A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása 2.
Marx álláspontja szerint a klasszikus közgazdaságtan
alapkoncepciójában kifejtett „használati érték”, „csereérték” és egyéb
elnevezések kizárólag az ilyen jellegzetességekkel bíró áruval kapcsolatban
érdekesek és használhatóak. Nem örök kategóriaként, hanem történetiségükbe
helyezve vizsgálta őket. Annak ellenére, hogy tisztában volt azzal,
hogy a modern polgári társadalom sok közgazdasági kategóriája a termelési
mód egy korábbi fejlettségi fokán egészen más összefüggésben merült fel.
Marx egyáltalán nem foglalkozott olyan kategóriák történeti alakulásával,
mint a „pénz”, az „árucsere”, a „munkabér” vagy a „kooperáció”, a
„munkásosztály” stb., és csak olyan mértékben foglalkozott e kategóriák
különböző fejlettségi fokaival, amilyen mértékben az fő témájához elengedhetetlen
volt: ezek specifikus jellegzetességeinek elemzését összevonta a
modern polgári társadalom viszonyai közötti vizsgálatukkal.
Marx valamennyi közgazdasági kategóriája – ellentétben a klasszikus
polgári közgazdászokkal – a termelés fejlettségének egy adott történeti
szintjéhez kapcsolódik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az érték –
amelyet Marx szerint meg kell különböztetni a csereértéktől – korábbi léte
csak azon „forma”, melyben az áruban rejlő érték megjelenik a csere során.
Ez a rendkívül absztrakt fogalom, melyet Marx a klasszikus közgazdaságtanból
vett át, rendkívül gyanús néhány jó szándékú, de felületes Marxinterpretátor
szemében, akik úgy találják, hogy a csereértéktől megkülönböztetett
(belső) „érték” koncepciója bűzlik a skolasztikától, a hegeli
idealizmustól és egyebektől, s ezzel nem használ a materialista tudományok
hitelének. Valóban: Marx alapvető gazdasági nézeteit kissé homályos
nyelven fejtette ki, mintegy tetszelegve abban, hogy az olyan nagy
gondolkodók, mint a filozófus Hegel nyelvezetét használja. Azonban pont a
„csereérték” megjelölést fogadják el, amit Marx egyszerűen átvett elődeitől,
a klasszikus közgazdaságtan megalapítóitól és a (belső) „érték” kategóriáját
vetik el, aminek Marx sokkal tisztább, kidolgozottabb jelentést adott, mint a
klasszikusok és egész közgazdasági munkássága során pont a (belső) „érték”
fetisizmusát vonta kritikai elemzés alá.
Marx tisztában volt azzal, hogy az „érték-elmélet” kategóriái
viszonylagos érvényességű elnevezések. Ezek a kategóriák vagy ember és
dolog viszonyát jelzik (a tárgy használata, elfogyasztása), vagy különböző
dolgok viszonyát (csere), vagyis a mennyiségi viszonyt, két használati érték
bármikor végbemenő cseréjekor. A dolgok közötti viszonyt a klasszikus
közgazdászok csak értékviszonynak tekintették és a „csereérték” vagy
„sajátos értek” elnevezést használták, mint megkülönböztetést a puszta
„használattal kapcsolatos” vagy „használati értéktől”. Marx egyetértett a
klasszikus közgazdászokkal akkor, amikor azok különbséget tettek egyfelől
az érték mint árucsere (társadalmi mozgás) során keletkezett mennyiségi
viszony és a használati érték mint az ember és tárgy (külsődleges tárgy)
közötti pusztán minőségi viszony között. De nem értett egyet velük abban,
hogy az áruk társadalmi viszonyként megjelenő értékviszonyát az áruk
cseréjéből származtatják. Az értékelmélet végigvitt vizsgálata megmutatja,
hogy ez a koncepció az értékviszonyok keletkezését nem az áruk piacon
végbemenő cseréjéből származtatja, hanem az áruk cseréjét megelőző termelésben,
az emberek között létrejövő kapcsolatokból: a termelés társadalmi
viszonyai ember és ember között jönnek létre. Valóban: a politikai
gazdagtan hagyományos elmélete marxi kritikájának a legfőbb eredménye
az emberek ezen alapvető társadalmi kapcsolatainak feltárása és leírása –
azoknak a kapcsolatoknak, melyek meghatározott történeti periódusban az
emberek számára rejtve maradnak, s dologi viszonnyá torzult formában
jelennek meg, vagyis az áruk termelés során létrejött együttműködés és a
piacon zajló árucsere „értékviszonyaként”.
Az „érték” kategóriája, akár a többi gazdasági természetű dolog és
viszony, mint az „áru”, „pénz”, „munkaerő”, „tőke”, Marx számára
társadalmi-történeti tényként jelenik meg vagy olyan dologként, amely
ugyan fizikailag nem létezik, de léte empirikusan verifikálható. „Mint
egyáltalában minden történelmi, társadalmi tudománynál, a gazdaságtani
kategóriák meneténél is mindig szem előtt kell tartanunk, hogy – miként a
valóságban, úgy a fejben is – a szubjektum, ez esetben a modern polgári
társdalom, adva van, és hogy ezért a kategóriák ennek a meghatározott
társadalomnak, ennek a szubjektumnak a létezési formái, egzisztenciameghatározásait,
gyakran csak egyes oldalait fejezik ki”.3 Később más
összefüggésben foglalkozni fogunk Marx és a klasszikus közgazdászok
tudományos módszerében rejlő lényegesen kisebb különbség elméleti és
gyakorlati összekeverésének következményével. Itt a vizsgálatot az egyik
leglényegesebb eredményre szűkítjük le. Az áru elmélete abban a specifikus
formában és összefüggésben, ahogy a tőkés árutermelés jelenlegi viszonyai
között megjelenik, annak kialakulásától kezdve vizsgálja a legsajátosabb
természetű árut: a munkaerő-árut. „Ezek a munkások, akik darabonként
kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi
cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden
viszontagságának, a piac minden ingadozásának.”4 Ezenkívül e sajátos áru
eladói alá vannak vetve a kereslet törvényeinek, nincsenek olyan helyzetben,
hogy szabadon dönthetnének: „csak addig élnek, amíg munkát találnak, s
csak addig találnák munkát, amíg a tőkét szaporítják.”
Csak a Marx által használt „árutermelés”, „általános árutermelés” vagy
az ezzel ma teljesen azonos jelentésű „tőkés árutermelés” fogalmak speciális
jelentésének ismeretében érthetjük meg annak az árura vonatkozó
elemzésnek a fontosságát, mely Marx művében a kapitalista termelési
módra vonatkozó minden egyéb kritikát megelőz. Marx ismeri azokat a
meghatározott történeti feltételeket, melyek között a termék szükségképpen
áruvá válik és amelyek között a pénz a cserében általános áruként léphet fel.
„A termék áruként való jelentkezésének feltétele, hogy a munka társadalmon
belüli megosztása annyira kifejlődött, hogy a használati érték és
csereérték különválása, amely a közvetlen cserekereskedelemben csak
megkezdődik, végbement. … A pénz különös formái – puszta áruegyenérték,
vagy forgalmi eszköz, vagy fizetési eszköz vagy kincs és világpénz –
az egyik vagy a másik funkció különböző terjedelme és viszonylagos
túlsúlya szerint a társadalmi folyamati igen különböző fokaira utalnak.”5
Tapasztalatokból tudjuk, hogy mindezek a formák elegendőek egy fejletlen
társadalom termelése számára. Más a helyzet a tőkével. „Ennek történelmi
létezési feltételei koránt sincsenek meg az áru- és pénzforgalommal. A tőke
csak ott jön létre, ahol a termelési és létfenntartási eszközök birtokosa
készen találja a piacon a szabad munkást mint munkaerejének eladóját, és ez
az egy történelmi feltétel egy világtörténelmet foglal magában. A tőke ezért
már eleve a társadalmi termelési folyamat egy korszakát hirdeti meg.”6
Csak ezen a ponton tudjuk megragadni az ipari tőkének mint a tőke
egy létformájának jelentőségét, mely forma adekvátan fejezi ki a modern
tőkés termelés természetét. „Az ipari tőke – Marx egy kijelentése szerint,
melyet nyugodtan tekinthetünk e tárggyal kapcsolatban a végső és
legteljesebb megfogalmazásnak – az egyetlen olyan létezési módja a
tőkének, amelyben a tőke funkciója nem csak elsajátítása értéktöbbletnek,
illetve többletterméknek, hanem egyúttal létrehozása is. Ezért az ipari tőke
feltételezi a termelés tőkés jellegét; létezése magában foglalja a tőkések és
bérmunkások osztályellentététének létezését. Amilyen mértékben az ipari
tőke a társadalmi termelést hatalmába keríti, forradalmasodik a munkafolyamat
technikája és társadalmi szervezete, s ezzel a társadalom gazdaságitörténeti
típusa. A tőke egyéb fajtáit, amelyek letűnt vagy letűnő társadalmi
termelési állapotokban előtte jelentek meg, nemcsak alávetik az ipari
tőkének és funkcióik mechanizmusában neki megfelelően megváltoztatják,
hanem ezek már csupán az ő alapzatán mozognak, s ezért ezzel az
alapzatukkal élnek és halnak, állnak és buknak.”7
A konkrét megközelítés elve*
A történelmi specifikációnak mint a társadalomelemzés és kutatás javított
módszerének elve elméleti jelentősége mellett elsősorban gyakorlati jelentőségűvé
válik polemikus fegyverként abban a vitában, amely a társadalom
fennálló rendjét védő apologéták és az azt támadó kritikusok között folyik.
A mód, ahogy ezt a fegyvert a marxisták használják, Marxnak és Engelsnek
a kommunizmussal kapcsolatos polgári ellenvetésekre válaszként adott
érveiben mutatható ki. (Lásd a Kommunista Kiáltvány II. fejezetét!) Az
érvelésnek egy alapvető formája tér vissza ezekben a válaszokban.
Válaszolván a vádakra, miszerint a kommunisták el akarják törölni a
tulajdont, személyiséget, szabadságot, kultúrát, jogot, családot, „hazát” stb.,
a kommunisták azt mondják, hogy a vita tárgyát nem a mindenkori
társadalmi élet általános alapjai alkotják, hanem csupán azok a különös
történeti formák, amelyeket a jelenlegi tőkés társadalom tett magáévá. A
tőkés társadalom specifikus történeti jellegét alkotó összes gazdasági-,
osztály- és egyéb viszonyokat tárgyaló vita eredménye, hogy a mindenkori
társadalmi rend természetes és szükséges alapjainak védői oda jutnak el,
hogy elfogult védőivé válnak a jelenleg fennálló tőkés társadalom különös
viszonyainak és a tőkésosztály különös szükségleteinek.
A burzsoáziának a kommunizmussal szemben támasztott első
ellenvetése az, hogy a kommunisták el akarják törölni a tulajdont. A
Kommunista Kiáltvány erre a következő választ adja:
„A korábbi tulajdonviszonyok eltörlése nem olyasmi,
ami sajátságosan a kommunizmus jellegzetessége.
Minden tulajdonviszony állandó történelmi változásnak,
állandó történelmi átalakulásnak volt alávetve.
A francia forradalom például eltörölte a hűbéri tulajdont
a polgári tulajdon javára.
Ami a kommunizmust megkülönbözteti, az nem általában
a tulajdon eltörlése, hanem a polgári tulajdon
eltörlése.
De a modern polgári magántulajdon az utolsó és
legtökéletesebb kifejezése a termékek olyan előállításának
és elsajátításának, amely osztályellentéteken alapul,
azon, hogy az egyik ember a másikat kizsákmányolja.
Ilyen érelemben a kommunisták ebben az egyetlen
kifejezésben fogtathatják össze elméletüket: a magántulajdon
megszüntetése.”
Ezután leszögezik, hogy az a tulajdon, amit el kívánnak törölni, nem
„a személyesen szerzett, önnönmunkával keresett tulajdon”, amely a polgári
teoretikusok ideologikus koncepciója szerint „minden személyi
szabadságnak, tevékenységnek és önállóságnak alapja.” Az ilyen tulajdon
valójában a „kispolgári, kisparaszti tulajdont” jelenti, azt a tulajdonformát,
mely már a tőkés forma előtt is létezett. A kommunistáknak ezt nem kell
eltörölniük. „Az ipar fejlődése eltörölte és napról napra eltörli.” „A tulajdon
mai alakjában a tőke és a bérmunka ellentétében mozog.” Specifikus és
különböző jelentősége van a modern polgári társadalom egymással
konfrontálódó két nagy osztálya – a burzsoázia és a proletariátus számára.
„Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet
elfoglalását is jelenti a termelésben.” Ugyanígy a bérmunka, a proletáriátus
munkája nem teremt személyi tulajdont a munkás számára: tőkét hoz létre,
azaz társadalmi hatalmat, amely kizsákmányolja a munkást. „Ha tehát a
tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi
tagjáé, akkor nem a személyi tulajdon változik át társadataivá. Csupán a
társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti
osztályjellegét.”
A burzsoázia második ellenvetése az, hogy a kommunisták le akarják
rombolni a személyiséget és a szabadságot. A kommunisták azt válaszolják,
hogy itt csupán a „polgári személyiség, önállóság és szabadság” forog
kockán.
„Szabadságon a mai polgári termelési viszonyok között a
szabadkereskedelmet, a szabad adásvételt értik. De ha elesik a kalmárkodás,
elesik a szabad kalmárkodás is. A szabad kalmárkodásról hangoztatott
szólamoknak éppúgy, mint burzsoáziánk minden egyéb szabadságkérkedésének,
egyáltalában csak a kötött kalmárkodással, a középkor
elnyomott polgáraival szemben van értelmük, de nem a kalmárkodásnak, a
polgári termelési viszonyoknak és magának a burzsoáziának kommunista
megszüntetésével szemben.”
A tőkés a magántulajdon megszüntetését a „tulajdon
megszüntetésének” nevezi. De ez a tulajdon, ennek az osztálynak a kezén,
csak úgy létezhet, ha a társadalom széles többségétől el van vágva. Attól a
pillanattól kezdve, hogy a munka nem alakítható át tőkévé, pénzzé, bérré,
röviden: monopolizálható társadalmi hatalommá, a tőkés a „személyiség
lerombolásáról” panaszkodik. Ezzel bevallja, hogy a „személyiségen” nem
mást ért, mint tőkést, azaz a polgári tulajdonost.” Ezt a személyiséget
csakugyan meg kell szüntetni.”
Ugyanígy keveri össze a burzsoázia a munka és tevékenység általános
fogalmát a bérmunka speciálisan tőkés formájával, a tőke-nélküli munkás
kényszermunkájával, melyet a nem-dolgozó tőketulajdonos juttatásáért
végez. Ha a burzsoázia attól fél, hogy „a magántulajdon megszüntetésével
megszűnik minden tevékenység és általános lustaság kap lábra”, a Kiáltvány
azt válaszolja:
„Eszerint a polgári társadalomnak rég tönkre kellett volna
mennie a restség miatt; mert azok, akik dolgoznak
benne, nem szereznek, és azok, akik szereznek, nem
dolgoznak. Az egész aggály arra a tautológiára lyukad
ki, hogy mihelyt nincs tőke, nincs többé bérmunka.”
Az újabb burzsoá érv, hogy a kommunizmus győzelmével elvész a
kultúra. Erre az érvre Marx újra specifikus választ ad:
„Ahogy a burzsoá szemében az osztálytulajdon megszűnése
magának a termelésnek a megszűnése, úgy az
osztályműveltség megszűnése az ő szemében azonos
egyáltalában a műveltség megszűnésével. Az a műveltség,
amelynek vesztét siratja, az óriási többség számára
a géppé idomítást jelenti.”
Akárcsak a személyiség, szabadság és kultúra esetében, a
kommunizmusnak az államra és a jogra vonatkozó úgynevezett fenyegetése
sem azok ellen az általános funkciók ellen irányul, melyek a társadalom
elemeit élő és fejlődő egységbe fogják össze, melyek a múltban
elkerülhetetlenül állami erőszak és jogi önkény által valósultak meg, bár ez
a megvalósulás növekvő nehézségekbe ütközött. Ez a fenyegetés speciálisan
csak a jelenlegi állam ellen irányul, amely olyan „végrehajtó szerv, mely a
tőkésosztály mint egész ügyeit intézi” – és a modern tőkés jogrend ellen,
amely „csupán osztályotok törvényre emelt akarata, olyan akarat, amelynek
tartalma adva van osztályotok anyagi életfeltételeiben.”
„A család megszüntetése! Még a legradikálisabbak is felháborodnak a
kommunisták e gyalázatos szándékán.” A marxisták ismét specifikus választ
adnak:
„Mi a jelenlegi polgári család alapja? A tőke, a
magánszerzés. Teljesen kifejlett alakban ez a család csak
a burzsoázia számára létezik; de kiegészítői a proletár
kényszerű családtalansága és nyilvános prostitúció.”
A kommunisták hozzáteszik, hogy ők „meg akarják szüntetni, hogy a
szülők kizsákmányolják gyermekeiket.”
Szembeszállnak azzal a mindenütt meglévő ostobasággal, hogy a
kommunisták „be akarják vezetni a feleségközösséget”, holott ellenkezőleg,
„a polgári házasság jelenlegi formája az, amely a valóságban
feleségközösség”. A többség számára magától értetődik, hogy a „mostani
termelési viszonyok megszüntetésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis
a hivatalos és nem-hivatalos prostitúció is eltűnik majd”.
A nacionalisták további vádjára, hogy a kommunisták „el akarják
törölni a hazát”, a Kiáltvány azt válaszolja, hogy a jelenlegi polgári
társadalomban „a munkásoknak nincs hazájuk”. „Nem lehet tőlük elvenni
azt, amilyük nincs”. Ellenkezőleg. Amint Engels kimutatta, az ősi
földtulajdon-közösség minden szabad ember számára „valóságos haza volt,
azaz öröklött szabad közösségi tulajdon”.
A különböző országok proletariátusának az úgynevezett nemzeti
érdekkel kapcsolatos viselkedése attól a sajátos fejlődési foktól függ,
amelyet a munkásmozgalom fejlődése során nemzeti és nemzetközi
viszonylatban elért:
„Amilyen mértékben megszűnik az egyik egyén kizsákmányolása
a másik által, olyan mértékben szűnik
meg az egyik nemzet kizsákmányolása a másik által.”
Újra, válaszolva „a vádakra, amelyeket a kommunizmus ellen vallási,
filozófiai és egyáltalában ideológiai szempontból emeltek”, a Kiáltvány
tömören mutat rá minden emberi eszme specifikus történeti
meghatározottságára:
„Mi egyebet bizonyít az eszmék története, mint azt,
hogy a szellemi termelés az anyagi termeléssel együtt
alakul át? Valamely kor uralkodó eszméi mindenkor
csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”
„Amikor az antik világ pusztulóban volt, az antik
vallásokon győzedelmeskedett a keresztény vallás.
Amikor a keresztény eszméket a XVIII. században
legyűrték a felvilágosodás eszméi, a hűbéri társadalom
haláltusáját vívta az akkor forradalmi burzsoáziával. A
lelkiismereti és vallásszabadság eszméi csak a szabad
konkurencia uralmát fejezték ki a tudás terén.”
A burzsoázia ama töredékének, amely ugyan elismeri, hogy a vallási,
erkölcsi, filozófiai, politikai, jogi, stb. eszmék módosultak a történelmi
fejlődés során, de ugyanakkor elmarasztalja a kommunizmust a minden
társadalmi viszonyok között meglévő örök igazságok eltörléséért (mint
például szabadság, igazság stb.), valamint azért, hogy a vallást és az
erkölcsöt egyaránt félreteszi, ahelyett, hogy újraalkotná azokat – Marx azt
válaszolja, hogy a hagyományos eszmék még ezekben a legáltalánosabb
formájukban is tartalmaznak specifikus történeti elemet. Jóllehet nem
függnek többé olyan ténytől, melyet az osztályellentétek a társadalmi
fejlődés bizonyos korszakában felvettek. Ezek, akárhogyan is, de attól a
történelmi ténytől függnek, ami végigvonul mindezeken a korszakokon: az
osztályellentétek létezésének tényétől:
„De bárminő formát öltöttek is ezek az osztályellentétek,
valamennyi elmúlt évszázad közös ténye az, hogy a
társadalom egyik része kizsákmányolta a másikat. Ezért
nem csoda, hogy mindezen századok társadalmi tudata,
minden változatossága és különfélesége ellenére, bizonyos
közös formákban mozog, olyan tudatformákban,
melyek csak az osztályellentét teljes eltűnésével fognak
egészen elenyészni.
A kommunista forradalom a leggyökeresebb
szakítás a hagyományos tulajdonviszonyokkal, nem
csoda, hogy fejlődése során a leggyökeresebben szakít a
hagyományos eszmékkel.”