A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása 1.
A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása
A marxizmus a szociológia ellen
Milyen összefüggés van a marxizmus és a modern szociológiai tanok
között? Ha a Comte által megalapított és elkeresztelt szociológiát mint a
tudományok rendszerének egy speciális területét vizsgáljuk, nem találunk
összekötőkapcsot közte és a marxizmus között. Marx és Engels nem
fordítottak figyelmet a tudomány e látszólag új ágának sem nevére, sem
tartalmára. Amikor Marx szükségét érezte annak, hogy Comte Cours de
philosophie positive című művének kapcsán álláspontját tömören kifejezze,
„mert az angolok és franciák nagy hűhót csaptak Comte körül a mű
megjelenése után harminc évvel”, Marx úgy beszélt a „pozitivizmusról” és a
„comte-izmusról”, mint olyan dologról, amellyel „politikusként egyértelműen
szembehelyezkedik”, s amelyről a „tudomány embereként nagyon lesújtó
véleménye van”. Marx hozzáállása a kérdéshez teoretikusan és történetileg
is megalapozott. A szocializmus Marx által kidolgozott elmélete semmit
sem kapott attól a XIX–XX. századi „szociológiától”, amelyet Comte
alapozott meg, Mill és Spencer pedig elterjesztett. Némi túlzással azt lehetne
mondani, hogy a „szociológia” a modern szocializmus elleni reakció. Csak
ebből kiindulva válik nyilvánvalóvá, hogy az utóbbi száz év tudományra
hatást gyakorló sokféle elméleti és gyakorlati irányzata lényegileg egységes.
Ahogyan Comte szembekerült mesterével, Saint-Simonnal, ugyanúgy a
késői polgári „szociológusok” is szembekerültek a szocialistákkal, amikor
más választ adtak a munkásmozgalom fejlődése által felvett kérdésekre mint
a „szocializmus” elmélete és gyakorlata. Azokkal a problémákkal,
amelyeket a modern történelmi fejlődés a jelenkori társadalmak elé megoldandó
feladatként állított, a marxizmus ugyanolyan közvetlen és eredeti
kapcsolatban áll, mint a Comte, Spencer és követőik által létrehozott
„szociológia”. Ennek ellenére a két társadalomelmélet között semmiféle
teoretikus kapcsolat nincsen. A polgári szociológusok úgy hivatkoznak a
proletáriátus forradalmi tudományára, mint amely „politika és elmélet
tudománytalan keveréke”. A szocialisták másfelől elvetik a polgári
szociológiát mint puszta „ideológiát”.
Marx álláspontja teljesen ellentétes az „ember társadalmi
természetével” kapcsolatos nézetek megítélésénél (mely nézetek korábbi
századokban az elavult feudális társadalommal szemben radikálisan fellépő
feltörekvő polgári osztály fegyverei, s a „polgári társadalom” követelésének
ideológiai megjelenési formái voltak), valamint a társadalom új, „polgári
formájának anyagi alapjait feltáró új tudomány, a politikai gazdaságtan
megítélésénél.
Az 1859-ben Bevezetés a politikai gazdaságtan bírálatához című
írásában kifejtett történelmi materialista koncepciót Marx már a hegeli Jogfilozófiához
tizenhat évvel korábban írott kritikájában elkezdte kidolgozni.
Ennél a kérdésnél kissé hosszabban el kell időznünk, mert manapság sokan
vádolják Marxot a hegeli idealizmussal. Korábban, még a Rheinische
Zeitung szerkesztőjeként (1842–43) részt vett egy vitában az „úgynevezett
anyagi érdekekről”. Már ekkor elkezdett ismerkedni „gazdasági
kérdésekkel” és kapcsolatba került a „francia szocialisták” nézeteivel.
Hegellel kapcsolatos kritikája elvezette ahhoz a felismeréshez, hogy „az
állam valóságos viszonyait és formáit nem lehet megérteni sem magából az
államból, sem pedig az emberi értelem fejlődéséből, hanem éppen
ellenkezőleg: azok az emberi élet anyagi előfeltételeiben gyökereznek, mely
életfeltételeket Hegel a XVIII. század francia és angol fejlődésnek
eredményeit összegezve a „polgári társadalom” elnevezés alá sorolt be, s így
„a polgári társadalom alapvető viszonyait a politikai gazdaságtan
segítségével leehet megérteni.”
Ez az a döntő fontosságú tétel, amelyet az ifjú Marx a „polgári
társadalom”-ról vall akkor, amikor a hegeli idealizmust éppen felváltja
nézeteiben a később kifejtésre kerülő materialista alapgondolat. Míg az
idealista hegeli államelmélet materialista kritikája később formálisan a
Hegel által a Jogfilozófiában kifejtett és a polgári társadalomra vonatkozó
tételein alapult (bármilyen meglepő is ez néhány idealista filozófus
számára), Marx már ekkor határozottan elveti Hegelt és egész idealista
filozófiáját. Ehelyett azoknak a polgári társadalommal foglalkozó
társadalomtudósoknak munkáihoz kapcsolódik, akik az angol és a francia
polgári forradalom időszakában tűntek fel akkor, amikor a „szociológia”
elnevezést még nem találták ki, de már felfedezték a társadalmat, mint a
tudomány birodalmának önálló és különös területét.
Valójában Hegelnek azok a „polgári társadalomra” vonatkozó nézetei,
melyeket könyve további részében fejt ki, nem az akkoriban rendkívül
elmaradott németországi állapotokból származnak. A „polgári társadalom”
elnevezést készen vette át az angol és francia társadalomtudósoktól,
filozófusoktól, politikusoktól és közgazdászoktól. Ahogy Marx mondja,
Hegel mögött ott áll „a XVIII. századi angol és francia fejlődés” a
társadalomra és a társadalmi mozgalmakra vonatkozó felfedezéseivel, mely
felfedezések a XVIII. század közepe után Angliában lezajló ipari
forradalomban és az 1789–1815-ös Nagy Francia Forradalomban kulminálódó
valóságos történeti fejlődést tükrözik vissza.
Marx a szocialista és proletártudomány megalapításához szükséges
kiindulópontot olyan a társadalomra vonatkozó tanításokból vette át,
melyeket ugyan Hegel révén ismert meg, de azok még a polgárság
forradalmi korszakából származnak. Első helyen a „klasszikus politikai
gazdaságtan” eredményeit vette át (Pettyvel és Boisguillebert-rel kezdve
Quesnay-vel, Smith-szel és Ricardóval bezárólag) és tudatosan továbbfejlesztette
azokat, mint amelyekben a nagy polgári gondolkodók többékevésbé
öntudatlanul feltárták a polgári társadalom alapvető struktúráját,
vagy ahogyan Marx mondja, „csontvázát”. A politikai gazdaságtan
fontosságát – melyre Marxnak az az elnevezése is utal, hogy a politikai
gazdaságtan tárja fel „a polgári társadalom anatómiáját” – már előtte is
felismerték a közvetlen elődeinek számító német filozófusok: Kant, Fichte
és Hegel. Hegel filozófiai rendszerében a „polgári társadalom” az új
tudományként jelentkező politikai gazdaságtan által vizsgált „szükségletek
rendszerén” alapul, sőt a filozófus egy korábbi munkájában a szükségletek
rendszerét a „kormányzat első formájának” nevezte, szemben az olyan
magasabban fejlett formákkal, mint az állam és a jog.
Az a fokozott hangsúly, amivel Marx későbbi írásaiban ismételten
rámutat arra, hogy az osztályszemléletét elvesztett polgári közgazdaságtan
(az úgynevezett „vulgáris közgazdaságtan”) alapvető fontossága pontokon
nem lépett túl Ricardón, s ahogy megvetően elutasítja a Comte-féle
pozitivista társadalomtudomány által megalkotott szintézist, mint amelynél
Hegel tudományos teljesítménye mérhetetlenül magasabb szintű, csak
ismételten rámutat a korábbi gazdasági és társadalmi tanításoknak a marxi
elméletre gyakorolt hatására. E hatás jelentősége még akkor is tagadhatatlan,
ha Marx analízise a társadalom új fejlődési tendenciáiról, az új
szükségletekről és a proletáriátus mint újonnan kialakult önálló társadalmi
osztály céljairól messze meghaladja a régebbi elméletek eredményeit. A
munkásosztályt vezető marxista elmélet tehát nemcsak – mint Engels
mondja –„a klasszikus német filozófia örököse”, hanem a klasszikus
politikai gazdaságtané és a társadalomkutatásoké is. A marxizmus a
klasszikus elméleteknek a történelmi változásokhoz igazított elmélete.
Marx nem fordít különösebb figyelmet a polgári társadalom korábbi
fejlődési periódusára, arra az időszakra, amikor még a feudális
társadalommal állt szemben. De a polgári társadalomnak nemcsak a statikus
törvényszerűségei érdeklik. A polgári társadalmat történeti képződményként
kezeli, melynek lényeges sajátossága a történetiség, s így a társadalomnak
csak múló szerveződési formája.
A polgári társadalom fejlődésének és átalakulásának egészét vizsgálja,
a benne rejlő azon tendenciákat, amelyek a fejlődés távolabbi pontjain a
fennálló forradalmi meghaladására vezetnek. Ezeket a tendenciákat Marx
két tényezőben fedezi fel: az objektív tényező a polgári társadalom
gazdasági struktúrája, a szubjektív pedig az ezen a gazdasági alapon
létrejövő új társadalmi osztály (mely tehát nem politikai, jogi vagy etikai
okokból alakult ki). Így tehát a polgári társadalom, mely a feudális
társadalom elleni harca során vált egységessé, most két „pártra” szakad. A
„polgári társadalom” valójában „tőkés társadalom”, azaz társadalmi alapja a
két szemben álló osztály léte, amelyben a tőkés osztály ellenőrzést gyakorol
a másik osztály felett gazdasági, politikai és kulturális téren egyaránt. Így a
„munkások és a szegények osztálya” bekerül a társadalomtudományi vizsgálódások
körébe. A marxista elmélet felismeri, hogy a jelenlegi társadalom
elnyomott és kizsákmányolt munkásai osztályharcot folytatnak a társadalom
fennálló struktúrájának meghaladásáért, a társadalom egy magasabban
fejlett formájának megteremtéséért. Ahogyan a materialista tudomány a
polgári társadalom fejődésének kezdeti szakaszában a polgárság gyakorlati
eszköze volt, ugyanúgy a marxista elmélet a proletár társadalom
megteremtéséért harcot folytató munkásosztály gyakorlati eszköze e küzdelemben.
A tudományok külön területeként mesterségesen leválasztott
szociológia, mely Comte-tól ered, s melynek előfutárai tényleg jelentős
értékeket hoztak létre ezen a területen, nem jelent mást, mint a jelenlegi
történelmi periódus által felvetett elméleti és gyakorlati problémák előli
menekülést. A marxi szocialista és proletárelmélet, mely a társadalomelmélet
klasszikus alapjaiból kiindulva forradalmi elméletté fejlődött,
összhangban van a történelmi helyzet változásaival: korunk zseniális
társadalomtudománya.
A történetiség elve
Marx minden társadalmi jelenséget az adott történelmi korszak által
meghatározottként fogott fel. A polgári társadalomelmélet minden olyan
kategóriáját kritika alá vonta, amelyből elhintették a specifikus történeti
jelleget. Már első gazdasági munkájában szemére veti Ricardónak, hogy a
speciálisan a polgári társadalomhoz kapcsolódó „földjáradék fogalmát mégis
minden korban és minden országban” érvényesként kezeli. „Ez közös
tévedése mindazoknak a közgazdászoknak, akik a polgári termelés
viszonyait örök kategóriáknak tüntetik fel.”1
A történetiség elvének érvényesülési területét egyértelműen
körülhatárolja a következő példa. A földtulajdon nagyon különböző jellegű
és eltérő szerepet játszik a társadalom különböző fejlődési periódusaiban.
Már a primitív közösségi földtulajdon is különböző módokon bomlott fel, a
magántulajdonra a társadalmi alap későbbi fejlődésének eltérő formái
szintén közvetlenül hatottak. A feudális földtulajdonnak a tőkést termelési
mód győzelme után kialakuló viszonyokhoz való idomulásának országonként
eltérő módja, a járadék kapitalista értéktöbblet részévé válásának és a.
mezőgazdaság iparrá alakulásának különböző módjai tükröződnek az adott
ország kialakult társadalmi viszonyaiban, de ugyanígy tükröződnek a fejlődést
befolyásoló történetileg speciális körülmények a kapitalizmus viszonyai
között kialakuló munkásmozgalom országonként eltérő formáiban, s
ugyanígy azokban a különös formákban, melyekben az egyes országokban
lezajlik a szocialista termelési mód uralkodóvá válása. Ennek ismerete volt
az oka annak, hogy élete végén különös gonddal kezdte tanulmányozni a
földtulajdon és a földjáradék megjelenését egyfelől az USA-ban, másfelől
Oroszországban. Lenin a XIX. század végén írott A kapitalizmus fejlődése
Oroszországban című művében szintén részletesen elemezte a fejlődés
előrehaladásának különös történeti formáit. Mind Marxnál, mind pedig
Leninnél e különböző történeti formákra vonatkozó vizsgálatok azt a célt
szolgálták, hogy feltárják a kifejlett polgári társadalomban meglévő tőkés
földjáradék sajátos jellegét.
A modern kapitalista termelési mód alapvető törvényszerűségeit
elemző mű, A tőke első kötetében Marx egyáltalán nem foglalkozott a
földjáradék kategóriájával. Marx itt a termőföldnek a kapitalista termelés
fejlődésében játszott általános szerepét vizsgálja: csak azt elemzi, hogy
milyen módon hatott a kapitalista termelés mód uralkodóvá válása az agrárproletáriátusra
egyrészt a fejlett tőkés országokban, másrészt az olyan
elmaradott országokban, mint Írország, végül a gyarmati területeken.
Marx a „földjáradék” kérdését a megfelelő helyen, A tőke harmadik
kötetében elemzi, ahol a kapitalista elosztás különös formáit mint a tőkés
termelés különös formáiból eredő jelenséget tárgyalja. Itt sem volt azonban
mód korábbi különös történeti formáinak részletes vizsgálatára. Csak
néhány megjegyzést vetett oda a tőkés és a korábbi földtulajdon közötti
különbség jelzésére, s csak egy utólag hozzákapcsolt fejezetet – voltaképpen
azonban annak csak egy részét – szentelte a kapitalista földjáradék történeti
kialaku1ásának. Valójában, ahogyan Marx e rész bevezetőjében mondja: „a
földtulajdonnak különböző történelmi formáiban való elemzése kívül esik e
mű keretein.”2
A „földjáradék” elmélete, ahogy ez a marxista elméletből
egyértelműen következik, nem alkalmazható bármelyik történelmi korszak
földtulajdonával kapcsolatban. A földtulajdonnak A tőkében vizsgált
formája „egy specifikus történeti forma, amely formává a feudális
földtulajdon és a kisparaszti mezőgazdaság a tőke és a tőkés termelési mód
hatására alakul ki.” Ebben az értelemben, de csakis ebben az értelemben a
tőkés földjáradékra, vagy az ipari tőke által megtermelt értéktöbblet
földtulajdonosokhoz kerülő részére vonatkozó elemzés elengedhetetlen
része a kapitalista termelés fejlődésére vonatkozó olyan teljes analízisnek,
amilyen A tőke.
A történeti meghatározottság elvének helyességét bizonyítják a tőke
történetileg kialakult különböző formái. Ahogyan jelenleg a tőke uralkodó
formája az ipari tőke, ugyanúgy a polgári társadalom első fejlődési
szakaszában a kereskedelmi tőke és ikertestvére, a kölcsöntőke, valamint
ezek további formái (ezeket Marx írta le a legpontosabban „kereskedelmi
árutőkeként”, „kereskedelmi pénztőkeként” és „kölcsöntőkeként”) uralmuk
alatt tartották a termelés egészét azért, mert súlyuk révén uralmi pozícióba
jutottak. A jelenkori legfejlettebb tőkés gazdaságokban a kereskedő és a
bankár, bár nem kapcsolódik olyan közvetlenül a termeléshez, mint az ipari
tőkés, meghatározott szerepet játszik a tőke körforgásában. Ők is részt
vesznek az „értéktöbblet” elosztásában, az éves profittömeg jelentős
hányada az ő részüket képezi „kereskedelmi profitként” és „kamatként” – a
profit egy részéről pedig már láttuk, hogy földjáradék formájában a
termelésben alig résztvevő földtulajdonosokhoz kerül. A banktőke új
formájában ismét fontos szerephez jutott – habár nem tett szert feltétlen
uralomra, ahogy egyes marxisták hiszik – a modern, úgynevezett
„finánctőke” szerves részeként, azaz egy rendkívüli mértékben koncentrálódott
tőkeként, ami a magán- és állami banktőke, valamint a magán- és állami
ipari tőke fúziójából született.
A modern tőkés termelés marxista analízise abból az előfeltevésbő1
indul ki, hogy a korábban önálló kereskedelmi és pénztőke a tőke új
uralkodó formáinak puszta tartozékává vált. Igaz, hogy mind a mai napig
magán viseli a tőkés termelés kialakulás(a) történeti körülményeinek jegyeit,
azt, hogy a kereskedelem erőszakosan hatolt be a termelés feudális
rendszerébe. Minden termék, amit a tőkés termelés viszonyai között
állítanak elő, lényegileg eladásra szánt termék. A tőkés termelés minden
egyes terméke áruként kerül eladásra, akár másik tőkésnek értékesítik,
akinek erre szüksége van a termelés további biztosításához, akár közvetlenül
a fogyasztónak adják el.
Végül minden forma, amelyben a tőke először megjelenik és pénz
formájában gazdag egyének, kereskedők, bankárok, stb. tevékenysége révén
a termelés ellenőrzését biztosító helyzetbe jut, állandóan újratermeli saját
magát a kifejlett kapitalista termelés viszonyai között. A tőke minden
terméke minden nap „kilépve a piacra” – az áru, a munkaerő vagy a pénz
piacára – és így a pénz is, szükségszerűen tőkévé alakul.
Mindamellett a „tőkés termelésnek” és a „tőke termelésének” „titka” –
és mellesleg a tőkés kizsákmányolás és a bérrabszolgaság megszűntetésének
titka – nem tárható fel a tőkés termelés körforgásában résztvevő járulékos
tőkeformák, vagy a forgalom szférájában szerepet játszó tőkésekhez kerülő,
náluk felhalmozódó jövedelem elemzése révén. „Érthető tehát – monda
Marx –, hogy miért mellőzzük teljesen a tőke alapvető formáiról – azokról a
formákról, melyek meghatározzák a modern társadalom gazdasági
szervezetét – szóló elemzésünkben az olyan özönvíz előtti formák
vizsgálatát, mint a „kereskedelmi” és az „uzsoratőke”. (Itt A tőke első
kötetébent a tőkés termelés Marx-korabeli fejlődéséről adott elemzésről van
szó.)
Ugyanakkor A tőke II. és III. kötetében Marx kitér ezen „özönvíz előtti
formáknak” a tőkés forgalomban és elosztásban játszott szerepére, de nem
történeti szerepüket vizsgálja, hanem csak azokat a különös formákat,
amelyeket ezek a modern ipari kapitalizmus hatására felöltöttek. Mint a
földjáradék esetében is, a Marx egész munkáján végighúzódó történelmi
elemzés, továbbá az „Adalékok a kereskedelmi tőke történetéhez” és a
„Kapitalizmus előtti viszonyok” címmel a megfelelő részekhez utólag
csatolt fejezetek annak megvilágítását szolgálják, hogy az áru- és pénzcsere
évszázadokon és évezredeken át tartó nagy történeti fejlődésének
eredményeként e formák egyre jobban elvesztették eredetileg uralkodó
szerepüket, és eljutottak a mai állapotukba, mely kiszakított és egyoldalúan
kifejlett formájukban teljesen alá vannak vetve az ipari tőkének, s a tőke,
különböző funkcióit betöltendő, hol bevonja, hol pedig kirekeszti őket a
tőkés körforgás területéről.
A modern kapitalista termelési módról és a gazdaságon alapuló
társadalmi formákról szóló marxi elemzésnek csak egyik aspektusa a
földjáradékkal, a kereskedelmi és a pénztőkével mint sajátos tárgyakkal
foglalkozó analízis. Egy kiadatlan és átfogóbb terv szerint Marx sokkal
pontosabban végig szerette volna elemezni a tőkés termelés, forgalom és
elosztás gazdasági kérdését, mint ahogy azt A tőke három kötete tette,
mégpedig olyan, általa magasabb rendűnek nevezett gazdasági kérdések
elemzése útján, mint a város és a falu közötti ellentét, és a termelés
nemzetközi kapcsolatai.
Csak e késői vizsgálatok során juthatott volna el Marx a jelenkori
társadalomban a földtulajdon és a tőke, a kereskedelmi illetve a pénztőke és
az ipari tőke között feszülő antagonizmus elemzéséhez; ugyanígy csak itt
elemezhette volna a régebbi periódusokban a mezőgazdasági is a városi ipar,
az elsősorban ipari és az elsősorban mezőgazdasági országok között
nemzetközi szinten, egy korábbi időpontban pedig a kereskedő és ipari
városok, illetve nemzetközi szinten a kereskedő és ipari államok között
felmerülő antagonisztikus ellentéteket.
A történetiség elve, mint ahogy az előző példákon bizonyítottuk (a
földtulajdon és a tőke különböző formái), egyértelműen Marx gazdasági és
társadalomtörténeti vizsgálataihoz tartozik. Az egyes kategóriákat abban a
specifikus formában és összefüggésben kezeli, amelyben azok a modern
polgári társadalom viszonyai között megjelentek.
A Marx és előfutárai között e kérdésekben jelentkező eltérést
egyértelműen kimutatja egy összevetés. Míg a klasszikus polgári közgazdaságtan
utolsó jelentős művelője, David Ricardo a politikai gazdaságtan
alapelveivel foglalkozott, addig Marx pontosan meghatározta, hogy a
„modern polgári termeléssel” kíván foglalkozni, s a hagyományos politikai
gazdaságtan kritikájának és közgazdasági elemzésének egészét magába
foglaló munkájának A tőke címet adta. Míg Ricardo rendszerének kifejtését
az „érték” általános elméletével kezdte, addig Marx az elméletét és a
modern polgári társadalom alapjául szolgáló tények kritikailag elemző
vizsgálatát egy külsődleges, kézzelfogható formában is megjelenő dolog, az
„áru” elemzésével. Szemben Ricardóval, aki az érték hagyományos elméletét
megszabadította mindattól „a földi szennytől”, amit elődei aggattak rá,
Marx az áruelméletet megfosztotta mindazoktól a mozzanatoktól, amik túl
általánosak, amik mások, mint a modern polgári társadalom viszonyai által
tételezett mozzanatok, és a polgári gazdaság illetve „minden olyan társadalom”
speciális formában megjelenő elemeként határozta meg azokat, „ahol a
termelés tőkés módja uralkodóvá vált”. Az áru csak ebben a specifikus
formájában képezi vizsgálata tárgyát.
