HOLNAPUTÁN ANARCHISTA ÚJSÁG

Marx álláspontja szerint a klasszikus közgazdaságtan

alapkoncepciójában kifejtett „használati érték”, „csereérték” és egyéb

elnevezések kizárólag az ilyen jellegzetességekkel bíró áruval kapcsolatban

érdekesek és használhatóak. Nem örök kategóriaként, hanem történetiségükbe

helyezve vizsgálta őket. Annak ellenére, hogy tisztában volt azzal,

hogy a modern polgári társadalom sok közgazdasági kategóriája a termelési

mód egy korábbi fejlettségi fokán egészen más összefüggésben merült fel.

Marx egyáltalán nem foglalkozott olyan kategóriák történeti alakulásával,

mint a „pénz”, az „árucsere”, a „munkabér” vagy a „kooperáció”, a

„munkásosztály” stb., és csak olyan mértékben foglalkozott e kategóriák

különböző fejlettségi fokaival, amilyen mértékben az fő témájához elengedhetetlen

volt: ezek specifikus jellegzetességeinek elemzését összevonta a

modern polgári társadalom viszonyai közötti vizsgálatukkal.

Marx valamennyi közgazdasági kategóriája – ellentétben a klasszikus

polgári közgazdászokkal – a termelés fejlettségének egy adott történeti

szintjéhez kapcsolódik. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy az érték –

amelyet Marx szerint meg kell különböztetni a csereértéktől – korábbi léte

csak azon „forma”, melyben az áruban rejlő érték megjelenik a csere során.

Ez a rendkívül absztrakt fogalom, melyet Marx a klasszikus közgazdaságtanból

vett át, rendkívül gyanús néhány jó szándékú, de felületes Marxinterpretátor

szemében, akik úgy találják, hogy a csereértéktől megkülönböztetett

(belső) „érték” koncepciója bűzlik a skolasztikától, a hegeli

idealizmustól és egyebektől, s ezzel nem használ a materialista tudományok

hitelének. Valóban: Marx alapvető gazdasági nézeteit kissé homályos

nyelven fejtette ki, mintegy tetszelegve abban, hogy az olyan nagy

gondolkodók, mint a filozófus Hegel nyelvezetét használja. Azonban pont a

„csereérték” megjelölést fogadják el, amit Marx egyszerűen átvett elődeitől,

a klasszikus közgazdaságtan megalapítóitól és a (belső) „érték” kategóriáját

vetik el, aminek Marx sokkal tisztább, kidolgozottabb jelentést adott, mint a

klasszikusok és egész közgazdasági munkássága során pont a (belső) „érték”

fetisizmusát vonta kritikai elemzés alá.

Marx tisztában volt azzal, hogy az „érték-elmélet” kategóriái

viszonylagos érvényességű elnevezések. Ezek a kategóriák vagy ember és

dolog viszonyát jelzik (a tárgy használata, elfogyasztása), vagy különböző

dolgok viszonyát (csere), vagyis a mennyiségi viszonyt, két használati érték

bármikor végbemenő cseréjekor. A dolgok közötti viszonyt a klasszikus

közgazdászok csak értékviszonynak tekintették és a „csereérték” vagy

„sajátos értek” elnevezést használták, mint megkülönböztetést a puszta

„használattal kapcsolatos” vagy „használati értéktől”. Marx egyetértett a

klasszikus közgazdászokkal akkor, amikor azok különbséget tettek egyfelől

az érték mint árucsere (társadalmi mozgás) során keletkezett mennyiségi

viszony és a használati érték mint az ember és tárgy (külsődleges tárgy)

közötti pusztán minőségi viszony között. De nem értett egyet velük abban,

hogy az áruk társadalmi viszonyként megjelenő értékviszonyát az áruk

cseréjéből származtatják. Az értékelmélet végigvitt vizsgálata megmutatja,

hogy ez a koncepció az értékviszonyok keletkezését nem az áruk piacon

végbemenő cseréjéből származtatja, hanem az áruk cseréjét megelőző termelésben,

az emberek között létrejövő kapcsolatokból: a termelés társadalmi

viszonyai ember és ember között jönnek létre. Valóban: a politikai

gazdagtan hagyományos elmélete marxi kritikájának a legfőbb eredménye

az emberek ezen alapvető társadalmi kapcsolatainak feltárása és leírása –

azoknak a kapcsolatoknak, melyek meghatározott történeti periódusban az

emberek számára rejtve maradnak, s dologi viszonnyá torzult formában

jelennek meg, vagyis az áruk termelés során létrejött együttműködés és a

piacon zajló árucsere „értékviszonyaként”.

Az „érték” kategóriája, akár a többi gazdasági természetű dolog és

viszony, mint az „áru”, „pénz”, „munkaerő”, „tőke”, Marx számára

társadalmi-történeti tényként jelenik meg vagy olyan dologként, amely

ugyan fizikailag nem létezik, de léte empirikusan verifikálható. „Mint

egyáltalában minden történelmi, társadalmi tudománynál, a gazdaságtani

kategóriák meneténél is mindig szem előtt kell tartanunk, hogy – miként a

valóságban, úgy a fejben is – a szubjektum, ez esetben a modern polgári

társdalom, adva van, és hogy ezért a kategóriák ennek a meghatározott

társadalomnak, ennek a szubjektumnak a létezési formái, egzisztenciameghatározásait,

gyakran csak egyes oldalait fejezik ki”.3 Később más

összefüggésben foglalkozni fogunk Marx és a klasszikus közgazdászok

tudományos módszerében rejlő lényegesen kisebb különbség elméleti és

gyakorlati összekeverésének következményével. Itt a vizsgálatot az egyik

leglényegesebb eredményre szűkítjük le. Az áru elmélete abban a specifikus

formában és összefüggésben, ahogy a tőkés árutermelés jelenlegi viszonyai

között megjelenik, annak kialakulásától kezdve vizsgálja a legsajátosabb

természetű árut: a munkaerő-árut. „Ezek a munkások, akik darabonként

kénytelenek eladni magukat, éppen olyan áruk, mint minden egyéb kereskedelmi

cikk, s ezért éppúgy ki vannak téve a konkurencia minden

viszontagságának, a piac minden ingadozásának.”4 Ezenkívül e sajátos áru

eladói alá vannak vetve a kereslet törvényeinek, nincsenek olyan helyzetben,

hogy szabadon dönthetnének: „csak addig élnek, amíg munkát találnak, s

csak addig találnák munkát, amíg a tőkét szaporítják.”

Csak a Marx által használt „árutermelés”, „általános árutermelés” vagy

az ezzel ma teljesen azonos jelentésű „tőkés árutermelés” fogalmak speciális

jelentésének ismeretében érthetjük meg annak az árura vonatkozó

elemzésnek a fontosságát, mely Marx művében a kapitalista termelési

módra vonatkozó minden egyéb kritikát megelőz. Marx ismeri azokat a

meghatározott történeti feltételeket, melyek között a termék szükségképpen

áruvá válik és amelyek között a pénz a cserében általános áruként léphet fel.

„A termék áruként való jelentkezésének feltétele, hogy a munka társadalmon

belüli megosztása annyira kifejlődött, hogy a használati érték és

csereérték különválása, amely a közvetlen cserekereskedelemben csak

megkezdődik, végbement. … A pénz különös formái – puszta áruegyenérték,

vagy forgalmi eszköz, vagy fizetési eszköz vagy kincs és világpénz –

az egyik vagy a másik funkció különböző terjedelme és viszonylagos

túlsúlya szerint a társadalmi folyamati igen különböző fokaira utalnak.”5

Tapasztalatokból tudjuk, hogy mindezek a formák elegendőek egy fejletlen

társadalom termelése számára. Más a helyzet a tőkével. „Ennek történelmi

létezési feltételei koránt sincsenek meg az áru- és pénzforgalommal. A tőke

csak ott jön létre, ahol a termelési és létfenntartási eszközök birtokosa

készen találja a piacon a szabad munkást mint munkaerejének eladóját, és ez

az egy történelmi feltétel egy világtörténelmet foglal magában. A tőke ezért

már eleve a társadalmi termelési folyamat egy korszakát hirdeti meg.”6

Csak ezen a ponton tudjuk megragadni az ipari tőkének mint a tőke

egy létformájának jelentőségét, mely forma adekvátan fejezi ki a modern

tőkés termelés természetét. „Az ipari tőke – Marx egy kijelentése szerint,

melyet nyugodtan tekinthetünk e tárggyal kapcsolatban a végső és

legteljesebb megfogalmazásnak – az egyetlen olyan létezési módja a

tőkének, amelyben a tőke funkciója nem csak elsajátítása értéktöbbletnek,

illetve többletterméknek, hanem egyúttal létrehozása is. Ezért az ipari tőke

feltételezi a termelés tőkés jellegét; létezése magában foglalja a tőkések és

bérmunkások osztályellentététének létezését. Amilyen mértékben az ipari

tőke a társadalmi termelést hatalmába keríti, forradalmasodik a munkafolyamat

technikája és társadalmi szervezete, s ezzel a társadalom gazdaságitörténeti

típusa. A tőke egyéb fajtáit, amelyek letűnt vagy letűnő társadalmi

termelési állapotokban előtte jelentek meg, nemcsak alávetik az ipari

tőkének és funkcióik mechanizmusában neki megfelelően megváltoztatják,

hanem ezek már csupán az ő alapzatán mozognak, s ezért ezzel az

alapzatukkal élnek és halnak, állnak és buknak.”7

A konkrét megközelítés elve*

A történelmi specifikációnak mint a társadalomelemzés és kutatás javított

módszerének elve elméleti jelentősége mellett elsősorban gyakorlati jelentőségűvé

válik polemikus fegyverként abban a vitában, amely a társadalom

fennálló rendjét védő apologéták és az azt támadó kritikusok között folyik.

A mód, ahogy ezt a fegyvert a marxisták használják, Marxnak és Engelsnek

a kommunizmussal kapcsolatos polgári ellenvetésekre válaszként adott

érveiben mutatható ki. (Lásd a Kommunista Kiáltvány II. fejezetét!) Az

érvelésnek egy alapvető formája tér vissza ezekben a válaszokban.

Válaszolván a vádakra, miszerint a kommunisták el akarják törölni a

tulajdont, személyiséget, szabadságot, kultúrát, jogot, családot, „hazát” stb.,

a kommunisták azt mondják, hogy a vita tárgyát nem a mindenkori

társadalmi élet általános alapjai alkotják, hanem csupán azok a különös

történeti formák, amelyeket a jelenlegi tőkés társadalom tett magáévá. A

tőkés társadalom specifikus történeti jellegét alkotó összes gazdasági-,

osztály- és egyéb viszonyokat tárgyaló vita eredménye, hogy a mindenkori

társadalmi rend természetes és szükséges alapjainak védői oda jutnak el,

hogy elfogult védőivé válnak a jelenleg fennálló tőkés társadalom különös

viszonyainak és a tőkésosztály különös szükségleteinek.

A burzsoáziának a kommunizmussal szemben támasztott első

ellenvetése az, hogy a kommunisták el akarják törölni a tulajdont. A

Kommunista Kiáltvány erre a következő választ adja:

„A korábbi tulajdonviszonyok eltörlése nem olyasmi,

ami sajátságosan a kommunizmus jellegzetessége.

Minden tulajdonviszony állandó történelmi változásnak,

állandó történelmi átalakulásnak volt alávetve.

A francia forradalom például eltörölte a hűbéri tulajdont

a polgári tulajdon javára.

Ami a kommunizmust megkülönbözteti, az nem általában

a tulajdon eltörlése, hanem a polgári tulajdon

eltörlése.

De a modern polgári magántulajdon az utolsó és

legtökéletesebb kifejezése a termékek olyan előállításának

és elsajátításának, amely osztályellentéteken alapul,

azon, hogy az egyik ember a másikat kizsákmányolja.

Ilyen érelemben a kommunisták ebben az egyetlen

kifejezésben fogtathatják össze elméletüket: a magántulajdon

megszüntetése.”

Ezután leszögezik, hogy az a tulajdon, amit el kívánnak törölni, nem

„a személyesen szerzett, önnönmunkával keresett tulajdon”, amely a polgári

teoretikusok ideologikus koncepciója szerint „minden személyi

szabadságnak, tevékenységnek és önállóságnak alapja.” Az ilyen tulajdon

valójában a „kispolgári, kisparaszti tulajdont” jelenti, azt a tulajdonformát,

mely már a tőkés forma előtt is létezett. A kommunistáknak ezt nem kell

eltörölniük. „Az ipar fejlődése eltörölte és napról napra eltörli.” „A tulajdon

mai alakjában a tőke és a bérmunka ellentétében mozog.” Specifikus és

különböző jelentősége van a modern polgári társadalom egymással

konfrontálódó két nagy osztálya – a burzsoázia és a proletariátus számára.

„Tőkésnek lenni nemcsak tisztán személyi, hanem társadalmi helyzet

elfoglalását is jelenti a termelésben.” Ugyanígy a bérmunka, a proletáriátus

munkája nem teremt személyi tulajdont a munkás számára: tőkét hoz létre,

azaz társadalmi hatalmat, amely kizsákmányolja a munkást. „Ha tehát a

tőkét közösségi tulajdonná változtatjuk át, amely a társadalom valamennyi

tagjáé, akkor nem a személyi tulajdon változik át társadataivá. Csupán a

társadalmi jellege változik meg a tulajdonnak. A tulajdon elveszti

osztályjellegét.”

A burzsoázia második ellenvetése az, hogy a kommunisták le akarják

rombolni a személyiséget és a szabadságot. A kommunisták azt válaszolják,

hogy itt csupán a „polgári személyiség, önállóság és szabadság” forog

kockán.

„Szabadságon a mai polgári termelési viszonyok között a

szabadkereskedelmet, a szabad adásvételt értik. De ha elesik a kalmárkodás,

elesik a szabad kalmárkodás is. A szabad kalmárkodásról hangoztatott

szólamoknak éppúgy, mint burzsoáziánk minden egyéb szabadságkérkedésének,

egyáltalában csak a kötött kalmárkodással, a középkor

elnyomott polgáraival szemben van értelmük, de nem a kalmárkodásnak, a

polgári termelési viszonyoknak és magának a burzsoáziának kommunista

megszüntetésével szemben.”

A tőkés a magántulajdon megszüntetését a „tulajdon

megszüntetésének” nevezi. De ez a tulajdon, ennek az osztálynak a kezén,

csak úgy létezhet, ha a társadalom széles többségétől el van vágva. Attól a

pillanattól kezdve, hogy a munka nem alakítható át tőkévé, pénzzé, bérré,

röviden: monopolizálható társadalmi hatalommá, a tőkés a „személyiség

lerombolásáról” panaszkodik. Ezzel bevallja, hogy a „személyiségen” nem

mást ért, mint tőkést, azaz a polgári tulajdonost.” Ezt a személyiséget

csakugyan meg kell szüntetni.”

Ugyanígy keveri össze a burzsoázia a munka és tevékenység általános

fogalmát a bérmunka speciálisan tőkés formájával, a tőke-nélküli munkás

kényszermunkájával, melyet a nem-dolgozó tőketulajdonos juttatásáért

végez. Ha a burzsoázia attól fél, hogy „a magántulajdon megszüntetésével

megszűnik minden tevékenység és általános lustaság kap lábra”, a Kiáltvány

azt válaszolja:

„Eszerint a polgári társadalomnak rég tönkre kellett volna

mennie a restség miatt; mert azok, akik dolgoznak

benne, nem szereznek, és azok, akik szereznek, nem

dolgoznak. Az egész aggály arra a tautológiára lyukad

ki, hogy mihelyt nincs tőke, nincs többé bérmunka.”

Az újabb burzsoá érv, hogy a kommunizmus győzelmével elvész a

kultúra. Erre az érvre Marx újra specifikus választ ad:

„Ahogy a burzsoá szemében az osztálytulajdon megszűnése

magának a termelésnek a megszűnése, úgy az

osztályműveltség megszűnése az ő szemében azonos

egyáltalában a műveltség megszűnésével. Az a műveltség,

amelynek vesztét siratja, az óriási többség számára

a géppé idomítást jelenti.”

Akárcsak a személyiség, szabadság és kultúra esetében, a

kommunizmusnak az államra és a jogra vonatkozó úgynevezett fenyegetése

sem azok ellen az általános funkciók ellen irányul, melyek a társadalom

elemeit élő és fejlődő egységbe fogják össze, melyek a múltban

elkerülhetetlenül állami erőszak és jogi önkény által valósultak meg, bár ez

a megvalósulás növekvő nehézségekbe ütközött. Ez a fenyegetés speciálisan

csak a jelenlegi állam ellen irányul, amely olyan „végrehajtó szerv, mely a

tőkésosztály mint egész ügyeit intézi” – és a modern tőkés jogrend ellen,

amely „csupán osztályotok törvényre emelt akarata, olyan akarat, amelynek

tartalma adva van osztályotok anyagi életfeltételeiben.”

„A család megszüntetése! Még a legradikálisabbak is felháborodnak a

kommunisták e gyalázatos szándékán.” A marxisták ismét specifikus választ

adnak:

„Mi a jelenlegi polgári család alapja? A tőke, a

magánszerzés. Teljesen kifejlett alakban ez a család csak

a burzsoázia számára létezik; de kiegészítői a proletár

kényszerű családtalansága és nyilvános prostitúció.”

A kommunisták hozzáteszik, hogy ők „meg akarják szüntetni, hogy a

szülők kizsákmányolják gyermekeiket.”

Szembeszállnak azzal a mindenütt meglévő ostobasággal, hogy a

kommunisták „be akarják vezetni a feleségközösséget”, holott ellenkezőleg,

„a polgári házasság jelenlegi formája az, amely a valóságban

feleségközösség”. A többség számára magától értetődik, hogy a „mostani

termelési viszonyok megszüntetésével a belőlük fakadó nőközösség, vagyis

a hivatalos és nem-hivatalos prostitúció is eltűnik majd”.

A nacionalisták további vádjára, hogy a kommunisták „el akarják

törölni a hazát”, a Kiáltvány azt válaszolja, hogy a jelenlegi polgári

társadalomban „a munkásoknak nincs hazájuk”. „Nem lehet tőlük elvenni

azt, amilyük nincs”. Ellenkezőleg. Amint Engels kimutatta, az ősi

földtulajdon-közösség minden szabad ember számára „valóságos haza volt,

azaz öröklött szabad közösségi tulajdon”.

A különböző országok proletariátusának az úgynevezett nemzeti

érdekkel kapcsolatos viselkedése attól a sajátos fejlődési foktól függ,

amelyet a munkásmozgalom fejlődése során nemzeti és nemzetközi

viszonylatban elért:

„Amilyen mértékben megszűnik az egyik egyén kizsákmányolása

a másik által, olyan mértékben szűnik

meg az egyik nemzet kizsákmányolása a másik által.”

Újra, válaszolva „a vádakra, amelyeket a kommunizmus ellen vallási,

filozófiai és egyáltalában ideológiai szempontból emeltek”, a Kiáltvány

tömören mutat rá minden emberi eszme specifikus történeti

meghatározottságára:

„Mi egyebet bizonyít az eszmék története, mint azt,

hogy a szellemi termelés az anyagi termeléssel együtt

alakul át? Valamely kor uralkodó eszméi mindenkor

csak az uralkodó osztály eszméi voltak.”

„Amikor az antik világ pusztulóban volt, az antik

vallásokon győzedelmeskedett a keresztény vallás.

Amikor a keresztény eszméket a XVIII. században

legyűrték a felvilágosodás eszméi, a hűbéri társadalom

haláltusáját vívta az akkor forradalmi burzsoáziával. A

lelkiismereti és vallásszabadság eszméi csak a szabad

konkurencia uralmát fejezték ki a tudás terén.”

A burzsoázia ama töredékének, amely ugyan elismeri, hogy a vallási,

erkölcsi, filozófiai, politikai, jogi, stb. eszmék módosultak a történelmi

fejlődés során, de ugyanakkor elmarasztalja a kommunizmust a minden

társadalmi viszonyok között meglévő örök igazságok eltörléséért (mint

például szabadság, igazság stb.), valamint azért, hogy a vallást és az

erkölcsöt egyaránt félreteszi, ahelyett, hogy újraalkotná azokat – Marx azt

válaszolja, hogy a hagyományos eszmék még ezekben a legáltalánosabb

formájukban is tartalmaznak specifikus történeti elemet. Jóllehet nem

függnek többé olyan ténytől, melyet az osztályellentétek a társadalmi

fejlődés bizonyos korszakában felvettek. Ezek, akárhogyan is, de attól a

történelmi ténytől függnek, ami végigvonul mindezeken a korszakokon: az

osztályellentétek létezésének tényétől:

„De bárminő formát öltöttek is ezek az osztályellentétek,

valamennyi elmúlt évszázad közös ténye az, hogy a

társadalom egyik része kizsákmányolta a másikat. Ezért

nem csoda, hogy mindezen századok társadalmi tudata,

minden változatossága és különfélesége ellenére, bizonyos

közös formákban mozog, olyan tudatformákban,

melyek csak az osztályellentét teljes eltűnésével fognak

egészen elenyészni.

A kommunista forradalom a leggyökeresebb

szakítás a hagyományos tulajdonviszonyokkal, nem

csoda, hogy fejlődése során a leggyökeresebben szakít a

hagyományos eszmékkel.”