Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Karl Korsch, az anarchizmus marxista barátja

2013.12.03

A. R. Giles-Peters:

 

Karl Korsch, az anarchizmus marxista barátja*

                  

Karl Korsch (1886–1961), akit ma ismét felfedezett az “újbaloldal”, a baloldali kommunizmus egyik legfőbb teoretikusa volt. Az 1920-as évek marxizmusának három jelentős gondolkodója – Gramsci, Lukács és Korsch – közül egyszerre ő a legérdekesebb az anarchisták számára és – meggyőződésem szerint – a legkiválóbb is.

Az 1920-as években a marxisták egészen más nagyságrendben érdeklődtek az anarchizmus iránt, mint különben. Ennek az az oka, hogy az I. világháború után egy rövid időszakban a marxizmus olyan forradalmi elmélet volt, mint ami sem korábban Marx halála óta, sem azután nem (eltekintve az alapvetően a paraszti nacionalista forradalmak ideológiájaként való használatától). Abban a rövid időszakban az orosz forradalom gyűjtőpontként szolgált a vörös és a fekete minden árnyalatában feltűnő baloldali entellektüelek számára. Ezek az értelmiségiek csatlakoztak az anarchista munkásokhoz és a szindikalista gondolkodású szocialista munkásokhoz, hogy lerakják az új pártok szervezetének, a III. Internacionálénak az alapjait. Spanyolország kivételével az anarchista és a szindikalista szervezetek visszaszorultak eme új pártokkal szemben, amelyek hamarosan a bürokratikus államszocializmus szervezeteivé alakultak át, és a munkásmozgalom feletti ellenőrzés fenntartásában voltak érdekeltek. Az átalakulás közben az anarchisták, a szindikalisták és a baloldali szocialisták, akik hűek maradtak az orosz forradalom eredeti ígéretéhez, elszigetelődtek, kiszorították őket, a párt felsőbb szervei elzárták előlük a munkásosztályt, amely egyedüli fenntartója a forradalmi mozgalomnak. Karl Korsch ennek a folyamatnak volt az egyik áldozata.

Noha Antonio Gramsci a munkástanácsok támogatója volt, és a börtönben a szindikalisták nézeteihez került közel, mégsem vált a Komintern baloldali ellenzőjévé. Úgy tűnik, ennek elsősorban az volt az oka, hogy Olaszországban nem a forradalom volt a probléma, hanem a fasizmus elleni védekezés; másodsorban az, hogy Gramsci szemben állt a Bordiga-féle absztrakt baloldalisággal, és Bordiga a német ultrabaloldallal állt kapcsolatban; harmadsorban pedig a bebörtönzése elvágta őt a közvetlen veszélytől, elzárta őt a nemzetközi mozgalom megrázkódtatásaitól. Korsch és Lukács esete sokkal világosabb.

Lukács György egy marginális burzsoá csoport (a zsidó értelmiség) tagja volt egy félfeudális országban, Magyarországon. 1917-et megelőzően érdeklődése elsősorban az irodalomra terjedt ki, bár Szabó Ervin is hatással volt rá, a szintén értelmiségi Szabó szindikalizmusa pedig Georges Soreltől származott. Nem meglepő tehát, hogy forradalmárként kiindulási pontja utópikus és absztrakt ultrabaloldali volt. Később “jobbra” tolódott, szinte már szociáldemokrata pozícióba került (lásd Lukács 1929-es Blum-téziseit**), aminek egészen ésszerű magyarázata, hogy a feudalizmus 1945-ig fennmaradt Magyarországon. Másrészt a sztálinizmushoz való igazodását, még ha részlegesnek és “őszintétlennek” mondják is, nehéz megbocsátani.

Korsch ismeretei a munkásmozgalomról a háború végén Lukácsétól teljesen eltérő nagyságrendűek voltak. Számos egyetemen tanult közgazdaságtant, jogot, szociológiát és filozófiát, 1911-ben a jogtudomány doktora lett és Angliába ment, ahol csatlakozott a Fabiánus Társasághoz, és tanulmányozta a szindikalista és guildszocialista mozgalmakat. Már ekkor szemben állt a marxista orthodoxiával, amely a szocializmust a kapitalizmus államosítások általi tagadásaként definiálta, a szocializmus eljövetelét elkerülhetetlennek látta, és a marxizmust tiszta “tudománynak” tekintette, elválasztva azt a munkásmozgalom gyakorlatától. Az orthodoxiával való szembenállás Korsch figyelmét a fabiánusok ama felfogása felé fordította, amely az oktatáson keresztül próbálta felkészíteni a munkásokat a szocializmusra, másrészt a szindikalisták felé, akik hangsúlyozták, hogy a munkások tudatos aktivitását mind a forradalomhoz, mind egy szocialista gazdaság irányításához alapul szolgál. Legelső cikkeitől fogva hangsúlyozta a tudatosság szerepét a szocializmusért folyó küzdelemben, valamint kiemelte a munkásosztály öntevékenységének fontosságát. A háború után elképzeléseit továbbfejlesztette, kidolgozta a munkásellenőrzéssel társuló államosítás formáit.

Az 1914–18-as háború kezdetekor besorozták Korschot a német hadseregbe és a frontra vitték, de a háború ellen volt és – noha kétszer meg is sebesült –, maga sosem fogott fegyvert. Üdvözölte a háborúellenes szocialista mozgalom megalakulását, és a háború után csatlakozott a Független Szocialista Párthoz (USPD). Továbbra is szemben állva az “orthodox” és “revizionista” marxizmussal, akkoriban úgy gondolta, hogy egy harmadik áramlat, a “praktikus szocializmus” alakul majd, amelyet Rosa Luxemburg és Lenin képvisel. Ennek az irányzatnak a számára az átmenet a szocializmusba egy “tudatos emberi cselekedet” volt. Korsch 1924-re eléggé leninista lett ahhoz, hogy a forradalmi cselekvést a forradalmi tömegpárt cselekvésének tekintse, de párt létét továbbra is egy olyan szándék kifejeződésének tartotta, amely arra irányul, hogy a munkástanácsok közvetlen demokráciájának véget vessen.

Bár az USPD többségével együtt a kommunista párthoz (KPD) csatlakozott, a Moszkva által szabott 21 pontos belépési feltétel ellen érvelt, különösen ellenezte a párhuzamos illegális szervezet létrehozásának szükségességét, amely szerinte kikerül a pártbeli tömegek ellenőrzése alól.

Fenntartásai ellenére hamarosan a KPD egyik vezetőjévé vált. A pártlap szerkesztője és a Reichstag képviselője lett. Mindezt elméleti kiválóságának köszönhette. Noha mindig is visszautasította a szociáldemokrata “marxizmust”, jogi tanulmányai során oda lyukadt ki, hogy a társadalmat és a gazdaságot a jogi rendszer alapjának tekintse, és a marxizmusnak az orthodoxia alóli rövid felszabadulása során a korábbi filozófiai, szociológiai és közgazdaságtani tanulmányai jó szolgálatot tettek neki. De ez a helyzet hamar megváltozott. 1923 után nyilvánvalóan a KPD balszárnyához tartozott. 1924-ben az 1923-as “Marxizmus és filozófia” c. könyvét elítélték a Kommunista Internacionálé végrehajtó tanácskozásán. 1925-ben eltávolították szerkesztői pozíciójából, és 1926-ban pedig kizárták a KPD-ből. Mattickhoz hasonlóan Korsch is mindig kritikus szemmel fordult a feltörekvő orosz állam felé, de az orosz forradalom korai periódusában, amikor a reakció erői még mind felsorakoztak ellene, úgy hitte, egy forradalmárnak mellette a helye. Továbbá noha az orosz forradalom kapitalista jellegűnek bizonyult, azaz az elmaradott Oroszországban a tőke és a proletariátus megteremtését tűzte ki feladatul, az továbbra is rendelkezett bizonyos forradalmi jelentőséggel, amennyiben a világrend hasadása kiterjeszthető lett volna nyugati irányban Németországra is. Mihelyt Oroszország szívélyes viszonyt hozott létre Németországgal és más kapitalista hatalmakkal, és a Kommunista Internacionálé a nemzeti célok külföldi eszközévé változott, egy forradalmárnak szakítania kellett Oroszországgal. 1926-ban csatlakozott az “Elszánt Baloldal” nevű ultrabaloldali csoporthoz, amely szemben állt az új orosz bürokráciával és német szövetségesével, a KPD-vel. Még korábban felvette a kapcsolatot az orosz párton belüli, Tyimofej Szapronov-féle “Demokratikus Centralizmus csoporttal”, amely úgy gondolta, hogy az orosz proletariátusnak szakítania kell a bolsevikokkal. (Korsch álláspontja ebben a kérdésben megtalálható Paul Mattick 1963-as francia nyelvű cikkében. Egészen hasonlókat fejt ki Guy Debord “A spektákulum társadalma” c. könyvének* “A proletariátus mint szubjektum és reprezentáció” fejezetében.)

Sajnálatos módon Korschnak a bolsevizmusról szóló politikai cikkei még nem érhetők el angol nyelven. Másfelől viszont rendelkezünk a legtöbb marxista elméletről szóló cikkével, és ezek világossá teszik, miért következett be a szakítás. Az 1923-as “Marxizmus és filozófia” c. munkájában Korsch jogot formált arra, hogy megkísérelje “helyreállítani” a helyes marxi álláspontot ebben a kérdésben – ugyanolyan módon és ugyanolyan forradalmi célok érdekében, miként Lenin az “Állam és forradalom”-ban az állam kérdésében helyreállította a marxista álláspontot. (Ezt a brosúrát más bolsevikok “anarchistának” bélyegezték.) Valójában  azt csinálta, hogy megmutatta, miként vált a munkásmozgalom ideológiájává a marxizmus: Korsch számára sem az 1848-at megelőző “filozófiai” formájában, sem az 1848 utáni “tudományos” formájában nem volt sem tudomány, sem filozófia. Vagy a proletariátus forradalmi gyakorlatának elméleti öntudata volt, vagy egy “marxista” ideológia, amely nem kötődött a gyakorlathoz, vagy – rejtve – egy ellenforradalmi gyakorlat. Mindezt a Kautsky-féle orthodox marxizmus elleni erőszakos támadás kontextusába helyezte, és így – mondja Korsch – a II. Internacionáléval szemben a III. Internacionálé pártjára került. Kimondva ezeket a dolgokat Korsch rátaposott az összes nagy becsben tartott marxista orthodoxiára, a németre és az oroszra, a szociáldemokratára és a bolsevikra egyaránt.

1930-ban, amikor Korsch visszatért a problémára, hogy egy ellen-kritikát írjon, világos volt számára, ami történt. Nem tudhatta, hogy a felemelkedő, Kautskyra és Plehanovra alapozott marxista-leninista orthodoxiától való elhajlás “bűnébe” esett. Így az oroszok számára létezett egy materialista marxista filozófia (Lenin “Materializmus és empíriokriticizmus” c. művében adva), és egy marxista tudomány, amelyet – Kautskyt követve – a proletariátusnak kívülről vittek be burzsoá értelmiségiek (miként azt Lenin a “Mi a teendő?”-ben kifejti). Ezért amit Korsch kigondolt, a marxizmus új, harmadik áramlata, az csak egy új ideológiai változata volt a régi marxista orthodoxiának. A bolsevizmus sajátos vonásai csupán azoknak a sajátos céloknak a tükröződései voltak, amelyeket az elmaradott Oroszországban az ideológiának végre kellett hajtania. A kommunista elmélet ideologikus természetének felfedezése és a teljes forradalmi munkásmozgalom összeomlása az ellenforradalommal szemben maga után vonta a marxizmus újraértékelését.

Korsch számára a marxista elmélet a létező forradalmi mozgalom általános kifejeződése volt. Az ellenforradalmi időszakokban a marxizmus továbbfejleszthető tudományos tartalma mentén, de ha a marxizmus tiszta tudományként, a proletármozgalomtól elvágva fejlődik, akkor az ideológiává válás felé tart. Ezért Korsch számára az elmélet és a gyakorlat közötti kapcsolat nem olyan dolog volt, aminek a tudomány alkalmazására lenne szüksége, hanem egyszerűen azt jelentette, hogy az elmélet a gyakorlati forradalmi mozgalom tudatának kifejezése. A kapcsolat helyreállításához szükség van egy létező proletár forradalmi mozgalomra, és arra, hogy a marxizmust megtisztítsák az összes ideologikus és burzsoá elemétől. Az egyedüli mozgalom, amely az 1930-as évek Európájában megfelelt ennek a leírásnak, a spanyol anarchista mozgalom volt, és így Korsch, miközben tovább folytatta munkáját a marxista elmélet területén, Bakunyint és az anarchista mozgalmat is tanulmányozta.

1923-as művében Korsch azt állította, hogy a korai marxizmus a burzsoázia forradalmi elméletének a folytatása egy új kontextusban, főként a német idealizmus tradíciójának megfelelően. Az 1930-as “Értekezés Hegelről és a forradalomról” -ban visszatért ehhez a kérdéshez, és mind a hegeli, mind a marxi elméletet újraértékelte. A hegeli filozófia nem csupán a burzsoázia forradalmi elmélete volt: a burzsoá forradalom utolsó fázisának volt a filozófiája, és így egyben a restauráció filozófiája is volt. Ezért a dialektikus módszer nem az a tisztán forradalmi elv, amit a marxisták elképzeltek. Ezért a proletárforradalom “materializált” dialektikára épülő elméletének létrehozása is csak egy átmeneti fázisa a munkásmozgalomnak A marxizmus nem egy független proletárforradalom elmélete, hanem a burzsoá forradalomból kifejlődő proletárforradalom elmélete. Ez az elmélet látni hagyja származását: még mindig beszennyezi a burzsoá forradalom elmélete – vagyis kimondhatjuk: a jakobinizmus. Mindez azt jelenti, hogy a marxista politika továbbra is a burzsoá politika pályáján mozog. Amint 1950-ben a “Tíz tézis a mai marxizmusról” -ban Korsch félreértés nélkül kifejtette, a marxizmus fenntartás nélkül tapad a burzsoá forradalom politikai formáihoz. A burzsoá politikával való szakítást csak az anarchista és a szindikalista mozgalmak vitték végbe a politikával való szakítás formájában. 

 

 

Csak ezek a mozgalmak voltak továbbra is forradalmiak a gyakorlatban. Korsch számára az adta meg a jelentőségüket, hogy fenntartották az osztályszolidaritás eszményét az azonnali anyagi érdekek fölött, miközben mindenhol máshol feláldozták, és a munkásosztály közvetlen akciók elvében kifejezett saját aktivitását tekintették alapjuknak. 

 

Amikor 1936-ban kitört a spanyol polgárháború, Korsch támogatta a CNT militánsainak kísérletét arra, hogy bevezessék a munkásönigazgatást, szemben a jobboldali szocialisták, a sztálinisták és a burzsoá republikánusok által képviselt politikai irányvonallal. Az orthodox marxista álláspont ellenfelének szindikalistává fejlődése párhuzamosan zajlott a marxizmus újraértelmezésével. 

 

 

Bár Korsch marxista maradt, nézőpontja egyre inkább kritikus lett. 1960-ra teljesen elutasította a marxizmust mint a proletárforradalom egyedüli elméletét, és Marxot csak egynek tartotta a szocialista munkásmozgalom számos előfutára, megalapozója és továbbfejlesztője között. 1961-ben egy Bakunyinról szóló tanulmányon dolgozott. Úgy hitte, a modern burzsoá korszakban a forradalmi attitűd alapja egy olyan etika lehetne, amelyet Marx “anarchistaként” utasított volna el. 1950-es keletkezésű “Tíz tézis”-ében a marxizmust amiatt bírálta, mert az túlbecsüli az államot mint a társadalmi forradalom eszközét, a szocializmus két fázisának elméletét pedig azért, mert a munkásosztály valódi felszabadulását a meghatározatlan jövőbe helyezi. Vagyis nyíltan elutasította a marxizmus olyan elemeit, amelyek megkülönböztetik azt az anarchizmustól. 

 

Korsch életműve egyszerre kifejtése és kritikája a marxizmusnak – egy az anarchizmushoz közeli politikai pozícióból. Noha a marxizmus, mint azt Korsch megmutatta, nem szükséges egy modern forradalmi mozgalom számára, Korsch marxizmusának tanulmányozása hozzájárul ahhoz, hogy a klasszikus munkásmozgalom örökségének legjobb részeit megőrizhessük.


Vajda Mihály:

 

Karl Korsch: Marxismus und Philosophie

  

Mindazokban, akik a marxista filozó­fiát az elmúlt évtizedekben általánosan el­fogadottá vált és hivatalos állásponttá lett ún. “terjedelmi” felfogással azonosít­ják – mely szerint a marxista filozófia nem más, mint a valóság legáltalánosabb törvényszerűségeinek tudománya –, az ettől az állásponttól eltérő, a filozófia funkcióját másképpen értelmező felfogások úgy tűnhetnek fel, mint a marxista filo­zófiát, annak lényegét támadó elgondolá­sok. Ez a látszat azonban csak abban az esetben jöhet létre, illetve szilárdulhat előítéletté, ha nem tisztázzuk azokat a történelmi körülményeket, melyek között a “terjedelmi” felfogás létrejött, s a tör­ténelmi dokumentumokra utalva “nem mutatjuk meg azt, hogy a hivatalossá lett álláspont a lenini korszakban nem hogy nem volt magátólértetődőség a kommu­nista teoretikusok szemében, hanem mai formájában még tulajdonképpen nem is létezett.

 

Korsch “Marxizmus és filozófiá”-ja, ha nem is a legfontosabb dokumentuma an­nak az irányzatnak, amelyik mind a revi­zionizmussal és a II. Internacionálé ún. ortodox marxizmusával, mind pedig a kialakulóban levő “terjedelmi” felfogással szemben a marxista filozófia aktivitás-mozzanatára, elmélet és gyakorlat egysé­gére helyezi a súlyt (Gramsci és Lukács munkáit elméletileg mindenképpen je­lentősebbeknek kell tekintenünk), mégis talán legkarakterisztikusabb és legközért­hetőbb formában fogalmazza meg azokat a legfőbb vitaproblémákat, amelyekben az első világháborút követő évek forradalmi fellendülésének, mindenekelőtt természe­tesen az Októberi Forradalomnak a gya­korlati tapasztalatait általánosítva, ez az irányzat szembeszegül az ún. “Marx-or­todoxiával” (Mehring, Kautsky stb.) és egyben mindazokkal, akik a forradalmi proletármozgalom számára bármiféle fi­lozófiai álláspont szükségességét vagy relevanciáját tagadják. Korsch munkája ugyanis a vita szempontjából legalapve­tőbb kérdésre koncentrál: arra a kérdésre; mi a viszony a proletárforradalom gyakorla­ta és a marxista filozófia között.

Korsch kiindulópontja a mozgalom kora­beli teoretikusainak, de egyben a korabeli polgári “marxológusok” azon álláspontjá­nak kritikája, mely szerint a marxizmus elmélete nemhogy nem épül egy meg­határozott filozófiai álláspontra, hanem egyenesen mindenféle filozófia tagadását jelenti. E tekintetben a korszak teoretikusai közül főként azok képeztek kivételt, akik – legtöbbször éppen mert nem tekintették magukat ortodox marxisták­nak –, a marxizmusnak ezt az állítólagos filozófiamentességét megszüntetni kíván­ván, a marxista materialista történelem­felfogást valamiféle polgári filozófiai állás-ponttal kívánták megalapozni, legyen az a kantianizmus vagy a machizmus (a kan­tiánus “marxizmus” mindenekelőtt az ausztromarxisták között volt divatos, legjelentősebb képviselője Max Adler, a machista “marxizmus” pedig – mint Lenin “Empíriokriticizmus”-ából ismere­tes – elsősorban az oroszoknál). Korsch világosan látja, hogy mindenekelőtt a marxizmus balszárnyán (Leninnél és Luxemburgnál) jelenik meg az a felisme-rés, hogy a marxizmus nem jelenti a filo­zófia tagadását általában, hanem csak a polgári filozófia tagadását, de az utóbbit mindenképpen. Hogy a marxista elmélet­nek bármiféle polgári filozófiára történő alapozása hová vezet, azt éppen Leninre hivatkozva állapítja meg, a machista
“marxisták” vonatkozásában: “Azt az utat, amelyre a machista-marxizmus a maga követőit szükségképpen el kell hogy vezesse (és legtöbbjüket azóta már el is vezette), Lenin már 1908-ban világosan kimutatta az empíriokriticizmussal foly­tatott vitájában.” (77) Hogy ez a fel­ismerés a balszárnyon jelenik meg, azt Korsch nem tekinti véletlennek. A mar­xizmus filozófiai tartalmának, mondani­valójának az elhomályosítását ui. egy­értelműen magának a gyakorlati mozga­lomnak a reformizmusával, a forradalmi célkitűzésektől való elfordulásával hozza összefüggésbe. Álláspontja szerint a va­lóban forradalmi elmélet, a valóban for­radalmi filozófia csak a valóságos forra­dalmi mozgalom részeként, mozzanataként létezhet, amint keletkezését is a forra­dalmi munkásmozgalom keletkezéséből kell levezetnünk: “A marxista elmélet keletkezése hegeli–marxi nyelven szólva, csak a valóságos proletár osztálymozga­lom keletkezésének »másik oldala«; csak a két oldal együttesen képezi a történelmi folyamat totalitását.” (87.)

Mindebben Korschnak véleményem sze­rint igaza van, ennek ellenére problema­tikusnak tekintem a marxizmus fejlődé­sének azt a korszakolását, amelyet, állí­tólag éppen a munkásmozgalom gyakorlati fejlődésére alapozottan, brosúrájában nyújt. Az első korszakot az 1848-as for­radalmi hullám lezárulásával, illetve en­nek teoretikus általánosításával (Marx: “Louis Bonaparte brumaire 18-ája”) zár­ja. A második korszak a forradalmi mun­kásmozgalomnak a századfordulón be­következő új fellendülésével fejeződik be, hogy átadja helyét annak a korszaknak, amelyik még brosúrájának megírásakor (1923) is tart. Minthogy szerinte valóban forradalmi elmélet csak mint a valóságos forradalmi gyakorlat része lehetséges, a múlt század második felének forradalmi apály-korszakában magának a marxi–engelsi elméletnek is át kellett alakulnia (l. 99.), ami azonban akkori álláspontja szerint nem jelenti azt, hogy maga a klasszikusok által képviselt elmélet megszűnt volna forradalmi elmélet lenni: “Marx és Engels marxizmusa a maga továbbfejlesztett megjelenési formájában – mint tudományos szocializmus – is megmarad átfogó egésznek, a társadalmi forradalom elméletének. A változás csak abban áll, hogy a későbbi fázisban ezen egésznek a különböző alkotóelemei – az ökonómia, a politika és az ideológia –, a tudományos elmélet és a társadalmi praxis, távolabbra kerülnek egymástól.” (100.) Ha Korsch következetesen ragaszkodnék elmélet és gyakorlat – mint később látni fogjuk – mereven értelmezett egységéhez, akkor 1848-cal radikális fordulatot kellene tételeznie magának a marxi elméletnek a fejlődésé­ben is. A brosúra megírásakor azonban még azt állítja, hogy csak Marx és Engels követőinél megy végbe az a folya­mat, amelynek során a tudományos szocializmus tisztán tudományos elméletek összességévé válik, anélkül, hogy közvet­len kapcsolatban lenne az osztályharc politikai vagy bármely más formájával (l. 101.). Korsch igen meggyőzően bírálja a marxista elmélet ilyen megjelenési for­máit, azt, ahogyan a II. Internacionálé marxista teoretikusainál mind az elmélet, mind a marxizmus politikai gyakorlata “értékmentessé”, objektívvé lesz; ahogyan elválik egymástól a marxizmus tudomá­nyos igazságának felismerése és annak gya­korlati alkalmazása; ahogyan megbomlik objektum és szubjektum materialista dia­lektikus azonossága, melynek eredménye­ként ez a “marxizmus” nemhogy a Marx előtti, hanem a német klasszikus idealiz­mus előtti szintre esik vissza (l. Hilferding-kritika, 101–102). Tökéletesen helyesen mutat rá Korsch arra, hogy míg a revizio­nistáknál (Bernstein és követői) a marxi elmélet forradalmiságáról való lemondás közvetlenül megfelel gyakorlati politiká­juknak, addig az ún. “ortodoxoknál” a forradalmi elmélet transzcendens tudo­mányos-objektív igazsággá alakulása felel meg annak, ahogyan politikai gyakorla­tukban maga a forradalmi átalakulás transzcendens jövővé lett.

A harmadik korszak fejlődését úgy jellemzi, mint visszatérést a marxizmus eredeti forradalmiságához, és egyben tar­talmának valóságos továbbfejlesztését (l. 110.). Ez a visszatérés-továbbfejlesztés egyszersmind azt is jelenti – s ez képezi brosúrája alapvető mondanivalóját –, hogy helyesen értelmezzük a marxizmus­nak a filozófiához való viszonyát. Marxnak és Engelsnek a filozófiát tagadó nézeteit (tettek ilyen értelmű kijelentéseket mind­két korszakukban, az letagadhatatlan) nem értelmezhetjük úgy, hogy közömbösek lettek volna a filozófiai állásponttal szem­ben. “Háromfélék az okok, amiért a filo­zófiai álláspont meghaladásáról beszél­hetünk: 1. az az elméleti álláspont, amely­re Marx helyezkedett, nem csupán egy­oldalú ellentétben áll minden eddigi német filozófia konzekvenciáival, hanem min­denoldalú ellentétben annak előfeltevései­vel. ... ; 2. nem pusztán a filozófiával áll ellentétben, amelyik csak a feje, eszmei kiegészülése a fennálló világnak, hanem ezen világ totalitásával; 3. mindenekelőtt azonban ez az ellentét nem pusztán el­méleti, hanem gyakorlati-tevékeny.” (114.) A filozófia tagadása tehát semmiképpen sem a pusztán ideológiaként (hamis tudat­ként) létező filozófia tagadása valamiféle tisztán tudományos, “objektív” tudat javára, hanem minden eddigi filozófia (idealizmus és materializmus) előfeltevései­nek (polgári társadalom és ennek meg­felelően az elvont egyén) és a filozófia pusztán magyarázó attitűdjének a tagadá­sa a világot megváltoztató proletárforra­dalmiság javára. “A valóságos ellentét Marx tudományos szocializmusa és vala­mennyi polgári filozófia és tudomány kö­zött egyedül azon alapszik, hogy ez a tudományos szocializmus egy forradalmi folyamatnak az elméleti kifejeződése, ame­lyik ezeknek a polgári filozófiáknak és tudományoknak a teljes megszüntetésével, egyszersmind azonban azoknak az anyagi viszonyoknak a megszüntetésével is fog végződni, amelyek ezekben a filozófiák­ban és tudományokban találták meg a maguk ideológiai kifejeződését.” (109.)

A marxizmusnak a filozófiához való ilyen viszonya következik a tudat és a lét viszonyára vonatkozó, minden eddigi idea­lizmus és materializmus kiindulópontját tagadó álláspontjából, abból, hogy a marxizmus számára a tudat (a mindenna­pi, a tudományos és a filozófiai tudat egyaránt) sem nem üres elmeszülemény, sem nem valamiféle önállótlan puszta “visszatükrözése” a tulajdonképpen egye­dül valóságos anyagi fejlődésfolyamatok­nak. A tudat – a tudományos és a filo­zófiai tudat is – reális alkotóeleme a fenn­álló valóságnak. A klasszikus polgári poli­tikai gazdaságtan és a polgári filozófia a polgári társadalom funkcionálásának éppúgy mozzanatát alkotja, mint az érint­kezési (tulajdon-) viszonyok, és mint a felépítmény olyan materiális elemei, mint az állam és a többi intézmények. “A marxi–engelsi materializmus nem absztrakt-na­turalisztikus, hanem dialektikus és ezért egyedüli tudományos módszere számára mind a tudomány előtti és tudományon kívüli, mind pedig a tudományos tudat a természeti és mindenekelőtt a történelmi és társadalmi világgal nem pusztán önálló­an szembenáll, hanem mint reális, valósá­gos, »bár szellemi-ideális« része ennek a természeti és történelmi-társadalmi világ­nak, bennerejlik magában ebben a világ­ban.” (131.)

A történelmi-társadalmi tudatnak ez az értelmezése teszi csak érthetővé elmélet és gyakorlat egységét a marxizmusban; minthogy egy meghatározott történelmi-társadalmi formáció tudata része magának ennek a formációnak, a fennálló valóságos­nak a forradalmi átalakítása csak az el­méleti és gyakorlati oldal teljes egységében mehet végbe. Az emberek közötti anyagi viszonyok átalakítása egyben – és az előbbitől elválaszthatatlanul – a társa­dalom tudatának átalakítását is kell, hogy jelentse. Teljesen hibás értelmezése Marx elgondolásainak, “ha azt gondolják, hogy ... a gyakorlati kritika egyszerűen az elméleti helyére lép. Nem az »emberi gyakorlatban« egyedül, hanem csak »az em­beri gyakorlatban és e gyakorlat meg­értésében« rejlik a dialektikus materia­lista Marx számára a racionális megoldása mindazoknak a misztériumoknak, melyek »az elméletet miszticizmusra indítják«.” (132–133.) Ilyen módon az ideológia kritikája éppen úgy, mint a politikai gaz­daságtan bírálata (a kettő Marxnál egy­séget alkot; nem igaz az, hogy míg az ifjú Marx számára az ideológia filozófiai kriti­kája, addig a késői Marx számára a politikai gazdaságtan kritikája képezte az elméleti feladatot! Gondoljuk meg, hogy ezt Korsch a “Gazdasági-filozófiai kézira­tok” nem-ismeretében állapította meg!) (l. 140.), nem olyan önállá elméleti feladat, amelyik pusztán elősegíti kibontakozni a proletár osztályharc gyakorlati folyama­tát, hanem magának ennek a folyamatnak egyik legfontosabb alkotóeleme.

Maga a “Marxizmus és filozófia” lényegében az eddig ismertetett gondolatmenetet tartalmazza, a húszas évek azon marxista filozófiai irányzatának közös alapgondolatát, amelyet Gramsci nyomán a “gyakorlat filozófiájának” nevezhetünk. A marxi filozófiának ez az értelmezése, amely a lenini politikai gyakorlat teoretikus megfogalmazásának tekinthető, nemcsak a II. Internacionálé, filozófiaellenes, szcientikus teoretikus álláspontjának mond el­lent, hanem a kommunista mozgalomban a húszas évek végétől–harmincas évek elejétől fokozatosan egyeduralkodóvá váló filozófiai álláspontnak is, annak az állás­pontnak, melynek első átfogóbb jellegű teoretikus igényű megfogalmazása Buha­rin “Történelmi materializmus”-a.

Mindazok, akik a ma folyó filozófiai vitákban a Buharin ihlette Sztálin-féle “terjedelmi” felfogással szemben a “gya­korlat filozófiájának” álláspontjára helyez­kednek – magam is ezek közé tartozom –, Korsch “Marxizmus és filozófiá”-jának fenti alapgondolatát elfogadják, ha tuda­tában vannak is annak, hogy e mű számos alapvetően fontos, és semmiképpen sem pusztán részletkérdésnek tekinthető mo­mentumot nyitva hagy, s nemcsak nyitva hagy, hanem már – ha igen kevéssé hatá­rozott formában is – jelzi is olyan meg­oldásukat, amellyel a “gyakorlat filozó­fiájának” hívei közül távolról sem min­denki ért egyet. A magam részéről ugyan hibásnak tartom, pontosabban nem foga­dom el azt a kritikai vonalat, amelyen a terjedelmi felfogás hívei – lényegében a szociáldemokrata kritikával egybehang­zóan – Korsch brosúráját bírálták, szá­mos vonatkozásban azonban elhibázott­nak tartom azt az álláspontot is, amelyről Korsch a recenzióm tárgyát képező kötet­ben is közölt “A »Marxizmus és filozófia« problémájának jelenlegi állása” című – ere­detileg a “Marxizmus és filozófia” második német kiadásának bevezetéseként (1929) megjelent – írásában a kritikákat el­utasítja. Igaz, az utóbbi írásról teljesen jogosulatlan lenne azt állítani, hogy ellent­mond a “Marxizmus és filozófiá”-nak. De a brosúra egy – a következőkben még elemzendő – problematikus mozzana­tának vonalán halad tovább.

E problematikus mozzanat nem abban rejlik, hogy Korsch nem fogadta el többé kritikátlanul sem a késői Engels munkásságát, sem Lenin “Materializ­mus és empíriokriticizmus”-át. Hiszen letagadhatatlan tény, hogy mindkettő­jüknél – kifejezetten filozófiai műveik­ben – jelentkezik egy olyan filozófia­koncepció, amelyre a terjedelmi felfogás hívei jogosultan hivatkoznak, jelentkezik a dialektikának a valóság egészére (tehát a természetre is) történő kiterjesztése, s ezzel összhangban elmélet és gyakorlat viszonyának a fentiekben vázoltaktól el­térő értelmezése. Ha a ,,gyakorlat filozó­fiájának” szellemében értelmezzük a marxi materialista dialektikát, az elkerülhetet­lenül azzal a következménnyel jár, hogy el kell fogadjuk a “Materializmus és empírio­kriticizmus”-ban képviselt lenini állás­pontot illetően Korsch megállapítását; mely szerint “ők (mármint a »Materia­lizmus és empíriokriticizmus« Leninje és az őt követő »Marx-ortodoxia« – V. M.) azon elképzeléseik­ben, amely az elmélet és a gyakorlat viszonyát mind általában, mind pedig különösen magában a forra­dalmi mozgalomban illeti, a marxi mate­rialista dialektikus felfogástól minden te­kintetben visszatérnek az igazságot fel­táró tiszta teória és azon tiszta praxis teljes egészében absztrakt szembeállításához, amelyik a végül is megtalált igazságokat a valóságra alkalmazza.”(62.) Nem tekint­hető alaptalannak az a megállapítása sem, mely szerint e felfogás számára a hegeli idealista dialektikának a talpra állítása végső soron abba a terminológiai átalakí­tásba torkollik, amelyik a hegeli abszolút szellem helyére az anyagot állítja mint abszolútumot, amikor ugyanis az egyedüli szubjektumként értelmezett individuumot állítja szembe “ismeretelméletileg” a szá­mára “tudatától függetlenül adott” való­sággal (az anyaggal), s fel sem veti – fi­lozófiai szinten – hogy az ember “valósá­ga” nem tőle független, hanem saját tevé­kenységének eredménye. (Már itt jelezni szeretném: Leninre ez csak az “Empírio­kriticizmus”-ban tárgyalt filozófiai prob­lémákat illetően áll, politikai–szocioló­giai elmélete, főként pedig forradalmi praxisa az alapvető marxi filozófiai gondolatok XX. századi továbbvitelét-továbbfejlesztését képviseli, mely nél­kül a Gramsci–Lukács–Korsch-féle filo­zófia-koncepció soha nem is jöhetett volna létre.) E felfogás filozófiailag tehát vissza­esést jelent a Marx előtti materializmus álláspontjára. (A kizárólag e felfogás egy­oldalúságaira építő sztálini koncepcióban ez már egyértelműen világossá vált, ami­kor a dialektikus materializmus a materia­lista elmélet és a dialektikus módszer ek­lektikus egységévé lett, melynek a törté­nelmi materializmus csupán a társadalom­ra való “alkalmazását” jelenti.)

 

Korsch koncepciójának elméletileg prob­lematikus volta abban rejlik, hogy minden­féle abszolútum teljesen jogosult tagadása nála a valóságos történelmi kontinuitás megszakadását eredményezi. Verbálisan kísérletet tesz ugyan arra, hogy magát a történelmet mint szubsztancialitást meg­ragadja: “Hegel idealista dialektikájának marxi–engelsi materialista talpra állítása ... csak abban állt, hogy ezt a hegeli dialektikát végső misztifikáló burkától megszabadították, az »eszme dialektikus önmozgásában« a benne rejlő valóságos történelmi mozgalmat feltárták, és ezt a forradalmi történelmi mozgalmat az egyet­len még fennmaradt »abszolútként« prok­lamálták.” (61.) Csakhogy a valóságos történelmi mozgalom “lényege” Korschnál a mindenkori konkrét empirikus mozgal­mak “létével” azonosul – már a “Marxiz­mus és filozófiá”-ban is. Minthogy hiány­zik nála az “emberi lényeg” történelmi-dialektikus marxi fogalma, s ennek meg­felelően hiányzik az emberi lényegi erők történelmi objektivációs folyamatának a megragadása, a történelmi folyamat egy­mást követő, de egymással organikus kap­csolatban nem álló forradalmi fellendülések és apályok láncolatává válik, ahol is az emberiség mindenkori előremutató történel­mi tudatát és öntudatát a mindenkori konkrét-empirikus mozgalom tudatával és öntudatával azonosítja.

Ennek megfelelően azokban a történelmi periódusokban, ahol a valóságos forradal­mi mozgalom hiányzik, abszurdnak tűnik számára bármiféle forradalmi elmélet lé­tezése is, pontosabban minden olyan el­méletet, amelyik a forradalom apálykor­szakaiban a fennálló ideális tagadását kép­viseli, hamis tudatnak, üres ideológiának, a fennállóval szembeállított metafizikus legyen-nek tekint: “Egy olyan felfogás, amely az elméletnek a valóságos mozgal­mon kívül önálló egzisztenciát. kívánna tu­lajdonítani, magától értetődően nem lenne sem materialista, de még hegeli-dialektikus sem; egyszerű–idealista metafizika len­ne.” (99.)

Itt Marxnak azt az alapvető jelentósé megállapítását, hogy “kritikánkat a valóságos harcokhoz kapcsoljuk ... Mi csak megmutatjuk neki (mármint a világnak – V. M.), hogy voltaképpen miért is har­col...”, Korsch úgy interpretálja, mintha Marxnál a mozgalom lényegi tudata puszta megfogalmazása, teoretikus formába öntése lenne az adott mozgalom empirikus tudatá­nak, nem pedig a spontán mozgalom ösz­tönös lázadásának a nembeliség szintjére való emelése. Ezzel azonban lét és tudat marxi dialektikájának, ugyanolyan jel­legű – bár más előjelű – megszüntetése következik be, mint az “ortodoxoknál”. Ha egyetértően ismertettem is a “Marxiz­mus és filozófiá”-nak azt az alapgondo­latát, melyet Korsch a II. Internacionálé teoretikusaival szemben kiemel, azt ugyan­is, hogy egy meghatározott társadalmi formáció tudata nem puszta reflexe, visszatükrözése a formáció anyagi alap­zatának, hanem maga is reális mozzanatát képezi annak, most rá kell mutatnom már magának az eredeti korschi megfogalma­zásnak a gyengeségére is.

Korschnál egy adott társadalomban az emberek gyakorlati-materiális érintkezési viszonyai, az ezeknek megfelelő intézmé­nyek és tudat olyan zárt egységet képez­nek, amelynek mozzanatai kizárólag egy­másra vonatkoztatottak és ennélfogva sem­miféle reális fogódzót nem nyújtanak transzcenzusukra, a rajtuk való túllépésre. Korsch úgy látja, hogy az emberi törté­nelem pusztán egymás után következő, a maguk tudatát tekintve is zárt formációk láncolata. Nem látja azt, hogy a történe­lem során az emberiség képességeinek és szükségleteinek objektivációiban – ha az “előtörténetben” elidegenedett for­mában is – fokozatosan egyre újabb és újabb lényegi erőket bontakoztat ki, s ennek következtében nem látja azt sem – ami problémánk szempontjából alapvető jelentőségű –, hogy a legkülön­bözőbb ideális objektivációk (így a művé­szet, a filozófia, az erkölcs, de még a val­lás is) olyan értékek hordozóivá válhattak és váltak is, melyeknek keletkezése el­választhatatlan ugyan az emberiség vala­melyik reális történelmi korszakától, de a maguk korhoz kötött formájában is az embe­riség tudatának és öntudatának a kontinuitá­sát hordozzák. Nála az ideális momentum mindig csak egy fennálló társadalmi tota­litás (társadalmi forma vagy társadalmi mozgalom) funkcionálásának részmomen­tuma, nem tartalmazza azt a “többletet”, amelyik a társadalmi formák és az azokat tagadó mozgalmak diszkontinuus sorában a kontinuitást képviseli. “Az ökonómiai, politikai, jogi képzetek ... a maguk külö­nös módján a polgári társadalom egészét fejezik ki. És éppúgy ezt teszi a művészet, a vallás és a filozófia.” (135.) Vagy: a marxista kritika “a legbensőbb össze­függésben áll a munkásosztálynak azzal a gyakorlati felszabadulási küzdelmével, melynek puszta teoretikus kifejeződése­ként fogja fel és jelöli meg magát”. (139.)

E vonatkozásban a korschi elmélet tökéletesen következetes. Nem csupán az ideális mozzanatok vonatkozásában nem fedi fel a történelmi kontinuitást. Az em­beri lényegi erők legalapvetőbb objekti­vációs formájának, a munkafolyamatnak az objektivációinál sem látja azt, hogy – bár a tőkés termelés feltételei mellett az emberi munkatevékenység objektív eredménye elidegenül az embertől, szembe­kerül az emberrel és uralma alá veti az embert (a holt munka tőkévé válik), – a munkatevékenység objektivációja, ma­ga a holt munka az eleven munka létezé­sének és az emberi lényegi erők történelmi előrehaladásának elengedhetetlen felté­tele; nem látja, hogy az ember képességei­nek és szükségleteinek eltárgyiasulása nél­kül nincsen emberi történelem. És ez a marxi materialista történelemfelfogás szempontjából elengedhetetlen mozzanat nem csupán hiányzik a műből, hanem a materialista történelemfelfogásról írott cikkében (kötetünk a függelékben közli) pozitíve is kimutatható, hogy Korsch­nál a holt munka eltárgyiasult formája minden körülmények között azonosul az elidegenült munkával, a tőkével: “a fel­halmozott holt munka vagy tőke” – írja egy helyütt (142.) – már a szocializmusra vonatkoztatottan.

Ez az álláspont csak alapvető követ­kezetlenség árán teszi Korschnak lehető­vé, hogy a marxizmus fejlődésének máso­dik korszakát magánál Marxnál és Engels­nél is ne puszta üres ideológiaként fogja fel, hogy azt állítsa – mint még a “Mar­xizmus és filozófiá”-ban –, hogy a marxi–engelsi elmélet második korszakában is a “szociális forradalom egészének átfogó elméletét” alkotta. Következetesed elmé­lete csak azzal válik – s a Bevezetésben már így veti el a kérdést –, hogy nem pusztán Marx és Engels követőinek ese­tében, hanem magánál Marxnál és Engels­nél is bekövetkezik második korszakuk­ban egyrészről a “pozitívvá” lett szocia­lista “tudomány” fokozatos elfordulása minden filozófiától általában, másrészről “ugyanakkor egy ezzel a fejlődéssel látszó­lag ellentétes, a valóságban azonban azt polárisan kiegészítő filozófiai fejlődés” “elméleti lényege szerint ... egyfajta visszatérés Hegel filozófiájához”. (38.) Nem lehet feladatom, hogy az e mögött a kijelentés mögött esetlegesen ottrejlő igaz­ságmagot vizsgálat tárgyává tegyem. Azt azonban mindenképpen el kell utasí­tanunk, hogy maga a klasszikusok által képviselt elmélet a XIX. század második felében puszta ideológiává, a mozgalom­mal szembeállított üres, metafizikus le­gyen-né alakult volna át. El kell utasíta­nunk akkor is, ha ebben a korszakban valóban nem létezett olyan munkásmoz­galom, amelynek közvetlen tudata számára a marxizmus forradalmisága elfogadható lett volna. (Persze – s ezt Korsch nem veszi figyelembe – ilyen átfogó mozgalom 48 előtt se létezett.) Csakhogy Korsch álláspontjából ez egyenesen azt jelenti, hogy nem létezhetett reális forradalmi elmélet sem. Holott az az elmélet, amely a fennálló kapitalista társadalom radikális tagadásából indul ki, nem üres ideológia akkor, ha e társadalom valóságos viszo­nyai lehetőséget nyújtanak egy azt valóban tagadó mozgalom kibontakozására; e moz­galom kibontakozásának éppen feltételét képezi az, hogy – szemben a társadalom egyedeinek e társadalom feltételeit nem transzcendáló, az adott feltételek között a maguk partikularitását fenntartani kí­vánó tudatával – létrehozzuk a nembeli objektivációk által hordozott nembeli ér­tékekre épülő forradalmi tudatot, amelyet még a spontánul lázadó mozgalomba is csak kívülről lehet bevinni, lévén az elide­genedés körülményei között a társadalom egyedeinek többsége számára a minden­napi transzcendens tudat spontán módon nueghaladhatatlan.

A Bevezetésben Korsch már egészen következetesen elutasítja ezt a lehetőséget. Azt írja: “A kor hibáit az örökkévalóság erényévé teszik, amikor az olyan »orto­dox marxisták«, mint Kautsky és Lenin, ebben a helyzetben nagy energiával védel­mezik azt az álláspontot, hogy a szocializ­must a munkásosztály mozgalmába általá­ban is csak »kívülről«, a munkásmozgalom­hoz kapcsolódó polgári entellektüelek segít­ségével vihetjük be.” (46.) Nem veszi azon­ban észre – a lenini gyakorlattal szem­ben érzett, megmaradó nagyrabecsülése ellenére sem –, hogy Lenin itt bírált álláspontjával éppen úgy, mint poli­tikai filozófiájának egészével is éppen azt a dialektikus álláspontot érti meg és fejleszti tovább, amelyet a “Marxizmus és filozófiá”-ban következetlenül ugyan, de ő maga is, akárcsak – mindig a lenini gyakorlati filozófiai álláspontra hivatkoz­va – Gramsci és Lukács is, védelmeznek a II. Internacionálé egész álláspontjától elválaszthatatlan spontaneitás-elmélettel szemben. Nem veszi észre azt, hogy ő maga teszi erénnyé egy meghatározott korszak hibáit, amikor a XIX. sz. második felének marxizmusát arra kárhoztatja, hogy szükségképpen üres ideológiává váljon, mert a forradalmi mozgalom apá­lya állott elő. S megfeledkezik arról is, hogy a “Marxizmus és filozófiá”-ban még világosan látta: a “Materializmus és em­píriokriticizmus” Leninje is a “gyakorlat filozófiájának” oldalán áll a II. Interna­cionálé filozófiaellenes álláspontjával szemben; ott áll akkor is, ha magának a műnek számos pozitív megoldására, pozi­tív megoldásainak egész irányára egy filo­zófiaellenes filozófiai álláspont a jellemző. Magam is meg vagyok győződve arról, hogy a “Materializmus és empíriokriti­cizmus” konkrét filozófiai tartalma és Lenin egész gyakorlati filozófiai álláspont­ja között ellentmondás van. De ez az ellent­mondás éppen abban rejlik, hogy a “Ma­terializmus és empíriokriticizmus” filozó­fiai álláspontja egy olyan “tudományként” fogja fel a filozófiát, amely képet tud adni a valóság egészére, tehát a társadalomra is érvényes olyan általános objektív törvény­szerűségekről, amelyek a társadalmi fej­lődés menetét is megszabják mindenféle emberi cselekvéstől függetlenül, míg gya­korlati filozófiájában Lenin egyértelmű világossággal látja lét és tudat dialekti­káját, azt, hogy a tudat nem puszta tükör­képe a valóság objektív mozgásfolyamatai­nak, hanem a társadalmi totalitás momen­tuma, amelynek gyökeres átalakítása nem puszta következménye, hanem feltétele is az emberek közötti materiális életviszo­nyok átalakításának, hogy a társadalom forradalmi kritikai átalakítása tudat és lét átalakulásának, a két mozzanat egymást feltételező és meghatározó átalakulásának folyamata.

A nembeliség, az elidegenedés és a tör­ténelmi kontinuitás egységet alkotó prob­lémakörének hiánya, ha nem is magyará­zatot, de mindenesetre elégséges alapot nyújt Korsch későbbi fejlődésének meg­értéséhez. Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, hogy Lukács Korsch munká­jával nagyjából egyidőben keletkezett “Történelem és osztálytudat”-a, ha szá­mos szubjektivisztikus mozzanatot tar­talmazott is, melyek Korsch álláspontjára nem jellemzők (pl. a természetfelfogás vonatkozásában), éppen az elidegenedés problémájának megértésével, továbbá az empirikus tudat és a beszámításos tudat viszonyának elemzésével nyújtott lehető­séget szerzője számára ahhoz, hogy együtt haladjon a kommunista mozgalommal az Októberi Forradalmat kővető európai forradalmi hullám lezárulása után is, önkritikusan viszonyuljon saját “messia­nisztikus szektarianizmusához”, s a maga ellentmondásosságában is megértse a szov­jet fejlődést. Korsch álláspontjáról vi­szont ez az utóbbi lehetetlennek bizonyult. Ugyanis mihelyt világossá vált számára, hogy a Szovjetunióban végbemenő folya­mat – az orosz állapotok elmaradottsága folytán – mindenekelőtt lényegüket te­kintve még nem szocialista, hanem pol­gári feladatokat hivatott megoldani, ki­alakul az az álláspontja, hogy a kommu­nista mozgalom elmélete szükségképpen nem is lehet igazán forradalmi. Az orosz helyzet sajátosságaiból mindenképpen az következett, hogy mielőtt az orosz pro­letariátus mindenoldalúan elsajátíthatta volna a modern termelőerőket, előbb lét­re is kellett hozni azokat, végre kellett hajtani a gazdaság strukturális átalakí­tásának mindenképpen erőszakot követe­lő folyamatát. Nem volt más alterna­tíva, mint ennek a feladatnak a vég­rehajtása, bármely más út választása létében fenyegette volna a Szovjetuniót. De ezt, az ország elmaradottságából kö­vetkezően még nem szocialista feladatot kétféleképpen lehetett végrehajtani. Vagy az elmaradottság tudatában, annak tuda­tában, hogy a most végrehajtandó feladat csak az előfeltételeket teremti meg a tár­sadalom kommunisztikus átalakítása, az elidegenedés megszüntetése számára, vagy úgy, hogy az adott feladat tudatát azono­sítjuk a kommunista tudattal. A valóság­ban az utóbbi történt. Innen adódik, hogy a sztálini marxizmus-koncepció egy­részről az egyértelmű történelmi szükség­szerűség gondolatát tette egész rendszeré­nek alapjává, másrészről kiiktatta a marxiz­musból az elidegenedés fogalmát. Azt azonban, hogy így történt, nem kell szük­ségszerűségnek tekintenünk. Az, hogy a konkrétan létező mozgalom (amelyik nem – is volt többé e szó szoros marxi értelmé­ben mozgalom) nem szocialista feladatokat hajtott végre, nem követeli meg szükség­képpen, hogy elméleti formában se létez­zék többé a proletariátus lényegi tudata. Korsch teoretikus álláspontjából azon­ban éppen ez következik, s következett a gyakorlatban is az, hogy nem pusztán kritikai viszonyban állt a szocialista fej­lődés torzulásaival és e torzulásokat is “megalapozó” és szentesítő terjedelmi marxizmus-felfogással, hanem teljesen szakított mindenfajta akkor létező pro­letár tömegmozgalommal. Ennek eredmé­nyeként azonban elgondolásairól egyértelműen áll, hogy “ebben a történelmi szakaszban ... nem igazi elmélet volt, azaz nem »pusztán általános kifejezése a valóságban végbemenő történelmi mozgás­nak« (Marx), hanem mindig csak egy »kí­vülről« kész és végleges formában felvett »ideológia«”. (45–46.) Hogy ma Korsch mégis új baloldali mozgalmak elméleti bázisává lehetett, az éppen kritikánkat igazolja.

 

Losoncz Alpár:

Korsch Marx-monográfiája 

(Karl Korš: Karl Marks, Nolit, Beograd 1984)

 

Korsch a szociáldemokráciából ér­kező forradalmár, a gyakorlati mozgalomban részt­vevő gondolkodó, a nevezetes Marxizmus és filozófia c. mű írója (amely jelentősen hozzá­járult Lukács Történelem és osztály­tudata mellett a marxi gondolkodás filozófiai dimenziójának rehabilitálá­sához), a húszas évek után a moz­galomból kivetett “értelmiségi”, a nyugati marxizmus reprezentánsa, az ún. tanácskommunizmus képviselője, aki a hatvanas években látványos módon szakított a marxizmussal.

Recepciója a végsőkig ellentmon­dásos: idézték a hatvanas években, amikor “a marxizmus reneszánsza” volt az aktuális, de elméleti támaszt találtak benne azok is, akik a het­venes évek közepe után Kolakows­kival, Castoriadissal és másokkal egyetemben, a marxizmus ellen for­dultak. íme egy híres Korsch-idé­zet 1931-ből, a marxizmus válsá­gáról írott műből: “A marxizmus mint mozgalom s mint elmélet egy­aránt válságban van. De itt nem a marxizmusában megvalósuló vál­ságról, hanem magának a marxiz­musnak a válságáról van szó. Kívülről nézve a válság tartalmát ab­ban jelölhetjük ki, hogy megszűnt a marxizmusnak az a domináns sze­repe, amit a háború előtti munkás­mozgalomban ténylegesen vagy lát­szólagosan betöltött. Ám lényegileg a válság abban nyilvánul meg, hogy átformálódott a marxista elmélet és gyakorlat, amit legfőképpen a mar­xistáknak az államhoz és a burzsoá állami rendszerrel szemben tanúsí­tott megváltozott viszonyulásban rögzíthetünk. Felületes és téves az az értelmezés, amely a mai válság elméleti lényegét abban látja, hogy Marx és Engels elmélete deformáló­dott az epigonok kezében, s ilyetén­képp a félremagyarázott marxizmust úgymond szembeállítja Marx és En­gels tiszta marxizmusával. A marxiz­mus mostani válsága egyúttal Marx és Engels elméletének válságát is jelzi. A »tiszta tanítás« és a történelmi moz­galom doktrináris és ideológikus el­választása csupán a marxizmus vál­ságának egyik megjelenési formája”.

A hosszú idézetet az indokolja, hogy minden mondata perdöntő je­lentőségű Korsch gondolkodói pá­lyafutásában, aminek programmatikus mozzanatát maga jelölte ki: alkal­mazni a történelem materialista ér­telmezésének kritériumát magára a marxizmusra is – s nem kevesen vannak azok, akik ennek alapján kí­sérlik meg rekonstruálni az egész életművet. Ismeretes, hogy a har­mincas években Korsch – a Marxiz­mus és filozófiával ellentétben – már nem hajlandó Lukács módjára egy történetfilozófiai teleológiára támasz­kodva igazolni a “tiszta tanítás” és a “történelmi mozgalom” közötti meg nem felelést azaz a “tapaszta­lati közegben levő deficitek” ellent­mondásait. A húszas években ugyanis még elméletileg levezethető­nek látta a történelmi materializmus elméletének és a gyakorlat egységé­nek transzcendentális státusát, amely persze a proletár mozgalomban va­lósul meg. Hiszen a történeti logika képviselete igazolást nyújtott a bu­kott forradalmak atmoszférájában a gyakorlati mozgalomban részt vevő baloldali elkötelezettségű kri­tikai értelmiségi számára – hadd te­gyem hozzá: a mozgalom stratégiai vagy taktikai tévedései ellenére is. Nos, a húszas évek második fele Korsch esetében a legitimációs kon­textus eltűnésének jegyében telik. Természetesen nem ő volt az egye­düli a baloldali értelmiségiek közül, aki erre a következtetésre jutott s aki immanens viszonyt látott az el­méleti reflexió és a gyakorlati cse­lekvés között, ám a tanulságok kimondását, a tapasztalatok megfor­málását a legnyomaté­kosabban ő vé­gezte el. Milyen szerepe van tehát a Marx-monográfiának a korschi szellemiség keretén belül? Aleksa Buha informatív Korsch-monográfiá­jában például azt írja, hogy “Korsch Marx-monográfiája – genezisét il­letően – megismétli azt az utat, amit Marx gondolkodása tett meg. Ahol Marxnál A tőke áll, ott Korschnál ezt a monográfiát talál­juk. Mert éppúgy mint Marx, aki a XIX. századi forradalmak vere­ségei után a század közepén a kapi­talizmus alapvető törvényszérűségei­nek értelmezése felé fordult, Korsch is a Németországban és a Közép-Európában megbukott forradalmak után visszatér Marx műveinek tanul­mányozásához”.

Az idézett vélemény azonban, úgy látom, kiegészítésre, sőt némi helyes­bítésre is szorul. Meghatározott ana­lógiák persze felállíthatók a marxi és a korschi életút között – ezt tagadni szinte lehetetlen. Csakhogy minden ilyen analógiát tartalmazó konstrukció mellé egy sereg korrek­ciót vagy alkalomadtán kérdőjelet kell helyezni. Mindez, reduktív mó­don a következőképpen foglalható össze. Marxnál aligha tételezhető fel olyan törés, diszkontinuitás mint Korschnál. Marx, aki a polgári tár­sadalom valóságát és a polgári tár­sadalmat mint szubjektumot – az­az az egyetemessé vált “árutermelé­si civilizáció” integrációs modelljét – tette a bírálat tárgyává, a kez­dettől fogva a politikai gazdaságtan bírálatában, vagy ha úgy tetszik a kritikai gazdaságtanban ismerte föl a kritikai reflexió mintaszerű meg­valósulását. Az ő szellemi életútja éppen ennek alapján rekonstruálható: gondolkodási fejlődése “a politikai gazdaságtan filozófiai bírálatából indul és a filozófiailag orientált gaz­daságtanhoz jut el” (Márkus György). Ez idő alatt a politikai tapasztala­tok (pl. 1848, a Párizsi kommün) módosíthatták a kritikai reflexió alakulását, de nem transzformálták a gondolkodás folytonosságának alappilléreit. Korschnál viszont ép­pen arról van szó, hogy éppenség­gel a politikai tapasztalatok for­málták az elméleti reflexió módo­zatait. Korsch, a baloldali értelmi­ségi politikai tapasztalatokból kifo­lyólag hagyja el a húszas évek végén a “leninizmust” s ugyancsak politi­kai tapasztalatok folytán lesz az ötvenes években az elméletek plura­lizmusának szorgalmazója s – ahogy mondta – a “marxizmus monopo­lisztikus pretenziójának ádáz ellen­sége”.

Mindez logikus következménye annak a szerepnek, amit az elmélet és gyakorlat egységének transzcen­dentális státusa töltött be az élet­műben, tehát annak, hogy az elmé­let legitimációs referenciái kizárólag a gyakorlati mozgalomhoz kötődnek (később az elmélet önállósággal fog rendelkezni). Ilyeténképp helytállóbbnak tűnik számomra az, a Korsch-sal foglalkozó szakirodalom egy részében sűrűn hangoztatott vélemény, miszerint a Marx-monográfia a marxizmussal szemben tanúsított ellentmondásos viszonyulás egyik állomása. Talán hozzá lehetne tenni: reprezentatív állomása. Hiszen a monográfia (meg kell mondani, hogy nem a klasszikus értelemben vett monográfiáról van szó) voltaképpen nem ad számot Korschnak Marx gondolkodásával szembeni érveiről, noha jóval a megírás ideje (a harmincas évek kö­zepe) előtt megfogalmazódott egy generális jellegű kritikai gondolat: a proletárforradalom elmélete, mód­szereit és egyéb dimenzióit illetően is, polgári, jelesül: jakobinikus erede­tű. A monográfiát egyébként Korsch felkérésre írta, s mint ahogy a tanácskommunizmus másik nagy alakjának, Paul Matticknak írott le­velében jelzi: a marxizmusban levő legértékesebb elemek föltárásaira tö­rekedett s ilymódon kimaradt minden Marx ellen irányuló “közvetlen el­lenvetés”. A Marx-monográfia írója tehát mel­lőzi önnön gondolkodása szempont­jából a legfontosabb kérdést – a marxizmus gyakorlati-politikai kon­textusát – s a lényeg itt abban a tényben merül ki, hogy ennek a kér­désnek ideiglenes kiiktatása szinte előfeltétele a mű megírásának.

A könyv három részből áll. Az első rész címe: “A polgári társada­lom”. Korsch a marxi gondolkodásnak a klasszikus politikai gazdaságtannal és a hegeli filozófiával való kapcso­latát hangsúlyozza, méghozzá a kor­társ szociológiai reflexióval szemben (Comte) a gondolkodás alapelve a történelmi specifikáció, amely minden történetfilozófiai, metafizi­kai célirányosság ellen tételeződik. Az elméleti diskurzus tárgya, a pol­gári társadalom totalitása “az em­ber önteremtése a polgári társada­lomban s az ennek alapján kibomló reális absztrakciók együttese”. Tehát a téma nem a “pénz, az árucsere, a bérmunka, a kooperáció, a mun­kamegosztás stb. történelmi fejlődé­se, hanem ezen kategóriák polgári társadalomban megjelenített formái­nak az értelmezése” (28. o.). A pol­gári társadalom értelmezése kulcsot szolgáltatott a korábbi társadalmi-gazdasági alakulatok magyarázatá­hoz, mégpedig abban az értelemben, ahogy az ember anatómiája kulcs a majom anatómiájának magyaráza­tához. A polgári társadalom nem az univerzális, apriori módon tételezett fejlődés legutolsó fokozata, mintha úgymond minden előző társadalmi-gazdasági alakulat csupán az előstá­dium státusaival rendelkezne. Az ap­riori axióma megdöntése megnyitot­ta az utat az empirikus kutatás előtt, Marx határozottan kijelentet­te, hogy a polgári társadalom kate­góriáinak érvényességét a többi tár­sadalmi forma vonatkozásiban csak cum grano salis kell érteni (43. o.). Minden társadalmi-gazdasági alaku­lat csupán önmaga vonatkozásában, totalitásként értelmezhető. A polgá­ri társadalom kategoriális szerkezete nem a feudalizmus kategóriái to­vábbfejlesztésének, hanem a feuda­lizmus fönnállását konstatáló és perpetuáló történelmi feltételek meg­szüntetésének következménye. A tör­ténelmi diskurzus a materialista re­konstrukció s nem az alap és a fel­építmény egymásrahatásának metafi­zikai teleológiája. Az egyetemesen kiterjedt árutermelés keretén belül az ember célja a termelés, az antik társadalomban a termelés célja az ember. A polgári társadalomban a termelés szférája közvetíti az alap­vető emberi viszonylatokat, a szo­cializációs lehetőségeket. Az eljöven­dő társadalom formái nem analó­giák, hanem empirikus kutatások út­ján határozhatók meg: “a történel­mi fejlődés és az emberi cselekvés közvetítésével”.

A polgári történelemelméletek ki­váltképpeni jellegzetessége a polgá­ri társadalom kategoriális szerkeze­tének kivetítése, a célirányosan téte­lezett történelem mozgására. Ezért Ricardónál az elemzés kiindulópont­ja az érték, míg Marxnál egy külsőd­leges dolog, az áru, az alapvető szféra, a gazdasági szféra legkisebb sejtje. Korsch bizonyos értelemben megismétli Marx ellentmondásos vi­szonyulását a klasszikus politikai gazdaságtan és Hegel vonatkozásá­ban. Egy egész sor olyan értékelést olvashatunk a könyvben, amelyeken roppant nehéz kiigazodni: “Hegel a fönnálló intézmények és a porosz társadalom mérsékelt fejlődésének is­tenítője, leszűkítette – dialektikus elveinek érvényességét a társadalom múltbeli fejlődésére, a jövendő fej­lődést viszont irracionálisan átenged­te a belül örvénylő – kritikának” (45. o.) majd: “Marx és Engels ki­dolgozták azt a kritikai és forradal­mi elvet, amely már formálisan ben­ne rejlett Hegel dialektikájában” (46. o.), ugyanők, csak kacérkodtak (azt is néhanapján a hegeli filozó­fiával, méghozzá az elmélet külsőd­leges megjelenítését illetően), valójá­ban szakítottak Hegel idealizmusá­val (56. o.). Korsch ebben a monog­ráfiában a marxi gondolkodás tu­dományos mivoltára helyezi a hang­súlyt (amely túlhaladja a gazdasági elsődlegesség filozófiai bírálatát), noha voltaképpen nem ad számot a tudományos diskurzus általa értel­mezett státusáról, hiszen ő volt az, aki előzőleg a marxizmus kritikai lényegét szorgalmazta (a marxizmus nem tudomány vagy filozófia, hanem azok bírálata). Itt a marxizmus a “polgári társadalom új tudománya, Marx elméletének jellegzetessége, hogy egy másik osztály érdekeit képviseli, s hogy racionális öntudat­tal rendelkezik erről az osztálytu­datról” (73. o.). Korsch ingadozik a marxi reflexiónak normaként való elismerése és a klasszikus gondolko­dással való kapcsolatainak értelme­zése között. Éppen ezért az ő el­képzelésében a politikai gazdaságtan bírálata egyúttal politikai gazdaság­tan is (sic!). A tőke a klasszikus gazdaságtan csúcspontja, utolsó mű­ve a polgári gazdaságtan beteljesí­tett elméletének és a polgári gazda­ságtan a proletár, forradalmi bírála­tának szintézise (100. o.). “Mint a politikai gazdaságtan kritikusa Marx továbbra is a gazdaságtan kutatója” (141. o.).

A második részben, amely egyébként “A politikai gazdaságtan” címet viseli, Korsch a kritikai gaz­daságtan rehabilitációjában vesz részt, s gondolkodása nagy affini­tást mutat a gazdasági szféra kvali­tatív elemzéséhez, aminek elmaradá­sa – s ezt többek között éppen ő ismerte föl – a XX. századi marxiz­mus egyik legnagyobb botrány­a. (Korsch mellé kell helyezni még eb­ben a tekintetben Rubint, Rosdols­kyt stb.)

Korsch szerint Marx célja az; hogy a gazdasági kategóriákat ad­dig értelmezze, “amíg kitapintható­vá válik az a történelmi-társadalmi realitás, amely mögöttük rejtőzik” (107. o.). A marxi gondolkodás tár­gya a polgári társadalom mint szubjektum, tehát a polgári társada­lom legkövetkezetesebb – Ricardó­nál kicsúcsosodó – önreflexiója, amelynek kifejeződése a politikai gaz­daságtan mint meghatározott ref­lexió-forma. Korschnál a kritikai gazdaságtan magva újra a fetisizmus elmélete, az értékelmélet lényege pe­dig a modern társadalom gazdasági mozgásának föltárása.

A harmadik részben (Történelem) a monográfia írója egyrészt vissza­tér a már feldolgozott témákhoz, másrét diskurzusa több új kategó­riával bővül. A természet marxi ér­telmezésének, elemzésének szellemé­ben Korsch kizár minden ontológiai reflexiót. A gyakorlat filozófiájá­nak szellemében a természet a kez­dettől fogva társadalmi kategóriák közvetítésével jelenik meg, az anyagi termelés “gazdasági natura naturata”. A “természeti jelleg” kategóriája Korsch számára negatív meghatáro­zás: azon állapotok karakterjegye, amelyekben a társadalom integráció­ját még nem tudatos emberi tevé­kenységek termelik újra (itt a kulcs a társadalomban uralkodó természe­ti törvények magyarázatához). De a harmadik rész legizgalmasabb mozzanata az az elméleti küzdelem, amit Korsch az egyik legfontosabb marxi kategória, a termelési erők, majd az alap és a felépítmény viszo­nyának értelmezéséért és koherens elemzéséért folytat. A kortárs marxizmusban aligha található erő­teljesebb elemzés e kérdés vonatko­zásában, s az explikáció ellentmon­dásaival együtt is maximálisan tevé­keny. Marxnál található olyan véle­mény, amelynek lényege az, hogy a történelem egyértelmű módon a ter­melési erők és a hozzájuk rendelt (avagy a velük meg nem felelő) ter­melési viszonyok egységének fejlő­dési szakaszaiból vezetődik le. En­nek alapján előfeltételezhető a ter­melőerők gyakran hangoztatott el­sőbbsége. De hogyan kell értelmezni a termelőerők státusát? Technológiai szintet jelez ez a kategória, techno­lógiai viszonyokat, vagy éppenség­gel az ember és a termelőeszköz kö­zötti viszonyt? Korsch egyik megol­dása szerint a történelmi fejlődés objektív meghatározása – mármint a termelési erők és viszonyok kö­zötti ellentmondások története – egy szubjektív meghatározással pá­rosul: az eddigi társadalom történe­te az osztályharc története. Ide kap­csolódik a következő idézet, amely Korsch Hegel-értelmezésére is visszautal: “Hegel idealista formában átgondolta a materialista viszonyla­tokat általában és egy filozófiai tu­dományos explikáció tárgyává tet­te” (183. o.). A lényeg pedig az, “hogy a hegeli elvont mondások ez­úttal az osztályok harcával helyette­sítődnek” (185. o.). Korsch egyszer­re utasítja el a meta-történelmi, azaz a történelmi fejlődéstől elvonatkoz­tatott termelőerők metafizikáját, a teleologikus technológiai determi­nizmust, s fogadja el azt a tézist, miszerint az anyagi termelési erők alig különböznek a hegeli eszmétől, amely bizonyos formákban külsővé válik, hogy a következő, magasabb fokozatban elsajátítsa más létének formáit (186. o.). Másutt pedig visszautasítja azt az elgondolást, amely szerint az anyagi termelési erők a hegeli abszolút eszme materialista átfordításának kifejeződései lenné­nek.

A materiális termelőerők értel­mezésében kulminálódik Korsch he­geliánus marxizmusa. Korsch célja az, hogy megtisztítsa a termelési erők kategóriáját a technokratikus reflexióktól, azonban képtelen meg­szabadulni a hegeli teleológia szug­gesztív hatásától. Ezért állíthatja azt, hogy a modern munkásosztály tudatos akciója megvalósítja a min­denkori elnyomott osztályok örökös óhaját, ami par excellence metafizi­kai tétel. Korsch még azt is megmu­tatja, hogy Marxnál a történelem nem értelmezhető az ún. alap és fel­építmény egymásravonatkozásaként. Már Hegel bírálta a kölcsönhatás kategóriájának alkalmazását a törté­nelem magyarázatában. Itt ugyanis a “visszahatás” kategóriájával kipó­tolt dialektikus kauzalitás sem segít. Az alap és felépítmény viszonylatá­nak föltárása csupán egy esetben le­het koherens: amennyiben megfogal­mazza a hatás és visszahatás mennyiségi viszonylatait. Korsch végül is Marx materializmusának alapvető feladatát a társadalmi-történelmi ku­tatás különleges módszerének kiépí­tésében jelöli ki. Számára ugyanis a marxi új tudomány mindenekelőtt a társadalom tapasztalati kutatásá­ban merül ki. Korsch azt nehezmé­nyezi, hogy formális szemszögből Marx módszere még ma is kevéssé fejlett. Mint ahogy a pozitivizmus a specifikum természettudományos fogalmának és módszerének rabja, Marx materializmusa sem vált el teljesen a hegeli filozófia módszeré­től (232. o.).