Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A németországi politikai munkástanácsok problémájának változásai

2012.06.08

A németországi politikai munkástanácsok

problémájának változásai*

 

I.

Az 1918. november 9-e utáni németországi politikai helyzet alakulásának

ellenforradalmi jellege leginkább a munkástanácsok történetében

mutatkozik meg. Azokból a forradalmi munkás- és katonatanácsokból,

amelyek 1918 novemberében a szuverenitás általánosan elismert szerveiként

gyakoroltak proletárdiktatúrát mind a birodalom, az állam, a községek, mind

pedig a hadsereg fölött, nem maradt más, mint egy rakás hatalomtól és

eszközeitől megfosztott „kommunális munkástanács”. Ezek már csak

maradványai egy elmúlt forradalmi korszaknak; még éppen megtűrik őket,

de már nem fogadják el. Ebben a szánalmas létformában tengődik még egy

ideig sok kommunális munkástanács, bár néhány helyen még ma is vannak

bizonyos funkcióik, de csak akkor gyakorolják ezeket, ha a kommunális

irányítószervek és a helyi proletariátus között konfliktusra kerül sor. Valódi,

forradalmi értelemben vett politikai tanács nálunk 1919 vége óta egyáltalán

nem létezik. A legális „üzemi tanácsok” és azok a testületek, melyek

teljhatalommal rendelkeznek, de egyébként a tanácsok elve alapján

szerveződnek (bizalmiak és funkcionáriusok az üzemekben, tanácsegyesületek

valamint tanácsközpontok, munkanélküli tanácsok, háziasszonyok

tanácsa és hasonlók) néha ugyan még be-betöltenek politikai funkciót is – a

szakszervezetekhez hasonlóan –, de valódi szerepük szerint már csak

gazdasági tanácsok, és előfordulhat az is, hogy még csak nem is tanácsok.

És bár a forradalmi „katonatanácsokat” sem törölték még el egészen és

hivatalosan nem nyilvánították őket illegálisnak, de gyakorlatilag már rég

nincsenek katonatanácsok.

Tehát a politikai munkástanácsok mint valóban létező intézmények

történetét Németországban legfeljebb 1919 végéig jegyezhetjük. Innentől

kezdve tanácskérdésről csak annyiban beszélhetünk, amennyiben a

különböző politikai irányzatok ezen témához való alapvető és taktikai

hozzáállásának megváltozását tárgyaljuk.

Ha visszatekintünk a németországi politikai munkástanácsok

egészének fejlődési történetére, úgy a tanácsintézmények hanyatlását majd

széthullását az ismert, valós fő okok mellett – amelyek persze az általános

gazdasági és politikai fejlődés területén alapozódtak meg – még bizonyos

ideológiai mellékokokra is visszavezethetjük. Az a rövid időszak, amikor

egy időtálló proletárdiktatúra felépítésének valós feltételei tényleg jelen

voltak, azért maradt kihasználatlanul, mert a forradalmi proletariátus legnagyobb

része – beleértve magukat a működő „tanácsokat” is – egyáltalán nem

ismerte fel a szerveződés alapjait és a forradalmi tanácsrendszer által

betöltendő lényeges feladatokat.

1. A legfontosabb organizatorikus hiba az volt, hogy a politikai

tanácsokat – a tanácsrendszernek nem megfelelő módon – a szocialista

pártok hozták létre – ráadásul rendszerint egyenlőségi elven alapulva –, és

nem az üzemek és munkakörök alapján egyesült proletárok választották

meg. Ez kezdetben persze szinte elkerülhetetlen volt, mivel Németországban

egy csapásra, majdnem egyetlen nap leforgása alatt a legkisebb helyen is

létrejött egy-egy munkástanács. Még a legkisebb parasztközösségek is

megválasztották a saját, aligha proletár jellegű „munkástanácsukat” – egyfajta

politikai mimikriből, illetve azért, hogy megvédjék magukat attól, hogy

a legközelebbi városi munkástanács beavatkozzon belső közügyeikbe! De

ezt a hibát, ha a valódi tanácsalkotmány később megfelelően megerősödött

és letisztázódott volna, még a rákövetkezendő hónapokban jóvá lehetett

volna tenni. De ez szinte sehol sem történt meg. Néhány népszerűtlen tagot

ugyan „elbocsátottak”, és a csalódott romantikus forradalmárok szabad

akaratukból visszaléptek, de a politikai munkástanácsok tagjainak nagy

többsége „rátapadt” posztjára, egészen addig, míg az egész tanács-csodának

többé vagy kevésbé kényszerűen véget nem vetettek.

2. A politikai tanácsok feladatainak legsúlyosabb következményekkel

járó félreismerése az volt, hogy a „szuverén” tanácsok sokszor, sőt szinte

mindig megelégedtek egy gyakran nagyon hatástalan „kontrollal”, mikor

pedig teljes törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal kellett volna

rendelkezniük. Ezzel az önkorlátozással nem csak a tanácsok későbbi

elfojtása és félreállítása lett előkészítve, amit az újonnan létrehozott

demokratikus államhatalmi szervek végeztek el, hanem a forradalom előtti

jogrendszer és hatalmak nagy része is szinte érintetlenül maradt. Így nem

csak a forradalom előtti bíróságok és a régi bürokrácia folytathatta

lélegzetvételnyi szünet után meglehetősen zavartalanul korábbi tevékenységét,

hanem egy csomó forradalom előtti törvényhozó szerv is. Csak a

Nagyberlini „Végrehajtó Tanács” próbálta, amíg hatalma volt hozzá, a régi

hatalmakat teljesen felszámolni: megszervezte magának a teljes törvényhozói

és ellenőrző hatalmat és csak a „végrehajtó hatalmat” engedte át a

Nagyberlini Munkás- és Katonatanácsok által ezzel megbízott hat „népi

meghatalmazott” „tanácsának”. Ezzel szemben a legtöbb városi és vidéki

kommunában – maguk is a „törvényhozó” városi- és községi képviseletekkel

szembenállva – csupán a kontrollra szorítkoztak. Így tehát a

Poroszországban és másutt a háromosztályos választójog alapján

megválasztott kommunális törvényhozó hatalom szerveit nem tekintették

megszüntetettnek, mint a birodalom és a legtöbb kisebb állam törvényhozó

szerveit, hanem jogerősnek ismerték el. A birodalmi, állami és községi

végrehajtóhatalmat (a vidéki vagy szövetségi tanácsokat, kormányfőket)

ugyanígy csak kivételes esetben iktatták ki, rendszerint arra szorítkoztak,

hogy ezek tevékenységét „kontrollálják, aminek jelentősége napról napra

csökkent. Ahhoz azonban már egyáltalában nem volt bátorságuk, hogy

„független bíráskodást” gyakoroljanak és teljesen elégedettek voltak, noha

már a kezdet kezdetén szembeötlő volt ez a hiány. A tanácshatalom helyi

képviselőinek zavaros viselkedése mellett a mulasztások nagy részében a

„Népi Megbízottak” tanácsellenes „Tanácsa” volt hibás, de még a későbbiekben

oly forradalmi Nagyberlini „Végrehajtó Tanács” sem menthető fel

egészen a bűnösség alól, mivel 1918. november 11-én kibocsátott egy

rendelkezést, melynek első mondata így hangzott: „Minden kommunális,

tartományi, birodalmi és katonai hatóság folytassa eddigi tevékenységét!”

(Richard Müller) A novemberi forradalom utáni első időkben ilyen

zavarosság uralkodott a tanácsdiktatúra lényeges feladatait illetően még a

forradalmi tanácseszme legelhivatottabb németországi képviselői között is.

3. A politikai tanácsok feladatainak egy másik félreismerése, amely a

rákövetkező időben nagyon károsan hatott, az volt, hogy nem tudták,

hogyan válasszák el a politikai tanácsok feladatait a gazdasági tanácsokéitól

– ami a szocialista társadalmi rendbe való átmenet idején rendkívül

szükséges lett volna. November után még hónapokig óriási zavar uralkodott

az efféle különválasztásokat illetően, ami által a kormány, a polgárság, az

SPD, a szakszervezetek és a tanácsrendszer nyílt és álcázott ellenségei előtt

lehetővé vált, hogy a munkástanácsok gazdasági és politikai feladatait

egymás ellen kijátsszák. Így például a jobboldali szocialista párt vezető

tagjai 1919 kezdetén az követelték, hogy a tanácsok egy ideig csak

„gazdasági” feladatokat lássanak el, míg a szakszervezetek épp fordítva,

csak „politikai” feladatok ellátására ösztönöztek. Az egésznek úgy lett vége,

hogy az új birodalmi alkotmány 165. cikkelye előirányozta, hogy a csupán

gazdasági feladatokra szorítkozó munkástanácsok (üzemi tanácsok, kerületi

munkástanácsok, birodalmi munkástanács) mellett még olyan

munkaközösségileg egyesített gazdasági tanácsokat (kerületi, birodalmi

gazdasági tanácsok) is hozzanak létre, amelyek „alapvető jelentőségű

szociálpolitikai és gazdaságpolitikai törvénytervezeteket” véleményezhetnek

és indítványozhatnak, és amelyek egyes „ellenőrzési és irányítási feladatokat”

is magukra vállalhatnak. A birodalmi alkotmány ezen határozataiban

tehát nem csak az egész gazdasági rendszer, hanem minden, ami a politikai

tanácsrendszerből a forradalom utáni Németországban legális intézményként

megmaradt, meglelte papírra fektetett kifejezési formáját.

 

II.

 

Ha a politikai hatalom változásait lépésenként akarjuk nyomon követni,

akkor először is a következő periódusokat kell megkülönböztetnünk:

1. A tulajdonképpeni tanácskorszak 1918 novemberétől 1918.

december 16-ig, az első tanácskongresszusig. – Az átmeneti tanácsuralom

időszaka után, 1919. január 19-én került sor a nemzetgyűlési választásokra

és február 6-án a weimari nemzetgyűlés összehívására.

2. A demokratikus és a tanácseszme közötti harc időszaka, amely a

gazdasági tanácsrendszer alapjaiban való elismerésével és a politikai

tanácsrendszer végérvényes elutasításával végződött. Ezt a határozatot a

kormány az 1919 február-márciusi rajna-vesztfáliai, középfelnémet és

nagyberlini vidékeken lezajlott nagy általános sztrájk hatására hozta.

3. A még fennmaradt politikai tanácsintézmények maradékának

elhalása 1919 végéig (április 8-án II. tanácskongresszus), és

4. a politikai tanácseszme más formában való továbbélése egészen

máig.

A politikai tanácsok történetének egymás után következő négy fázisát

a következőkben közelebbről kell jellemeznünk.

Az első periódusban ugyan nagyon sürgető és kívánatos volt a külső

jobboldali, sőt az SPD és a jobboldali USPD felhívása is a nemzeti gyűlés

megalakítására, de ugyanakkor a tanácseszme győzedelmeskedett. Széles

körökben – egészen a tulajdonnal és intellektussal rendelkező rétegekkel

bezárólag – úgy írt és álmodozott a tanácseszméről, mint egy magasabb

rendű és organikus eszméről a mechanikus szavazócédulás demokráciával

szemben. Számos olyan dolgot hoztak létre, mint például „a szellemi

munkások tanácsa”. Akkoriban a tanácsok szuverenitását általánosan egy

olyan provizóriumként ismerték el, mely a nemzetgyűlés összehívásáig

élhet.

A következő intézmények léteztek ebben az időben:

a) a népi megbízottak tanácsa, amelyet a Nagyberlini Munkás- és

Katonatanácsok választottak; ennek kezében volt a végrehajtó, később a

törvényhozó hatalom is;

b) a Nagyberlini Végrehajtó Tanács, a birodalomban és

Poroszországban mint a jövőbeni és a régi porosz központi tanács átmeneti

képviselője, Nagy-Berlinben mint kommunális munkástanács;

c) tartományi munkás végrehajtó tanácsok az egyes tartományok

minden egyes székhelyén;

d) kommunális munkástanácsok, paraszttanácsok minden városi és

vidéki községben;

plusz

aa) „munkástanácsok” minden nagyobb üzemben; a nagyvárosokban

összeálltak közgyűlésekké, melyeket a végrehajtótanácsok választottak és

kötelező irányvonalat és döntéseket határoztak meg nekik;

bb) „katonatanácsok” minden katonai formációnál, a katonai

egységeknek megfelelően tagolva illetve egyesítve. Képviselve voltak az

első Tanácskongresszuson, ahol hevesen követelték a Nemzetgyűlés

összehívását, de maguk számára kivívták katonai vezetői hatalomról

rendelkező hét ún. „Hamburgi pont” elismerését. Később, 1919 március

elején megrendeztek még egy saját „katonatanácsi birodalmi kongresszust”

is Berlinben, ami nem volt jelentős. Hamarosan meglehetősen gyorsan és

nyomtalanul tűntek el a régi hadsereg maradékának felszámolásával együtt.

Az első Tanácskongresszus 1918-ban (amit Däumig az „öngyilkosok

klubjának” nevezett) szinte teljesen kiengedte kezéből a politikai hatalmat.

A nemzetgyűlési választásokat 1919. január 19-re tűzte ki, a törvényhozóés

végrehajtóhatalmat addig is átengedte a népi megbízottak Tanácsának és

megválasztott egy olyan tényleg tehetetlen „Központi Tanácsot”, amely

hatásköre csak bizonyos kontrollfeladatokra terjedt ki, és amelyben se

kommunisták, se függetlenek nem voltak képviselve – ami következésképp

az USPD három népi megbízottjának visszalépéséhez is vezetett. Ez a

Központi Tanács, amely SPD-funkcionáriusokból állt Cohen-Reuß

elnökletével, még az 1919–20-as év fordulójáig tengette gyászos emlékű,

béna, erőtlen életét. Hatalmát ünnepélyesen átadta a birodalomnak a február

elején összeült birodalmi nemzetgyűlésen, majd március közepén ugyanígy

a porosz ülésező nemzetgyűlésnek, ennek ellenére továbbra sem szűnt meg

létezni, sőt még a II. Tanácskongresszust is egybehívta a tömegek

nyomására; 1919 októberében pedig még egy halovány kísérletet tett a III.

Tanácskongresszus egybehívására, de közben egyre inkább engedett

figyelmeztetéseinek, szorításainak, és saját akaratából a tanácsok szerepét

pusztán gazdasági feladatokra korlátozta azáltal, hogy munkaközösségi

„munkáskamarákat” hozott létre – amit azután az SPD-pártkongresszuson és

a weimari nemzetgyűlésen leszavaztak, de ma a szóban forgó

kormánytervezetekben, melyek a magasabb rendű gazdasági tanácsok,

kerületi gazdasági tanácsok, birodalmi gazdasági tanács felépítését

irányozzák elő, bizonyos módon újraéledtek. Emellett a Központi Tanács

mellett megmaradt az SPD, USPD, KPD-tagokból és demokratákból

(későbbiekben csak USPD és KPD-tagokból) álló forradalmi Nagyberlini

„Végrehajtótanács” is – Däumig, Müller stb. vezetésével. Ez a többékevésbé

illegális intézmény a Nagyberlini Munkás- és Katonatanácsok

közgyűlésére támaszkodott. 1919. november 6-án a Noske-csapatok kiűzték

a valamikor számára kiutalt kormányházból és a teljesen illegális munka

rövid periódusa után átköltözött a „Münzstraße”-ba, ahol „Tanácsközpontként”

működött tovább és mára összeolvadt „az UKPD szakszervezeti

központjával”.

 

III.

 

1919. január 2-án vonult be Noske Berlinbe, a 19-ei nemzetgyűlési választásokon

polgári többség lett! A nagy februári és márciusi általános sztrájkhullámok

következményeképp a szocializálás és a tanácsok kérdése mégis

egyaránt igen nagy jelentőségre tett szert. Ekkoriban a politikai újságokban

heves vitákra került sor „a tanácsrendszer és a parlamenti-demokratikus

rendszer” képviselői között, ahelyett, hogy megegyezést kerestek volna. Az

egyik fél (az akkori USPD nagy része, néhány SPD és egy-két demokrata)

az alkotmányban meg akarta kötni a tanácsok kezét, tehát a demokratikus

parlament mellett (mint fogyasztói kamara) még egy a tanácselv szerint

működő termelői kamarát (munka-kamarát) is életbe akartak léptetni; mások

pedig (például Dr. Laufenberg hamburgi kommunista) épp fordítva, azt

akarták, hogy a parlamentet mint a polgári érdekek képviselőjét korlátozni

kell a tanácsrendszerben; és még más különböző közvetítő álláspontok is

voltak. (Ezek közül néhány még ott kísért közöttünk és adott időben

biztosan újra fel fognak bukkanni.)

A politikai tanácsrendszernek mint a proletárdiktatúra kormányzati

formájának következetes hívei ekkoriban csak a KPD és az USPD azon

részéből kerültek ki, akik Däumig és a Munkástanács című folyóirat körül

csoportosultak. Ennek a forradalmi irányzatnak a hívei is sok engedményt

tettek a gyakorlatban azért, hogy legalább kommunális munkástanácsként

életben maradhassanak és közpénzekből tovább finanszírozhassák magukat.

Az ilyen kommunális munkástanácsok semmit sem használtak a forradalmi

tanácseszmének, hanem inkább egyfajta hitelrontást eredményeztek.

Nagystílű, tervszerű „illegális” munkát ezek a „politikai munkástanácsok”

már nem tudtak végezni, legfeljebb akkor álltak elő forradalmi követelések

szószólójaként, ha a politikai kilátások pillanatnyilag kedvezőnek tűntek, és

azután a süllyedő forradalmi barométerállásnál újra a háttérbe léptek.

Gyakorlati tevékenységük forradalmi szemszögből nézve meglehetősen

értéktelen volt; legtöbbször közvetítőszerepet játszottak a hatóságok és a

közönség között az élelmezési, fűtési és lakásügyekben, lefoglalások

alkalmával, sőt még a lakossági polgárőrség létrehozásában is segítettek. A

központi tanácsok vezetőitől származó figyelmeztetéseknek – miszerint

erről a forradalom számára nem gyümölcsöző, „pozitív” munkáról át kell

térni a tisztán forradalmi agitációra és a forradalmi akciók előkészítésére –

általában nem volt nagy hatása.

Az 1919. április 8-iki II. Tanácskongresszus ezen a folyamaton már

nem tudott változtatni, de nem is akart, mivel túlsúlyban voltak a

revizionista többségi szocialista, alapjában véve tehát tanácsellenes elemek a

forradalmi irányzatokkal szemben. Habár a Központi Tanács, mely már

januárban megpróbálta a kommunális munkástanácsokat a szabad

kommunális választójog bevezetése után leírni, egy határozat alapján

megbízást adott ki arra, hogy a kommunális munkástanácsokat ellenőrzési

hatóságként tartsák fenn. De a politikai tanácsok utolsó maradványai,

amelyek egy év alatt szinte mindenütt elveszítették szűkös hatáskörüket, a

legtöbb esetben úgy végzik, hogy már nem finanszírozzák őket tovább

közpénzekből. A pénzügyi kérdések nehézségein bukott meg a Központi

Tanácsnak az a gyenge kis próbálkozása is, amikor 1919 októberében még

egyszer kiírta a választásokat a III. Tanácskongresszusra.

A politikai tanácsmozgalom ezzel teljesen beolvadt a gazdasági

tanácsmozgalomba, különösen az üzemi tanácsokért folyó harcba. Ekkor a

„tiszta tanácsmozgalom” hívei (a baloldali USPD) még sokáig próbálkoztak

azzal, hogy az egymástól elszigetelt tanácsoknak a törvényhozás által

teremtett rendszerét szembeállítsa egy „forradalmi tanácsszervezettel”,1 és

hogy ez a tanácsszervezet nem csak a gazdasági, hanem a politikai tanácseszmét

is képviselje. A forradalmi proletariátus gazdasági és egyben

politikai osztályszervezetévé akarták tenni. De ennek a kísérletnek –

melyben a KPD már nem vett részt – csak átmenetileg és csak néhány

iparcentrumban (Nagy-Berlin, Közép-Németország, Rajna-vidék, Vesztfália)

volt gyakorlati jelentősége, és ma már elvetéltnek kell tekintenünk. De

ugyanígy csődöt mondott a KPD és a szélsőbaloldali csoportok arra irányuló

jó néhány kísérlete is, amikor a megfelelőnek tűnő politikai helyzetben

fölszólították a munkásságot – a párt- és szakszervezeti vezetők tudta nélkül

– a forradalmi politikai munkástanácsok újraválasztására.

Ma már „önálló tanácsmozgalom” nem létezik Németországban. A

politikai tanácsok teljesen eltűntek, a gazdaságiak is már csak legális

munkavállalói képviseletként (üzemi tanácsok) működnek, de ezek

szakszervezeti befolyás alatt állnak, többnyire pártparolák alapján választják

meg őket és gyakran tartósan pártokhoz tartozó „frakciókként” tartják őket

számon. Látszólag a parlamentarizmus, a párt- és szakszervezeti rendszer

teljes győzelmet aratott a forradalmi „tanácsrendszer” fölött, és már csak a

„föld alatt” parázslik a szenvedő tömegek tudatában a forradalom eszméje

mellett a vele elválaszthatatlan egységgé összeolvadt forradalmi tanácseszme.

A forradalom újjáéledésének napján ez is főnixként támad majd föl

újra hamvaiból.

 

* Amikor Korsch ezt a cikket írta (1920 decembere), már csatlakozott az USPD baloldali

szárnyával a VKPD-hez. Azokat az ideológiai mellékokokat vizsgálja, amelyek miatt „a tanácsok

intézményrendszere gyorsan szétesett”. Amikor Korsch az ideológiai tisztaság hiányát kritizálja,

mely még a „tanács-eszme legelhivatottabb képviselőinél” is előfordul, akkor mindenekelőtt Ernst

Däumigot és Richard Müllert érti ez alatt, akik a munkás- és katonatanácsok végrehajtótanácsához

tartoztak, és később a tanácseszme teoretikusaiként váltak ismertté. A „tanácseszme”

önállósulásának gondolatával szemben – különösen Däumignál – Korsch rámutat arra, hogy a

politikai tanácsok forradalmi értelemben sem nem öncélú létesítményei, sem nem céljai a

proletármozgalomnak, hanem „elválaszthatatlan egységben állva” a proletárforradalommal

teljesen egybeolvadnak azzal. Ez a cikk már csíráiban tartalmazza Korsch későbbi kritikáját a

tanácseszme önállósulását illetően. (In: Die Aktion. Neue Zeitung) (A későbbi kiadás

megjegyzése.)

1 Ez egy olyan szervezet, amely ipari csoportok és gazdasági kerületek szerinti, organikus

tagoltságú tanácsokból és kerületi funkcionáriusokból épül fel, és a párthoz illetve a szakszervezetekhez

való hovatartozás figyelembevétele nélkül csak forradalmiságuk számít.