Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Az orosz anarchisták

2010.11.23
AZ OROSZ ANARCHISTÁK

 
 

„Az anarchizmus ugyanúgy az orosz lélek produktuma, mint a nihilizmus vagy a narodnyik mozgalom: a szélsőséges orosz lelki alkat egyik véglete. Az etatista szellemű orosz nép képes alázatosan tűrni, hogy világhatalmat kovácsoljanak belőle, ugyanakkor azonban hajlamos a lázadásra, a betyáréletre, az anarchiára is…Az anarchizmus legfőképp az oroszok alkotása…az oroszok viszonya a hatalomhoz meglehetősen különös. államukat nem szeretik és nem tekintik sajátjuknak, ezért lázadnak ellene, vagy megadóan tűrik uralmát. Mindez feltehetően azzal függ össze, hogy a hatalom gonosz és bűnös természetét az oroszok mindenki másnál erősebben élik át.”

(Nyikolaj Bergyajev)

 


A FELVILÁGOSODÁSTÓL A NIHILISTÁKIG:

 

Az ortodox egyház 17. századi szakadásakor (raszkol), született meg az orosz történelem első anarchista, államtól eltávolodó áramlatait. Az állammal szembeni bizalmatlanság másik körülménye, az erkölcsi és politikai narodnyikizmus kialakulásában játszott közre. Amikor a kötelező állami szolgálat alóli 1762-es felszabadulása után, a frissen emancipált nemesség először szembesült a szánalmas falusi muzsikélet nyomorúságával, elhintve a felháborodás azonnali megoldást sürgető radikalizmusát. Ez lett a kulcsa a 19. század első felében színre lépő orosz értelmiségi csoportok radikalizmusának és antietatizmusának. Más országokban mód adódott arra, hogy gazdasági szervezés, kulturális felvilágosítás, szociális organizálás és a politikai hatalomban való részesedés útján keressék felemelkedésük lehetőségét. Oroszországban ez azonban teljesen lehetetlen volt. A mérhetetlen lelki és anyagi nyomorban tartott jobbágyparasztság nem volt képes magától tudatos forradalmi mozgalmat létrehozni, legfeljebb lázadozott.

Minden illegális tevékenységre kárhoztatott politikai irányok (a reformisták és a liberálisok is beleértve) földalatti szervezeteiben mindenütt külön terrorosztagok alakultak, melyek célul tűzték ki a véres küzdelmet az autokrácia ellen. Az első reformer úttörőknek az őrültek háza, börtön, száműzetés, öngyilkosság és hóhér lett a jutalma, mert a cári udvar szerint még ők is túl radikális tanokat hirdettek. Egyetlen megoldásnak mutatkozott előttük, a hatalmon levők terrorizálása és az uralkodók fizikai elpusztítása, a régi rend oszlopainak kidöntése, a cári rezsim fenntartóinak kiirtása. Tömegesen jelentek meg soraikban a „forradalmi terroristák”.

1825 december 14-én a dekabristák maroknyi katonatisztekből álló csapata a szó és a fegyver közös erejével akarta rávenni a nemességet a cári önkényuralom felszámolására. De hiába. Ám a felkelés csak hírnök volt; az előbb-utóbb teljes bizonyossággal bekövetkező nagyobb mozgalmak előzménye. Az 1830. évi francia forradalom és a nyomában járó varsói lengyel felkelés végül mégis felrázta.

A harmincas években gyorsan szaporodtak a forradalmi szervezkedések. A kijevi Cirill – Metód Szláv Társaság, amelyet 1846-ban hozott létre Kosztomarov történészprofesszor, nemzeti követeléseket kötött össze a jobbágyfelszabadítás programjával, és egy demokratikus szláv föderáció terveit szőtte. A cári rendőrség 1847 tavaszán letartóztatta a társaság tagjait. Ez évben fellendült Szent-Péterváron Petrasevszkij vezetésével az 1844-45-ben alakult forradalmi kör tevékenysége, amely Fourier-pártinak nevezte magát, 1849-ben a cárizmus lecsapott szervezetükre. 33 embert letartóztattak (köztük Dosztojevszkijt is) 21-et halálra ítéltek a többieket kényszermunkára ítélte. Ekkor került a mozgalom vezetése a Svájcban, majd pedig Londonban tartózkodó emigráns Herzen, a Kolokol (Harang) szerkesztője kezébe. Befolyásának fénykora 1858-ban lezárult. Ekkor az Oroszországban tevékenykedő fiatalok, Csernisevszkij és Dobroljubov radikálisabb programjukkal kiragadták kezéből a kezdeményezést.

A cári önkény ellen bevethető leghatékonyabb fegyvernek az irodalom bizonyult. Az orosz literatúra nemcsak tanító, nevelő irodalom, hanem vád és leleplező pamflet a rendszer ellen. Lev Tolsztoj írásai voltak az anarchista ideológia kiindulópontjai. Olyan kemény ítéletet tartalmaztak az orosz valóságra, hogy azok a legdühösebb ellenszenvet és fékezhetetlen gyűlöletet hívtak ki nemcsak a hatalmat gyakorló egyesekkel, hanem az egész társadalommal szemben is. Hiába hirdette az erőszak-ellenességet, olvasói nem tudtak passzívak maradni.

Egyetemi hallgatók, főleg a moszkvai egyetemisták közül kivált egy szűkebb csoport, s köztük mind gyakrabban említik Bakunyint, Herzent, Akszakovot, Chomjakovot, Katkovot, Ogarovot és Bjelinszkijt. Darwin, Marx, Mazzini, Garibaldi, Hegel és a természettudományok akkori nyugati művelőinek hatása alatt álltak. Bár Bakunyin már 1842-ben Nyugat-Európába távozott, és hosszú évekre lényegében kikapcsolódott az orosz politikából, befolyása hatalmas volt. Olyan forradalmi mozgalmat óhajtottak, amely folytatja a dekabrista elődök harciasságát, de okul a kudarcokból és új eszközökkel dolgozik. Az elégedetlenkedők tömegének felrázását tűzték ki célul, s mivel nem lelkesedtek a kapitalista társadalom eszméjéért (Oroszországban ekkor még az iparosodás csak embrióban volt), az utópista szocializmusban találtak kifejeződésre. Fourier falanszter terve helyébe az orosz agrártársadalomnak megfelelően faluközösséget, az obscsinát állították. Vezetőinek túlnyomó többsége már nem a nemesek köréből toborzódott, így még radikálisabbá tehette a mozgalmat.

1855-ben I. Miklós cár halála és II. Sándor trónra lépése a liberális politikát hozta magával, mely visszavetette egy rövid időre a szervezkedéseket. 1866-ig nem is fordult elő, hogy a nép köréből támadtak volna a cárra, de akkor az Isutyin-köréhez tartotó Karakazov nevű merénylő akart bosszút állni a forradalmárok kegyetlen üldözése miatt. A sikertelen akció után, a kör tagjait letartóztatták, és bűntársakként bíróság elé állították. Azonban az eljárás fényt derített arra is, hogy Oroszországban kialakulta fiatal forradalmárok viszonylag széles körű mozgalma. Ezt az új mozgalmat a reakció kezdetben nihilistának (mindent tagadó) nevezte, később pedig narodnyik (népies) gúnynevet akasztották rá. A forradalmárok dacbó elfogadták és használták a neveket, bár ők csak a fennálló rendszert tagadták, de megvolt a maguk határozott és nemes célja. Nemcsak rombolni, építeni is akartak. Új államot tűztek ki célul maguk elé, hol a nép uralkodik, mely egyedül jó, igazságos és békeszerető, és amihez az egész társadalmi rend gyökeres megváltoztatásával, forradalommal lehet eljutni.

 

„Az oroszországi szocialista pártok, szemben a nyugatiakkal…meglehetősen harciasak voltak ahhoz, hogy mindenkinek megfeleljenek, nem számítva a legszenvedélyesebb és leginkább idealisztikus beállítottságú fiatal diákokat, kézműveseket és a társadalom számkivetettjeit.”

 
(P. Avrich)
 
 

A NARODNYIK MOZGALOM:

 

Oroszország az 1861-es jobbágyfelszabadítással lépett a kapitalista fejlődés útjára. A jobbágyfelszabadítás pénzbeli váltság ellenében történt, amit nem személyenként fizetett ki az egyén, hanem az egész parasztság fizette ki mint állami adót. Az abszolutizmus által a parasztságból kipréselt pénzbeli váltság elég sok volt ahhoz, hogy rohamosan tönkretegye a parasztság millióit, de még így is kevés volt ahhoz, hogy megmentse a földbirtokosok jelentős rétegét a teljes tönkremenéstől. A falusi Oroszország hatalmas területein még csak kibontakozott, amikor az európai Oroszország ipari centrumaiban már a klasszikus kapitalizmus keretei között folyt a termelés, nagy létszámú munkássággal, de a feudalizmusból átörökölt politikai rendszerrel. Az orosz nép egyszerre szenvedett mind a kettőtől, azaz a kapitalizmus fejlődésétől is és az elmaradottságtól is.

 

„A jobbágyság felszabadítása után nagy nyugtalanság volt az intelligens ifjak között. A parasztságot már fölszabadították, de az a két és fél század rabszolgaság olyan szokásokat hagyott örökségül az utókorra, amelyek később is hatottak. A személyiség jogainak figyelmen kívül való hagyása, az apák zsarnoksága, az asszonyok, leányok és fiúk képmutató alárendeltsége, mind ennek a következményei. Nemcsak az állami életben, hanem még a társadalmi és családi reakciókban is teljes abszolutista szellem uralkodott. Egy egész világ keletkezett a szokásoknak, a gondolkodásnak, az előítéleteknek, az erkölcsi gyávaságnak amelyek mind a lustaság talaján csíráztak ki. Az orosz társadalomnak fel kellett vennie a küzdelmet az egyéniség jogainak kivívásáért.”

(P. Kropotkin)

Ekkorra azonban a kapitalizmus Angliában és Franciaországban már olyan fejlődési szintre jutott, hogy jól látszódtak negatívumai, világossá vált, hogy a kapitalizmus sem jólétet, sem igazi szabadságot nem hozott a dolgozó nép számára. Európa nyugati részén létrejött a kapitalizmus olyan jellegű bírálata, amely már nem a múltba tekintett, hanem a kapitalizmust egy újabb, annál tökéletesebb rendszerrel akarta felváltani. Ugyanakkor a gyorsan fejlődő ipar és általában a kapitalizálódás folyamata viszonylag nagy létszámú vagyontalan, bérből és fizetésből élő értelmiséget hozott létre. Ők voltak a legelégedetlenebbek az új helyzettel, és lettek az egyre erősödő forradalmi mozgalmak szellemi motorjai. Az új, a saját munkájából élő értelmiség érezte, hogy egyedül képtelen felszámolni az abszolutizmus hatalmas elnyomó gépezetét, azt is értette, hogy a burzsoáziára nem számíthat egy nem kapitalista társadalom létrehozásában. Ez volt az oka annak, hogy az elnyomorodó paraszti tömegek forradalmasításába vetette bizalmát.

Az értelmiség soraiban végzett munkában, a kialakulóban lévő munkásosztály szervezésében jelentősebb sikereket értek el, mint elődeik. A cári hatóságok nyomása alatt és a tűrhetetlen állapotokat látva a forradalmár fiatalság egy része úgy érezte, hogy a cárizmus elleni harcban minden megoldás jogosult. Szükség esetén a bankok vagy gazdag földesurak kifosztását is indokoltnak látták, ha az a forradalmi mozgalom anyagi érdekeit szolgálja.

1863-ban kiadták röpiratukat: Mi kell a népnek? Szabadság és föld!

Kép A hatvanas évek végétől gombamód szaporodtak a titkos narodnyik körök. 1869 táján Bakunyin jó barátja, Nyecsajev lett a mozgalom vezéregyénisége, ki a végletekig vitte a „cél szentesíti az eszközt” elvet. Ettől kezdve lazán, de kapcsolatban álltak a svájci anarchistákkal és az I. Internacionáléval. A cári bíróág életfogytiglani börtönre ítélte, s e fogságot a falhoz láncolva kellett eltöltenie.

A ’70-es évektől a narodnyikok körében mind gyakoribbá váltak bizonyos anarchista elveknek és érveknek a hangoztatása. Nemegyszer megtörtént, hogy jeles narodnyikok nyilvánították magukat anarchistának. Így többek között Sz. I. Bargyina, akit 1877-ben az úgynevezett ötvenek perében vontak felelősségre. Ez természetesen már az átmenet időszaka, hiszen az anarchisták internacionalisták, ellentétben a narodnyik-mozgalommal.

Mindezen események Plehanovot, a Fekete Újrafelosztás Pártja vezetőjét és tagjait igazolták. Ez a csoport a parasztság gazdasági érdekeiért, a népi, radikális földosztásért szállt síkra, s elvetette az egyéni terror harci módszerét.

A hetvenes évek elején a narodnyik mozgalomnak kevésbé radikális vezetője akadt Perovszkaja, a híres forradalmárnő személyében. Nagy szerepe volt az egymást váltó forradalmi szervezetek, a Csajkovszkij-kör, a Dolgusin-kör, valamint az 1876-ban alakult Föld és Szabadság csoport tevékenységében. Ekkor kezdődött a néptömegek soraiban végzett agitáció, a „népközé járás” kora, s ennek során igyekeztek fellázítani a parasztokat és kisiparosokat. 1876-1879 között a narodnyikok munkásegyleteket szerveztek és vidékenként puccsokat is próbáltak szervezni. Kijevben a cár nevében adtak ki hamis manifesztumot.

A hatóság látván terjedésüket hajtóvadászatot hirdetett ellenük. 3800 agitátort fogtak el. A börtönök megteltek a „nép barátaival”.

A nép közé járás sikertelensége és az újabb megtorló hadjáratok miatt támadt elégedetlenség a forradalmárokat a merényletek taktikája felé sodorta.

Egyre több nő csatlakozott a mozgalomhoz, így a világhírűvé vált Vera Sassulits, aki közvetlen közelről pisztollyal rálőtt Trepov tábornokra, a főváros rendőrparancsnokára.

A leghíresebb narodnyik szervezet, az 1879-ben megalakított Narodnaja Volja (Népakarat) valóságos hajtóvadászatot indított a cári tisztviselők, majd a cár ellen. Világraszóló sikerük múló győzelem volt. III. Sándor, az új cár kegyetlen intézkedésekkel torolta meg apja halálát, s 1881 nagypénteken Petrovszkajával együtt felakasztatta a merénylet résztvevőit. Mégis a Népakarat kisebb része vett részt a merényletekben. A szervezet vidéki hálózata elsősorban a forradalmi propaganda sokkal hasznosabb területén működött. Különösen figyelemre méltóak külpolitikai elképzelései.

Plechanov, Akszelrod és Sassulits megalakították az első szocialista néppártot Oroszországban, amely a terrort a védelemre redukálta és leginkább a városi proletariátusra támaszkodott. Ez a csoport, a Munka Felszabadításának Csoportja, hozzálátott a narodnyik elméleti örökség kritikai feldolgozásához, összekapcsolva ezt a kritikát az orosz valóság elemzésével. Nem vetettek el mindent a narodnyikok elméletéből, ami abból helyesnek bizonyult, megőrizték annak ellenére, hogy a vita nagyon éles volt. A XIX. század végére az orosz falusi lakosság ötven százaléka agrárproletár lett. Az 1880-as években ez a folyamat még félúton sem tartott, de tömeges méretei miatt jól látható és tapasztalható volt. Ekkor még Oroszországban nem volt szervezett munkásmozgalom, és nem léteztek politikai pártok sem, de az orosz történelmi fejlődés már megteremtette az ipari proletariátus és a falusi szegénység szövetségének objektív feltételeit. A nihilizmust felváltotta a szervezett osztályharc.

 

 

AZ ANARCHIZMUS TERJEDÉSE:

 

Az anarchizmus oroszországi politikai megszervezése nem sokkal az emigrációbeli csoportok felbukkanása (1900) után kezdődött. Az első jelentős csoportok 1903-ban, a Grodnyenszki kormányzósághoz tartozó Belosztokban, és a Csernigovszki kormányzóságban található Nyezsinben jöttek létre. 1907-ben már 58 kormányzóságban és megyében lehetett anarchista szervezeteket találni. Ez több mint 250 csoportot jelentett. Köztük éppúgy előfordultak jelentős létszámú és kiterjedt hálózattal rendelkező föderációk, miként egészen apró helyi szervezetek. A csoportok összlétszáma azonban még aktivitásuk tetőfokán 1905 és 1907 között sem haladta meg az 5 500 főt. Az anarchistákhoz a szerény egzisztenciájú iparosok, kézművesek, szatócsok, parasztok, munkások és értelmiségiek csatlakoztak. A legjelentősebb szervezetek Belosztokban, Jekatyerinoszlavban és Odesszában jöttek létre. De éppúgy működtek az ország délnyugati részén (Zsitomir, Kamenyec-Podolszkij, Kijev), miként a központi (Nyizsnij Novgorod, Szormovo, Szaratov, Penza) és az észak-kaukázusi területeken és azon túl, mindenekelőtt Tbilisziben, Kutasziben és Bakuban.

Az 1904 decemberére Londonban összehívott kongresszus közös taktikai és elvi nyilatkozatot adott ki és indította be az emigrációban működő anarchista csoport (Hleb i Volja – Kenyér és Akarat), illetve az oroszországi szervezetek közötti bárbeszédet.

Az 1905-1907-es oroszországi forradalom korai szakaszában több csoport is levált az addig többé-kevésbé egységesnek tekinthető és Kropotkinhoz kötődő anarcho-kommunista irányzatról. A két legjelentősebb szakadár képződmény a Sz. M. Romanov és Ny. V. Divnogorszkij vezette beznacsali (vezérnélküliek), kik jelentős befolyásra és támogatói körrel sohasem rendelkeztek, amit ellensúlyozni tudtak kiadványaikkal és „bombagyártó aktivitásukkal”. A másik csoport I. Sz. Grosszman és V. Lapidusz vezetésével a csormoznamenci (feketelobogósak) volt. A Csornoje znamja a terrorakciókat megpróbálták kombinálni valamiféle teremtő aktussal, mégpedig az úgynevezett ideiglenes forradalmi kommunák alapításával.

1906 szeptemberében P. Kropotkin, G. I. Gogelija és M. I. Goldszmit felülvizsgálva korábbi, a szindikalistákkal szemben elutasító álláspontjukat, számos kérdésben késznek mutatkoztak a kompromisszumra. Ez jelentős fordulatnak számított, ugyanis 1905-ben a szakszervezetek gyors oroszországi terjedésének köszönhetően az év végére önálló szerephez is jutó anarcho-szindikalisták nem örvendtek különösebb népszerűségnek a szélesen vett anarchista táboron belül. A londoni kongresszus után viszont enyhült a két tábor viszonya. Az anarcho-szindikalizmus legjelentősebb oroszországi ideológusa és szervezője D. I. Novomirszkij (kinek nevéhez fűződik az irányzat egyik legismertebb dokumentuma, az anarcho-szindikalisták dél-orosz csoportjának programja) és V. A. Possze volt.

Az oroszországi anarcho-individualizmus Max Stirner és Proudhon követői A. Borovoj, O. Vikont és Ny. Bronszkij, kik már a 19. század második harmadában fel-feltűntek, figyelmet érdemlő szerepre azonban csak az első orosz forradalom idején tettek szert.

Az anarchizmus hanyatlásának korabeli mértékét mindennél meggyőzőbben mutatja, hogy 1910-re alig több mint harminc anarchista szervezet maradt fenn Oroszországban, 1914-ben pedig már csak hét működött. Az I. világháború idején egy részük csatlakozva Kropotkinhoz, a honvédő háború mellett érvelt, míg mások internacionalista álláspontra helyezkedve minden háborús cselekedetet elítéltek.

1917 tavaszán azonban ismét aktív korszakba lépett az oroszországi anarchizmus. Közvetlenül a bolsevik fordulat előtt már legalább negyven anarchista szervezet működött országszerte. A mozgalomnak az 1905-1907-es forradalom után emigrációba kényszerített vezetőinek többsége, (például D. I. Novomirszkij, H. Z. Jarcsuk, V. Sz. Satov, V. M. Volin, P. Kropotkin, P. A. Arsinov, V. V. Barmas, L. Csornij, G. B. Szadomirszkij, G. P. Makszimov) ebben az időszakban tértek vissza vagy szabadultak. A háború ügye, az imperialista háború azonnali befejezése, az Ideiglenes Kormány elutasítása, megbuktatásának sürgetése új lendületet adott. Az Alkotmányozó Gyűléssel kapcsolatban az anarchisták egy része már 1917 tavaszán elutasítóan foglalt állást, azt ugyanis a forradalom kerékkötőinek tartották. A szovjetek kapcsán az anarchista csoportok egy része nem alakított ki határozott véleményt, míg másik részük nyíltan elutasította az államhatalom eme intézményeit.

Októberben többen részt vettek a bolsevikokkal egy oldalon a régi hatalom megdöntésében, ám szemükben azok forradalmi radikalizmusa nem elvi, hanem külső körülmények által kikényszerített vonás. A bolsevikok magatartásában nem láttak többet, mint a hatalom megragadásának és megtartásának akaratát, holott az anarchisták szerint az orosz forradalom feladatai ennél jóval jelentősebbek: a hatalom nélküli kommunista társadalom megteremtése.

 

„Erkölcsünk azt diktálja, hogy nekünk a forradalmi tömegekkel kell együtt haladnunk, és nem kell föléjük kerekedve kormányozni őket. Kormányzók nélkülünk is akadnak majd; kell hogy legyen olyan is, aki letaszítja őket a hatalom piedesztáljáról.”

 
(I. M. Gejcman)
 

Csakhamar az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem csupán a jövővel kapcsolatos elvi ellentétek választják el egymástól, hanem a politika mindennapi kérdései is. A bolsevikok mind határozottabban szorították ki ellenfeleiket és ez a folyamat rövid időn belül az anarchistákat is elérte, egyre terhesebbé váltak a pozícióik erősítésén munkálkodó bolsevikok számára. A legkülönfélébb technikákat alkalmazták velük szembe. Hol a burzsoá ellenforradalom támogatásával, hol pedig banditizmussal vádolták őket. A cseka egységei egy nagyszabású akció keretében április 11-ről 12-re virradóra megszállták az addig anarchisták ellenőrizte moszkvai épületeket. Az ellenállók tucatjai agyonlőtték és a letartóztatott 400-600 főt a Butirki börtönbe zárták. Az ok az volt, hogy az anarchisták megszervezték saját fegyveres erejüket, a „Fekete Gárdát”, amely kíméletlen leszámolásra készült az osztályellenségekkel szemben. A kialakult helyzet újragondolására késztette az anarchistákat, s végül Volin és Makszimov által kidolgozták a „harmadik forradalom” koncepcióját, mely lényegében a bolsevizmus elleni harc meghirdetése. Részt vettek a baloldali eszerek 1918-as „puccskísérletében”, szervezkedtek és szerveződtek a vidéki városokban és falvakon, majd a kronstadti lázadásnál. Azok az anarchisták, akik túlélték a lövöldözéseket és a letartóztatásokat, ismét illegalitásba vonultak.

A különböző anarchista csoportok végleges felszámolása 1920-21-ben vette kezdetét. Bizonyos feltételek mellett egyes csoportok fennmaradhattak (ha a csoport élén olyan vezető áll, akinek a szovjethatalom iránti lojalitása közismert, és semmilyen földalatti tevékenységet nem folytat, nem agitálhat a parasztok és munkások körében).

Az utolsó szervezett anarchista tüntetésre 1921-ben került sor Kropotkin temetésén, amelyre a bezárt anarchisták egy részét is kiengedték. Még ebben az évben múzeumot hoztak létre Moszkvában, melyet 1936-ban zárattak be.

Szervezett és nagyméretű anarchista lázadásra Ukrajnában került sor (1918-1922). A Mahnovscsina leverése után, a cseka bosszúexpedíciója elől (mely így is 8000 kivégzést jelentett) a többség külföldre menekült. Azok akik szétszóródva de maradtak, még évtizedekig nehezítették a hatóságok dolgát merényleteikkel. Április 16-án a bolsevik párt Központi Bizottságának utasítására kibocsátott dokumentum az anarchisták forradalmi tevékenységét és érdemeit nem említi, annál inkább politikai bűneikről szól: a kronstadti felkelők támogatásáról, a munkások és parasztok körében folytatott lázító propagandáról, a hadsereg eszmei bomlasztásáról. Ezzel kezdetét vette a még megmaradt csoportok végleges felszámolása. Börtönökbe, internálótáborokba kerültek már a ’20-as évektől és 1953-as amnesztia után, mikor kétezer eszer és mensevik szabadult, már csak néhány száz anarchista örülhetett.

Mindezen körülmények ellenére a ’30-as években, az elmenekült anarchisták egy része visszatért, de sorsuk ezzel megpecsételődött.