szindikalista – vezetésével előretörő fasiszták eltörölték a munkás- és parasztmozgalom vívmányait (sztrájkjog, munkanélküli-segély, belső munkásbizottságok, stb.) A fasiszta rohamosztagok az anarchista módszer átemelésével, az egyéni terrorral azt a látszatot akarták kelteni, hogy ők a valódi forradalmi megoldások kivitelezői. Ezek a fegyveres szervezetek (a „squadráknak”) a létrehozásában az oroszlánrész két fasiszta vezetőé, Italo Balbóé és Cesare Maria de Vecchi grófé volt. Azt viszont, hogy ezek katonai szempontból racionálisan szervezték meg a terrort, egy, a fasisztákhoz csatlakozott tábornok, Emilio de Bono közreműködésének köszönhették. Jelképüknek a különlegesen merész, akadályt és kíméletet nem ismerő harcost tekintették, ideológiájukban jelentős szerepe volt az erőszak és a halál kultuszának. A squadrák egyes csoportjai magukat az arditi („lángolók”, „lánglelkűek”) jelzővel határozták meg. Ennek előzménye, hogy a világháború menetében, az olaszok 1917-es caporettói veresége után bizonyos katonai egységeket, mint kitűnt „rohamcsapatokat”, ilyen jelzővel illettek. Mussolini már 1918 novemberében, a győzelem ünnepén Il Popolo d’Italia című lapjában így fordult hozzájuk: „Ti vagytok Olaszország csodálatraméltó ifjúságának a képviselői! A ti tőreitek villanása, gránátjaitok dörgése fog igazságot tenni az összes nyomorultak fölött, akik útjában állnak annak, hogy Itália nagyobb legyen!” Balbo utóbb publikált 1922-es naplójában így írt ezek háború végi hangulatáról: „Harcolni, küzdeni, azért, hogy visszatérjünk Giolitti hazájába, aki minden eszmét elárult? Nem! Jobb mindent tagadni, mindent lerombolni, hogy mindent az alapoktól építsünk újra.”
Az előfasizmus squadráiról szóló, különböző minőségű irodalom bőségéhez képest sokáig kell böngészni a könyvtárakban ahhoz, hogy valamicske információt nyerjünk arról a másik, ugyancsak félkatonai jellegű, fegyveres szervezetről, amely a népházakat, a baloldali pártok helyiségeit, lapjaik szerkesztőségét védelmezte a fasiszta terror ellen, és alkalomadtán a frontális összecsapást is vállalta a squadristákkal. Ez a szervezet önmagát a squadrista „arditi” ellentéteként határozta meg („Arditi del popolo” – A Nép Bátrai), mintegy a népet védelmező legbátrabb harcosok szervezeteként kívánt színre lépni.
A szervezet megalakítását 1921 késő tavaszán Argo Secondari, az anarchista mozgalom harcosa kezdeményezte. Első országos gyűlésükön, 1921. június 27-én nagy hangsúlyt helyezett arra, hogy félreérthetetlenül elhatárolódjanak a fasiszta fegyveres csoportoktól. Röviddel előbb ugyanis különböző csoportok még együtt hozták létre a Nép Lánglelkűinek Országos Szövetségét (Associazione Nazionale dei Arditi del Popolo). Gabriele D’Annunzio legionistái is használták a nevet. Az elhatárolódás azonban elkerülhetetlenné vált, mert a fasiszta befolyás alatt álló squadrista arditók fegyveres támadásokat indítottak a radikalizálódó tömegek szervezetei, ezek központjai és a földfoglaló parasztok csoportjai ellen. Secondari az alakuláskor így fogalmazott: „Minthogy a fasiszták folytatják a népházaknak, a dolgozó emberek szentélyeinek a fölégetését, minthogy gyilkoljak munkás testvéreinket, minthogy folytatják a testvérgyilkos háborút, Olaszország arditóinak semmi köze nem lehet hozzájuk. A vér és a romok mély barázdája választja el a fasisztákat és az Arditi harcosait.”
A kezdetben túlnyomórészt anarchista színezetű csoportosulás, amely nyitó határozatában szigorúan elhatárolta magát minden politikai párttól, rövidesen szocialista, anarchista, kommunista, olykor néppárti katolikus harcosok „frontista” szervezetévé lett, egyértelmű fasizmusellenes programmal, amelyet illegális livornói kongresszusuk hagyott jóvá. A szocialisták és a tőlük nemrég különvált kommunisták kezdeti idegenkedése alábbhagyott, maguk is támogatni kezdték az arditik csoportjait. Így került a vezetésbe a szocialista Giuseppe Mingrino, a kommunista Marco Rossi. A korszakra jellemző rivalizálás a pártok szintjén megmaradt, az arditik soraiba azonban erősen letompítva jutott el, mivel a fasisztákkal állandósult közvetlen harci érintkezés kevés kétséget hagyott az iránt, hol van a leküzdendő ellenség. Arról az 1921-es vitáról, hogy mi az Arditi del popolo harcosainak a feladata, Antonio Gramsci, a kommunista párt későbbi vezetője néhány év múlva így írt: „Követhetjük a fasizmust saját terrénumára? Elfogadhatjuk a fasizmus elleni harcot ugyanazokkal a fegyverekkel, amelyeket ő vet be? Mi azt mondtuk: ez nemcsak lehetséges, hanem elkerülhetetlen is.” A kommunisták közben remélték, hogy az arditiket személyes tapasztalatuk idővel a III. Internacionálé irányába fogja terelni. Ez a fasizmus hatalomra kerülése után csak részben következett be; más irányokba is tájékozódtak az arditók különböző csoportjai.
Balsamini földrajzilag is körülhatárolja az Arditi del popolo tevékenységének fő körzeteit. Ebből kiderül, hogy országos szervezetről van szó, bár az egyes tartományok különböző körzeteiben nem egyenlő erővel érződött a jelenlétük. Természetes, hogy az ipari körzetek vonzókörében erősebbek és tevékenyebbek voltak. Ám nem ez az egyetlen meghatározó tényező. Ahol a szocialisták vagy az anarcho-szindikalisták korábbi szervezetei ennek az eszmei előfeltételeit megteremtették, falusi körzetekben is gyökeret vertek. Erősek voltak Rómában és szélesebb vonzási körzetében, általában Lazio tartományban; Umbriában a tartományi székhelyen és a kohászat centrumában, Terniben; Toscanában (különösen a nagyobb kikötőkben, Pisában és Livornóban); Liguriában, Piemontéban és Marchéban (főleg annak északi körzeteiben, Pesaróban és Anconában); Lombardiában elsősorban Pavia körzetében. Ugyancsak mély gyökeret vertek Emilia e Romagna tartományban. Az ország déli részén jelenlétük leginkább Pugliában, az egyik nagy agrárproletár körzetben volt erős, ahol a squadristák a legtöbb támadást intézték a földfoglalók ellen; de voltak egységeik Campaniában, Szicília keleti részein, kisebb mértékben Abruzzi tartományban és Szardínián. Nem véletlen, hogy a rendőrprefektúrák előírták szerveiknek az Arditi del popolo tevékenységének tüzetes figyelemmel kísérését.
A szervezet legjelentősebb harci akcióit, közöttük Parma védelmét a fasiszta squadristák támadása ellen, három hónappal a „marcia su Roma” előtt. A „Parma öt napja” néven a történelemkönyvekbe is bevonult összecsapás a fasiszták több helyütt bevált törekvése nyomán bontakozott ki, hogy az ország egyes körzeteit fegyveres rajtaütésekkel egymás után kerítsék hatalmukba. 1922 augusztusában be akartak nyomulni a városba. Ez nem sikerült, mire ostrom alá vették a várost. Öt nap után azonban, szabályos barikádharcok után, kénytelenek voltak visszavonni az erőiket. Az Arditi del popolo itt a lakosság igen széles támogatását is maga mögött tudhatta.
A szervezet jelentős vezetői többek közt Secondari, és a parmai kommunista parancsnok, Guido Picelli. Az Arditi 1922 októbere utáni az arditisták, akik akkor már nem harcolhattak fegyveresen, 1924-ben, az első fasiszta választáson még szervezetten támogatták több antifasiszta jelölt kampányát, akik nem voltak hajlandók fölvétetni magukat a Mussolini kormány által állított Nagylistára („listone”). Volt, akit sikerült is bejuttatniuk (arra a csekély időre, ameddig Mussolini még úgy-ahogy megtűrte vele szembenálló szervezetek létezését és tevékenységét).
Arditi különböző időben megjelent, olykor egymással is rivalizáló saját lapjainak („L’Ardito del Popolo”, „L’Avanguardia sociale”
Ami alig derül ki: keveset tudunk meg arról, honnan származtak a szervezet anyagi forrásai. A fasiszta squadrák idővel nagypénzű támogatókra tettek szert. Az Arditi esetében a nép körében kezdeményezett gyűjtéseket. Bizonyára voltak egyéb források is, hiszen a támogató pártok sem bővelkedtek anyagiakban, és a tagság díjfizetései sem lehettek nagyok. Némi magyarázattal szolgál, hogy bár a szervezet országos jelenség volt, egyes osztagai zömmel saját lakóhelyükön küzdöttek. Feltehetően saját lakásaikban éjszakáztak, az sem kizárt, hogy (noha állandó harci egységekről volt szó) a nyugodtabb időszakokban kenyérkereső munkát is végeztek.
