a marxizmus válsága
A marxizmus válsága
1.
A marxizmus ma egy történelmi és elméleti válság közepén van. Nem
egyszerűen a marxista mozgalmon belüli válságról van szó: ez magának a
marxizmusnak a válsága. Külsőleg annak a részben látszólagos, de részben
valódi domináns helyzetnek a teljes összeomlásában mutatkozik meg,
amelyet az I. világháború előtti korszakban az európai munkásmozgalomban
betöltött. Belsőleg a marxista elmélet és gyakorlat átalakulásában mutatkozik
meg. Az átalakulást legközvetlenebbül a marxistáknak a saját nemzetállamukkal
szembeni, valamint a burzsoá nemzetállamok rendszerének
egészére tekintettel megváltozott pozíciójában ragadhatjuk meg. Csalóka
dolog, sőt tévedés, ha a mai válság elméleti gyökereit Marx és Engels
forradalmi elméletének az örökösök kezében való elferdítésében vagy
túlzott leegyszerűsítésében látjuk. Ugyanígy félrevezető, ha ezt az
elkorcsosult, megcáfolt marxizmust a Marx és Engels saját „tiszta elmélete”
mellé helyezzük. Végeredményben a válság a mai válság Marx és Engels
elméletének is a válsága. A „tiszta elméletnek” a történelmi mozgalomtól,
továbbá az elmélet későbbi fejlődésétől való ideologikus és doktriner
szétválasztása maga is a mai válság kifejeződése.
2.
A marxizmusnak az a formája, amely most kritikus állapotba került, a XIX.
század második felének a terméke. Egy olyan elmélet elemeiből lett összerakva,
amely maga is a korábbi történelmi feltételek között lett megfogalmazva,
olyan feltételek között, amelyek alapvetően eltértek a XIX. század
végiektől. Az elemek aktívan beépültek egy olyan kor munkásmozgalmába,
amikor még nem fejlődött ki teljesen az európai kapitalizmus. Itt keletkezett
az elméletnek és a gyakorlatnak a marxizmus egész történetében szervesen
benne lévő elválasztása. A legelső pillanattól fogva nem igaz, hogy az
elmélet „a fennálló osztályharc általános kifejeződése”. Inkább elmondható,
hogy egy korábbi történelmi korszak osztályküzdelmeinek összetett eredménye,
és ezért minden kapcsolata hiányzik a teljesen új feltételek között
kibontakozó egykorú osztályharccal. A történelmi fejlődés útján az
elméletnek a gyakorlattól való távolsága inkább nőtt, mintsem csökkent. A
marxizmus három jelenkori formája – a „revizionizmus”, az „ortodoxia” és
azok az időről időre visszatérő erőfeszítések, hogy tiszta formájában
„helyreállítsák” az eredeti forradalmi marxizmust – egyaránt ezen az
elválasztásra épül. Végeredményben ez is a mai válság forrása.
3.
1850 után az új kapitalista korszaknak és magának a munkásmozgalomnak a
megváltozott történelmi feltételei akadályozták az élő marxista elmélet
továbbfejlődését a munkásmozgalom egyre terjedő gyakorlata mélyén.
1850-re a kapitalizmus történelmi fejlődésében az első nagy ciklus lezárult.
Ez alatt a ciklus alatt, a korabeli korlátozott képességeire támaszkodva a
kapitalizmus bejárta fejlődésének minden szakaszát egészen addig a pontig,
ahol a proletariátus osztálytudatos része akkori helyzetében már történelmi
napirendre nem tűzte a társadalmi forradalmat. Így a korszak korlátozott
gazdasági alapján a proletariátus osztálymozgalma viszonylag magas
fejlettségi szintet ért el. Ez a fejlettség a korszak forradalmi küzdelmeiben
talált gyakorlati, az ún. „utópikus szocialistáknak” a proletár osztálytudat
tartalmáról és a proletárforradalom céljairól szóló korai megfogalmazásaiban
pedig elméleti kifejeződést. Elméleteik ez idő alatt és később
bekövetkező fejlődése, amely a korszak tapasztalataiból származik, Marxot
és Engelst kétszeres elméleti teljesítményre vezette. Egyfelől a proletariátus
újonnan szerzett perspektívájából bírálták a fennálló osztálytársadalom
összes aspektusát (mint gazdasági alap és felépítmény). Ezalatt változatlanul
használták fel a fennálló osztályharc valóságából közvetlenül eredő új
proletár osztálytudat tartalmát, ahogyan azt az utópikus szocialisták
elméletileg megfogalmazták. Párhuzamosan azonban éppúgy bírálták a
proletármozgalom gyakorlatát, mint az utópikus szocialisták elméleteit. A
burzsoá tudomány legmagasabb eredményeiből merítve fogalmi keretbe
tudták önteni a proletár osztály számára a fennálló kapitalista társadalom
valódi fejlődéstörvényeit, és így egyszerre a forradalmi osztálycselekvés
valódi feltételeit is. 1850 után és később a kapitalizmus fejlődése új
történelmi ciklust kezdett egy kibővült (földrajzi, technológiai, szervezeti)
alapról. A megváltozott feltételek között már lehetetlen volt a proletariátus
számára, hogy továbbra is a marxi elmélet eredeti formájából merítsen, egy
olyan elméletből, amely egy korábbi történelmi korszak feltételei között
vette fel forradalmi jellegzetességeit. Az 1870-es években – a válság és a
hanyatlás korszakában, amely különösen hasznos volt a proletár osztálytudat
fejlődése szempontjából – a proletariátus formálisan képes volt magáévá
tenni ezt az elméletet. Azonban még ekkor sem tudta teljes mértékben
magáévá tenni annak forradalmi tartalmát – sem a gyakorlatban, sem
elméletileg.
4.
A marxista elmélet, amelyet az európai munkásosztály a XIX. század
második felében elsajátított, a befogadási folyamat során részben
megváltoztatta eredeti forradalmi vonásait. A történelem materialista
szemlélete egy 1850-et megelőző forradalmi periódusból nőtt ki, mint a
forradalmi osztály szubjektív cselekvésének szerves része, amely az
elméletben folytonosan bírálja, a gyakorlatban pedig megdönti a hamis
illúziókat és az összes létező társadalmi viszony múlandó megjelenését. A
rákövetkező korszakban azonban egy tisztán absztrakt és passzív elméletté
vált, amely a társadalmi fejlődés objektív pályáját külső törvények által
meghatározottként kezelte. A marxista közgazdaságtant a burzsoá politikai
gazdaságtan radikális kritikájaként fogalmazták meg eredetileg, egy olyan
kritikaként, amelynek célja volt, hogy a forradalomban találja meg elméleti
és gyakorlati betetőzését. Az eredeti vázlatot később Marx megváltoztatta,
majd Engels még jobban átalakította. Ma a marxizmus apologétái és bírálói
egyaránt úgy tekintenek a marxista közgazdaságtanra, mint amely kicsit
több egy tudományos rendszernél, ahol a burzsoá társadalom összes
közgazdasági jelensége elméleti úton le van vezetve az „érték” kritikátlan,
axiomatikus fogalmából. A politikai gazdaságtan forradalmi kritikája
Marxnál a fetisizmus elméleti és a gyakorlati megszüntetve megőrzését
(Aufhebung) célozta. De a fetisizmus a marxista tudományos közgazdászok
számára bálvánnyá vált, a marxizmus burzsoá és reformista kritikusai
számára pedig tüskévé.
5.
A modern munkásosztály által puszta ideológiaként felszívott marxista
tudomány Marx, Engels és a közvetlen tanítványok első generációjának
halála után tökéletesen megszűnt élő elméletként fejlődni. Ebben az
időszakban a marxista pártokban a forradalmi elvek vezető képviselői arra
kényszerültek, hogy védekező harcot folytassanak az egyre dominánsabb,
reformista elmélet és gyakorlat felé tartó irányzat ellen. Ugyanakkor
visszautasítottak minden arra irányuló kísérletet, hogy új életre keltsék a
proletár osztályharc elméleti kifejeződését. A hagyományos marxizmus
burzsoá cáfolatai jelentette fenyegetéssel szembesülve saját stagnálásukat
egyre inkább két rossz közül a kisebbikként kezdték látni. (Lásd Rosa
Luxemburg „Stillstand und Fortschritt im Marxismus” [Mozdulatlanság és
előrehaladás a marxizmusban] című cikkét!1) Ebben az időszakban a
proletár osztályharc elméletének továbbfejlesztését előrelendítő legfontosabb
erő három különböző irányból érkezett, és mindegyikük – tudatosan
vagy tudattalanul – szemben állt az ortodox marxista elmélettel. Ezek a
következők voltak: szakszervezeti reformizmus, forradalmi szindikalizmus
és a leninista bolsevizmus. A hatalmas különbségek dacára osztoztak egy
közös hajlamban. Így vagy úgy, de mindegyikük megpróbálta jobban a
szocialista elmélet középpontjába állítani a munkásosztály szubjektív
cselekvését, mint a kapitalizmus objektív fejlődését. Ebből a szempontból
mindhárom úgy jelenik meg, mint egy haladó irányzat a munkásmozgalom
fejlődésén belül – és közben úgy is, mint egy olyan proletár osztályelmélet
és -gyakorlat előfutára, amely az új történelmi alapon kíván fejlődni.
6.
A mai marxista válság történelmi gyökereinek és meghatározottságainak
eme összefoglalásából számos következtetés adódik, melyek megmutatják a
válságon való felülkerekedés útjait. A marxizmus mai irányzata közül egyik
sem érvényes úgy, mint a proletár osztályharc tartós gyakorlati igényeinek
megfelelő elméleti kifejezése – egy olyan harcé, amely az alkalmi kudarcok
ellenére szándékaiban és céljaiban megmaradt forradalminak. Minden
bizonnyal az úgynevezett „ortodox marxizmus” nyújtja a legkevésbé megfelelő
megoldást. A marxizmus kortárs formái közül ez a legártalmasabb a
proletár osztály haladó fejlődésére. Miután régóta ideológiaként rekedt meg,
az „ortodox marxizmus” mint olyan (Kautsky) összeomlott a végső
fázisában. Ma már nem több egy akadálynál, amely gátolja a proletár
osztályharc elmélete és gyakorlata fejlődését. A két másik irányzat, melyek
az I. világháború előtti marxizmus folytatásai, más lapra tartoznak. A
forradalmi proletariátus perspektívájából sem a szociáldemokrata pártok
reformista államszocializmusa, sem a kommunista antiimperializmus nem
írható le egyszerűen reakciós mozgalomként. A viszony napjaink proletariátusa
és a szociáldemokrata pártok, illetve a Kommunista Párt között
tulajdonképpen megegyezik egy korábbi történelmi időpontban a
proletárosztály egésze és a radikális, haladó burzsoá párt elmélete és
gyakorlata közötti viszonnyal, akkorival, amikor az európai burzsoá osztály
még viszonylag haladó volt. A történelem megmásíthatatlan ténye, hogy az
I. világháború alatt és közvetlenül utána a valaha forradalmi és államellenes
ideológia, a szociáldemokrata marxizmus, ahogyan a nemzetközi kapitalizmus
legnagyobb hatalmú fő nemzeteiben – az úgynevezett imperialista
nemzetekben – létezett, átalakult reformista államszocializmussá. Mindez
analóg a forradalmi, államellenes kereszténységnek a korai középkorban a
római állam hivatalos vallásává válásával. Másfelől viszont a nemzetközi
kapitalista rendszer peremterületein (ahol lokálisan a kapitalizmus még nem
fejlődött ki) küzdelmek dúlnak. Ezeknek a területeknek az elnyomott és
kizsákmányolt osztályai a jelenleg zajló harcaik során is fejleszteni látszanak
az elméletet, amely az úgynevezett „kommunizmussal” áll kapcsolatban.
Ezek az elméletek azonban nem képesek átvenni és folytatni a régi
marxizmust két ok miatt: először is a régebbi elmélet a pre-kapitalista
szocio-ökonómiai formák fölötti kapitalista győzelmen valamint e történelmi
szakasz és a proletár osztályharc közötti hasznos viszonyon alapul;
másodszor pedig a régi marxizmus a polgári és a proletárforradalom közötti
közvetlen és pozitív viszonyból indul ki. Ezeken a peremterületeken a
proletár osztály küzdelmei valamint a hazai és a külföldi burzsoázia tagjai
közötti viszony eltérő – nem alapvetően, de a maga közvetlen formájában
mindenképp. Ezek a mozgalmak nem tudnak kapcsolatot kiépíteni a reformizmussal,
mert az elválaszthatatlanul a napjaink kapitalista világrendszerében
legfőbb szerepet játszó nemzetek terjeszkedő és gyarmatosító
politikájához láncolta magát. Ugyanakkor a leninista bolsevizmusban és
kommunizmusban a marxista ideológia olyan formájára lelhetnek, amely
erősen antiimperialista. Közvetítő ideológiaként használhatják saját antiimperialista
osztályharcukhoz. Az ilyen folyamat újra csak a kereszténységnek
a barbárok közötti, a Római Birodalom területén kívüli elterjedésével
párhuzamos.
7.
A marxizmus mint történelmi jelenség a múlt része. A XIX. század első
felének forradalmi osztályharcából nőtt ki, azonban a XIX. század második
felében csak fenntartották és annak a munkásosztálynak a forradalmi
elméleteként formálták át, amely még nem nyerte vissza forradalmi erejét. A
proletárforradalom ama elmélete, amely a történelem következő szakaszában
már másként lesz kifejtve, a marxizmus történelmi folytatódása lesz
még egy alapvetőbb történelmi értelemben is. Forradalmi elméletével Karl
Marx és Friedrich Engels a proletár eszmék első jelentős összefoglalását
adta a proletár osztályharc első forradalmi korszakában. Elméletük
mindörökre a felszabadulásáért küzdő proletár osztály új forradalmi
tudatának klasszikus kifejeződése marad.
1 Rosa Luxemburg: Stillstand und Fortschritt im Marxismus. In: Gesammelte Werke, Bd. 1,2,
Berlin, 1972, S. 367. (A ford. megj.)
