johann most élete
BEVEZETŐ:
Újságunkban azért került feldolgozásra ezen nagyszerű ember életútja, mert sztereotip képe az anarchista forradalmároknak és egy olyan kor kiemelkedő alakja volt, amikor a munkásmozgalom legerőteljesebb szárnybontogatásai zajlottak, valamint lendületes írásmódja és fantasztikus humora, mérföldkőnek tekinthető a rendszerkritikus orgánumok fogalmazásmódjában.
AZ ÉLETRAJZI TÖRTÉNETÍRÁS ÉS A PROPAGANDAANYAGOK, A FREIEN ARBEITERINNEN UNIO (FAU-IAA) KIADVÁNYAINAK FORDÍTÁSA ALAPJÁN KÉSZÜLTEK.
JOHANN MOST
(1846-1906)
Született 1846. február 5-én a Németországi Augsburgban. Apja írnok volt egy ügyvéd mellett. Kis keresete mellett mellékállást is kellett vállalnia, hogy ellássa családját. Anyja egy felsőbb körökből származó nevelőnő, tanult, igen szabadgondolkodású asszony volt. Erős hatással volt fia szellemi fejlődésére, főleg a vallásos humbug elvetését illetően. A fiú így csak az iskolában ismerkedett meg közelebbről a vallással; örökre meg is gyűlölve azt. Itt a testi fenyítés drasztikusságáról is igen sok tapasztalatot szerzett. Hétévesen egy arcüreggyulladás miatt sokat betegeskedett, végül meg is kellett operálni. Ennek következményeképp az arca úgy eltorzult, hogy ebből később is sok hátránya származott. (A börtönben később például „anarchista szörnyként” mutogatták.)
1856-ban a kolerajárvány idején elveszítette édesanyját. Apja későbbi felesége megkeserítette további gyermekkorát. Cselédként bánt a gyerekkel, és apja hiába próbálta megvédeni őket, hiszen egész nap dolgozott. Ezt a zsarnokot Johann sohasem felejtette el, és később ugyanilyen gyűlölettel viseltetett minden zsarnokkal szemben. 12 évesen letette a vizsgáit és egy felsőbb iskolába került, ahonnan hamarosan kicsapták, mert diáksztrájkot szervezett az egyik tanár ellen. Ekkor úgy döntött kitanulja a könyvkötő szakmát. Azt gondolta ezzel véget érnek a gyermekkor megpróbáltatásai. A mester azonban éjjel-nappal dolgoztatta a tanuló inasokat, emellett még tanulópénzt is kellett fizetniük. (Ez általános jelenség volt akkoriban.) Egyetlen élvezete az volt, hogy vasárnaponként besurrant a színházba, ahol nagyon megkedvelte a drámai művészetet. Ő is ennek akarta szentelni az életét, de a körülmények miatt erről le kellett mondania.
1863-ban kitöltötte tanulóidejét és elindult, hogy bejárja az országot, ahogy ez akkoriban divat volt. Ahol csak munkát vállalt szörnyű bánásmódban és nyomorúságos fizetségben részesült. Szakmáját így sohasem tudta megkedvelni. Eljárt az akkoriban elterjedt munkásokat képző egyesületekbe is, de az ott tapasztalt szellemiség nem volt ínyére (enyhe liberalizmus, nemzeti színezettel). Hallott ugyan Lassalle tanításairól is, de értelmét ekkor még nem tudta felfogni. Akkoriban csak meg akarta ismerni a világot.
1863-1868-ig bejárta egész Németországot, Svájcot, Felső-Olaszországot, Ausztriát és Magyarországot. 1866-ban Svájc felé indult. Locle városában talált is munkát és itt ismerkedett meg először a szocialista eszmékkel. Európát felrázták az olasz forradalmi események, a lengyel felkelés, az amerikai néger rabszolgaság eltörlése és az Internacionálé is ekkor szólította föl a világ munkásait, hogy csatlakozzanak hozzá. Az angol szakszervezetek elismerésükért harcoltak és a francia munkásmozgalom is újjáéledt. Az Internacionálénak igen nagy hatása volt a francia Svájcra. Számos munkásegyesület tagját érintették meg a szocialista eszmék. Most is csatlakozott egy ilyenhez. Hat hónapig tartózkodott itt és közben egyre több dolgot ismert meg, élénken vitatkozott és már agitátori képességei is megmutatkoztak. 1867-ben újra útra kelt, ezúttal Zürich felé vette az irányt. Itt is csatlakozott egy szocialista szellemű egyesülethez, ahol Greulich tanítványa lett.
A kormány hírtelen megváltoztatta álláspontját a munkásmozgalommal szemben. 1869 májusában „Fünfhaus”-ban (Bécs elővárosa) munkásgyűlésre került sor. Most itt hevesen bírálta a liberális polgári kormányt, emiatt letartóztatták és egy havi börtönre ítélték.
1870-ben megdőlt a Giskra-kormány, helyébe pedig egy „szocialista érzelmű” kormány került. Ez azonnal politikai amnesztiát hirdetett ki és Most barátaival együtt szabadlábra került.
Az egyik pártgyűlésen nemsokára agitációs útra küldték vidékre, hogy ott is fölélessze a mozgalmat. Utazása sikeres volt, bár Bécsbe való visszatérése után azonnal kiutasították az országból. Hazatérése Németországba nem okozott neki örömet, de hamarosan itt is megtalálta helyét. Először Bajorországban nézett szét, ahol siralmasnak találta a helyzetet. A nagyobb városokban már romokban hevertek a szocialista szervezetek, vidéken nyomuk sem volt. A német-francia háború nagyon kedvezőtlenül hatott a mozgalomra.
1871. szeptember 5-én a Szocialista Munkáspárt minden német munkást felszólított arra, hogy hagyjon fel annexiós követeléseivel (Elzász-Lotaringia) és kössön békét a fiatal francia köztársasággal. Az ezért felelős bizottságot rögtön le is tartóztatták – valamint számos más ismert szocialistát -, és korlátozták a gyülekezési szabadságot. Ráadásul a mozgalomban még belső szakadékok is tátongtak (Lasssalla, Hatzfeld, Schweitzer követői, eisenachi irányzat). Mindez erősen megnehezítette a szocializmus terjedését. Most Bajorországban gyűléseket próbált szervezni, de a rendőrség szinte mindet feloszlatta, mivel az agitátor ezeken a Párizsi Kommünt éltette. A munkanélküliség Lipcsébe hajtotta, amely Liebknecht és Bebel vezetésével az eisinachi irányzat fellegvára volt. Liebknecht elutasította Most jelentkezését heves szónoklatai, forradalmi frázisai miatt, és nemsoká ugyanezért ebből a városból is kiutasították, sőt egész Szászországban üldözték.
1871. júniusában átvette a „Chemnitzi Szabad Sajtó” szerkesztését. A napilap példányszámát rövid idő alatt 1200-ra növelte, ami a hatóságokat felettébb bosszantotta. Kisebb ügyek miatt pénzbüntetéssel sújtották, de ő inkább leülte a büntetését. Liebknecht és Bebel is ekkor kezdték el kétéves börtönbüntetésüknek letöltését, így Mostra hárult minden feladat. A sedáni győzelmet ünneplő burzsoáziát kellemetlenül érintette a Most által szervezett ellentüntetés. A hatalmas tömeg előtt tartott beszéde lerántotta a leplet a patrióta hazugságokról. Felségsértés és a hadsereg megsértése miatt nyolc havi fegyházra ítélték (Zwickau), ahol politikai fogolyként tovább szerkeszthette újságját és még egy népszerű kivonatot is készített Marx Tőkéjéből, amelyet a „Tőke és Munka” címmel jelentetett meg. Szabadulása után már nem térhetett vissza Chemnitzbe.
A következő állomás Mainz lett, ahol az ottani szocialisták rábízták a „Süddeutsche Volkszeitung” szerkesztését. Először is megpróbált anyagi hátteret biztosítani az újságnak, majd összefogni az ellenségeskedő frakciókat.
Berlinben való tartózkodása során az ottani munkásságnak is tartott előadást. 1874. március 18-án például a Párizsi Kommünről beszélt, aminek meglettek a következményei. Amikor áprilisban berekesztették a parlamentet és ő visszautazott Mainzba, ott azonnal letartóztatták. Mostot az egyik berlini államügyész (Tessendorff) megbízásából vették őrizetbe, aki egyébként Bismarck leghíresebb talpnyalója volt. Ezúttal két év két hónapnyi börtönre ítélték. Mivel a politikai foglyoknak járó kiváltságokat eltörölték, csak hosszas próbálkozás után sikerült elérnie, hogy újra tanulhasson és írhasson. Ekkor írta szociáldemokrata korszakából származó legjelentősebb műveit. Végül 1876. júniusában került ki a plötzenseei börtönből.
Berlinben való tartózkodása alatt nagy hatással volt rá Eugen Dühring, aki az államkapitalizmus minden formáját tagadta, Marx és Lassalle nézeteit is hevesen támadta és először ismerte fel a német szociáldemokrata mozgalom ellenforradalmiságát. 1876-ban Most rengeteg előadást tartott, a „társadalmi kérdés megoldásáról”. Először kritizálta meg a népi állam eszméjét és kardoskodott a szabad kommunák mellett. Ez volt az egyik kiváltó oka annak, hogy Engels megfogalmazta Dühring elleni vitaírását. Igazság szerint nem Most volt az egyedüli példa. Az egész berlini szociáldemokrata közösség támogatta Dühringet, ami miatt állandóan támadták őket Marx és Engels hívei.
Bismarck feloszlatta a parlamentet és új választások útján biztosította a szocialistákra vonatkozó törvények elfogadtatását. Így legálisan feloszlatható volt az összes szocialista szervezet, betilthatóvá vált az ilyen irányultságú irodalom. Az összes ismert szocialista vezetőt kiutasították Berlinből, Mosttal az élen. Hamburgban ugyanaz a hangulat fogadta, ezért úgy döntött – „elvtársai” javaslatára is, kik jellemzően a szociáldemokrata szervezetek vezetőségére feloszlatták magukat és ezt jelentették a rendőrségnek is – elhagyva az országot, Angliába indult.

1880-bam Svájcban került volna sor a párt egy illegális kongresszusára. A radikálisok végre tisztázni akarták a helyzetet a pártvezetőséggel, azok pedig menteni a menthetőt. Például Mostot nevetséges gyanúsítgatásokkal rendőrspiclinek, illetve elmebetegnek állították be. A pártvezetőség azonban nem találta jó ötletnek ezt a szembesítést, ezért az utolsó pillanatban lemondta a kongresszust. Követelte a Freiheit megszűntetését, de Most a végsőkig akart harcolni.
A Hágai kongresszuson (1872) élesen támadta Marxot és követőinek törekvéseit. Amikor kiutasították Franciaországból és Londonba költözött, igen jó baráti kapcsolat alakult ki közöttük. Ez azonban nem tartott soká, mivel Marx sohasem felejtette el Mostnak, hogy valamikor Dühring elveiért rajongott. Most csak később kezdte el kritizálni nézeteit. Marxék nem voltak hajlandók támogatni a Freiheitet, mondván: ilyenből sok van Londonban, de mind csak rövid életű. Különben is azzal a Kommunista Munkásképző Egyesülettel áll kapcsolatban, amely egyszer megsértette Marxot. Ilyen és ehhez hasonló érvekkel támadták Mostot és újságját.
Németországban már a szocialistaellenes törvények bevezetése előtt is felütötte a fejét néhány anarchista törekvés. Az Internacionálé és az IAA vitáit a német munkásság csak annyira ismerte, amennyit Bakunyin és barátai ellen szóló írásokban olvashatott. Ezért a Jura-föderáció fontosnak tartotta, hogy eljuttasson a német munkásokhoz egy olyan kiadványt, amelyből megismerhetik őket és törekvéseiket. Két évvel később Werner, Rinke, Reindorf megalapították az első német anarchista újságot. Ez a propaganda éles összetűzésekhez vezetett a szociáldemokratákkal. Reindorf többek közt 1876. decemberében , egy vita alkalmával azt mondta: „Az aki békés fejlődésről beszél, utópista, nem gondol bele abba, hogy minden mai állapot a magántulajdonon nyugszik és hogy ennek megsemmisítésével logikusan megsemmisül az egész mai társadalmi forma is.”
Ekkoriban Most még meggyőződéses szociáldemokrata volt, de Reindorffal való beszélgetései erős benyomást gyakoroltak rá.
Az 1881-ben elkövetett bombamerénylet az orosz cár ellen, igen nagy hatással volt a német munkásságra. Most is lelkesen üdvözölte a hírt a Freiheit-ben, ami miatt letartóztatták és minden írott anyagot elkoboztak. Mostot London leghírhedtebb börtönébe, a Newgatebe zárták, majdnem tizenhat hónapra. A börtönben a legszigorúbb őrizet alatt tartották. Az őrség kijátszásával sikerült néhány papírfecnit becsempészni és saját kezűleg készített íróeszköz és tinta segítségével írt cikkeket a Freiheit-nek, melyeket az őrség megvesztegetésével juttattak ki.
A belga föderáció javaslatára 1881. júliusában Londonban egy olyan kongresszusra került sor, melyen egy új Internacionálé létrehozásáról döntöttek, ahol a régi tagok és csoportok is részt vehetnek. Így részt vehetett Kropotkin, Malatesta, Gautier, Luise Michel, Nyikolaj Csajkovszkij,…Óriási vita robbant ki a szerveződés kérdését illetően. Legtöbben nem tudták elszánni magukat gyakorlati lépésre, habár mindannyian elfogadták az IAA alapelveit. Elfogadták azt a tényt is, hogy a továbbiakban csak illegálisan folytathatják tevékenységüket és hogy a tett propagandáját, a leghatékonyabb eszközökként kell tekinteni. Ezalatt azonban már nem csak a lázító tevékenységet, propagandát értették – mint a ’76-os berlini kongresszuson -, hanem az individuális merényletek helyességét is elfogadták. (Ez valószínűleg az üldöztetés és elnyomás hatására történt. Minél inkább illegalitásba szorult a mozgalom, annál jobban megfeledkeztek a tömegmozgalmak jelentőségéről, mivel a nyílt propaganda a legtöbb országban lehetetlenné vált.) A nemzetközi kapcsolattartásra is egyre kevesebb ideje maradt a forradalmi csoportoknak, úgy felőrölte őket a saját országukban vívott harc. (A chicagói kongresszuson is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint Londonban.)
Az újság székhelyét át kellett helyezni Svájca, ahol szintén állandó zaklatásnak voltak kitéve, így a megjelentetés helyszíne továbbra is London maradt. A szociáldemokrata vezetők újra rágalmazásokba kezdtek, miszerint az újságot a porosz rendőrség pénzeli.
New Yorkban tárt karokkal fogadták. Érkezésére népi gyűlést szerveztek, melyre munkások ezrei voltak kíváncsiak, és az ott tartott beszéde mindenkit lenyűgözött. A kapitalista sajtó azonnal fellépett az „agitátor” ellen és felszólította olvasóit, hogy lincseljék meg az „idegen lázítót”.
A gazdasági krízis nyomására a proletármozgalom rohamléptekkel fejlődött, de sokáig az európai emigrációra támaszkodott (mivel ők voltak a legrosszabb helyzetben). Több kisebb csoport csatlakozott az Internacionáléhoz, munkáspártok jöttek létre, melyek inkább csak vitacsoportok voltak és nem voltak hosszú életűek. A legnagyobb párt a Szocialista Munkáspárt volt, amelynek nagytöbbségét a német szociáldemokraták alkották. A belső ellentétek miatt a párttagok egy része kivált és megalapította a Szociálforradalmi Klubot, amihez sokan csatlakoztak a nagyobb városokból. Hogy szorosabb kapcsolatba kerülhessenek egymással, 1881-ben Chicagóban egy országos kongresszusra került sor, ahol megalapították a Szociálforradalmi Munkáspártot.

Most újra elkezdte szervezni a Freiheit-et, ami sok vitára adott okot a saját körein belül is. Sokan úgy gondolták, hogy az újság csak Európában tudja ellátni a funkcióját, hiába Most részletes magyarázata az európai ellehetetlenedett helyzetről, nem segített. A helyzet olyannyira elmérgesedett, hogy Most egy kis csoporttal kivált a Klubból és ők gondoskodtak az újság kiadásáról és terjesztéséről. Kezdeményezésükre 1883. októberében konferenciát hívtak össze Pittsburg-ben, ahol szervezetileg akarták összeolvasztani az anarchistákat és a Szociálforradalmi Munkáspártot. A kongresszus nyomán jött létre a „pittsburgi proklamáció”, amely az akkori mozgalmi szellemet megtestesítette.
AZ ANARCHISTA DOLGOZÓK SZÖVETSÉGÉNEK FELHÍVÁSA
Amerika munkásaihoz!
Munkástársak! A Függetlenségi Nyilatkozat kimondja: Midőn „a visszaélések és bitorlások hosszú sora, mindig ugyanazt a célt szem előtt tartva, azt bizonyítja, hogy a népet teljes zsarnokságba kívánja hajtani. A nép joga és kötelessége, hogy az ilyen kormányzat igáját levesse és a jövő biztonsága érdekében új védelmezőkről gondoskodjék.”
Thomas Jeffersonnak ez a gondolata igazolta atyáink ellenállását, mely létrehozta a köztársaságot és vajon korunk nem arra kényszeríti-e, hogy megismételjük nyilatkozatukat?
Jelenlegi társadalmunk alapja a vagyontalan osztályoknak a vagyonosok általi kizsákmányolása. Ez a kizsákmányolás a következő: a vagyonosok (tőkések) megveszik a vagyontalanok testi és lelki munkaerejét olyan áron (munkabér), mely mindössze a megélhetéshez szükséges minimális költségekkel egyenlő és az ezenfelüli új értékek (termékek) árát elveszi, azaz ellopja saját maga számára. Így a bérek csak a bérmunkások szükségleteit és nem tényleges keresetét képviselik.
Míg e folyamat eredményeként a vagyontalanokat teljesen megfosztják attól, hogy – akár a legkitartóbb erőfeszítések árán is – belépjenek a tulajdonnal rendelkezők soraiba, addig a tulajdonosok egyre nagyobb mértékben rabolják ki a munkásosztályt és így napról-napra gazdagabbak lesznek anélkül, hogy ténylegesen termelnének valamit.
Az Egyesült Államokban végzett utolsó népszámlálás ezt jól szemlélteti. Ez megmutatja, hogy ha levonjuk a nyersanyagok, kamatok, bérek, üzleti veszteségek, kockázatok, stb. Okozta költségeket, a birtokos osztály az összterméknek több mint ötnyolcadát szívja magába – azaz ellopja – és a termelőknek alig háromnyolcadot hagy. Mivel a vagyonos osztály a lakosságnak alig egytizedét alkotja és fényűző életmódja, tékozlása ellenére sem képes felhasználni hatalmas „profitját”, a termelők viszont nem tudnak többet költeni annál, amit kapnak – háromnyolcad -, így szükségszerűen egy ún. „túltermelés” jön létre. A fejetlenség, zűrzavar szörnyű eredményei viszont nagyon is jól ismertek. Nő a munkaerőnek a termelőfolyamattól való elszakadása, évenként emelkedik a vagyontalan és a pauperré váló lakosság száma, akiket belekényszerítenek a „bűnökbe”, a csavargásba, a prostitúcióba, az öngyilkosságba, az éhezésbe és az általános lezüllésbe. Ez egy igazságtalan, esztelen és gyilkos rendszer. Ezért szükséges, hogy elpusztítsuk azt minden eszközzel, az általa szenvedők minden energiájával és azok részvételével, akik nem akarják, hogy tétlenségük miatt vádolhatóak legyenek annak folyamatos létezése miatt.
Létre kell jönnie egy igazságos rendszernek. Ezt csak úgy lehet elérni, ha minden munkaeszközt – földet és a termelés más előfeltételeit, röviden: a munka által termelt tőkét – társadalmi tulajdonba vesznek. Csak ennek megvalósításával lehet megsemmisíteni az ember-ember általi kifosztásának minden lehetőségét. Csak akkor lehet mindenkit aki élni akar, munkára kényszeríteni, ha megszűnik a magántőke felhalmozásának lehetősége.
Minden törvény a dolgozók ellen irányul. Amikor úgy látszik, hogy ennek az ellenkezője érvényesül, akkor ezzel egyrészt csak elvakítják a munkást, másrészt viszont egyszerűen megkerülik, kijátsszák. Még az iskolák is azt a célt szolgálják, hogy a gazdagok gyerekeit azokkal a képességekkel ruházzák fel, amelyek osztályuralmuk fenntartásához szükségesek. A szegények gyerekei valami előírásos képzést kapnak csak, de még ezt is főként olyan tárgyakra irányítják, amelyek előítéleteket, önteltséget, szolgalelkűséget hoznak létre, azaz röviden: vélemény- és öntudathiányt. Az egyház végcélja az, hogy a tömeget teljesen elbutítva lemondassa a földi paradicsomról, amely helyett egy kitalált mennyországot ígér. Másrészt a kapitalista sajtó gondoskodik a szellemi életben a zűrzavarról. Mindezek az intézmények egyáltalában nem segítik a tömegek képzését, mivel egyenesen a nép tudatlanságban tartása a fő céljuk. Mindegyiket a tőkés osztályok fizetik és irányítják. Ezért a fennálló rendszer elleni harcunkban a munkások semmilyen kapitalista párttól nem várhatnak segítséget. Saját erejükből kell elérniük felszabadulásukat. A múltban sem adta fel soha önként egyetlen kiváltságos osztály sem uralmát, most sem lehet elvárni a tőkésektől, hogy lemondanak hatalmukról anélkül, hogy erre kényszerítenék őket.
Példák százaival tudnánk bemutatni, hogy minden olyan kísérlet, mely arra irányult a múltban, hogy ezt a szörnyű rendszert békés eszközökkel – pl. szavazással – megreformálják, eredménytelen volt és szükségképpen eredménytelen is lesz az alábbi okok miatt:
Azt is tudjuk, hogy kiváltságaikról önként nem fognak lemondani, hasonlóképpen azt is tudjuk, hogy semmiféle engedményt nem tesznek számunkra. Mivel uraink jó szándékában kellene bíznunk, akármilyen elégtételt is akarnánk és mivel tudjuk, hogy tőlük semmiféle jót nem várhatunk, így csak egyetlen menekvés marad: az ERŐSZAK! Atyáink nem csak mondták nekünk, hogy a zsarnok ellen az erőszak jogos, mert egyedüli eszköz, de halhatatlan példát is nyújtottak.
Amit meg kell valósítanunk, az egyszerűen és világosan a következő:
Másodszor: A termelés szövetkezeti szervezésén alapuló szabad társadalom létrehozása.
Negyedszer: Az oktatás világi, tudományos és egyenlő megszervezése mindkét nem számára.
Hatodszor: A közügyeknek – szövetségi alapon – való szabályozása, amikor az autonóm (független) közösségek és társulások szabadon szerveződnek egymással.
Aki egyetért ezekkel az eszmékkel, szorítsa meg kinyújtott testvéri kezünket!
Munkástársaink, mindaz, amire a nagy cél megvalósításához szükségünk van:
Most már ennek az egységnek nincs akadálya. A békés képzés és a forradalmi konspiráció munkáját párhuzamosan is el lehet és el is kell végezni.
Együttműködésünk napja eljött. Lépj be sorainkba! Verjétek dobok a csatába hívó jelet:
„Világ proletárjai egyesüljetek! Csak láncaitokat veszíthetitek, de cserébe egy egész világot nyerhettek”
Világ elnyomói reszkessetek! Rövidlátó tekintetetek előtt nemsokára már megjelennek az ÍTÉLET NAPJÁNAK vörös és fekete lángjai.
Ez a nyilatkozat még nem volt letisztázott és sok olyan elemet tartalmazott, melyet Most később felülbírált. Miután a kongresszuson résztvevők elfogadták ezt a nyilatkozatot, a szervezetek az „Internacionál Working Peoples Association” név alatt egyesültek. Közvetítő szervként megalapítottak egy információs irodát, aminek Chicagóban volt a központja. Az új egyesület élénk propagandát folytatott az egész országban, így több radikálist vonzott. A Szocialista Munkáspártból is sokan csatlakoztak. Ezek ugyanis időközben megfeledkeztek arról, hogy kapitalizmus is van a világon és minden erejükkel az anarchisták elleni harcra összpontosítottak, ami vesztükbe is kergette. Az anarchisták ezzel szemben egyre csak gyarapodtak. 1889-ben már 81 000 tagot számláltak. Újságjaik a Chicagói Munkásújság és az Alarm.
Szóbeli propagandája mellett Most brosúrákat is írt ez idő tájt, mint Az istenpestis, A tulajdonbestia és A szabad társadalom című propagandaírások, melyeket szinte minden európai nyelvre lefordítottak.
Míg az Államokban a nyolcórás munkanapért folyt a küzdelem, illetve az IAA propagandája egyre erősebb hatással volt a bevándorló munkásokra, addig az osztrák munkásmozgalom sohasem látott formákat öltött. A németországi szocialista mozgalom Ausztriára is nagy befolyást gyakorolt. Miután Mostot és Hassellmannt kizárták a pártból és a Freiheit és a szociálforradalmi párt megalakítását követelte, Ausztriában is kettészakadt a szociáldemokrata párt. Rengeteg újság jelent meg Bécsben. (Der Socialist, Der Arbeiterfreund, Der Gewerkschaftler, SocialpolitischeRundschau, Vorwärts) Prágában és Budapesten (Arbeiterwochenchronik, Volkstimme) is. Ezek megjelenését a cenzúra igencsak megnehezítette és néhányuk éppen ezért rövid életű volt. Bármily nagy igyekezettel próbáltak hatást gyakorolni a német pártvezetők az osztrák pártra, annak legnagyobb része Mosttal és irányzatával szimpatizált. A szervezett munkások ösztönösen bizalmatlanok voltak a parlamenti tevékenységet propagálókkal szemben, ami nem is csoda, hiszen idővel rengeteg csalás, hazugság lepleződött le és került nyilvánosságra. 1880-ban került sor a két irányzat hivatalos kettéválására. Az úgynevezett „radikálisok” egyre nagyobb teret nyertek. Újságjuk a Zukunft nagy népszerűségnek örvendett. A „mérsékelt” párt is kiadott egy új újságot, aminek legfőbb feladatának a „radikálisok” lejáratását tartotta, ebben a tevékenységükben a kormány is nagy segítséget nyújtott: a „radikálisok” egyesületeit feloszlatták, gyűléseiket betiltották. Mindez persze csak növelte népszerűségüket a munkások közt. Főleg Bécsben és Csehország ipari központjaiban követelt a mozgalom nagy áldozatokat. Pl.: 1882-ben Johann Richtert, egy soha nyilvánosságra nem került röpirat megírásáért 12 év börtönre ítélték. A kormány ezen és az ehhez hasonló eljárásai és intézkedései óriási gyűlöletet szítottak a munkásokban. Egyre több földalatti csoport és nyomda alakult.
A rendőri brutalitás, az üldöztetések következtében a „radikálisok” igen hamar arra a következtetésre jutottak, hogy a helyzet itt is – éppúgy mint Oroszországban – a terrorista taktikát teszi szükségszerűvé. 1882-ben a párt két tagja sikertelen merényletet hajtott végre egy gyáros ellen, pénzszerzés céljából, amelyet egy titkos nyomda létrehozására akartak fordítani. Ennek következtében a hatóságok letartóztatták az összes ismert „radikálist”, köztük Peukertet is. A két elkövetőt tizenöt évi börtönre ítélték. Bécs és Prága börtöneit feltöltötték politikai foglyokkal, odakint pedig több összetűzésre is sor került a rendőrség és a munkások között.
„1. A dolgozó nép nem várhatja helyzetének lényeges javulását a parlamentektől, mindegy hogy részt vesznek e benne vagy sem, mivel a fennálló igazságtalanságok gazdasági bázisa változatlan marad, vannak kizsákmányolók és kizsákmányoltak, vagyis urak és szolgák.
3. A dolgozó népből – végső felszabadításához – leginkább a gondolkodásában és cselekvésében szükséges szabad kezdeményezőkészség és önállóság hiányzik ahhoz, hogy harca képes legyen a fennálló rendet rögtön összeomlasztani, a termelőeszközök kisajátítására és a gazdasági faktorok (termelés, fogyasztás) újjászületésére, a szabad kommunizmus irányelvei szerint.”
A terroristacselekmények és a letartóztatások tovább folytatódtak. 1884. szeptemberében gyilkosság vádjával kivégeztek két anarchistát (Anton Kammerer, Hermann Stellmacher). Kivégzésük napján az USA-ban Most és a Freiheit gyásznapot szervezett, mivel ekkoriban tejesen egyetértettek a „radikálisok” elveivel és tetteivel. Az elkövetőkre igen nagy hatással volt Nyecsajev - Forradalmi katekizmusa, melyet még 1880-ban a Freiheit-ben Reinsdorf jelentetett meg vitakeltés céljából. A „radikálisok” ilyen gondolkodásmódja és cselekedetei azonban lassanként a mozgalom bukásához vezettek. Tagjai többsége börtönben vagy száműzetésben volt. Ráadásul olyan gyilkosságokat is elkövettek, amelyek a munkásokban ellenszenvet keltettek, így elveszítették azok támogatását. A gyűlölet és az elkeseredettség gyakran vad fanatizmusba torkollott. Ezek a körülmények igencsak megkönnyítették a kormány dolgát és egy-két év alatt teljesen felszámolták a „radikálisok” mozgalmát.
1883-ban Svájcban egy újabb konferenciára szerveztek, ahol úgy döntöttek, hogy feloldanak minden szorosabb kapcsolatot az egyes szervezetek között azért, hogy megnehezítsék a hatóságok dolgát. A laza kapcsolatok azonban azt eredményezték, hogy saját tevékenységüket sem tudták megszervezni. Így 1884-ben egy újabb gyűlésre volt szükség, hogy legalább az újság csempészését megszervezzék.
Mindezek tetejébe, a csoportokon belül fellépő viszálykodások még a Londonban élő forradalmárokat is elérte, és évekre megosztotta a mozgalmat. A vita egyik fő oka az volt, hogy Peukert és társai megjelentettek egy újságot, a Rebel-t, amit a Freiheit támogatói elleneztek, illetve eszmei ellentétek is kialakultak Most „szabad társadalmáról” alkotott elképzelései miatt. Peukert végül kilépett a csoportból és megalapította az Autonómiát.
Egyes csoportok tagjai között azonban olyan személyes ellentétek is dúltak, amelyeken képtelenek voltak felülemelkedni. Ez rendkívül kedvezőtlenül befolyásolta a mozgalmat. Miután John Neue-t, (aki Németországban terjesztette a külföldön kiadott újságokat) 1887-ben letartóztatták és huszonöt év börtönre ítélték, a Freiheit terjesztése Ausztriában és Németországban jelentősen visszaesett. A londoni csoportok az Autonómia terjesztését helyezték előtérbe, amelynek írásai meg sem közelítették a Freiheit-ét. A belső ellentéteket már nem lehetett áthidalni. Egyik fél sem engedett a saját igazából, belefolytak egymás gyanúsítgatásaiba, Mosttal az élen. Ezek tulajdonképpen nem elvi ellentétek volt, hanem személyes jellegűek. Mostnak meggyőződése volt, hogy a viszályokat mesterségesen szították azért, hogy felőröljék és cselekvésképtelenné tegyék a mozgalmat. Sokan Most mellé álltak, mások eltűntek vagy egy nagy párthoz csatlakoztak és csak kevesen voltak, akik életük végéig Most és csoportja ellen munkálkodtak. Az Egyesült Államokban inkább a politikai ellentétek kerültek felszínre. Sokan támadták a „tett propagandáját” és közönséges bűnözéssel tették egyenlővé. Sajnos a politikai vitából végül intrika lett és mivel nyilvánosan folytatták ezt a tevékenységet, igen megkönnyítették a hatóságok munkáját is.
Nem oszthatunk dicséretet annak, aki feddést érdemel. Nem maradhatunk közömbösek a szervezett proletariátus helytelen cselekedeteivel szemben, amikor kötelességünk kritikát gyakorolni. De feddésünk ne legyen keserű, kritikánk ne legyen harapós…Kritizáljunk tárgyilagosan érvekkel, elvtársi szellemben, és így elhárítjuk az akadályokat, amelyek a forradalmi fejlődés útjában állnak.”
Amikor eljött a május elseje, 350 000 munkás tette le a munkát, és körülbelül felük egy csapásra el is érte a kitűzött célt, a nyolcórás munkanapot. Chicagóban a harc mégis komolyabb formát öltött. Először 40-50 000 ezer munkás szűntette be a munkát, a harmadik napon már általános volt a sztrájk. Az egyik gyárban azonban, ahol különösen rossz bánásmódban és bérezésben részesültek a dolgozók, a vállalat tulajdonosa a Pinkerton-bandát hívatta, hogy azok védelmezzék, az általa szervezett sztrájktörőket. A fegyveres verőlegények a gyár előtt gyülekező sztrájkolókra lőttek, mire a munkások rájuk támadtak, így számos fegyvert és muníciót zsákmányoltak. Hasonló összecsapásokra később is sor került és a tulajdonos végül már a rendőrség segítségét is igénybe vette, amely egyenesen lemészárolva verte le a lázadókat. Spies, az anarchisták egyik agitátora rögtön fegyverbe szólította a munkásokat. A következő este tiltakozógyűlést tartottak a Haymarket-en, ahol Spies, Parsons és Fielden tartottak beszédet. Amikor a rendőrség fel akarta oszlatni az egyébként békés tömeget, valaki bombát dobott a rendőrök közé, azok pedig rögtön tüzet nyitottak a tüntetőkre. Mindkét oldalon voltak halálos áldozatok.
Időközben két anarchista ítéletét életfogytiglanra módosították, egy öngyilkos lett, így végül négy forradalmárt akasztottak fel (Albert R. Parsons, August Spies, Adolph Fischer, Georg Engler). Két nappal a temetésükön 150 000-en vettek részt. Ez volt az addigi leghatalmasabb demonstráció Amerikában. A hangulatot jól tükrözi Reitzel következő beszéde: „Nincs okunk gyászolni a halottakat…az akasztófa a szabadság jelképe lett a 19. században. De gyászolnunk kell saját határozatlanságunkat és gyávaságunkat. Váljunk meg e síroktól Herwegh szavaival: Már elég régóta van szeretet a szívünkben, itt az ideje végre a gyűlöletnek.”
1887. Most életének egyik legrosszabb periódusának számított. Elvtársai nem mertek semmilyen akcióba bocsátkozni, nehogy ártsanak ezzel az elítélteknek. Most viszont tisztában volt a helyzettel. Tudta, hogy az ítéletet mindenképpen végre fogják hajtani és cselekvésre szólított fel. De az adott körülmények közt csak nagyon kevesekre lehetett számítani és így valódi akció eleve sikertelenségre volt ítélve. Ehhez jöttek még a belső viták, amelyek végleg megkeserítették az életét. Ugyanakkor a rendőrség is mindent elkövetett azért, hogy a gyűlölt ellenséget egy meggondolatlan tettre csábítsák és végre örökre elnémíthassák. Spicliket, provokátorokat küldtek a nyakára, akik szándéka azonban olyan átlátszó volt, hogy egyetlen alkalommal sem sikerült csapdába csalogatniuk őt. Annyit azonban elértek, hogy New Jersey államban elfogatóparancsot adtak ki ellene, ezzel rákényszeríttették, hogy évekre elkerülje ezt az államot. Egy csomó várossal is ez volt a helyzet, így propagandatevékenysége kizárólag New Yorkra korlátozódott.
A Freiheit-nek mint mindig, most is nagy nehézségekkel kellett megküzdenie. Most az újságon kívül egy forradalmi propagandaanyag-gyűjteményt is kiadott, Internacionale Bibliothek néven, amely havonta egyszer jelent meg, s a legtöbb írás az ő tollából származott, mint A proletariátushoz (1887. április), Istenpestis (1887. június), A szabad társadalom (1887. augusztus), Tulajdonfenevad (1887. szeptember), Anarchia (1888. január), Éljen a kommün! (1888. március), A szavazóurna (1888. június), A kommunista anarchizmus (1889. december), Az anarchizmus történelmi fejlődése (1892. május), stb. Ezenkívül Bakunyintól és Kropotkintól jelentetett meg néhány írást. 1888-ban kiadott még egy dal- és versgyűjteményt is Viharmadarak címmel.
A mozgalom ekkoriban a kis létszámú németnyelvű forradalmárok köré csoportosult. Céljuk az volt, hogy az amerikai proletárokat is elérjék propagandájukkal.
Az Amerikai Szocialista Munkáspártnak ugyanez volt a célja. Választási propagandájukat egy egész szárny ellenezte, akik a szakszervezetek létrehozására fektették a hangsúlyt. Ez az ellentét 1889-ben végleges szakadást eredményezett a párton belül.
Amikor 1890-ben Németországban megszűnt a szocialistaellenes törvény és a Szociáldemokrata Párt „ifjai” nyilvánosan felléptek a mozgalom parlamentáris fertőzöttsége és a régi pártvezetők autoritása ellen, Most legszívesebben elhagyta volna Amerikát és visszatért volna Európába. Ez persze lehetetlen volt, így fölvette a régi londoni barátaival a kapcsolatot, hogy a Freiheit-et áttehesse Berlinbe és a lapot Londonból vagy Hollandiából irányíthassa.
1891. júniusában újra be kellett vonulnia a börtönbe, az 1887. novemberében tartott beszéde miatt. Kb. egy évet töltött megint a Blackwells Islandi börtönben. Ekkorra az összes szakszervezeti szövetség konzervatívvá vált vagy feloszlott. Egyes radikális szakszervezetek – sörfőzők, pékek, mozdonyvezetők, nyomdászok – elhatárolódtak ezektől és egy új forradalmi szervezet létrehozását követelték. Ekkor Most úgy gondolta, hogy eljött az ideje egy anarchista napilap létrehozásának, ez azonban anyagi gondok miatt meghiúsult. Ugyanezen okokból kellett a Freiheit oldalszámát a felére csökkenteni.
1889-ben érkezett New Yorkba Emma Goldman, akit Most szárnyai alá vett és bevezette az anarchista mozgalomba. Rövid, viharos és nem éppen zökkenőmentes párkapcsolatba bonyolódtak. Egy év sem telt el és Goldman az Oroszországból érkezett fiatal anarchisták kommunájához csatlakozva találkozott későbbi párjával Alekszandr Berkmannal. 1891-re Goldman már a kor elismert anarchista szónoka lett, így nem volt szüksége tovább Most támogatására.
Az anarchista csoport nagy reményeivel ellentétben a merénylet nem hogy harcba lendítette volna a munkásságot, hanem inkább olyan mementó lett, amely a média hathatós közreműködésével rettegést keltett ez anarchistákkal szemben. A merénylet magukat az anarchistákat is megosztotta. Johann Most, aki korábban ugyebár szükségesnek tartotta az ilyen merényleteket, elmarasztalta Berkmant Frick gyáros elleni merényletét. Ez a nyilatkozata annyira felháborította Goldmant és csoportját, hogy felszólították vonja azt vissza. Ettől kezdve a nyilvánosság számára is feltűnt, hogy a csoportok közt a széthúzás egyre erősebb. Goldmant természetesen éppúgy bebörtönözték nézeteiért mint bármely más anarchistát, mégis az Egyesült Államok egyik legismertebb anarchistája lett. Bár a Freiheit továbbra is megjelent Most egyre jobban háttérbe szorult. Kevés hosszabb művet adott ki: Kapital und Arbeit (Das kapital in einer handlichen Zusammenfassung Von Marx und Engels selbst revidiertund überarbeitet), Memorien, Erlebtes, Erforschtes und Erdachtes (4 kötet)