Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása 3.

2012.06.13

A forradalmi változás elve

 

A társadalom tradicionális elmélete, mely több száz esztendőre tekint vissza,

majd irányzatokra és iskolákra esett szét, a jelenkori kutató számára nem

tűnik egységesnek. Ez akkor is igaz, ha eltekintünk attól az alapvető

kettészakadástól, amely a polgári gondolkodásban a XIX. század elejétől

ment végbe, amikor is az új és uralkodó történeti irányzat lépett föl, először

monopolisztikus igénnyel, később csupán kisegítő, másodlagos formaként –

egészen a jelenleg érvényesülő teoretikus megközelítésig.

A polgári társadalomelmélet a XIX. század első évtizedeiben is

folytatódó klasszikus szakaszát az új polgári elvek természetes általánosítása

jellemzi. Később, a „vulgáris” közgazdászok kezén ez a természetes jelleg

többé-kevésbé tudatos törekvéssé változott, abból a célból, hogy a tőkés

társadalom gazdaságát, szemben a tőkés politikával – vagy legalábbis a

tőkés termelést megkülönböztetve az elosztástól – a társadalmi élet általános

és megváltoztathatatlan formájaként tüntessék fel. Végülis a modern

„közgazdaságtan” létrehozói és az „általános” és „formális” szociológia

megfelelő irányzatai az új és elfogadott „közömbös” tudományosság fő

kritériumaként hangsúlyozták, hogy tárgyuk anyagát „nem-specifikus”

módon közelítik meg. Részletesebb elemzés szükséges annak a különös

módnak a megismeréséhez, ahogyan a modern polgári társadalomtudomány

minden irányzatánál a meghatározott premisszák a prioritása a polgári

tudományok történeti- és osztálymeghatározottságának talaján kifejlődött,

behatolt a kutatás módszereibe és eredményeibe, valamint az elmélet

koncepciójába és előfeltevéseibe.

További bonyodalom adódik abból a tényből, hogy a jelenkori polgári

társadalomelméletekkel foglalkozván gyakran nem határozható meg

pontosan, hogy azok közül melyik jött létre visszahatásként a proletáriátus

támadására. A polgári társadalomelmélet legutóbbi jelentős eredményei

közül nem kevés vezethető vissza a marxista elméletre. Megemlíthetjük a

német filozófusok, szociológusok, jogászok, történészek közül Tönniest és

Stammlert, Max Webert és Troeltschöt, Schelert és Mannheimet; a

közgazdászok közül – ha nem is a legfontosabb, de talán a legtipikusabb

képviselőjeként a csoportnak – Werner Sombartot. Az a sokféle kicsavart és

széttört forma, amely a marxizmussal folytatott vitában, a német akadémiai

tudomány speciális feltételei között keletkezett, a legélesebben az utóbb

említett német tudósnál mutatható ki. Werner Sombart eredetileg száz

százalékos marxista volt – vagy legalábbis annak hitte magát –, de később,

azokkal a változó politikai és társadalmi viszonyokkal, melyek az

úgynevezett „nemzeti szocializmus”-hoz vezettek, eszmét változtatott, és

végül nyílt antimarxista lett. De eltekintve ettől a vargabetűtől, még Sombart

késői pályafutása is tisztán mutatja azt a megkerülhetetlen hatást, amit Marx

az összes jelenlegi polgári társadalomelméletre gyakorolt. Még 1927-ben, fő

közgazdasági munkája harmadik kiadásához írott bevezetőjében is arról tesz

tanúságot, hogy „ami jó ebben a munkában, az mind Marxnak köszönhető”.

Egy évvel később, a zürichi szociológiai konferencián önként tett hitet

amellett, hogy 1894 óta „meggyőződéses marxista”. Ugyanezen alkalommal

kijelentette, hogy ő volt az első, aki meghirdette az úgynevezett „eredeti

társadalomtudomány értékelésmentes jellegének” elvét, és a jelenkori

társadalomelméletnek ezt a jól ismert doktrínáját visszavezette ahhoz a munkássága

korai időszakában jelentkező „ellentmondáshoz”, amely belső

marxista „meggyőződése” és aközött a helyzet között feszült, hogy ő

akkoriban a Porosz Királyi Egyetem professzora volt.

Ezért, a marxista elmélet általános elveit a polgári tudománnyal

szembesítve, keveset foglalkozunk az újabb társadalomelmélet jelenlegi

eredményeivel, melyekben – a kölcsönös egymásrahatás eredményeképp – a

folytatódó különbség némileg csökkent. Inkább megpróbáljuk kimutatni a

hangsúlyozott ellentétet, abban a tiszta formájában, amelyben az eredetileg

megjelent a klasszikus és poszt-klasszikus XVIII. századi és XIX. század

eleji polgári szerzőknél az egyik oldalon; Marx és Engels műveiben a

másikon.

A klasszikus polgári közgazdászok megrekednek a jelenlegi polgári

társadalom vizsgálatánál. Érzékenyen veszik észre a társadalom alapvető

viszonyait (ami az eredeti természetjognak egyébként állandó jellemzője),

de éppen ezért képtelenek felismerni és tudományosan vizsgálni mást, mint

a társadalom éppen adott formáját.

Még ha más társadalmi formákról beszélnek is a polgári

társadalomtudósok, kutatásuk tárgya akkor is a jelenlegi polgári társadalom,

amelynek a fő jellemvonásai ismétlődnek minden más formában. Amikor

általában a „társadalom”-ról szólnak, az úgynevezett általános társadalom

alakjában még mindig fölismerhetjük a jelenlegi tőkés társadalom jellemző

vonásait. Ez a legföltűnőbben a polgári társadalomelmélet XVII. és XVIII.

századi nagy megalapítóinak munkáiban és követőiknél, a német idealista

filozófusoknál jelenik meg, Kanttól egészen Hegelig. Ez utóbbiak naivul

nem csupán a „társadalom” terminust, de egyenesen a „polgári társadalom”

(civil society) kifejezést használták, időtlen fogalomként.

A polgári kutatók még akkor sem lépik át a tőkés társadalom bűvös

körét, amikor a társadalom történeti „fejlődéséről” beszélnek. Minden

korábbi társadalmi formát olyan előkészítő foknak (preliminary stages)

minősítenek, amely a mai, többé-kevésbé kifejlett társadalmi formához

elvezetett. Állandóan jelenlegi társadalmi viszonyokban gyökerező fogalmakat

használnak az előző történeti formák vizsgálatánál. Egészen a XIX.

századig, a primitív történelemnek mindazokat a szakaszait, amelyek nem

írhatók le a modern polgári társadalom kategóriáival, azaz a tulajdonnal,

állammal, családdal, stb., úgy tekintik, mint amelyek nem tartoznak a

tulajdonképpeni történelemhez, sőt egyenesen „történelemelőttiek” (prehistoric).

Még Johann Gottfried Herder is, aki közelebb állt a valódi

történettudományhoz, mint kortársainak legtöbbje, a következőket írja

Naplójában: „Hány év telt el, amíg megtanultunk tudni vagy gondolkodni?

A föníciaiak? Az etiópiaiak? Vagy egyikük sem? Mózes már a helyes úton

haladt?”

A polgári társadalomtudósok, akárcsak az elmúlt viszonyokra

vonatkozó tanulmányaikban, a jelen tendenciák elemzésénél is a polgári

kategóriákhoz kötöttek maradnak. Egyszerűen képtelenek bármely társa92

dalmi változást másként elképzelni, mint „evolúciós” fejlődés eredményét,

mint olyat, amely nem üt rést a jelenlegi tőkés társadalmi rend alapvető

elvein. Minden társadalmi forradalmat patologikus közjátéknak tekintenek a

„normális” társadalmi fejlődéshez képest. Remélik, hogy a forradalmi

„ciklus” teljes lefutása után újra visszaállíthatók a forradalom előtti, változatlan

alapokon nyugvó társadalmi viszonyok. Egy hasonló másik elmélet

szerint (politikusok hirdetik) a régi rendszer politikai viszonyait véglegesen

visszaállíthatja a „restauráció”. A forradalmi szocializmus és kommunizmus

minden olyan irányzatát, amely ezen túlmenő dolgokra törekszik, az „egészséges

társadalmi haladás megzavarásának” és teoretikusan „tudománytalan”

fantáziálásnak minősítenek.

Marx társadalomtudománya gyökeresen ellentmond a klasszikus

polgári elmélet tradicionális fogalmainak. Persze ez az ellentét nem olyan

egyszerű, hogy a klasszikus bibliai formulával – „beszéded legyen: igen,

igen-nem, nem” – kifejezhető lenne. Helytelen volna például feltételezni,

hogy míg a polgári elmélet a „polgári társadalom” doktrínája, addig Marx

szocialista elmélete a „szocialista társadalom” doktrínája. Valójában a tudományos

szocializmus egyáltalán nem foglalkozik a jövő társadalmának

leírásával. Marx ezt meghagyta a régi és új utópiák szektásainak. Ő maga,

materialista elveinek megfelelően, a társadalom ma létező valóságos formájával

foglalkozik, azaz a tőkés társadalommal. Így – szemben a polgári

„teoretikusakkal”, akik ilyen vagy olyan formában folyamatosan igyekeznek

általánosítani az általuk „felfedezett” tényeket – Marx egyfelől igazán közel

áll a klasszikus polgári történészek módszeréhez, míg másfelől távol tartja

magát tőlük azáltal, hogy következetesen ragaszkodik a tudományos

megismerés szigorúan teoretikus módszeréhez.

Marx a fejlődési fokozatokról alkotott egyetlen polgári fogalmat sem

vet el teljesen. Világosan megkülönbözteti az „ázsiai”, „antik” és „feudális”

társadalmak történeti formáit, és a modern „polgári” társadalommal együtt a

„társadalmi-gazdasági formáció progresszív korszakai”-nak csoportjába

sorolja ezeket. Bár ő már nem tekinti – a polgári teoretikusokhoz hasonlóan

– az összes megelőző társadalmi formát a jelenlegi és végső formációt

előkészítő lépcsőfoknak, de kijelenti, hogy a társadalom jelenlegi formája az

utolsó előkészítő lépcsőfok, és a „valódi emberi társadalom előtörténetét

zárja le”. Alapvetően nem ellenzi, hogy a társadalom jelenlegi, tőkés

viszonyaiból nyert tulajdon-fogalmat az elmúlt történelmi korszakok

viszonyaira alkalmazzák. Kifejezetten állítja, hogy a tőkés társadalomnak,

mint „a termelés legfejlettebb és legösszetettebb szervezetének” kategóriái

kulcsot adnak az előző társadalmi és gazdasági formációk megértéséhez.

Korábbi éveiben még el is fogadta azt az elméletet, amelynek alapját az a

XVIII. századi „közös fikció” alkotja, „mely az emberiség primitív

berendezkedéseit az emberi természetnek igazán megfelelő állapotnak

tekinti”. Igaz, hogy később újrafogalmazta véleményét mind a XVIII.

századnak eme forradalmi jelszaváról, mind ennek az elméletnek azokról az

újabb keletű, XIX. századi megnyilvánulásairól, melyeknek megalapozói a

primitív társadalmaknak a szigorú empirizmus és a materialista kutatás józan

elveivel dolgozó felfedezői voltak. Természetesen ezután sem szakított

teljesen az említett felfogással, de kritikusabb szellemben kezelte azt, és új,

gyümölcsöző módon alkalmazta. Ugyanígy Marxnak a társadalmi

forradalomról szóló elmélete a „fejlődés” (evolution) polgári eszméjét sem

vetette el teljesen. Az evolúció az összes azt megszakító – és másfelől: azt

megvalósító – társadalmi forradalom ellenére is a fejlődés haladó vonala

maradt, a társadalom történelemelőtti múltjától a jelen tőkés társadalomig

mindenkor; és így lesz a jövőben, a társadalmi forradalom nyomán létrejött

szocialista és kommunista társadalomban is, amely, bár magába foglalja a

jelenkori tőkés rend alapvető átalakítását, még mindig – Marx szerint – a

jelenlegi társadalmi viszonyokon fog alapulni.

 

A forradalmi gyakorlat (praxis) elve

 

A polgári társadalomtudomány fejlődési koncepciójának marxista kritikája

az „úgynevezett történelmi fejlődés” illuzórikus jellegének felismerésével

kezdődik. A kritika szerint „a társadalom legutolsó fejlődési foka a

megelőző fejlődési fokokat mint saját magát előkészítő fokozatot tekinti, és

ezért csak egyoldalúan vizsgálhatja azt”. Éppen ott, ahol úgy tűnik, hogy

Marx elfogadja a fejlődésnek ezt a naiv, pszeudo-darwinista metafizikáját

(melyet később teljesen és vakon elfogadott egy olyan ortodox marxista,

mint Kautsky, és amelynek eredményeképp egy olyan heterodox marxista,

mint George Sorel, visszautasította a fejlődés elvének mindenfajta

alkalmazhatóságát), Marx valójában megfordította az egész elméletet, és

ezáltal megszűntette annak metafizikus jellegét. Míg a burzsoá fejlődéselmélet

hirdetői, köztük Spencer, azt hirdették, hogy mind a

magasabbrendű állatfajok, mind a magasabban fejlett társadalmi formák

összetettebb szerkezete megmagyarázható az alacsonyabbrendű, egyszerűbb

szervezetekből, Marx szétoszlatta ezt az illúziót azzal a paradox

kijelentésével, hogy „az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához.”8

Ez a kritikai tudatosság megtörte a fejlődés metafizikai „törvényének”

mágikus varázsát. Egy érvényes a priori axiómából olyan munkahipotézissé

redukálta, amelyet minden esetben empirikusan igazolni kell. Bár a tőkés

társadalom „kulcsot” nyújt a régi társadalmak megértéséhez, ebből nem

következik, hogy olyan kategóriáknak, mint közösség, pénz, állam, törvény,

ugyanolyan értelmük van a régi társadalmakban, termelési formákban, mint

az azokon alapuló modern tőkés termelésben és polgári társadalomban. Ez a

felfogós megtisztította az utat a szigorúan empirikus vizsgálat számára. A

polgári társadalom tartalmazhatja az előző társadalmak viszonyait továbbfejlesztett

formában. Ugyanígy persze tartalmazhatja azokat

elkorcsosult, elsatnyult és nevetséges formában is. (Például a primitív

társadalmak közössége ismerhető fel – Marx szerint – nevetséges,

parodisztikus formában az orosz „mir”-ben.) Ugyanígy a jelen társadalom

magában hordja a jövőbeli fejlődésének csíráit is, természetesen korántsem

teljes meghatározottságában. A fejlődésnek a polgári társadalomtudósok

által alkalmazott téves koncepciója mindkét oldalon zárt, és az összes elmúlt

és jövőbeli társadalmi formákban csak önmagát fedezi újra fel. A fejlődés

új, kritikus és materialista marxi elve épp ellenkezőleg, mindkét oldalról

nyitott.

Marx nem úgy foglalkozik az ázsiai, antik vagy feudális

társadalommal, és még kevésbé az írott történelmet megelőző primitív

társadalmakkal, mint amelyek csak „előkészítő fokai” a jelenlegi társadalomnak.

Totalitásukban vizsgálja azokat, mint olyan történeti

formációkat, amelyek csak saját kategóriáikkal leírva érthetők meg.

Ugyanígy a proletárforradalom alapján létrejövő szocialista és kommunista

társadalmat sem csupán a polgári társadalom továbbfejlesztett formájaként

magyarázza, de mint új típust, amely lényegében többé egyetlen tőkés

kategóriával sem írható le. Marx vitája az utópista szocialistákkal nem abból

ered – mint azt sokan képzelik – hogy a jövő társadalmáról alkotott utópista

elképzelések teljesen különböznek a jelenlegi tőkés társadalomtól, anélkül,

hogy tartalmaznák az árnyalatokat. Minden utópista elképzelés, ha

részletesen kidolgozzák és átteszik a gyakorlatba, ugyancsak a jól ismert

régi tőkés társadalmi formát fogja reprodukálni. A marxizmus viszont,

miközben gondosan kerüli a társadalmi fejlődés eljövendő fokozatainak

részletes leírását, a jelenlegi tőkés társadalom specifikus történeti

vonásainak materialista elemzésével és kritikájával arra törekszik, hogy

kimutassa a jövő fejlődés fő tendenciáját: először a proletárforradalom

nyomán létrejött átmeneti állapot felé és végül afelé a magasan fejlett fok

felé, amelyet Marx teljesen fejlett kommunista társadalomnak nevezett.

A kommunista társadalom „első fázisát”, amely hosszas vajúdás után a

tőkés társadalom méhéből került ki, még számos módon, gazdasági,

politikai, jogi, szellemi és morális struktúrájában a polgári elvek határozzák

meg. A kommunista társadalom „második szakasza”, amely már saját

alapjáról fejlődött, olyan távol áll a jelenlegi tőkés társadalom eszméitől,

amilyen távol, másik oldalról, az emberi társadalomi korai korszakának

osztály- és államnélküli „őskommunizmusa” állt a jelenlegi társadalomtól. A

kommunista társadalom, teljesen kifejlett formájában, elhagyja a szűk

polgári horizontot, és végül megvalósítja azt a jelszót, amit absztrakt

formában, az „utópista” úttörők fogalmaztak meg a XIX. század fordulóján:

„Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”9

Hegel filozófiai dialektikájával szemben – melyet más szempontból

nézve a társadalmi fejlődés vizsgálatának tökéletes eszközeként tekintett –

Marx azt az ellenvetést teszi, hogy abban a „misztifikált formában”, amelyben

Németországban divatossá vált, „úgy látszott, hogy a fennállót

dicsfénnyel övezi”. Másrészt a hegeli dialektikának az az új és ésszerű

formája, amely a marxista társadalomkutatásban megjelenik, „botránkozás

és szörnyűség, mert a fennállónak pozitív megértésébe egyúttal tagadásának,

szükségszerű pusztulásának megértését is belefoglalja, minden létrejött

formát a mozgás folyamatában fog fel, tehát mulandó oldaláról is, semmi

előtt meg nem hajlik, lényegét tekintve kritikus és forradalmár.”10 A

lényeges különbség ebben a tekintetben Marx és Hegel között minden

részletesebb elemzés nélkül is nyilvánvaló. Hegel, aki dicsőítette a meglévő

intézményeket és az akkori porosz állam szűk korlátai között végbemenő

mérsékelt haladást, kifejezetten a társadalom elmúlt fejlődésére korlátozta

dialektikus elveinek érvényességét, és a jövőbeli fejlődést, szándékoltan

irracionális módon, átengedte a „felszín alatt alagutat fúró vakond”-nak. Bár

kritizálta azt az úgynevezett „pre-formation hypothesis”-t, amely szerint

minden jövőbeli forma fizikailag bennefoglaltatik az azt megelőzőkben,

hangsúlyozta mégis az e hipotézis alapjául szolgáló eszme helyességét, azaz

azt a feltevést, mely szerint a társadalmi fejlődés „önmagán belül maradó

folyamat, és a fejlődés nem hoz új tartalmat, csupán a formák változását”.

Ezért a fejlődést Hegel szerint „úgy kell tekinteni, mint iránytalan mozgást

(játékot), s a benne létrejövő új lényegében egyáltalán nem új”. Nyilvánvaló,

hogy ebben a szigorú hegeli formulában – mely a polgári társadalomkutatók

által használatos fejlődéselmélet önkéntelen kritikájának is tekinthető –

nincs helye a jelenlegi társadalmi rendet radikálisan megváltoztató és megdöntő

öntudatos emberi-társadalmi cselekvésnek. Hegel a történelmi cselekvés

valóságos „céljáról” azt mondja, hogy „az már létrejöttével beteljesült,

nem vár ránk”. A tényleges beteljesülése, aztán, csak „megváltoztatja azt a

látszatot, mintha még nem teljesült volna be”. Ezért – ellentétben néhány

követőjével, akik ezt a dialektikus módszert forradalmi eszközként próbálták

a későbbiekben felhasználni – Hegel szerint filozófiájának egyetlen célja

helyreállítani azt a felfogást, amelyből „minden természetes öntudat ered”:

„Ami ésszerű, az létező, és ami létező, az ésszerű”, és így létrehozni a végső

összhangot „az ész mint öntudatos értelem” és „az ész mint az adott

valóság” között.

Itt szembekerülünk a burzsoá metafizikus fejlődéselmélet teljes

lerombolásának azzal a legfontosabb következményével, amely Marxnak a

hegeli idealista dialektika fölött gyakorolt materialista kritikájában jelentkezik.

Marx társadalomtudományi munkái a történelmi változás realitásának

teljes felismerésén alapszanak. Marx a jelenlegi tőkés társadalom összes

viszonyát mint változó, pontosabban mint az emberi cselekvések folyamatában

változó viszonyokat kezeli. A tőkés társadalom, Marx szerint, nem

olyan általánosság, amely a történelmi folyamatban más fázissal helyettesíthető.

Egyszerre eredménye egy korábbi fázisnak és kiindulópontja egy

újnak, kiindulópontja a társadalmi osztályharcnak, amely társadalmi forradalomhoz

vezet.

1 Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Válasz Proudhon úrnak „A nyomorúság filozófiájá”-ra.

Második fejezet, 4. §. A földtulajdon vagy a járadék. In: MEM 4., Budapest, 1959., 163. oldal

2 Karl Marx: A tőke. III. könyv, 37. fejezet. Bevezető. In: MEM 25., Budapest, 1974., 584. oldal

3 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész. I. 3. A politikai

gazdaságtan módszere. In: MEM 46/I., Budapest, 1972., 31. oldal.

4 Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Kossuth Kiadó, 1970., 48. oldal.

5 Karl Marx: A tőke. I. kötet, 4. fejezet, 3. pont. A munkaerő vétele és eladása. In: MEM 23.,

Budapest, 1967., 161–162. oldal.

6 Uo. 162. oldal.

7 Karl Marx: A tőke. II. kötet, 1. fejezet, IV. pont. A teljes körforgás. In: MEM 24., Budapest,

1968., 55. oldal.

* A „Konkrét megközelítés elve” című szakaszban szereplő Marx-idézetek a Kommunista

Kiáltvány 1962-es kiadásának (Kossuth Kiadó) II. fejezetéből valók. (A ford.)

8 Karl Marx:. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. In: MEM 46/I. kötet, Kossuth

Kiadó, Budapest, 1972., 31.oldal. (A szerk.)

9 Karl Marx: A gothai program kritikája. In: MEM 19., Budapest, 1969. (A szerk.)

10 Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. (1873) In: MEM 23., Budapest, 1967., 20.

oldal. (A szerk.)