A németországi politikai munkástanácsok problémájának változásai
A németországi politikai munkástanácsok
problémájának változásai*
I.
Az 1918. november 9-e utáni németországi politikai helyzet alakulásának
ellenforradalmi jellege leginkább a munkástanácsok történetében
mutatkozik meg. Azokból a forradalmi munkás- és katonatanácsokból,
amelyek 1918 novemberében a szuverenitás általánosan elismert szerveiként
gyakoroltak proletárdiktatúrát mind a birodalom, az állam, a községek, mind
pedig a hadsereg fölött, nem maradt más, mint egy rakás hatalomtól és
eszközeitől megfosztott „kommunális munkástanács”. Ezek már csak
maradványai egy elmúlt forradalmi korszaknak; még éppen megtűrik őket,
de már nem fogadják el. Ebben a szánalmas létformában tengődik még egy
ideig sok kommunális munkástanács, bár néhány helyen még ma is vannak
bizonyos funkcióik, de csak akkor gyakorolják ezeket, ha a kommunális
irányítószervek és a helyi proletariátus között konfliktusra kerül sor. Valódi,
forradalmi értelemben vett politikai tanács nálunk 1919 vége óta egyáltalán
nem létezik. A legális „üzemi tanácsok” és azok a testületek, melyek
teljhatalommal rendelkeznek, de egyébként a tanácsok elve alapján
szerveződnek (bizalmiak és funkcionáriusok az üzemekben, tanácsegyesületek
valamint tanácsközpontok, munkanélküli tanácsok, háziasszonyok
tanácsa és hasonlók) néha ugyan még be-betöltenek politikai funkciót is – a
szakszervezetekhez hasonlóan –, de valódi szerepük szerint már csak
gazdasági tanácsok, és előfordulhat az is, hogy még csak nem is tanácsok.
És bár a forradalmi „katonatanácsokat” sem törölték még el egészen és
hivatalosan nem nyilvánították őket illegálisnak, de gyakorlatilag már rég
nincsenek katonatanácsok.
Tehát a politikai munkástanácsok mint valóban létező intézmények
történetét Németországban legfeljebb 1919 végéig jegyezhetjük. Innentől
kezdve tanácskérdésről csak annyiban beszélhetünk, amennyiben a
különböző politikai irányzatok ezen témához való alapvető és taktikai
hozzáállásának megváltozását tárgyaljuk.
Ha visszatekintünk a németországi politikai munkástanácsok
egészének fejlődési történetére, úgy a tanácsintézmények hanyatlását majd
széthullását az ismert, valós fő okok mellett – amelyek persze az általános
gazdasági és politikai fejlődés területén alapozódtak meg – még bizonyos
ideológiai mellékokokra is visszavezethetjük. Az a rövid időszak, amikor
egy időtálló proletárdiktatúra felépítésének valós feltételei tényleg jelen
voltak, azért maradt kihasználatlanul, mert a forradalmi proletariátus legnagyobb
része – beleértve magukat a működő „tanácsokat” is – egyáltalán nem
ismerte fel a szerveződés alapjait és a forradalmi tanácsrendszer által
betöltendő lényeges feladatokat.
1. A legfontosabb organizatorikus hiba az volt, hogy a politikai
tanácsokat – a tanácsrendszernek nem megfelelő módon – a szocialista
pártok hozták létre – ráadásul rendszerint egyenlőségi elven alapulva –, és
nem az üzemek és munkakörök alapján egyesült proletárok választották
meg. Ez kezdetben persze szinte elkerülhetetlen volt, mivel Németországban
egy csapásra, majdnem egyetlen nap leforgása alatt a legkisebb helyen is
létrejött egy-egy munkástanács. Még a legkisebb parasztközösségek is
megválasztották a saját, aligha proletár jellegű „munkástanácsukat” – egyfajta
politikai mimikriből, illetve azért, hogy megvédjék magukat attól, hogy
a legközelebbi városi munkástanács beavatkozzon belső közügyeikbe! De
ezt a hibát, ha a valódi tanácsalkotmány később megfelelően megerősödött
és letisztázódott volna, még a rákövetkezendő hónapokban jóvá lehetett
volna tenni. De ez szinte sehol sem történt meg. Néhány népszerűtlen tagot
ugyan „elbocsátottak”, és a csalódott romantikus forradalmárok szabad
akaratukból visszaléptek, de a politikai munkástanácsok tagjainak nagy
többsége „rátapadt” posztjára, egészen addig, míg az egész tanács-csodának
többé vagy kevésbé kényszerűen véget nem vetettek.
2. A politikai tanácsok feladatainak legsúlyosabb következményekkel
járó félreismerése az volt, hogy a „szuverén” tanácsok sokszor, sőt szinte
mindig megelégedtek egy gyakran nagyon hatástalan „kontrollal”, mikor
pedig teljes törvényhozói, végrehajtói és bírói hatalommal kellett volna
rendelkezniük. Ezzel az önkorlátozással nem csak a tanácsok későbbi
elfojtása és félreállítása lett előkészítve, amit az újonnan létrehozott
demokratikus államhatalmi szervek végeztek el, hanem a forradalom előtti
jogrendszer és hatalmak nagy része is szinte érintetlenül maradt. Így nem
csak a forradalom előtti bíróságok és a régi bürokrácia folytathatta
lélegzetvételnyi szünet után meglehetősen zavartalanul korábbi tevékenységét,
hanem egy csomó forradalom előtti törvényhozó szerv is. Csak a
Nagyberlini „Végrehajtó Tanács” próbálta, amíg hatalma volt hozzá, a régi
hatalmakat teljesen felszámolni: megszervezte magának a teljes törvényhozói
és ellenőrző hatalmat és csak a „végrehajtó hatalmat” engedte át a
Nagyberlini Munkás- és Katonatanácsok által ezzel megbízott hat „népi
meghatalmazott” „tanácsának”. Ezzel szemben a legtöbb városi és vidéki
kommunában – maguk is a „törvényhozó” városi- és községi képviseletekkel
szembenállva – csupán a kontrollra szorítkoztak. Így tehát a
Poroszországban és másutt a háromosztályos választójog alapján
megválasztott kommunális törvényhozó hatalom szerveit nem tekintették
megszüntetettnek, mint a birodalom és a legtöbb kisebb állam törvényhozó
szerveit, hanem jogerősnek ismerték el. A birodalmi, állami és községi
végrehajtóhatalmat (a vidéki vagy szövetségi tanácsokat, kormányfőket)
ugyanígy csak kivételes esetben iktatták ki, rendszerint arra szorítkoztak,
hogy ezek tevékenységét „kontrollálják, aminek jelentősége napról napra
csökkent. Ahhoz azonban már egyáltalában nem volt bátorságuk, hogy
„független bíráskodást” gyakoroljanak és teljesen elégedettek voltak, noha
már a kezdet kezdetén szembeötlő volt ez a hiány. A tanácshatalom helyi
képviselőinek zavaros viselkedése mellett a mulasztások nagy részében a
„Népi Megbízottak” tanácsellenes „Tanácsa” volt hibás, de még a későbbiekben
oly forradalmi Nagyberlini „Végrehajtó Tanács” sem menthető fel
egészen a bűnösség alól, mivel 1918. november 11-én kibocsátott egy
rendelkezést, melynek első mondata így hangzott: „Minden kommunális,
tartományi, birodalmi és katonai hatóság folytassa eddigi tevékenységét!”
(Richard Müller) A novemberi forradalom utáni első időkben ilyen
zavarosság uralkodott a tanácsdiktatúra lényeges feladatait illetően még a
forradalmi tanácseszme legelhivatottabb németországi képviselői között is.
3. A politikai tanácsok feladatainak egy másik félreismerése, amely a
rákövetkező időben nagyon károsan hatott, az volt, hogy nem tudták,
hogyan válasszák el a politikai tanácsok feladatait a gazdasági tanácsokéitól
– ami a szocialista társadalmi rendbe való átmenet idején rendkívül
szükséges lett volna. November után még hónapokig óriási zavar uralkodott
az efféle különválasztásokat illetően, ami által a kormány, a polgárság, az
SPD, a szakszervezetek és a tanácsrendszer nyílt és álcázott ellenségei előtt
lehetővé vált, hogy a munkástanácsok gazdasági és politikai feladatait
egymás ellen kijátsszák. Így például a jobboldali szocialista párt vezető
tagjai 1919 kezdetén az követelték, hogy a tanácsok egy ideig csak
„gazdasági” feladatokat lássanak el, míg a szakszervezetek épp fordítva,
csak „politikai” feladatok ellátására ösztönöztek. Az egésznek úgy lett vége,
hogy az új birodalmi alkotmány 165. cikkelye előirányozta, hogy a csupán
gazdasági feladatokra szorítkozó munkástanácsok (üzemi tanácsok, kerületi
munkástanácsok, birodalmi munkástanács) mellett még olyan
munkaközösségileg egyesített gazdasági tanácsokat (kerületi, birodalmi
gazdasági tanácsok) is hozzanak létre, amelyek „alapvető jelentőségű
szociálpolitikai és gazdaságpolitikai törvénytervezeteket” véleményezhetnek
és indítványozhatnak, és amelyek egyes „ellenőrzési és irányítási feladatokat”
is magukra vállalhatnak. A birodalmi alkotmány ezen határozataiban
tehát nem csak az egész gazdasági rendszer, hanem minden, ami a politikai
tanácsrendszerből a forradalom utáni Németországban legális intézményként
megmaradt, meglelte papírra fektetett kifejezési formáját.
II.
Ha a politikai hatalom változásait lépésenként akarjuk nyomon követni,
akkor először is a következő periódusokat kell megkülönböztetnünk:
1. A tulajdonképpeni tanácskorszak 1918 novemberétől 1918.
december 16-ig, az első tanácskongresszusig. – Az átmeneti tanácsuralom
időszaka után, 1919. január 19-én került sor a nemzetgyűlési választásokra
és február 6-án a weimari nemzetgyűlés összehívására.
2. A demokratikus és a tanácseszme közötti harc időszaka, amely a
gazdasági tanácsrendszer alapjaiban való elismerésével és a politikai
tanácsrendszer végérvényes elutasításával végződött. Ezt a határozatot a
kormány az 1919 február-márciusi rajna-vesztfáliai, középfelnémet és
nagyberlini vidékeken lezajlott nagy általános sztrájk hatására hozta.
3. A még fennmaradt politikai tanácsintézmények maradékának
elhalása 1919 végéig (április 8-án II. tanácskongresszus), és
4. a politikai tanácseszme más formában való továbbélése egészen
máig.
A politikai tanácsok történetének egymás után következő négy fázisát
a következőkben közelebbről kell jellemeznünk.
Az első periódusban ugyan nagyon sürgető és kívánatos volt a külső
jobboldali, sőt az SPD és a jobboldali USPD felhívása is a nemzeti gyűlés
megalakítására, de ugyanakkor a tanácseszme győzedelmeskedett. Széles
körökben – egészen a tulajdonnal és intellektussal rendelkező rétegekkel
bezárólag – úgy írt és álmodozott a tanácseszméről, mint egy magasabb
rendű és organikus eszméről a mechanikus szavazócédulás demokráciával
szemben. Számos olyan dolgot hoztak létre, mint például „a szellemi
munkások tanácsa”. Akkoriban a tanácsok szuverenitását általánosan egy
olyan provizóriumként ismerték el, mely a nemzetgyűlés összehívásáig
élhet.
A következő intézmények léteztek ebben az időben:
a) a népi megbízottak tanácsa, amelyet a Nagyberlini Munkás- és
Katonatanácsok választottak; ennek kezében volt a végrehajtó, később a
törvényhozó hatalom is;
b) a Nagyberlini Végrehajtó Tanács, a birodalomban és
Poroszországban mint a jövőbeni és a régi porosz központi tanács átmeneti
képviselője, Nagy-Berlinben mint kommunális munkástanács;
c) tartományi munkás végrehajtó tanácsok az egyes tartományok
minden egyes székhelyén;
d) kommunális munkástanácsok, paraszttanácsok minden városi és
vidéki községben;
plusz
aa) „munkástanácsok” minden nagyobb üzemben; a nagyvárosokban
összeálltak közgyűlésekké, melyeket a végrehajtótanácsok választottak és
kötelező irányvonalat és döntéseket határoztak meg nekik;
bb) „katonatanácsok” minden katonai formációnál, a katonai
egységeknek megfelelően tagolva illetve egyesítve. Képviselve voltak az
első Tanácskongresszuson, ahol hevesen követelték a Nemzetgyűlés
összehívását, de maguk számára kivívták katonai vezetői hatalomról
rendelkező hét ún. „Hamburgi pont” elismerését. Később, 1919 március
elején megrendeztek még egy saját „katonatanácsi birodalmi kongresszust”
is Berlinben, ami nem volt jelentős. Hamarosan meglehetősen gyorsan és
nyomtalanul tűntek el a régi hadsereg maradékának felszámolásával együtt.
Az első Tanácskongresszus 1918-ban (amit Däumig az „öngyilkosok
klubjának” nevezett) szinte teljesen kiengedte kezéből a politikai hatalmat.
A nemzetgyűlési választásokat 1919. január 19-re tűzte ki, a törvényhozóés
végrehajtóhatalmat addig is átengedte a népi megbízottak Tanácsának és
megválasztott egy olyan tényleg tehetetlen „Központi Tanácsot”, amely
hatásköre csak bizonyos kontrollfeladatokra terjedt ki, és amelyben se
kommunisták, se függetlenek nem voltak képviselve – ami következésképp
az USPD három népi megbízottjának visszalépéséhez is vezetett. Ez a
Központi Tanács, amely SPD-funkcionáriusokból állt Cohen-Reuß
elnökletével, még az 1919–20-as év fordulójáig tengette gyászos emlékű,
béna, erőtlen életét. Hatalmát ünnepélyesen átadta a birodalomnak a február
elején összeült birodalmi nemzetgyűlésen, majd március közepén ugyanígy
a porosz ülésező nemzetgyűlésnek, ennek ellenére továbbra sem szűnt meg
létezni, sőt még a II. Tanácskongresszust is egybehívta a tömegek
nyomására; 1919 októberében pedig még egy halovány kísérletet tett a III.
Tanácskongresszus egybehívására, de közben egyre inkább engedett
figyelmeztetéseinek, szorításainak, és saját akaratából a tanácsok szerepét
pusztán gazdasági feladatokra korlátozta azáltal, hogy munkaközösségi
„munkáskamarákat” hozott létre – amit azután az SPD-pártkongresszuson és
a weimari nemzetgyűlésen leszavaztak, de ma a szóban forgó
kormánytervezetekben, melyek a magasabb rendű gazdasági tanácsok,
kerületi gazdasági tanácsok, birodalmi gazdasági tanács felépítését
irányozzák elő, bizonyos módon újraéledtek. Emellett a Központi Tanács
mellett megmaradt az SPD, USPD, KPD-tagokból és demokratákból
(későbbiekben csak USPD és KPD-tagokból) álló forradalmi Nagyberlini
„Végrehajtótanács” is – Däumig, Müller stb. vezetésével. Ez a többékevésbé
illegális intézmény a Nagyberlini Munkás- és Katonatanácsok
közgyűlésére támaszkodott. 1919. november 6-án a Noske-csapatok kiűzték
a valamikor számára kiutalt kormányházból és a teljesen illegális munka
rövid periódusa után átköltözött a „Münzstraße”-ba, ahol „Tanácsközpontként”
működött tovább és mára összeolvadt „az UKPD szakszervezeti
központjával”.
III.
1919. január 2-án vonult be Noske Berlinbe, a 19-ei nemzetgyűlési választásokon
polgári többség lett! A nagy februári és márciusi általános sztrájkhullámok
következményeképp a szocializálás és a tanácsok kérdése mégis
egyaránt igen nagy jelentőségre tett szert. Ekkoriban a politikai újságokban
heves vitákra került sor „a tanácsrendszer és a parlamenti-demokratikus
rendszer” képviselői között, ahelyett, hogy megegyezést kerestek volna. Az
egyik fél (az akkori USPD nagy része, néhány SPD és egy-két demokrata)
az alkotmányban meg akarta kötni a tanácsok kezét, tehát a demokratikus
parlament mellett (mint fogyasztói kamara) még egy a tanácselv szerint
működő termelői kamarát (munka-kamarát) is életbe akartak léptetni; mások
pedig (például Dr. Laufenberg hamburgi kommunista) épp fordítva, azt
akarták, hogy a parlamentet mint a polgári érdekek képviselőjét korlátozni
kell a tanácsrendszerben; és még más különböző közvetítő álláspontok is
voltak. (Ezek közül néhány még ott kísért közöttünk és adott időben
biztosan újra fel fognak bukkanni.)
A politikai tanácsrendszernek mint a proletárdiktatúra kormányzati
formájának következetes hívei ekkoriban csak a KPD és az USPD azon
részéből kerültek ki, akik Däumig és a Munkástanács című folyóirat körül
csoportosultak. Ennek a forradalmi irányzatnak a hívei is sok engedményt
tettek a gyakorlatban azért, hogy legalább kommunális munkástanácsként
életben maradhassanak és közpénzekből tovább finanszírozhassák magukat.
Az ilyen kommunális munkástanácsok semmit sem használtak a forradalmi
tanácseszmének, hanem inkább egyfajta hitelrontást eredményeztek.
Nagystílű, tervszerű „illegális” munkát ezek a „politikai munkástanácsok”
már nem tudtak végezni, legfeljebb akkor álltak elő forradalmi követelések
szószólójaként, ha a politikai kilátások pillanatnyilag kedvezőnek tűntek, és
azután a süllyedő forradalmi barométerállásnál újra a háttérbe léptek.
Gyakorlati tevékenységük forradalmi szemszögből nézve meglehetősen
értéktelen volt; legtöbbször közvetítőszerepet játszottak a hatóságok és a
közönség között az élelmezési, fűtési és lakásügyekben, lefoglalások
alkalmával, sőt még a lakossági polgárőrség létrehozásában is segítettek. A
központi tanácsok vezetőitől származó figyelmeztetéseknek – miszerint
erről a forradalom számára nem gyümölcsöző, „pozitív” munkáról át kell
térni a tisztán forradalmi agitációra és a forradalmi akciók előkészítésére –
általában nem volt nagy hatása.
Az 1919. április 8-iki II. Tanácskongresszus ezen a folyamaton már
nem tudott változtatni, de nem is akart, mivel túlsúlyban voltak a
revizionista többségi szocialista, alapjában véve tehát tanácsellenes elemek a
forradalmi irányzatokkal szemben. Habár a Központi Tanács, mely már
januárban megpróbálta a kommunális munkástanácsokat a szabad
kommunális választójog bevezetése után leírni, egy határozat alapján
megbízást adott ki arra, hogy a kommunális munkástanácsokat ellenőrzési
hatóságként tartsák fenn. De a politikai tanácsok utolsó maradványai,
amelyek egy év alatt szinte mindenütt elveszítették szűkös hatáskörüket, a
legtöbb esetben úgy végzik, hogy már nem finanszírozzák őket tovább
közpénzekből. A pénzügyi kérdések nehézségein bukott meg a Központi
Tanácsnak az a gyenge kis próbálkozása is, amikor 1919 októberében még
egyszer kiírta a választásokat a III. Tanácskongresszusra.
A politikai tanácsmozgalom ezzel teljesen beolvadt a gazdasági
tanácsmozgalomba, különösen az üzemi tanácsokért folyó harcba. Ekkor a
„tiszta tanácsmozgalom” hívei (a baloldali USPD) még sokáig próbálkoztak
azzal, hogy az egymástól elszigetelt tanácsoknak a törvényhozás által
teremtett rendszerét szembeállítsa egy „forradalmi tanácsszervezettel”,1 és
hogy ez a tanácsszervezet nem csak a gazdasági, hanem a politikai tanácseszmét
is képviselje. A forradalmi proletariátus gazdasági és egyben
politikai osztályszervezetévé akarták tenni. De ennek a kísérletnek –
melyben a KPD már nem vett részt – csak átmenetileg és csak néhány
iparcentrumban (Nagy-Berlin, Közép-Németország, Rajna-vidék, Vesztfália)
volt gyakorlati jelentősége, és ma már elvetéltnek kell tekintenünk. De
ugyanígy csődöt mondott a KPD és a szélsőbaloldali csoportok arra irányuló
jó néhány kísérlete is, amikor a megfelelőnek tűnő politikai helyzetben
fölszólították a munkásságot – a párt- és szakszervezeti vezetők tudta nélkül
– a forradalmi politikai munkástanácsok újraválasztására.
Ma már „önálló tanácsmozgalom” nem létezik Németországban. A
politikai tanácsok teljesen eltűntek, a gazdaságiak is már csak legális
munkavállalói képviseletként (üzemi tanácsok) működnek, de ezek
szakszervezeti befolyás alatt állnak, többnyire pártparolák alapján választják
meg őket és gyakran tartósan pártokhoz tartozó „frakciókként” tartják őket
számon. Látszólag a parlamentarizmus, a párt- és szakszervezeti rendszer
teljes győzelmet aratott a forradalmi „tanácsrendszer” fölött, és már csak a
„föld alatt” parázslik a szenvedő tömegek tudatában a forradalom eszméje
mellett a vele elválaszthatatlan egységgé összeolvadt forradalmi tanácseszme.
A forradalom újjáéledésének napján ez is főnixként támad majd föl
újra hamvaiból.
* Amikor Korsch ezt a cikket írta (1920 decembere), már csatlakozott az USPD baloldali
szárnyával a VKPD-hez. Azokat az ideológiai mellékokokat vizsgálja, amelyek miatt „a tanácsok
intézményrendszere gyorsan szétesett”. Amikor Korsch az ideológiai tisztaság hiányát kritizálja,
mely még a „tanács-eszme legelhivatottabb képviselőinél” is előfordul, akkor mindenekelőtt Ernst
Däumigot és Richard Müllert érti ez alatt, akik a munkás- és katonatanácsok végrehajtótanácsához
tartoztak, és később a tanácseszme teoretikusaiként váltak ismertté. A „tanácseszme”
önállósulásának gondolatával szemben – különösen Däumignál – Korsch rámutat arra, hogy a
politikai tanácsok forradalmi értelemben sem nem öncélú létesítményei, sem nem céljai a
proletármozgalomnak, hanem „elválaszthatatlan egységben állva” a proletárforradalommal
teljesen egybeolvadnak azzal. Ez a cikk már csíráiban tartalmazza Korsch későbbi kritikáját a
tanácseszme önállósulását illetően. (In: Die Aktion. Neue Zeitung) (A későbbi kiadás
megjegyzése.)
1 Ez egy olyan szervezet, amely ipari csoportok és gazdasági kerületek szerinti, organikus
tagoltságú tanácsokból és kerületi funkcionáriusokból épül fel, és a párthoz illetve a szakszervezetekhez
való hovatartozás figyelembevétele nélkül csak forradalmiságuk számít.
