Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


a párizsi kommün 1871

2008.11.20

A PÁRIZSI KOMMÜN (1871)

 

„Minden forradalomban elkerülhetetlenül egy csomó ostobaság történik, akárcsak bármely más időben, s ha végre megint elég nyugalomban van részünk, hogy bírálatra képesek legyünk, akkor szükségszerűen ilyen következtetésre jutunk:Sok mindent megtettünk, amit jobb lett volna mellőzni, és sok mindent mellőztünk, amit jobb lett volna megtenni, s ezért csúszott félre a dolog…”

(Fridrich Engels)
 

ELŐZMÉNYEK:

1860-tól kezdve már maga III. Napóleon is kezd kételkedni tekintélyuralmában. A polgári ellenzék Thiers vezetésével liberális reformokat követel. Az 1863-as választásokon előretör az ellenzék. Ez az első francia választás, amelyen a munkásosztály már a saját jelöltjeivel szerepel. 1864-ben megalakul az I. Internacionálé, s a hatalom egyre inkább kénytelen engedni. Ennek eredménye a „liberális császárság” korszaka: törvényesítik a munkásegyleteket és több szabadságot adnak a sajtónak. 1869-es választásokon a demokraták kerülnek fölénybe. A császárság szénája nagyon rosszul áll, mely köszönhető a békét ígérő császár háborús kalandjainak kudarcainak és az 1870-re felduzzadt államadósság és gazdasági válság.

Nagy sztrájkok törnek ki, de a véres megtorlások még jobban megszilárdítják a dolgozók elszántságát, a polgári ellenzék és a munkásmozgalom befolyását.

Amikor Pierre Bonaparte herceg, a császár unokaöccse, 1870. január 10-én meggyilkolja a Victor Noir hírlapírót, a felháborodás hallatlan méreteket ölt. A temetés, amelyen 200 000 ember vesz részt, élén a jövendő forradalom vezérkarával (Delescluse, Flourens, Vallés, s köztük Blanqui, Louise Michel, Frankel és Györök Leó is), majdnem felkeléssé fajul. A montmartre-i temetésre a forradalmárok „fegyveresen” mennek: egy-egy ócska pisztoly, de főleg kés, fúró, körző, dikics, véső lapul a zsebükben. A temetőből a Champs-Élysées-re vonuló tömeget Raoul Rigault, a Kommün későbbi rendőrfőnöke vezette.

Napóleon úgy gondolja, hogy ingatag hatalma megerősítésére egy új, piacszerző háborús kalandba kezd, melyre kedvező alkalmat kínál a porosz terjeszkedés. I. Vilmos nemcsak a német egység megteremtésén, de Spanyolország felől, az ősi ellenség Franciaország bekerítésén is fáradozik. A kakaskodó háborús uszítók mámorosan készítik elő a hazafias frázisokkal ékesített öldöklést. A munkástüntetések leverésében kitűnt vérszomjas generálisok, a hadianyaggyártás fellendülésétől újabb tetemes vagyongyarapodást remélő nagytőkések, tőzsdések, üzérkedők, kótyagos soviniszták és az általuk megtévesztett nép vadul kiáltja a július 19-i hadüzenet napján: Berlinbe!

Összetörik a baloldali sajtókat, s a blanquista és internacionalista ellentüntetőket gumibottal verik szét a nagybulváron.

A kardcsörtető tábornokok csődöt mondanak. A korszerűtlen felszereléssel is bátran küzdő francia katonák harci kedvét gyorsan aláássa a szervezetlenség. A francia hadtáp még élelemmel sem tudja kellőképp ellátni őket. Az a hadsereg, amelyet néhány hete még Európa legjobb ármádiájának tartottak, meghátrált a poroszok fejlett hadigépezete előtt, és a már majdnem 20. századi harci taktika (mozgó háború, nehéztüzérség bevetésével) egymás után méri a vereségeket a még mindig napóleoni állóharcászattal próbálkozó franciákra. A könnyű győzelem esztelen reményei szertefoszlottak.

Kép A blanquisták már augusztusban úgy érzik: itt az ideje leszámolni a gyűlölt népnyúzó uralommal. Elveikhez híven egy kis elszánt forradalmár csapattal kívánják elindítani a császárság megdöntését, és a La Villette nevű munkáskülvárosban megtámadják a tűzoltókaszárnyát. A meggondolatlan akció kudarcba fúl, a szikra, melyet egyes blanquisták forradalmi jeladásnak szántak, nem gyújtja lángra az általános lázadást, s a harminc elszánt ember bátor vállalkozása, mellyel mellesleg nem minden blanquista értett egyet, nem vezet eredményre. A baloldal másnap azonban már megint tüntet a nagykörúton. A megrémült kispolgárság az összeesküvők azonnali, statáriális kivégzését sürgeti.

Szeptember 4-én a népharag, amely a szörnyű vereségek – különösen a sedani – után az eget verte, elsepri a császárságot. Előzőleg maga Napóleon is fogságba esett, a császárné pedig elmenekül. A tömeg megdönti a császárságot, de a helyébe lépő és a monarchista Trouchu elnökletével megalakuló nemzetvédelmi kormányt a nép, csak szükségből fogadja el. Megszületett hát a köztársaság, az ideiglenes kormány, mely elsősorban a nagypolgárság védelmére hivatott és igyekszik megakadályozni, hogy a baloldal kezébe kerüljön a hatalom. A poroszoknak kiáltványt küldenek, miszerint a császárság üzent hadat, ne fojtassák a köztársaság ellen. A német azonban fütyülnek rá, s szeptember 8-ra ostromgyűrűbe szorítják Párizst.

Eközben a tüntetések tovább folynak és az éhező, de büszke városban egyre több szervezet alakul. A Montmartre-on, csakúgy, mint a többi húsz kerületben, megalapítják a helyi „ellenőrző” vagy „éberségi” bizottságot. Egyet a férfiaknak, egyet a nőknek. A nők elsősorban szociális munkát végeznek, a férfiak azonban főleg a forradalomra gondolnak.

Október végén a párizsi nép megtudja Bazaine tábornok fegyverletételét s azt, hogy Thiers meg Favre titkon fegyverszünetről tárgyal. A forradalmi bizottságok tüntetést szerveznek. A külvárosok népe már nem a szeptemberi kiáltással ostromolja a Városházát: „Éljen a Köztársaság!” Az események rohamosan haladnak a forradalom felé, s immár az „Éljen a Kommün! jelszó harsog. A párizsi dolgozók elfoglalják a Városházát és új kormányról, sőt új rendszerről vitatkoznak, míg a városparancsnok katonái beszivárogva az épületbe, szét nem kergetik őket. Így október 31. nem a Kommün kikiáltásának, hanem csak főpróbájának a napja. A kormány változásokat ígér és persze azt is megígéri, hogy nem lesz megtorlás. A hatalom urai természetesen nem tartják be szavukat. Korlátozzák a sajtó- és gyülekezési szabadságot és elrendelik a forradalmárok letartóztatását.

A korán beköszöntött tél és éhínség miatt, a halandóság a szegénynegyedekben néhány hónap alatt négyszeresére ugrik (csak januárban már 19 233 ember). Január 7-én megjelennek a falakon a híres „vörös plakátok”, melyek megállapítják a kormány alkalmatlanságát. Trochu látszólag enged a hazafias felszólításnak és elrendeli a városból való kitörést, melyben 4070 nemzetőr veszti életét. A becsapott megszégyenített és megtizedelt nemzetőrök kiszabadítják a forradalmárokat a börtönből, majd ismét a Városháza elé vonulnak, ahol a fegyverszüneti tárgyalások ellen tüntetnek. A kormány breton matrózai azonban ellenállnak, s sortüzet nyitnak. A nemzetőrök egy része – a testvérharctól visszarettenve – mégis csak a falra céloz. A felkelés azonban megint kudarcot vall. A klubokat 17 újsággal együtt betiltják és Flourenst távollétében megint (ki tudja, hányadszor?) halálra ítélik, Blanquival és Pyat-val együtt.

A népi ellenállást letörő kormány közben szépen megegyezik a poroszokkal: a hajdan Thiers kezdeményezésére emelt erődöket megszállja az ellenség. Közben I. Vilmost Versailles-ban császárrá kiáltják ki. A felemás rendszer Thiers-t teszi meg kormányfőnek és a kormány Bordeaux-ból Versailles-ba költözik. Megkötik az előzetes békeszerződést, amely elszakítja Elzászt és Lotaringiát, s ötmilliárdnyi hadisarcot ró a franciákra. Magába a fővárosba csak három napra merészkednek be a németek, de akkor is a hatóságok torlaszokkal óvják őket. Februárban a húsz párizsi kerület Központi Bizottságán kívül megalakul a nemzetőrség Központi Bizottsága is d’Aurelle parancsnokságával. Elrendelték a szeptember 13-óta esedékes váltók március 13-ig történő kifizetését. 

 

A SZABADSÁG RAGYOGÓ HAJNALA”

Kép Március 17-ről 18-ra következő éjjelen a Versailles csapatokat küldött Párizs lefegyverzésére, s az adományokból öntetett ágyúk elvitelére. Louise Michelnek jutott osztályrészül, hogy riassza a komitét. Miután felfedezte az árulást, a XVIII. kerületi Vörös Kastélyban állomásozó nemzetőrséghez rohant. Most már az egész Montartre megbolydult. Megkondulnak a harangok és az utcákból megindulnak a sorhad elé. Clemencau hiába igyekszik nyugalomra inteni a népet, a tömeg egyre fenyegetőbben veszi körül a sorkatonákat. A nemzetőrök lefogják a polgármestert és bezárják a Szent János templomba. A bekerített Lecomte generális háromszor is tüzet vezényel, de a katonái nem engedelmeskednek. A nőbizottság agitációjának köszönhetően a katonák átállnak és letartóztatják Lecomte tábornokot meg Clement Thomas csendőrtábornokot, akiket délután négykor kivégeznek. Több kaszárnyát különösebb ellenállás nélkül elfoglalnak.

„A győzelem teljes volt; tartós is lehetett volna, ha már másnap tömegesen Versailles-ba vonultunk volna, oda, ahova a kormány menekült.”

                                                                                                                                             (Louise Michel)

Ebből azonban nem lett semmi. A nemzetőrség azt hitte, meg tudja védeni a forradalmat Párizsban is…

18-ról 19-re következő éjszaka úgy telt el, hogy egyetlen olyan intézkedés sem született, amely a forradalomnak rögtön szilárd támaszt adott volna. Végső vonatkozásban sajnos úgyszólván semmi sem történt. A versailles-i csapatok maradékát Versailles könnyedén visszavezényelte. Sőt, még néhány nappal később, a versaillesi államcsíny főszervezői nyugodtan kivonulhattak a városból anélkül, hogy hajuk szála is meggörbült volna. Ferré parancsára elengedik Thomas és Lecomte alárendeltjeit – Louise Michel szerint: „nem akartunk sem felesleges gyöngeséget, sem felesleges kegyetlenséget”. Nem kevésbé volt lehetetlen a versailles-ieknek, kompromittáló papírok egész szállítmányait elvinni.

Mindennek nem lett volna szabad megtörténnie.

A Nemzeti Gárda Központi Bizottsága, magát mérvadó tekintélynek tekinti, de nem képes ennek megfelelően cselekedni.

Ezen bizottság tagjai részben forradalmárokból, de részben nagyon is kispolgári gondolkodású személyekből áll. A Kommün eszméje mégis mindenki, egész Párizs lakosságának eszméjévé válik.

A versailles-iak félelmükben minden déli külső erődöt kiürítenek, de a párizsiak mégis csak nagyon lassan foglalják el ezeket. Olyannyira, hogy a legfontosabb erődöt, a Mont Valériákat, amely március 20-ig védtelen volt, röviddel a párizsiak érkezése előtt, ezer ellenséges katona elfoglalja és a Versailles elleni rajtaütés egyik legnagyobb akadályává teszi.

Ugyanez a kényelmesség jellemzi a Központi Bizottságot pénzügyekben is. Párizsban ekkoriban kb. 300 000 munkanélküli. Ebből a legtöbben csak 30 sous Nemzeti Gárda zsoldot kap. De ahhoz, hogy ezt a néhány fillért biztosítsák számukra, nagyon sok pénz kellett.

A Központi Bizottság, hogy ezt megszerezze nem veszi el a gazdagoktól, hanem delegációt küld Rothschildhez, hogy annak közbenjárásával némi hitelhez jusson a banknál.

Március 21-én kb. száz „rendpárti” tüntető gyűl össze a tőzsdénél, és ordítozva vonul a Verdome-térre, míg végül a Nemzeti Gárda egyik alakulata szét nem kergeti őket.

A következő napon kb. ezren gyűlnek össze ugyanezen a téren, Éljen a „rend”!, Le a Központi Bizottsággal!, Vissza dolgozni! – kiabálják. A Nemzeti Gárda parancsnokai a Verdome-téren nagy türelmet tanúsítva legalább tízszer szólítják fel a reakciós tüntetőket a hely elhagyására. Elnéző magatartásukra revolvertűz a válasz, amely két halottat és tizenhét sebesültet eredményez. Végül a Nemzeti Gárda is tüzet nyit, mire a tüntetők tíz halottat hátrahagyva, fejvesztve elmenekülnek.

Kép A nők nagy, de nem politikai szerepet játszottak a Kommün alatt, amelynek nem volt ideje megvalósítani a nők egyenjogúságát – ha egyáltalán kívánta volna, hiszen a vezetők javarészt még a proudhonista előítéletek rabjai voltak az emancipációval szemben. Március 26-án választásokat tartanak, de a nők nem vehetnek részt és a szavazásra jogosultak 48 százaléka járul az urnákhoz.

A kommünárok körében is megmaradt előítéletek folytán nem mindenki tekinti természetesnek, hogy a nők nemzetőr-egyenruhájukban, puskásan, karabélyosan, csizmásan ott lesznek a lövészárkokban és a barikádokon. Sokszor még a menázsit is megtagadják tőlük. Egyszer kénytelenek magához Varlinhez, a Kommün hadtápbiztosához fordulni, s levélben kérni, hogy nekik is adják ki a harcosoknak járó ellátást. Egyes szemérmes forradalmárok nem akarják felvenni még ápolónőnek sem a prostituáltakat.

Március 28-án a Városház téren pazar ünnepi keretek közt kiáltják ki a Kommünt. (Csak egészen mellesleg a helyzet zavarosságáról, hogy a Tőzsde, mely 23-a óta zárva volt, ugyanezen napon újra megnyílt.)

A munkáshatalom intézkedései elkezdődnek. A zálogolt tárgyakat visszaadják; a sebesült nemzetőröknek pénzsegélyt utalnak (hozzátartozóiknak is); a vallási célra kiutalt összegeket megszüntetik; bevezetik a bírák választhatóságát; eltörlik a műhelyek korábbi pénzbírságát; megszüntetik az éjszakai pékmunkát; az özvegyeknek és árváknak, valamint a Kommünért vívott harcban elesettek hozzátartozóinak életük végéig tartó járulékot ígérnek; egy hivatalnok sem kaphat évi 6000 franknál több fizetést.

A Kommün azonban nem csupán Párizsra korlátozódik. Bár a helyi „elöljáróság” a sürgönyök és levelek visszatartásával néhány napig eltitkolhatták a valóságot, a hír kipattanását követően több mint tíz helyen ugyancsak kikiáltják a Kommünt, több mint húsz helyen hatalmas demonstrációkra és szimpátia-tüntetésekre kerül sor; a közvélemény közel, s távol hasonló szellemben nyilatkozik; sehol sincsenek olyan események, amit a versailles-i kormány a maga javára fordíthatna.

A kormány minden közigazgatási területtől egy zászlóalj Nemzeti Gárdista önkéntest követel Párizs legyőzése végett; egyetlen prefektúrán sem éri el a feliratkozók száma a száz főt; rendszerint még két tucatnyit sem, akik felajánlotta volna, hogy a Nemzetgyűlésért harcoljon. A tömegek hozzáállása kiváló pl. Lyon, Marseille, Narbonne, St.Etienne, Creusot és Limoges városokban, ahol rövid időn belül kikiáltják a Kommünt és kitűzik a vörös zászlót. Ezzel szemben, csak kevesek tudják betölteni a rájuk bízott feladatokat azok közül, akiket a közösségi élet áramlata azokban a napokban a felszínre sodor. Ezek az emberek csak vonakodva engedelmeskednek a népakaratnak. Nem vállalkoznak merész kezdeményezésekre, hanem csak hagyják magukat előre sodródni.

Szép számmal szerepeltek a Kommünben külföldiek, dicsőséges emigránsok, fél Európát bejárt szabadságharcosok, vagy csak a kalandos életet kedvelő regényes alakok. Voltak híresek, mint a rettenthetetlen Dombrowski tábornok, vagy kevésbé híresek, mint Okolowicz generális, az Internacionálé, s mellesleg egy egész kommünár-dinasztia tagja, s persze ott küzdöttek a franciák közt az oroszok, lengyelek, olaszok, magyarok, stb. 

Párizsnak ekkoriban 200 000 hátutöltős fegyvere, 1200 ágyúja és töménytelen muníciója van. Az embereket a megszállás alatt jól felkészítették a harcra és nagy részük olyan forradalmi lelkesedést mutat, amelyet a párizsi nép, már oly gyakran megmutatott. Harci vágytól égő nők és gyerekek is vannak elegen. Miért haboz hát a Kommün az offenzív háború megszervezésével?

A következők miatt:

Párizs kb. kétharmada még mindig a poroszok vasszorításában van. És mivel Párizs forradalma minden ország reakciósának szemében nem francia, hanem nemzetközi ügyként van számontartva, így egészen biztos, hogy Bismarck egyetlen pillanatig sem tétovázna, hogy seregét a Thiers-ével egyesítse, a „rend” megvédése érdekében.

Másrészt sokan vannak azok, akik a Versailles-el való kiegyezést lehetségesnek és kívánatosnak tartják.

Harmadrészt nincs senki, aki alkalmas nagyobb és szisztematikusabb katonai hadműveletek megszervezésére és végrehajtására. Igaz ugyan, hogy elegendő olyan ember van, akik – mint ez a későbbi utcai harcokban megmutatkozott – kisebb egységeket igazán zseniálisan tudnak irányítani, de hiányzik az igazi stratéga.

Kifelé először április első napjaiban a kormány akaratával szembesülve, csak a Nemzeti Gárda lázadó vezetői cselekednek, méghozzá a saját szakállukra. Ezek az emberek rögvest Versailles-ba akarnak vonulni, ami egy összehangolt hadművelettel nem is lett volna olyan nehéz. Flourenst és Duvalt ennél a kitörésnél lemészárolják, velük együtt számos párizsit is. Néhány százukat őrizetbe veszik és Versailles-ba viszik.

Párizsban lefognak néhány reakcióst, de nem lövik agyon őket. Versailles Bismarcktól megvásárol 100 000 francia hadifoglyot, fegyverrel és munícióval együtt.

A Párizs és Versailles közötti területet, ami a legfontosabb pozíciókat illeti, májusig még mindig nem foglalták el az ellenségtől. Annak ellenére, hogy az itt harcolók valódi lelkesedéssel mentek a halálba az ellenséges lövedékek megtizedelték, ők mégis várták az erősítést vagy váltást – mindhiába.

Védőbástya, védőbástya után esik el. Május 8.-án a versailles-iek elfoglalják Fort Issy-t, illetve azt a romhalmazt, amivé bombáik tették az erődöt. Május 14.-én Fort Vauvesnek is kapitulálnia kell és május 16.-án minden külső erőd megadja magát. A versailles-iek nagy számban küldik bombáikat és gránátjaikat Párizs felé és utólag ezért a pusztításért a kommunistákat teszik felelőssé.

Thiers ekkor még mindig nem mer támadást indítani Párizs ellen. Árulásban reménykedik! Dombrowski tábornoknak egymilliót kínáltak föl az egyik kapu kiszolgáltatásáért, de a tábornok ezt elutasítja. Hogy mások milyen áruló szolgálatokat tettek később a versailles-iek bevonulásakor, az sosem kerül napvilágra, de néhány dolog arra utal, hogy tényleg történt ilyesmi.

Minden együtt volt, hogy a Kommün pusztulását előidézzék. Míg Bismarck hadifoglyokat, fegyvereket, puskaport és ágyúkat adott kölcsön mintegy cserébe (a proletariátus leverése utánig), addig a Nemzetgyűlés „radikálisai” minden kívülről jövő segítséget elvágtak a Kommüntől úgy, hogy szorgosan csillapították a kedélyeket.

Párizsban pedig eközben csak olyan dolgok történnek, amelyek kevésbé fontosak, mint hogy lerombolják Thiers házát és ledöntötik a Vendome-oszlopokat. A lényeg azonban a nagy utcai harcra való előkészületek olyan sürgetővé váltak, hogy minden erejük megfeszítésével, megállás nélkül, minden eszközzel csakis erre az egyre kellett volna koncentrálniuk.

Május 11.-én Thiers a Nemzetgyűlésben azt nyilatkozza, hogy nyolc nap múlva valószínű csapást mérnek Párizsra. A helyzet komolyságát, úgy tűnik nem mérlegelték megfelelően.

Cluseret és Roussel persze már állandóan arról beszél, hogy barikádokkal egyfajta második és harmadik sáncot kell létrehozni és ezt vagy azt a fontos épületet, stb. meg kell erősíteni…, de megmaradnak a célozgatásoknál és egyetlen követ sem mozdítanak meg a tervek megvalósításáért.

És mégis világos, hogy az utolsó nyolc nappal a katasztrófa előtt is bevehetetlen erőddé lehetett volna változtatni Párizst. Munkaerő volt elég, anyagban sem szenvedtek; pénz volt a bankokban dögivel. Miért nem láttak hát hozzá?

A Párizs és Versailles közötti területeken folyó harcok már május közepére 7500 embernyi veszteséget okoznak a Kommünnek (4000 halott és sebesült, 3500 fogoly). Öt kerület már a versailles-iek Párizsba való bevonulása előtt több nappal bombázzák megállás nélkül számos löveggel. De a párizsi lakosság még most sem gondolja, hogy az ellenség rövid időn belül át meri lépni a városhatárt.

Csak május 21.-én vasárnap, délután háromkor nyomulnak be a versailles-iek tömött hadoszlopokban St.Cloud teljesen szétlőtt kapuján át a városba. Egy áruló gazember, név szerint Dumtel, adja nekik hírül, hogy ez az állás és környéke nincs védelem alatt. A bevonulás egész délután és az azt követő éjszakán át tart. Az előbb említett kapun kívül a bevonulók még négy másik őrizetlenül hagyott kisebb kaput is használjak.

Május 22.-én reggel a 15. kerület legnagyobb részét és azokat a katakombákat is elfoglalják, amelyek a legfőbb munícióraktáraknak számítottak és amelyek még mindig töltények millióit és több ezer gránátot rejtettek magukban.

Amikor a versaillesi betörésről a városházán értesülnek, sokan abba a hitbe ringatták magukat, hogy az utcai csata a Kommün javára fog eldőlni. De éppen az ellenkezője történt. A haderőket felmorzsolják. A Kommün harcosai arra a véleményre jutnak, hogy legjobb lenne, ha a városvédők minden egysége azt a városrészt védené, ahol harcostársaik laktak. Ez végzetes tévedés volt! Ha legalább a legfontosabb állásokat megfelelően védték volna. Még maga Montmarte, egy jó fekvésű magaslat is ahonnan az egész területet teljesen uralhatták volna és amelyet a versailles-iek vasárnapról hétfő virradóra elfoglalják, teljes egészében katonai védelmen kívül állott. Több mint nyolcvan ágyú állt ott körben és amikor hozzáfogtak előkészíteni őket, rémülten vették észre, hogy nincs hozzá muníció.

Párizs néhány pontján hétfőn, még mindig megfelelő védőbástyákat emelnek, amelyek később rendkívül ellenállónak bizonyulnak. Ez volt a helyzet a Rue de Rivoli elsáncolásával, a Bastille-téren, Chateau d’Eau-téren, a Buttes Chaumont-on, stb.

Kép Ha ezeket a barikádépítéseket már korábban elkezdték volna, akkor még könnyű lett volna az erődítmények és a hozzájuk tartozó fedezékek közti szisztematikus összefüggéseket létrehozni, akkor a versailles-iek vagy egyáltalán nem próbálkoztak volna Párizsba jönni vagy nem tudták volna az utcákat felmorzsolni. Mivel már ezek a nagy és kis barikádok, amelyek mindenütt egyszerre csak a földből nőttek ki, csak meghosszabbították a harcot, de minden stratégiai összefüggés nélkül csak védekezni tudtak és az ellenség egyenként be tudta keríteni, majd egymás után szétmorzsolni őket, hiszen túlerőben voltak.

Míg a Kommün harcosai az óriási városban is csoportokra vannak oszolva, addig a versailles-iek 130 000 emberrel zárt hadoszlopban vonulnak előre és az egyik kis városrészt a másik után rohannak le.

A versailles-iek egész hónapon át reszketve és rettegve tartózkodnak párizsi földön. Úgy vélik, hogy csapdába kerültek. Ha energikusan megtámadják őket, mint pl. a Concorde-téren, akkor a lehető leggyorsabban elmenekülnek onnan. Csak amikor a pánik megkönnyíti az előrenyomulást, amelyek a versailles-iek támadásáról érkező hírek keltenek itt-ott, akkor merészkedtek elő Mac Mahon pandúrjai – miután tüzérségük félelmetesen nagy pusztítást csinált.

Ezek már hétfőn is több helyen gyújtogatnak, amit a forradalom katonái csak nehezen viselnek és amiket Thiers utólag szintén az ő nyakukba varr. Így ezen a napon a versailles-iek a Mars-mezőn óriási tűzvészt okoznak. Este a pénzügyminisztériumot is felgyújtják.

De ekkor már a párizsiak is harcolni akarnak. Mindenütt előkészületeket tesznek a következő napokra. Férfiak, nők és gyerekek egyformán, szorgosan építik a barikádokat. Mindenhová vörös zászlókat tűznek. Riadót fújnak és mindenkit harcra szólítanak fel.

Versailles-ban azonban ezen a napon Thiers lép a kamara tribünjére és azt kiáltotta: „az igazságszolgáltatás, a rend, a humanitás és a civilizáció győzedelmeskedett!...A bűnhődés teljes lesz!” – viharos tetszésnyilvánításban törtek ki. Rögtön egyhangúlag megszavazzák bizalmukat főnökük és a hadsereg felé és egyetértenek a bűnhődéssel, azaz a vérfürdő rendezésével.

Május 23.-án hajnal háromkor, a versailles-iek hatalmas ágyútüzet nyitnak Párizsra. A párizsiak sem alszanak és a Montparnasse-tól a Buttes Montmarte-ig gyorsan felállított ágyúkkal válaszolnak.

A kommunisták, akiknek fel kellett adniuk a teljesen bekerített 17. kerületet, felvonulnak a hegyre. Közöttük volt egy csapat fegyveres nő is, akiket Louise Michel vezetett.

És ekkor közbelépnek a poroszok. Megengedik a versailles-ieknek, hogy átlépjék a határvonalat, úgy hogy ezek minden oldalról hozzáférhessenek a magaslatra húzódó párizsiakhoz. De a domb bevétel mégsem volt olyan egyszerű. A Clichy-téren pl. 50 ember tart fel órákon át egy egész ezredet, egy kőhalom mögött elsáncolva magukat és csak akkor vonulnak vissza, amikor az utolsó töltényüket is ellövik. Végül a túlerő győzött.

És rögtön el is kezdik a mészárlást. Azon a helyen ahol Thomas és Lecombe tábornok fölött március 18.-án igazságot szolgáltattak, közvetlenül a versaillesi vezérkar montmarte-i bevonulása után, 42 férfit, 3 nőt és 4 gyereket lőnek agyon. Ezen a téren a következő napokban számtalan áldozatot mészárolnak le. Aki egyenruhát vagy akár katonai bakancsot hord azonnal agyonlövik. Ugyanez történik a 17. kerületben is.

A többi városrészt még nehezebben tudnak elfoglalni a versailles-iek, mint a Montmarte-t. a Croix Rousse sarkán Vairlen egy bátor kis sereggel, a szomszédos utcákban barikádozza el magát. Itt valóságos csata alakul ki, és a párizsiak addig nem tágítanak, amíg a versaillesi gránátok az összes környező házat fel nem gyújtják és az egész városrészt romhalmazzá nem változtatják. A Rue Variu-ban egy kommunista csapat Lisbonne vezénylete alatt két napon át hiúsítja meg a Luxemburg bevételét. Wroblewsky is bátor vezetőnek mutatkozik több különböző téren is. Dombrowski is a végsőkig harcol. A végsőkig – hiszen május 23.-án a Due Myrrha-n halálos sebet kap. A Rue Royale-on Brunel úgy harcol egy osztag élén, mint egy oroszlán és feltartóztatja a versailles-iek előrenyomulását. Mivel azok a szomszédos házakból lövik a barikádokat, a kommunisták felgyújtják ezeket az épületeket, ami aztán menekülésre kényszeríttette a versailles-ieket.

Mégis sikerült nekik még aznap bevenni Párizst.

 

A KOMMÜN BUKÁSA

Éjjel lángba borul a tuileriák, a Becsületrendi Palota, az Államtanács és a Számvevőszék épülete. A Rue Bac, Rue Royale, Rue St.Sulpice, stb. is sokáig ég. A Kommün az ellenségeitől tanul!

Ezen a napon végül is – Raoul Rigault parancsára – agyonlőnek négy túszt, egy liberális újságírót, Chandey-t és három bonapartista zsandártisztet. A többieket néhány nappal később kardélre hányják.

„Egy olyan utca végén folyt a harc – mondja egy szemtanú – amelynek elfoglalt részét már ki is fosztották. Jaj annak, aki fegyvert vagy egyenruhát viselt! Jaj annak, aki lázongani mert! Jaj annak, akit politikai vagy személyes ellensége beárult! Azt elhurcolták! Minden hadtestnek meg volt a maga hóhéra, az ezredhóhér, de hogy a munkáját meggyorsítsák, segédporkolábok is dolgoztak az utcán. Elévezették az áldozatot, aztán agyonlőtték. A katonák vak dühe, amit a rend őrei hergeltek, a gyűlöletüket táplálta és bűnösségüket elhomályosította. A mészárlás után következett a rablás. Az olyan kereskedők boltjait, amelyek a Kommünt szolgálták vagy amelyeket a konkurenseik megvádoltak ezzel, kiszolgáltatták a fosztogatásnak. A katonák szétverték a berendezést és elvitték az értékes holmikat: ékszereket, borokat, likőröket, élelmiszert, fehérárut, parfümöket.”

Május 24-27-ig folytatták ezt a tombolást.

Egy csomó középületet foglalnak el május 24.-én a versailles-iek, így a Luxemburg-házat és a Panteont; ez utóbbi volt Párizs legfontosabb stratégiai pontja.

Nem messze ettől a helytől elfogják Raul Rigaultot! A Rue Royer-Collard-on szembejövő ezredes a nevét kérdi, mire Rigault ezt kiáltja: „Éljen a Kommün! Vesszenek a gyilkosok!” ott helyben agyonlövik.

Kép A Chateau d’Eau május 27.-én esik el, miután a teret egy valóságos bombaesővel és golyózáporral a földdel teszik egyenlővé. Estefelé, Deleschluze itt hal hősi halált egy barikádon állva. „Nem akarom megélni a reakció újabb győzelmét!” mondta néhány nappal előtte barátainak. Ugyanezen a téren esik el Brunel is, szétzúzott lábbal. Töretlenül állta már négy napja a harc főállásaiban a tüzet. Vermorett, aki nem kevésbé bátran harcolt, szintén itt éri halálos sebesülés.

Mint ahogy május 25.-én a Chateau d’Eau-teret szabályosan felégették, úgy zúzzák porrá május 26.-án a Bastille-teret iszonyatos erőszakkal.

A védők szinte kivétel nélkül, mind holtan hagyják el a teret. Délután kettőkor a versailles-iek hulla és romhalmokon keresztül foglalták el ezt a helyet.

Milliere-t, aki egyáltalán nem vett részt a harcban, a Luxemburg-palota közelében letartóztatják. Egy Garcin nevezetű tiszt azt mondta neki, hogy le kell lőni őt. Milliere hevesen tiltakozik és közben arra hivatkozott, hogy ő a Nemzetgyűlés tagja. Garcin azt feleli: „Olvastam a cikkeit és nagyon felháborítottak…Maga csak egy féreg, akit agyon kell taposni. Ön megveti a társadalmat.” „Oh igen – válaszolja Milliere – gyűlölöm ezt a társadalmat.” Elhurcolják a Panteonhoz, ahol térdre kényszerítik és főbe lövik. Mielőtt meghalt volna, ezt kiáltotta: „Éljen az emberiség!”

Május 27 délután a Pere la Chaise-t is beveszik. Kb. 200 forradalmár foglalta el ezt a temetőt. A versailles-iek nem kevesebb mint 5000 fővel szállják meg, akik azonban az óriási túlerő ellenére sem mertek átmászni a sáncon. Egy órás ágyútűzzel porrá lövik a főkaput és benyomulnak. Benn sírtól-sírig harcolnak; a legtöbb kommünár elesett, néhány azonban – valami csoda folytán kereket old, mint pl. Louise Michel, aki napról-napra, a végsőkig kitart a harcban, és csak később (amikor azt hazudják neki, hogy az anyját miatta tartóztatták le), adja fel magát a hadbíróságon.

Szombatról vasárnapra (május 28), már csak egy kis sziget van a városban, ahol a versailles-iek nem vetették meg a lábukat. Vasárnap végleg elveszik a Kommün.

Délelőtt 10-kor a kommunisták elsütik az utolsó ágyúikat. Az utolsó harcosok (50 fő) élén Ferre, Varlin és Gambon álltak. Az utolsó barikád a Rue Ranponeau-n 11-kor kerül a versailles-iek kezére. Egyetlen ember tartja negyedóráig.

Párizst négy katonai körzetre osztják és az egész egy katonai táborra hasonlított. A tisztek lesznek a város mindenható urai. Minden ablakból háromszínű zászlók köszöntik őket, amelyek csak részben lettek a diadalommámorban kitűzve, többnyire puszta félelemből.

A foglyok menetének élén haladó zsandárokat tetszésnyilvánításaikkal árasztották el. Hogy a foglyokat életben hagyják-e vagy sem, az teljesen a „győztesek” kénye-kedvétől függ. Vasárnapról hétfőre nem kevesebb, mint 1 900 személyt lőnek agyon. A Mazas-börtönben több mint 400 férfit végeznek ki. A katonai iskolában és a Monceau-parkban szintén óriási mészárlást rendeznek. Egyes kivégzőhelyeket, valósággal elöntött a vér. A hátultöltős fegyverekkel való kivégzést túl körülményesnek tartották, ezért golyóvetőket alkalmaztak.

Varlint május 28.-án, vasárnap a Rue Lafayette-n felismeri egy pap és ösztönzésére egy tiszt elfogja. „A Montmarte meredek utcáin vezették Varlint egy órán át – mesélte Lissagaray – kezeit hátrakötözték, folyamatosan bántalmazták és szidalmazták, ifjú gondolkodó vonásokkal teli arca, mely mindig csak testvéries gondolatokat tükrözött, most hogy a szabják összevagdalták, már csak egy véres húscafatra hasonlított, a szeme kifolyt üregéből. Amikor a Rue de Roiser vezérkarához érkeztek, már semmit sem látott; vinni kellett. Leültették, hogy agyonlőhessék. A nyomorultak még a hulláját is botokkal ütlegelték.”

A versailles-ieknek a harc során 877 halottjuk, 183 eltűntjük és 6454 sebesültjük lett. Ezért a harc után, 20 000-35 000 párizsi proletárt gyilkoltak le. A körülvett 8000 fogolyból 1051 nő. Őket május 24 éjjeltől kezdve kísérik Versailles-ba, majd később a Satory fennsíkjára, ahol ítéletüket – többségében a halált – meghozzák. Franciaország börtönei megteltek, s a hajók ezrével vitték a deportáltakat Új-Kaledóniába. A győztes ellenforradalom 36 309 (ebből 1725 külföldi) embert tartóztatott le és hurcolt gyűjtőtáborokba, börtönökbe és összesen 50 559 ember ellen indítottak bírósági eljárást, 13 355-öt ítéltek el.

  

VÉGEREDMÉNY:

Kép „Az 1871 március 18-a évfordulójának megünneplésére tartott gyűlés a következő határozatokat hozta:

I. a március 18-i dicsőséges mozgalmat ama nagy társadalmi forradalom hajnalhasadásának tekinti, amely az emberiséget mindörökre meg fogja szabadítani az osztályuralomtól.

II. kijelenti, hogy a dolgozók elleni gyűlöletükben Európa-szerte szövetkezett burzsoá osztályok ostobaságai és bűnei halálra ítélték a régi társadalmat, bármilyen is a kormányformája, akár monarchikus, akár republikánus.

III. megállapítja, hogy az összes kormányoknak az Internacionálé ellen folytatott keresztes hadjárata, valamint a versailles-i gyilkosok és porosz legyőzőik terrorja sikereik hiábavalóságát tanúsítja, s annak igazolása, hogy az egyetemes proletariátus fenyegető serege ott állt a Thiers és Vilmos egyesült erői által szétvert hősi élcsapat mögött.”

(La Liberté, 1872. március 24.)