A marxizmus alapelveinek újrafogalmazása 3.
A forradalmi változás elve
A társadalom tradicionális elmélete, mely több száz esztendőre tekint vissza,
majd irányzatokra és iskolákra esett szét, a jelenkori kutató számára nem
tűnik egységesnek. Ez akkor is igaz, ha eltekintünk attól az alapvető
kettészakadástól, amely a polgári gondolkodásban a XIX. század elejétől
ment végbe, amikor is az új és uralkodó történeti irányzat lépett föl, először
monopolisztikus igénnyel, később csupán kisegítő, másodlagos formaként –
egészen a jelenleg érvényesülő teoretikus megközelítésig.
A polgári társadalomelmélet a XIX. század első évtizedeiben is
folytatódó klasszikus szakaszát az új polgári elvek természetes általánosítása
jellemzi. Később, a „vulgáris” közgazdászok kezén ez a természetes jelleg
többé-kevésbé tudatos törekvéssé változott, abból a célból, hogy a tőkés
társadalom gazdaságát, szemben a tőkés politikával – vagy legalábbis a
tőkés termelést megkülönböztetve az elosztástól – a társadalmi élet általános
és megváltoztathatatlan formájaként tüntessék fel. Végülis a modern
„közgazdaságtan” létrehozói és az „általános” és „formális” szociológia
megfelelő irányzatai az új és elfogadott „közömbös” tudományosság fő
kritériumaként hangsúlyozták, hogy tárgyuk anyagát „nem-specifikus”
módon közelítik meg. Részletesebb elemzés szükséges annak a különös
módnak a megismeréséhez, ahogyan a modern polgári társadalomtudomány
minden irányzatánál a meghatározott premisszák a prioritása a polgári
tudományok történeti- és osztálymeghatározottságának talaján kifejlődött,
behatolt a kutatás módszereibe és eredményeibe, valamint az elmélet
koncepciójába és előfeltevéseibe.
További bonyodalom adódik abból a tényből, hogy a jelenkori polgári
társadalomelméletekkel foglalkozván gyakran nem határozható meg
pontosan, hogy azok közül melyik jött létre visszahatásként a proletáriátus
támadására. A polgári társadalomelmélet legutóbbi jelentős eredményei
közül nem kevés vezethető vissza a marxista elméletre. Megemlíthetjük a
német filozófusok, szociológusok, jogászok, történészek közül Tönniest és
Stammlert, Max Webert és Troeltschöt, Schelert és Mannheimet; a
közgazdászok közül – ha nem is a legfontosabb, de talán a legtipikusabb
képviselőjeként a csoportnak – Werner Sombartot. Az a sokféle kicsavart és
széttört forma, amely a marxizmussal folytatott vitában, a német akadémiai
tudomány speciális feltételei között keletkezett, a legélesebben az utóbb
említett német tudósnál mutatható ki. Werner Sombart eredetileg száz
százalékos marxista volt – vagy legalábbis annak hitte magát –, de később,
azokkal a változó politikai és társadalmi viszonyokkal, melyek az
úgynevezett „nemzeti szocializmus”-hoz vezettek, eszmét változtatott, és
végül nyílt antimarxista lett. De eltekintve ettől a vargabetűtől, még Sombart
késői pályafutása is tisztán mutatja azt a megkerülhetetlen hatást, amit Marx
az összes jelenlegi polgári társadalomelméletre gyakorolt. Még 1927-ben, fő
közgazdasági munkája harmadik kiadásához írott bevezetőjében is arról tesz
tanúságot, hogy „ami jó ebben a munkában, az mind Marxnak köszönhető”.
Egy évvel később, a zürichi szociológiai konferencián önként tett hitet
amellett, hogy 1894 óta „meggyőződéses marxista”. Ugyanezen alkalommal
kijelentette, hogy ő volt az első, aki meghirdette az úgynevezett „eredeti
társadalomtudomány értékelésmentes jellegének” elvét, és a jelenkori
társadalomelméletnek ezt a jól ismert doktrínáját visszavezette ahhoz a munkássága
korai időszakában jelentkező „ellentmondáshoz”, amely belső
marxista „meggyőződése” és aközött a helyzet között feszült, hogy ő
akkoriban a Porosz Királyi Egyetem professzora volt.
Ezért, a marxista elmélet általános elveit a polgári tudománnyal
szembesítve, keveset foglalkozunk az újabb társadalomelmélet jelenlegi
eredményeivel, melyekben – a kölcsönös egymásrahatás eredményeképp – a
folytatódó különbség némileg csökkent. Inkább megpróbáljuk kimutatni a
hangsúlyozott ellentétet, abban a tiszta formájában, amelyben az eredetileg
megjelent a klasszikus és poszt-klasszikus XVIII. századi és XIX. század
eleji polgári szerzőknél az egyik oldalon; Marx és Engels műveiben a
másikon.
A klasszikus polgári közgazdászok megrekednek a jelenlegi polgári
társadalom vizsgálatánál. Érzékenyen veszik észre a társadalom alapvető
viszonyait (ami az eredeti természetjognak egyébként állandó jellemzője),
de éppen ezért képtelenek felismerni és tudományosan vizsgálni mást, mint
a társadalom éppen adott formáját.
Még ha más társadalmi formákról beszélnek is a polgári
társadalomtudósok, kutatásuk tárgya akkor is a jelenlegi polgári társadalom,
amelynek a fő jellemvonásai ismétlődnek minden más formában. Amikor
általában a „társadalom”-ról szólnak, az úgynevezett általános társadalom
alakjában még mindig fölismerhetjük a jelenlegi tőkés társadalom jellemző
vonásait. Ez a legföltűnőbben a polgári társadalomelmélet XVII. és XVIII.
századi nagy megalapítóinak munkáiban és követőiknél, a német idealista
filozófusoknál jelenik meg, Kanttól egészen Hegelig. Ez utóbbiak naivul
nem csupán a „társadalom” terminust, de egyenesen a „polgári társadalom”
(civil society) kifejezést használták, időtlen fogalomként.
A polgári kutatók még akkor sem lépik át a tőkés társadalom bűvös
körét, amikor a társadalom történeti „fejlődéséről” beszélnek. Minden
korábbi társadalmi formát olyan előkészítő foknak (preliminary stages)
minősítenek, amely a mai, többé-kevésbé kifejlett társadalmi formához
elvezetett. Állandóan jelenlegi társadalmi viszonyokban gyökerező fogalmakat
használnak az előző történeti formák vizsgálatánál. Egészen a XIX.
századig, a primitív történelemnek mindazokat a szakaszait, amelyek nem
írhatók le a modern polgári társadalom kategóriáival, azaz a tulajdonnal,
állammal, családdal, stb., úgy tekintik, mint amelyek nem tartoznak a
tulajdonképpeni történelemhez, sőt egyenesen „történelemelőttiek” (prehistoric).
Még Johann Gottfried Herder is, aki közelebb állt a valódi
történettudományhoz, mint kortársainak legtöbbje, a következőket írja
Naplójában: „Hány év telt el, amíg megtanultunk tudni vagy gondolkodni?
A föníciaiak? Az etiópiaiak? Vagy egyikük sem? Mózes már a helyes úton
haladt?”
A polgári társadalomtudósok, akárcsak az elmúlt viszonyokra
vonatkozó tanulmányaikban, a jelen tendenciák elemzésénél is a polgári
kategóriákhoz kötöttek maradnak. Egyszerűen képtelenek bármely társa92
dalmi változást másként elképzelni, mint „evolúciós” fejlődés eredményét,
mint olyat, amely nem üt rést a jelenlegi tőkés társadalmi rend alapvető
elvein. Minden társadalmi forradalmat patologikus közjátéknak tekintenek a
„normális” társadalmi fejlődéshez képest. Remélik, hogy a forradalmi
„ciklus” teljes lefutása után újra visszaállíthatók a forradalom előtti, változatlan
alapokon nyugvó társadalmi viszonyok. Egy hasonló másik elmélet
szerint (politikusok hirdetik) a régi rendszer politikai viszonyait véglegesen
visszaállíthatja a „restauráció”. A forradalmi szocializmus és kommunizmus
minden olyan irányzatát, amely ezen túlmenő dolgokra törekszik, az „egészséges
társadalmi haladás megzavarásának” és teoretikusan „tudománytalan”
fantáziálásnak minősítenek.
Marx társadalomtudománya gyökeresen ellentmond a klasszikus
polgári elmélet tradicionális fogalmainak. Persze ez az ellentét nem olyan
egyszerű, hogy a klasszikus bibliai formulával – „beszéded legyen: igen,
igen-nem, nem” – kifejezhető lenne. Helytelen volna például feltételezni,
hogy míg a polgári elmélet a „polgári társadalom” doktrínája, addig Marx
szocialista elmélete a „szocialista társadalom” doktrínája. Valójában a tudományos
szocializmus egyáltalán nem foglalkozik a jövő társadalmának
leírásával. Marx ezt meghagyta a régi és új utópiák szektásainak. Ő maga,
materialista elveinek megfelelően, a társadalom ma létező valóságos formájával
foglalkozik, azaz a tőkés társadalommal. Így – szemben a polgári
„teoretikusakkal”, akik ilyen vagy olyan formában folyamatosan igyekeznek
általánosítani az általuk „felfedezett” tényeket – Marx egyfelől igazán közel
áll a klasszikus polgári történészek módszeréhez, míg másfelől távol tartja
magát tőlük azáltal, hogy következetesen ragaszkodik a tudományos
megismerés szigorúan teoretikus módszeréhez.
Marx a fejlődési fokozatokról alkotott egyetlen polgári fogalmat sem
vet el teljesen. Világosan megkülönbözteti az „ázsiai”, „antik” és „feudális”
társadalmak történeti formáit, és a modern „polgári” társadalommal együtt a
„társadalmi-gazdasági formáció progresszív korszakai”-nak csoportjába
sorolja ezeket. Bár ő már nem tekinti – a polgári teoretikusokhoz hasonlóan
– az összes megelőző társadalmi formát a jelenlegi és végső formációt
előkészítő lépcsőfoknak, de kijelenti, hogy a társadalom jelenlegi formája az
utolsó előkészítő lépcsőfok, és a „valódi emberi társadalom előtörténetét
zárja le”. Alapvetően nem ellenzi, hogy a társadalom jelenlegi, tőkés
viszonyaiból nyert tulajdon-fogalmat az elmúlt történelmi korszakok
viszonyaira alkalmazzák. Kifejezetten állítja, hogy a tőkés társadalomnak,
mint „a termelés legfejlettebb és legösszetettebb szervezetének” kategóriái
kulcsot adnak az előző társadalmi és gazdasági formációk megértéséhez.
Korábbi éveiben még el is fogadta azt az elméletet, amelynek alapját az a
XVIII. századi „közös fikció” alkotja, „mely az emberiség primitív
berendezkedéseit az emberi természetnek igazán megfelelő állapotnak
tekinti”. Igaz, hogy később újrafogalmazta véleményét mind a XVIII.
századnak eme forradalmi jelszaváról, mind ennek az elméletnek azokról az
újabb keletű, XIX. századi megnyilvánulásairól, melyeknek megalapozói a
primitív társadalmaknak a szigorú empirizmus és a materialista kutatás józan
elveivel dolgozó felfedezői voltak. Természetesen ezután sem szakított
teljesen az említett felfogással, de kritikusabb szellemben kezelte azt, és új,
gyümölcsöző módon alkalmazta. Ugyanígy Marxnak a társadalmi
forradalomról szóló elmélete a „fejlődés” (evolution) polgári eszméjét sem
vetette el teljesen. Az evolúció az összes azt megszakító – és másfelől: azt
megvalósító – társadalmi forradalom ellenére is a fejlődés haladó vonala
maradt, a társadalom történelemelőtti múltjától a jelen tőkés társadalomig
mindenkor; és így lesz a jövőben, a társadalmi forradalom nyomán létrejött
szocialista és kommunista társadalomban is, amely, bár magába foglalja a
jelenkori tőkés rend alapvető átalakítását, még mindig – Marx szerint – a
jelenlegi társadalmi viszonyokon fog alapulni.
A forradalmi gyakorlat (praxis) elve
A polgári társadalomtudomány fejlődési koncepciójának marxista kritikája
az „úgynevezett történelmi fejlődés” illuzórikus jellegének felismerésével
kezdődik. A kritika szerint „a társadalom legutolsó fejlődési foka a
megelőző fejlődési fokokat mint saját magát előkészítő fokozatot tekinti, és
ezért csak egyoldalúan vizsgálhatja azt”. Éppen ott, ahol úgy tűnik, hogy
Marx elfogadja a fejlődésnek ezt a naiv, pszeudo-darwinista metafizikáját
(melyet később teljesen és vakon elfogadott egy olyan ortodox marxista,
mint Kautsky, és amelynek eredményeképp egy olyan heterodox marxista,
mint George Sorel, visszautasította a fejlődés elvének mindenfajta
alkalmazhatóságát), Marx valójában megfordította az egész elméletet, és
ezáltal megszűntette annak metafizikus jellegét. Míg a burzsoá fejlődéselmélet
hirdetői, köztük Spencer, azt hirdették, hogy mind a
magasabbrendű állatfajok, mind a magasabban fejlett társadalmi formák
összetettebb szerkezete megmagyarázható az alacsonyabbrendű, egyszerűbb
szervezetekből, Marx szétoszlatta ezt az illúziót azzal a paradox
kijelentésével, hogy „az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájához.”8
Ez a kritikai tudatosság megtörte a fejlődés metafizikai „törvényének”
mágikus varázsát. Egy érvényes a priori axiómából olyan munkahipotézissé
redukálta, amelyet minden esetben empirikusan igazolni kell. Bár a tőkés
társadalom „kulcsot” nyújt a régi társadalmak megértéséhez, ebből nem
következik, hogy olyan kategóriáknak, mint közösség, pénz, állam, törvény,
ugyanolyan értelmük van a régi társadalmakban, termelési formákban, mint
az azokon alapuló modern tőkés termelésben és polgári társadalomban. Ez a
felfogós megtisztította az utat a szigorúan empirikus vizsgálat számára. A
polgári társadalom tartalmazhatja az előző társadalmak viszonyait továbbfejlesztett
formában. Ugyanígy persze tartalmazhatja azokat
elkorcsosult, elsatnyult és nevetséges formában is. (Például a primitív
társadalmak közössége ismerhető fel – Marx szerint – nevetséges,
parodisztikus formában az orosz „mir”-ben.) Ugyanígy a jelen társadalom
magában hordja a jövőbeli fejlődésének csíráit is, természetesen korántsem
teljes meghatározottságában. A fejlődésnek a polgári társadalomtudósok
által alkalmazott téves koncepciója mindkét oldalon zárt, és az összes elmúlt
és jövőbeli társadalmi formákban csak önmagát fedezi újra fel. A fejlődés
új, kritikus és materialista marxi elve épp ellenkezőleg, mindkét oldalról
nyitott.
Marx nem úgy foglalkozik az ázsiai, antik vagy feudális
társadalommal, és még kevésbé az írott történelmet megelőző primitív
társadalmakkal, mint amelyek csak „előkészítő fokai” a jelenlegi társadalomnak.
Totalitásukban vizsgálja azokat, mint olyan történeti
formációkat, amelyek csak saját kategóriáikkal leírva érthetők meg.
Ugyanígy a proletárforradalom alapján létrejövő szocialista és kommunista
társadalmat sem csupán a polgári társadalom továbbfejlesztett formájaként
magyarázza, de mint új típust, amely lényegében többé egyetlen tőkés
kategóriával sem írható le. Marx vitája az utópista szocialistákkal nem abból
ered – mint azt sokan képzelik – hogy a jövő társadalmáról alkotott utópista
elképzelések teljesen különböznek a jelenlegi tőkés társadalomtól, anélkül,
hogy tartalmaznák az árnyalatokat. Minden utópista elképzelés, ha
részletesen kidolgozzák és átteszik a gyakorlatba, ugyancsak a jól ismert
régi tőkés társadalmi formát fogja reprodukálni. A marxizmus viszont,
miközben gondosan kerüli a társadalmi fejlődés eljövendő fokozatainak
részletes leírását, a jelenlegi tőkés társadalom specifikus történeti
vonásainak materialista elemzésével és kritikájával arra törekszik, hogy
kimutassa a jövő fejlődés fő tendenciáját: először a proletárforradalom
nyomán létrejött átmeneti állapot felé és végül afelé a magasan fejlett fok
felé, amelyet Marx teljesen fejlett kommunista társadalomnak nevezett.
A kommunista társadalom „első fázisát”, amely hosszas vajúdás után a
tőkés társadalom méhéből került ki, még számos módon, gazdasági,
politikai, jogi, szellemi és morális struktúrájában a polgári elvek határozzák
meg. A kommunista társadalom „második szakasza”, amely már saját
alapjáról fejlődött, olyan távol áll a jelenlegi tőkés társadalom eszméitől,
amilyen távol, másik oldalról, az emberi társadalomi korai korszakának
osztály- és államnélküli „őskommunizmusa” állt a jelenlegi társadalomtól. A
kommunista társadalom, teljesen kifejlett formájában, elhagyja a szűk
polgári horizontot, és végül megvalósítja azt a jelszót, amit absztrakt
formában, az „utópista” úttörők fogalmaztak meg a XIX. század fordulóján:
„Mindenkitől képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint.”9
Hegel filozófiai dialektikájával szemben – melyet más szempontból
nézve a társadalmi fejlődés vizsgálatának tökéletes eszközeként tekintett –
Marx azt az ellenvetést teszi, hogy abban a „misztifikált formában”, amelyben
Németországban divatossá vált, „úgy látszott, hogy a fennállót
dicsfénnyel övezi”. Másrészt a hegeli dialektikának az az új és ésszerű
formája, amely a marxista társadalomkutatásban megjelenik, „botránkozás
és szörnyűség, mert a fennállónak pozitív megértésébe egyúttal tagadásának,
szükségszerű pusztulásának megértését is belefoglalja, minden létrejött
formát a mozgás folyamatában fog fel, tehát mulandó oldaláról is, semmi
előtt meg nem hajlik, lényegét tekintve kritikus és forradalmár.”10 A
lényeges különbség ebben a tekintetben Marx és Hegel között minden
részletesebb elemzés nélkül is nyilvánvaló. Hegel, aki dicsőítette a meglévő
intézményeket és az akkori porosz állam szűk korlátai között végbemenő
mérsékelt haladást, kifejezetten a társadalom elmúlt fejlődésére korlátozta
dialektikus elveinek érvényességét, és a jövőbeli fejlődést, szándékoltan
irracionális módon, átengedte a „felszín alatt alagutat fúró vakond”-nak. Bár
kritizálta azt az úgynevezett „pre-formation hypothesis”-t, amely szerint
minden jövőbeli forma fizikailag bennefoglaltatik az azt megelőzőkben,
hangsúlyozta mégis az e hipotézis alapjául szolgáló eszme helyességét, azaz
azt a feltevést, mely szerint a társadalmi fejlődés „önmagán belül maradó
folyamat, és a fejlődés nem hoz új tartalmat, csupán a formák változását”.
Ezért a fejlődést Hegel szerint „úgy kell tekinteni, mint iránytalan mozgást
(játékot), s a benne létrejövő új lényegében egyáltalán nem új”. Nyilvánvaló,
hogy ebben a szigorú hegeli formulában – mely a polgári társadalomkutatók
által használatos fejlődéselmélet önkéntelen kritikájának is tekinthető –
nincs helye a jelenlegi társadalmi rendet radikálisan megváltoztató és megdöntő
öntudatos emberi-társadalmi cselekvésnek. Hegel a történelmi cselekvés
valóságos „céljáról” azt mondja, hogy „az már létrejöttével beteljesült,
nem vár ránk”. A tényleges beteljesülése, aztán, csak „megváltoztatja azt a
látszatot, mintha még nem teljesült volna be”. Ezért – ellentétben néhány
követőjével, akik ezt a dialektikus módszert forradalmi eszközként próbálták
a későbbiekben felhasználni – Hegel szerint filozófiájának egyetlen célja
helyreállítani azt a felfogást, amelyből „minden természetes öntudat ered”:
„Ami ésszerű, az létező, és ami létező, az ésszerű”, és így létrehozni a végső
összhangot „az ész mint öntudatos értelem” és „az ész mint az adott
valóság” között.
Itt szembekerülünk a burzsoá metafizikus fejlődéselmélet teljes
lerombolásának azzal a legfontosabb következményével, amely Marxnak a
hegeli idealista dialektika fölött gyakorolt materialista kritikájában jelentkezik.
Marx társadalomtudományi munkái a történelmi változás realitásának
teljes felismerésén alapszanak. Marx a jelenlegi tőkés társadalom összes
viszonyát mint változó, pontosabban mint az emberi cselekvések folyamatában
változó viszonyokat kezeli. A tőkés társadalom, Marx szerint, nem
olyan általánosság, amely a történelmi folyamatban más fázissal helyettesíthető.
Egyszerre eredménye egy korábbi fázisnak és kiindulópontja egy
újnak, kiindulópontja a társadalmi osztályharcnak, amely társadalmi forradalomhoz
vezet.
1 Karl Marx: A filozófia nyomorúsága. Válasz Proudhon úrnak „A nyomorúság filozófiájá”-ra.
Második fejezet, 4. §. A földtulajdon vagy a járadék. In: MEM 4., Budapest, 1959., 163. oldal
2 Karl Marx: A tőke. III. könyv, 37. fejezet. Bevezető. In: MEM 25., Budapest, 1974., 584. oldal
3 Karl Marx: A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. Első rész. I. 3. A politikai
gazdaságtan módszere. In: MEM 46/I., Budapest, 1972., 31. oldal.
4 Karl Marx–Friedrich Engels: A Kommunista Párt kiáltványa. Kossuth Kiadó, 1970., 48. oldal.
5 Karl Marx: A tőke. I. kötet, 4. fejezet, 3. pont. A munkaerő vétele és eladása. In: MEM 23.,
Budapest, 1967., 161–162. oldal.
6 Uo. 162. oldal.
7 Karl Marx: A tőke. II. kötet, 1. fejezet, IV. pont. A teljes körforgás. In: MEM 24., Budapest,
1968., 55. oldal.
* A „Konkrét megközelítés elve” című szakaszban szereplő Marx-idézetek a Kommunista
Kiáltvány 1962-es kiadásának (Kossuth Kiadó) II. fejezetéből valók. (A ford.)
8 Karl Marx:. A politikai gazdaságtan bírálatának alapvonalai. In: MEM 46/I. kötet, Kossuth
Kiadó, Budapest, 1972., 31.oldal. (A szerk.)
9 Karl Marx: A gothai program kritikája. In: MEM 19., Budapest, 1969. (A szerk.)
10 Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. (1873) In: MEM 23., Budapest, 1967., 20.
oldal. (A szerk.)