Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


miért vagyok marxista?

2012.06.13

Miért vagyok marxista?

 

Nem a marxizmussal általában – inkább néhány kulcspontjával kívánok

foglalkozni, mivel csak egy ilyen megközelítés felel meg a marxi

gondolkodásnak. Ahogy a marxista számára nincs demokrácia általában,

diktatúra általában, avagy állam általában, úgy nincs valamely általában vett

marxizmus sem. Csak burzsoá állam van, proletárdiktatúra van, fasiszta

diktatúra van stb. Ezek is csak a történelmi fejlődés meghatározott szintjén,

megfelelő történelmi karakterrel, elsősorban gazdasági, de úgyszintén

földrajzi és egyéb faktorok által feltételezve léteznek. A történelmi fejlődés

különböző szintjein köztudottan különböző tendenciák léteztek a marxista

iskolán belül. Nemzeti de nemzetközi szinten egyaránt nagyon különböző

teóriák és mozgalmak jelentkeznek, magukat mind marxistának vallva. Az

általános teoretikus elvek, analitikus szempontok, történelmi ismeretek,

eljárási metódusok és gyakorlati szabályok elemzése helyett – melyet Marx

és a marxisták több mint nyolcvan év óta a proletáriátus osztályharcából

vezettek le és foglaltak össze egységes forradalmi elméletté – azokat a

specifikus mozzanatokat, javaslatokat és tendenciákat próbálom meg

kiemelni, amelyek gondolataink és cselekedeteink vezérelvéként, ma, itt és

most az adott feltételek között 1935-ben Európában, az USA-ban, Kínában,

Japánban és Indiában valamint Szovjetunió újvilágában hasznosíthatóak.

Miért vagyok marxista? – a kérdés ebben a formában elsősorban a

proletáriátus leghaladóbb és legharcosabb része számára merül fel. De

felvetődik a népesség más csoportjai, mint például a hanyatló középosztály

rétegei, a most felemelkedő manager-réteg, valamint parasztok és farmerek

számára is, amelyek nem tartoznak kimondottan sem a proletariátushoz, sem

a tőkés osztályhoz, de szövetségre léphetnek a proletariátussal. Felmerülhet

a kérdés továbbá azoknak a tulajdonosoknak a számára is, akiknek a létét

fenyegeti a monopolkapitalizmus vagy a fasizmus, továbbá felvetődhet a

polgári ideológusok azon körén belül, mely a hanyatló tőkés társadalom

növekvő nyomása alatt a proletariátus felé fordul. A marxizmus lényeges

ismérvei a következő pontokban foglalhatók össze:

1. A marxizmus minden tétele – azokkal együtt, amelyek látszólag

általánosak – specifikus.

2. A marxizmus nem pozitív, hanem kritikai.

3. Elsődleges célja nem elmélkedő élvezete a fennálló világnak, hanem

gyakorlati forradalmasítása.

I.

A marxisták többsége nem fogadja el és nem alkalmazza egységesen ezeket

az elveget. Újra meg újra úgynevezett ortodox marxisták esnek vissza a

gondolkodás absztrakt és metafizikai szintjére, arra a szintre, amelyet már

maga Marx is – Hegel nyomán – megtagadott és amelyet az utóbbi száz év

gondolkodásának története nyomatékosan megcáfolt. Így egy mai angol

marxista megpróbálta megvédeni a marxizmust azokkal a vádakkal

szemben, amelyek szerint – lásd Bernsteinnél és másoknál – a történelem

modern fejlődésmenete eltér a fejlődésnek attól a sémájától, amelyet Marx

fektet le. Williams nyomorúságos kibúvója szerint Marx „a történelmi

változások általános törvényeit, nemcsak a XIX. századtól, hanem az emberi

történelem kezdeteitől tanulmányozta, s ezért valószínű, hogy ezek az

elkövetkező időkben éppúgy igaznak bizonyulnak majd (XX. század), mint

amikor megalkotta őket.

Nyilvánvaló, hogy az ilyen védekezés nagyobb mértékben rombolja a

marxizmust, mint a revizionisták támadásai. Mindamellett az utóbbi

harminc évben ez volt az egyetlen válasz, amivel az ortodox marxisták

védték a marxizmust a revizionizmus vádjával szemben, amely vádak

szerint a marxizmus bizonyos részei elavultak.

A Szovjetunió ideológusai részéről egy másik tendencia jelentkezik,

amely feladja a marxista specifikáció elvét és azt hangsúlyozza, hogy

marxizmus előfeltevései általánosak, univerzálisak. Így kanonizálják az

elveket államrendjük alátámasztása érdekében. Rudas László – a jelenleg

fennálló sztálini rendszer egyik kevéssé jelentős ideológusaként megkísérli

megkérdőjelezni a marxizmus nevében azt a történelmi előrelépést, amit

nyolcvan évvel ezelőtt Marx a hegeli dialektikának a dialektikus

materializmusba való átfordításával hajtott végre. Rudas, Leninnek egy

Buharin mechanikus materializmusa ellen irányuló kijelentésére alapozva,

olyan történelem feletti ellentmondásként tételezi a termelőerők és a

termelési viszonyok közötti ellentmondás elvét, amely a kialakuló

osztálynélküli társadalomban a távoli jövőben is hatni fog. A marxizmus a

konkrét, egységes forradalmi folyamat három alapvető ellentmondását

ragadja meg. Ezek a következők: a gazdaságban a termelőerők és termelési

viszonyok ellentmondása, továbbá a történelmi osztályharc valamint a

logikai gondolkodásban tézisnek és antitézisnek az ellentmondásai. Ezek a

Marx által felfedett elemek a kapitalizmus lényegéből erednek, így

történelmileg konkrétak. Rudas a teljes marxi történelemkoncepció történelem

felettivé tételével elveti a közbenső terminusokat és az osztályharcot

csak egy átmeneti forma mélyebben fekvő ellentmondásainak az

eredményeként vagy inkább külső kifejeződéseként tekinti. A materialista

dialektika alapelvének tekintve, örökérvényű kozmikus fejlődési törvénnyé

nagyítja a termelőerők és termelési viszonyok közötti ellentmondást.

Ilymódon arra az abszurd következtetésre jut, hogy a mai szovjet gazdaságban

inverz formában jelentkeznek a kapitalizmus alapvető

ellentmondásai. Szerinte Oroszországban nem a termelőerők forradalmiak

szemben az adott termelési viszonyokkal, hanem éppen ellenkezőleg, a

termelőerők viszonylag elmaradottak azokhoz a forradalmasított termelési

viszonyokhoz képest, amelyek „a Szovjetunió példátlanul gyors tempójú

fejlődést eredményezik.”

A tőkéhez írt Előszavamban előadott kiindulópontot – mely szerint

elsősorban az utolsó, az „eredeti tőkefelhalmozásról” szóló kötet, de

szintúgy a mű minden más elemzése is csak a történelmi körvonalait tárja

fel a kibontakozó nyugat-európai kapitalizmusnak és univerzális érvényessége

ezen túlmenően csak „annyiban van, amennyiben minden empirikus

ismeret túlmutat a szemlélt egyedi eseten” – az ortodox marxizmus német és

orosz szóvivői egyaránt elutasították. Tulajdonképpen ez az állításom csak

megismétli és hangsúlyozza azt az alapelvet, amelyet maga Marx ötven

évvel ezelőtt egyértelműen kifejtett, amikor az orosz szociológusnak,

Mihajlovszkijnak A tőkére vonatkozó helytelen értelmezését igazította

helyre. Valójában ez csak az empirikus kutatás alapelvének szükségszerű

következménye, amely felől csak a megrögzött metafizikusoknak van

kétsége. Összehasonlíthatjuk a „modern marxistáknak” műveiben – például

Rudasnál – található pszeudofilozofikus dialektikának a reneszánszát azzal a

higgadt, tiszta és határozott állásponttal, amelyet olyan forradalmár

marxisták fogadtak el, mint Rosa Luxemburg és Franz Mehring. Ők a

materialista dialektikának a marxista gazdaságtanban megtestesülő lényegén

csak azt a speciális viszonyt értik, ahogy a gazdasági terminusok és tételek

viszonyulnak történelmileg determinált tárgyukhoz.

Minden hevesen vitatott kérdése a történelmi materializmusnak –

amelyek, ha egy általános frázis formájában merülnek fel, épp úgy megoldhatatlanok

és értelmetlenek, mint a jól ismert skolasztikus vita, hogy mi volt

előbb: a tyúk avagy a tojás? – elveszti misztikus és steril karakterét, ha

konkrét, specifikus és történelmi formában merül fel.

Nehézségek csak akkor jelentkeznek, amikor az ellentmondásokat

általánosságban ragadjuk meg. Amint specifikáljuk és konkretizáljuk őket,

azonnal letisztulnak.

II.

Ahogy hevesen vitatott az a marxizmus törvényeire és tételeire vonatkozó

állításom – mely szerint ezek mindig konkrétak, specifikusak és

történelmiek –, ugyanígy van ez második tételemmel, mely szerint a

marxizmus kritikai és nem pozitív. A marxista elmélet nem hoz létre sem

pozitív materialista filozófiát, sem pozitív tudományt. Elejétől végig

teoretikusan és gyakorlatilag egyaránt a fennálló társadalom kritikája.

Természetesen a kritika fogalmát átfogó értelemben úgy kell érteni, ahogy a

múlt század negyvenes éveiben, a forradalmakat megelőzően Marx, Engels

és az ifjúhegeliánusok használták. Nem szabad összekeverni a vele egy

időben melléktermékként jelentkező terminussal, a „kriticizmussal”. A

kritikát sem idealista értelemben, hanem materialista kritikaként kell

értelmezni, amely az objektum oldalán, viszonyainak természettudományos

alapossággal végigvitt empirikus vizsgálatát jelenti, a szubjektum oldalán

pedig azt, ahogy az individuum impotens vágyai, szokásai, követelései

összegeződnek és történelmileg hatékony osztálytartalmú erőkké fejlődnek

és a forradalmi praxishoz vezetnek.

Ez a kritikai tendencia – amely Marxnál és Engelsnél meghatározó

szerepet játszik 1848-ig – az elmélet kibontakozásának későbbi szakaszaiban

is fennmarad.

A későbbi, gazdasági írások is sokkal szorosabban kapcsolódnak a

megelőző filozófiai és szociológiai írásokhoz, mint ahogy az ortodox

marxista ezt hajlamosak elfogadni. Kiderül ez a korábbi és későbbi művek

címeiből is. A két barát első monumentális vállalkozása – amelybe már

1846-ban belekezdtek – A német ideológia kritikája címet viselte és a kortárs

baloldali hegeliánus idealizmus ellen irányult. Amikor Marx 1859-ben

publikálta átfogó közgazdasági művének első részét, hogy hangsúlyozza

kritikai karakterét, A politikai gazdaságtan bírálatához címet adta neki. Ez a

cím változatlanul megmaradt legnagyobb művénél: A tőke. A politikai

gazdaságtan bírálata. A későbbi ortodox marxisták mind vagy megfeledkeznek

róla vagy kétség bevonják a marxizmus kritikai tendenciáinak

elsődlegességét. Legjobb esetben pusztán külsődleges jegynek tekintve,

közömbösnek tartják ezt a marxizmus tudományos tételei szempontjából;

különösen így van ez a marxizmus alaptudományának, a közgazdaságtannak

a területén. Ennek a legdurvább megnyilvánulásait az osztrák marxistának,

Rudolf Hilferdingnek a jól ismert művében, A finánctőkében találhatjuk.

Hilferding műve a marxizmus közgazdaságtanát – elkülönítve a szocialista

célkitűzésektől – csupán a gazdaságelmélet egyik folytonos, töretlen

fázisaként kezeli, amelynek nincsenek is gyakorlati következményei. Miután

formálisan leszögezi, hogy a marxizmus gazdaságtana és politikaelmélete

egyaránt „mentes az értékítéletektől”, a szerző kiemeli, hogy „éppen ezért

nem is ez a széleskörű elképzelés, hogy a marxizmus és a szocializmus –

úgy, ahogy vannak – azonosak. Logikailag szemlélve – eltekintve történelmi

hatásától – a marxizmus mint tudományos rendszer csak a társadalmi

fejlődés elmélete, melyet általános terminusokban a marxista történelemszemlélet

ír le, az árutermelő társadalmak periódusára pedig a marxista

közgazdaságtan alkalmazható. De bepillantva az érvényes marxizmusba,

amely magában foglalja ugyan a szocializmus szükségszerűségét, nincs benne

lehetőség gyakorlati következtetések megfogalmazására és éppígy

kevéssé értékítéletekre. Más dolog elismerni a szükségszerűséget, és megint

más tenni a szükségszerűség érdekében. Valószínűleg lehetséges elfogadni a

szocializmus végső győzelmének szükségszerűségét és ugyanakkor harcolni

ellene.”

Igaz, hogy ennek az áltudományos, „ortodox” marxizmusnak megvolt

a többé-kevésbé hatásos ellenzéke a kortárs marxista elméletekben.

Németországban a kritikai forradalmi marxista elméletet Bernstein támadta

nyíltan, míg Kautsky és Hilferding, az „ortodox” marxisták csak kevéssé

meggyőző módon védték. Franciaországban a rövid életű – George Sorel

nevével fémjelzett – forradalmi, szindikalista mozgalom a marxizmusnak

épp ezt az aspektusát élesztette fel ismét mint a proletariátus osztályharcának

új, forradalmi alapelvét. A legnagyobb lépést ugyanebben az irányban

Lenin tette meg, aki a marxizmus forradalomelméletét az orosz forradalomra

alkalmazta és ezzel együtt – teoretikusan sokkal kevésbé jelentős

eredményeket elérve ugyan – Marx legerőteljesebb forradalmi tanításait újította

fel. De sem Sorel és a szindikalisták, sem Lenin és a kommunisták nem

hasznosították az eredeti marxi kritika teljes erejét. Sorel irracionalista

közelítése, amely a marxizmus különböző alapvető tanításait mítosznak

nyilvánítja, szándéka ellenére a proletariátus forradalmi osztályharcának

szempontjából oda vezet, hogy ideológiailag előkészíti Mussolini

fasizmusának az útját. Lenin a közgazdaság, filozófia, stb. tételeit durván

felosztva olyanokra, amelyek „hasznosak” és olyanokra, amelyek „ártalmasak,

károsak” a proletariátus számára – aszerint ítélve meg őket, hogy a

közvetlen jelen szempontjából mi a hatásuk, így elfogadva, illetve elvetve

őket – ilymódon nagyon kevéssé vehette figyelembe a lehetséges jövőbeli és

végső hatásukat. Ezáltal Lenin előkészíti marxista elméletének azt a

megalvadását, hanyatlását, amely torzulásokat eredményez és a jelenlegi

szovjet marxizmus számára lehetetlenné teszi saját autoritariánus jellegének

meghaladását. Természetesten a proletariátus gyakorlati harcában nem tudja

nélkülözni a jó és a rossz közötti különbségtételre vonatkozó tudományos

tételeket. Ahogy a kapitalista mint gyakorlati ember „bár ezen a területen

kívül nem mindig fontolja meg, hogy mit mond, az üzletben tudja, hogy mit

akar” (Marx), ahogy a mérnöknek egy gép tervezésekor pontos ismereteinek

kell lennie a fizikai törvényekre vonatkozóan, úgy a proletariátusnak is

kielégítő ismereteinek kell lennie a közgazdaságtanban, politikában és más

területeket a forradalmi osztályharc sikeres beteljesítéséhez. Ebben az

értelemben és ezek között a korlátok között a materializmus és a forradalmi

marxizmus kritikai természetű, szigorú, gyakorlatilag bizonyítható tételeket

tartalmaz a kapitalista társadalom fejlődési tőrvényeivel és a proletáriátus

osztályharcával kapcsolatban egyaránt.

III.

A marxista teória nem törekszik olyan objektív valóságismeretre, amely

független a teoretikus érdekektől. A proletariátus ismereteit az osztályharcról

csak gyakorlati szükségletei szempontjából szerzi és ezt csak céljainak

eltévesztésével, és a munkásmozgalmak veresége árán mellőzheti. Mivel

sohasem veszti el gyakorlati célját, elkerül minden olyan kísérletet, amely

minden tapasztalatot az univerzum monisztikus szerkezetének, egy egységes

ismeretrendszer felépítésének a céljából használ fel. A marxista teória nem

foglalkozik mindennel és nem egyforma mértékben foglalkozik érdeklődésének

különböző tárgyaival sem. Csak olyan dolgokkal foglalkozik, amelyek

valamilyen összefüggésben vannak a tárgyával és mindennel és

mindennek csak azokkal az aspektusaival és csak annyiban, amennyiben

ezek kapcsolatosak gyakorlati céljaival. A marxizmus a történelmi és

társadalmi élet jelenségeit elsősorban magáértvalóan vizsgálja és egymásra

hatásukat elemzi. Úgy is mondható, elsősorban azzal foglalkozik, ami

relatíve a távlati fejlődéshez képest egy rövidebb perióduson belül megy

végbe és aminek a fejlődése maga is gyakorlati befolyásoló erőként

jelentkezik. De hibás a kommunista pártok „ortodox”” marxistáinak oldalán

az a fáradhatatlanul jelentkező kísérlet, mely a marxizmusnak ugyanazt a

kétségtelenül meglévő fennhatóságát követeli a természettudományok

területén, amely a szociológiában már megvan és így primitív és túlhaladott

nézeteket tart fenn az előbbi területeken. Ezek miatt a szükségszerűtlen

torzítások miatt van a marxizmus kitéve a tudományos karakterére vonatkozó

jól ismert megvetésnek, amely azoknak a kortárs természettudósoknak

a részéről jelentkezik, akik egyébként is ellenségesek a szocializmus

egészével szemben. Bár egy kevésbé „filozofikus”, de haladó, tudományos

interpretációja a marxi a tudományok szintetizációjára vonatkozó tételnek

épp most kezd kibontakozni a marxista-leninista tudományelmélet

komolyabb képviselői között, akik a Komintern nem orosz szekciójából

kerülnek ki és akiknek a kijelentései merőben különböznek a Rudas és Co.,

valamint a szovjet kormány kijelentéseitől. Így például prof. Amus

cikkeiben hangsúlyozza, hogy nemcsak egy objektív metodológikus

azonosság tapasztalható a történelem- és természettudományok között, de

ezzel együtt létezik a társadalmi-történelmi tudományoknak valamely

különössége, amely nem engedi meg problematikájuknak és metódusoknak

a természettudományokkal való lényegi azonosítását.

A társadaton történeti fejlődésén belül a marxista kutatás elsősorban

azokat a különböző termelési módokat kutatja, amelyek a jelenlegi

társadalmi-gazdasági formációknak is alapját képezik, illetve a kapitalista

árutermelést mint a polgári társadalom bázisát. Elsősorban az aktuális

történelmi fejlődésre van tekintettel. Az adott specifikus szociológiai

vizsgálat lefolytatása más szociológiai elméleteknél annyiban gazdagabb,

amennyiben elsősorban gazdasági alapokkal foglalkozik. Ugyanakkor nem

foglalkozik egyenlő mértékben a polgári társadalom minden gazdasági és

szociológiai vonatkozásával. Különös figyelmet elsősorban a diszkrepanciának,

meghasonlottságnak s tökéletlenségnek szentel. Nem a polgári társadalom

úgynevezett normális funkcionálása a tárgya, hanem a válság,

amely ennek a meghatározott rendszernek valójában „normális és meghatározó

jelensége”. A polgári ökonómia marxista kritikája azon alapul, amelyben

ez a társadalmi rendszer kulminál, azaz a „Krisenhaftigkeit” kritikai

elemzésén. S a válság, a kapitalista termelési mód mindig erősödő, ugyanakkor

élénkülő, fellendülő szakaszokat magában foglaló jelensége, amelynek

periodikus ciklusain a modern ipar keresztülmegy és amelynek betetőzése az

általános válság. A marxizmus alapjai felől tanúsított megdöbbentő tudatlanság

néhány angol marxistát ahhoz a felfedezéshez vezet, hogy „Marx

munkája fontos tekintetben hézagos”. Ugyanis miután kifejti a válság szükségszerű

kibontakozást, a „kilábolás” gazdasági szükségszerűségéről beszél.

A gazdaságon kívüli területeken, a felépítményben és a modern

társadalom ideológiájában a marxizmus elsődlegesen azokat a hasadásokat

és feszültségeket kutatja, amelyeknek a felfedezése a forradalmi

proletáriátus számára azt a meghatározó helyet biztosítja a társadalmi

struktúrában, melyet betöltve gyakorlati tevékenysége leghatásosabban

érvényesülhet.

„Napjainkban úgy látszik, hogy minden a maga

ellentétét hordja méhében. Látjuk, hogy a gépi

berendezés, melynek megadatott az a csodatevő erő,

hogy rövidebbé és termékenyebbé tegye az emberi

munkát, éhezteti és agyondolgoztatja azt. A gazdagság

új forrásai valami furcsa, végzetes varázslat folytán a

nélkülözés forrásaivá válnak. Mintha a technika

győzelmeit a jellem elvesztése árán vásárolnák meg.

Úgy látszik, hogy amilyen mértékben az emberiség úrrá

lesz a természet felett, olyan mértékben válik az ember

más embereknek vagy a saját aljasságának rabjává. Úgy

látszik, még a tudomány tiszta fénye is csak a

tudatlanság sötét hátterén ragyoghat. Mintha minden

találmányunk, minden haladásunk arra vezetne, hogy

anyagi erőket szellemi élettel ruháznak fel, az emberi

életet pedig anyagi erővé tompítják. Ez az antagonizmus

egyfelől a modern ipar és tudomány másfelől a modern

nyomorúság és bomlás között, ez az antagonizmus

korunk termelőerői és társadalmi viszonyai között

kézzelfogható, parancsoló és vitathatatlan tény. Egyes

pártok siránkozhatnak ezen; mások úgy lehet

szeretnének megszabadulni a modern technikától, hogy

megszabaduljanak a modern konfliktusoktól. Vagy azt

képzelhetik, hogy ilyen jelentős előrehaladás az iparban

kiegészítésül ugyanilyen jelentős visszafejlődést követel

a politikában.”1

(Marx)

IV.

A marxizmus régóta lefektetett specifikus alapelve az, hogy minden

gyakorlati elv magában foglalja az összes többit, ugyanis minden teoretikus

tételt alárendel a végső forradalmi cselekvésnek. Ez az alapvető ismérve a

marxi materialista dialektikának s ez az, ami megkülönbözteti az idealista

hegeli dialektikától. A polgári restauráció filozófusának, Hegelnek a

dialektikáját, amelyet – teljes részletességében – a fennálló rend

igazolásaként dolgozott ki és amely csak a mérsékelt és „ésszerű” haladást

engedi meg, Marx egy tartalmában és formailag egyaránt forradalmi

elméletté fordítja át. A Marx által átalakított és gyakorlatilag alkalmazott

formájában a dialektika azt bizonyítja, hogy az „ésszerűség”, amit a fennállóra

vonatkoztatva Hegel idealista alapokon tételez, csak átmenetileg

racionális és fejlődésének folyamán szükségszerűen „ésszerűtlenné” válik.

A társadalomnak ezt az ésszerűtlen állapotát a munkásosztály teljes

egészében lerombolja és ezt az elméletet magáévá téve és „forradalmi

gyakorlatában” fegyverként alkalmazva kiküszöböli a „kapitalista ésszerűtlenség”

alapjait. A jellegzetességeiben és alkalmazásában bekövetkezett

alapvető változás miatt a marxi dialektika, amelyről Marx helyesen

állapította meg, hogy misztifikált hegeli formájában a polgári filozófusok

között még divatos volt, újabban mint materialista dialektika a polgárság és

doktriner filozófusai számára botrányossá és förtelmessé vált, mert „a

fennállónak pozitív megértésébe egyúttal tagadásának, szükségszerű pusztulásának

megértését is belefoglalja, minden létrejött formát a mozgás

folyamatában fog fel, tehát mulandó oldaláról is, … lényegét tekintve

kritikus és forradalmár.”2

Minden kritikai, gyakorlati és forradalmi aspektusával együtt, a

legtöbb marxista magát a marxi materialista dialektikát is mellőzte. Közülük

a legjobbak is csak részlegesen állították helyre kritikai és forradalmi elveit.

A jelenlegi világválság és a proletáriátus növekvő mértékben erősödő

osztályharca általánosság, intenzitás és kiterjedés tekintetében is egyaránt

felülmúlja a kapitalista társadalom korábbi szakaszainak minden konfliktusát.

A mi feladatunk megfelelő formában kifejteni a marxista forradalom

elméletét és ezáltal támogatni, továbbfejleszti és aktualizálni a proletáriátus

osztályharcát.

London, 1934. október 10.

1 Karl Marx: Beszéd a “People's Paper” évfordulóján Londonban 1856. április 14-én. In: Karl

Marx és Friedrich Engels művei (a továbbiakban MEM) 12. kötet, Kossuth Kiadó, Budapest,

1967., 1–2. oldal. (A szerk.)

2 Karl Marx: A tőke. Utószó a második kiadáshoz. (1873) In: MEM 23., Budapest, 1967., 20.

oldal. (A szerk.)