Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Louise Michel

2008.12.23
BEVEZETŐ:
 

Ezen nagyszerű asszony életének bemutatása nem pusztán azért került újságunk hasábjaira, mert neves és harcos képviselője volt az anarchista mozgalomnak, hanem mert másokkal ellentétben ő nem fiatalon került kapcsolatba a munkásmozgalommal, de pillanatok alatt megismerte nevét az egész világ. Olyan alakja ő az osztályharcnak, akit a történelem állított a forradalom oldalára.

 
Kép LOUISE MICHEL ÉLETE

 

(1830-1905)

 

1830. május 29-én született Franciaországban, a vroncourt-i kastélyban. (Vroncourt községe, Troyes városán túl, Párizstól keletre körülbelül 250 kilométerre található, Champagne és Lotaringia határán, Haute-Marne megyében.) Édesanyja Marianne Michel, szobalányként szolgált az egyemeletes düledező, otromba kastélyban. Apja kiléte bizonytalan, de valószínű, hogy a kastély tulajdonosa és a község bírája Étienne-Charles Demahis vagy annak Laurent nevű fia. A család teljesen egyenrangúan nevelte a többi „úrigyerek” között, s a faluban is Mademoiselle Demahis-nak szólították. Gondos neveltetésben részesült. Nap mint nap járt iskolába, ahol szorgalmasan, bár csínyektől sem visszariadva, tanult. Otthon nagyapjával, Demahis úrral együtt klasszikusokat és kortárs írók (mint Victor Hugo, ki iránt rajongása élete végéig megmarad) műveit olvasgatták. Louise már gyerekként nagy érdeklődést mutatott a költészet, a komédia és más művészetek iránt. Versek írására adta a fejét, mely végigkísérte életében, de valljuk be nem nagy sikerrel. Ájtatos katolikus kislányka volt, ki olyannyira irtózott a vértől, hogy egy ideig húst sem volt hajlandó enni, megdézsmálta az éléskamrát, hogy a falu szegényeinek ossza szét a gyümölcsöt, zöldséget, sőt pénzt és még saját cipőjét is, pedig a kastély urai nem dúskáltak a földi javakban. 1845 végén, Demahis úr halála után még kolostorba is akart vonulni, holott nagyanya, – ki rá egy évre halt meg – a házasságra próbálta rávenni.

1851 őszén nagybátyja beíratja a Lagny városa mellett működő tanítóképző intézetbe, majd tanulmányait Chaumont-ban fejezi be. miután elnyeri tanítói oklevelét, 1953 januárjában leány-magániskolát nyit Audeloncourt-ban, ahol rokonai élnek. Ekkor igencsak zavaros elképzelései vannak. A köztársasági demokráciát hirdeti a császárság alatt, de jótékonysági iroda felállítását követeli a szegények számára, hogy elkerüljék a felkelést. Azonban reggel-este a gyerekekkel, a Marseillaise-t énekeltette és gúnyt űzött a bonapartistákból. Mindemellett 1858-ban könyörgő levelet és verset ír a császárhoz, egy Orsini nevű olasz merénylő megkegyelmezéséért.

Ebben az időben, III. Napóleon uralkodása alatt, a munkaidőt nem szabályozta a törvény, betegbiztosítás sem volt, viszont a császár 1854-ben ismét visszaállította a gyűlölt munkakönyv-rendszert, hogy jobban ellenőrizhesse a dolgozókat. S noha a munkások keresetük java részét élelmiszerre költötték, húsra csak nagy ritkán telt. Közben az ipari kapitalizmus gyors fejlődésnek indult, bár a Második Császárság egész ideje alatt Franciaországban még mindig a mezőgazdaság dominált. Az iparon belül a textilgyárak elvesztették uralkodó szerepüket, és a nehézipar, a bányászat, a fémipar, továbbá a gépgyártás került az élre; rohamosan fejlődött a vasútépítés, felszárnyalt a külkereskedelem.

Louise még mindig tele volt azzal a ’48-as ábránddal, amely szerint a szép szavakkal, a keresztényi szeretetre való hivatkozással segíteni lehet a bajokon. A társadalmi békét hirdető versei, melyeket a helyi újság közölt, nem okoztak kellemetlenséget. Rövid időn belül több kisvárosban tanítónősködik, de mindenütt csak jó emlékeket hagy maga után.

1857-ben Párizsban telepedik le, és a Vollier-né internátusba lesz segédtanítónő. Ez idő tájt kezdődik meg Párizs átépítése, mai arculatának kialakítása Haussmann báró irányítása alatt. A sokat szidott és magasztalt Szajna megye prefektusa (későbbi szenátor),a főváros középkorias kusza utcáit széles (és barikádok emelésére kevésbé alkalmas – ez nem utolsó szempont), körutakká alakítatta át. Az átépítésre azért is szükség volt, mert a több mint egymillió lakosú városban a közúti közlekedés nem tudott fejlődni. Az ellenzék kiderítette 1869-ben, hogy ez a városrendezés hatalmas értékű csalásokkal és sikkasztásokkal volt egybekötve…

Louise elégedetten kezdi meg a munkát. Hazulról kap némi pénzt és alkalmanként felolvas egy vak aggastyánnak, de mégis kevés a pénze, mert folyamatosan jótékonykodik és ezt még váltók aláírásával is meg kell toldania.

Akkor még alig volt vakáció a közoktatásban; évente csupán egy hétre zárták be az iskolákat. A gyerekek imádtál Luise-t, kinek órái rendszertelen tanmenetben, de szemléltetőeszközök segítségével folytak. A gyógypedagógia területén úttörőnek számított, és ezen témában 1861-ben Fények az árnyékban címmel brosúrát jelentetett meg. Ez nem száraz értekezés, hanem inkább próza. Belép a l’Alliance des Lettres irodalmi egyesületbe és az Union des Poétes költői körbe, mely 1862 januárjában tagsági oklevéllel tünteti ki. De emellett zenekomponálással is foglalkozik, nem túl nagy sikerrel.

Politikai nézetei még továbbiakban sem nevezhető következetesnek, bár elszánt republikánus. Köszönti az amerikai négerlázadást, ódát ír Garibaldihoz, elsiratja a leigázott Lengyelországot, a fagyoskodó, éhező és dolgozó gyerekekért azonnali segélyt követel. A nyomor nem csak a vidéket sújtja, Párizsban is érezhető: hajléktalan aggastyánok, szemétben guberáló asszonyok. A sok csapás, nyomorúság, éhség, háború ellen már nem elegendő az alamizsna.

1865-ben édesanyja eladja a maradék örökségét és ezen Louise nevelőintézetet vásárol a Montmartre-on. 1868-ban maga is beiratkozik egy továbbképző iskolába,a Népoktatási Intézetbe. Tanul természettudományt, mennyiségtant, vegytant, jogot, gyorsírást. Egy Francolin nevű néptanító rábírja, hogy társadalmi munkában oktasson rajzot, irodalmat és földrajzot a gyerekeknek, egy szakmai iskolában. Ebben az iskolában működött a „Jogot a nőknek!” feminista csoport, melynek tagja lett és harcolt az egyenlőségért a közoktatásban, több bért követelt a munkásnőknek, hogy elkerülhessék a prostitúciót. Előadásokat is tartott a női munkáról.

A hatvanas években vált Michel romantikus lázadóból, spiritualista költőnőből materialista, majd ateista forradalmárrá, radikális elveket valló újságíróvá, a Diáknegyed szélsőbaloldali klubjaiba járó összeesküvővé. Louise forradalmi indulata párhuzamosan nőtt a nép elégedetlenségével és ebben a történelem, a valóság volt a döntő. 1860-tól kezdve már maga III. Napóleon is kezd kételkedni tekintélyuralmában. A polgári ellenzék Thiers vezetésével liberális reformokat követel. Az 1863-as választásokon előretör az ellenzék. Ez az első francia választás, amelyen a munkásosztály már a saját jelöltjeivel szerepel. 1864-ben megalakul az I. Internacionálé, s a hatalom egyre inkább kénytelen engedni. Ennek eredménye a „liberális császárság” korszaka: törvényesítik a munkásegyleteket és több szabadságot adnak a sajtónak. 1869-es választásokon a demokraták kerülnek fölénybe. A császárság szénája nagyon rosszul áll, mely köszönhető a békét ígérő császár háborús kalandjainak kudarcainak és az 1870-re felduzzadt államadósság és gazdasági válság.

Nagy sztrájkok törnek ki, de a véres megtorlások még jobban megszilárdítják a dolgozók elszántságát, a polgári ellenzék és a munkásmozgalom befolyását.

Amikor Pierre Bonaparte herceg, a császár unokaöccse, 1870. január 10-én meggyilkolja a Victor Noir hírlapírót, a felháborodás hallatlan méreteket ölt. A temetés, amelyen 200 000 ember vesz részt, élén a jövendő forradalom vezérkarával (Delescluse, Flourens, Vallés), s köztük Blanqui a legendás hírű forradalmár (ellene ekkor is körözőlevél volt kiadva) és Louise Michel is, aki nagybátyja ellopott tőrét rejtegette és férfiruhában jelenik meg. A temetés majdnem felkeléssé fajul. A montmartre-i temetésre msá forradalmárok „fegyveresen” mennek: egy-egy ócska pisztoly, de főleg kés, fúró, körző, dikics, véső lapul a zsebükben. A temetőből a Champs-Élysées-re vonuló tömeget Raoul Rigault, a Kommün későbbi rendőrfőnöke vezette.

Napóleon úgy gondolja, hogy ingatag hatalma megerősítésére egy új, piacszerző háborús kalandba kezd, melyre kedvező alkalmat kínál a porosz terjeszkedés. I. Vilmos nemcsak a német egység megteremtésén, de Spanyolország felől, az ősi ellenség Franciaország bekerítésén is fáradozik. A kakaskodó háborús uszítók mámorosan készítik elő a hazafias frázisokkal ékesített öldöklést. A munkástüntetések leverésében kitűnt vérszomjas generálisok, a hadianyaggyártás fellendülésétől újabb tetemes vagyongyarapodást remélő nagytőkések, tőzsdések, üzérkedők, kótyagos soviniszták és az általuk megtévesztett nép vadul kiáltja a július 19-i hadüzenet napján: Berlinbe!

Összetörik a baloldali sajtókat, s a blanquista és internacionalista ellentüntetőket gumibottal verik szét a nagybulváron.

A kardcsörtető tábornokok csődöt mondanak. A korszerűtlen felszereléssel is bátran küzdő francia katonák harci kedvét gyorsan aláássa a szervezetlenség. A francia hadtáp még élelemmel sem tudja kellőképp ellátni őket. Az a hadsereg, amelyet néhány hete még Európa legjobb ármádiájának tartottak, meghátrált a poroszok fejlett hadigépezete előtt, és a már majdnem 20. századi harci taktika (mozgó háború, nehéztüzérség bevetésével) egymás után méri a vereségeket a még mindig napóleoni állóharcászattal próbálkozó franciákra. A könnyű győzelem esztelen reményei szertefoszlottak.

A blanquisták már augusztusban úgy érzik: itt az ideje leszámolni a gyűlölt népnyúzó uralommal. Elveikhez híven egy kis elszánt forradalmár csapattal kívánják elindítani a császárság megdöntését, és a La Villette nevű munkáskülvárosban megtámadják a tűzoltókaszárnyát. A meggondolatlan akció kudarcba fúl, a szikra, melyet egyes blanquisták forradalmi jeladásnak szántak, nem gyújtja lángra az általános lázadást, s a harminc elszánt ember bátor vállalkozása, mellyel mellesleg nem minden blanquista értett egyet, nem vezet eredményre. A baloldal másnap azonban már megint tüntet a nagykörúton. A megrémült kispolgárság az összeesküvők azonnali, statáriális kivégzését sürgeti. Louise is ott van. S persze; verset is ír a szerencsétlen felkelési kísérletről. Maga Blanqui Belgiumba menekül. Louise petíciót terjeszt érdekében, s az aláírásokat maga viszi el két társával Trochu generálisnak, a főváros térparancsnokának. A küldöttség csak erőszakkal jut be. két nap múlva a blanquista forradalmárok már szabadok.

Szeptember 4-én a népharag, amely a szörnyű vereségek – különösen a sedani – után az eget verte, elsepri a császárságot. Előzőleg maga Napóleon is fogságba esett, a császárné pedig elmenekül. A tömeg megdönti a császárságot, de a helyébe lépő és a monarchista Trochu elnökletével megalakuló nemzetvédelmi kormányt a nép, csak szükségből fogadja el. Megszületett hát a köztársaság, az ideiglenes kormány, mely elsősorban a nagypolgárság védelmére hivatott és igyekszik megakadályozni, hogy a baloldal kezébe kerüljön a hatalom. A koszorús költő Victor Hugo kezdeményezésével, a poroszoknak kiáltványt küldenek, miszerint a császárság üzent hadat, ne fojtassák a köztársaság ellen. A német azonban fütyülnek rá, s szeptember 8-ra ostromgyűrűbe szorítják Párizst. Louise mégis bizakodó. Strasbourg megsegítésére fegyvert és önkénteseket követelő nődelegációhoz diákok is csatlakoznak. Lefogják és bezárják őket. Louise a vásári bódékban a céllövést gyakorolja, s kiadós jártasságot szerez. Az ostromlott város katonai készülődésében, politikai szervezkedésekben és tüntetésekben egyre lelkesebben vesz részt. Tanítónő a mountmartre-i Houdon utcai iskolában, ahová kétszáz kislány jár. Az intézet egyúttal az óvodás korúak menhelye is, akiknek a szülei az ostrom miatt a fővárosban rekedtek. Louise édesanyja is segédkezik. Tejen, zöldségen, lóhúson kívül néha még édességet is kapnak a gyerekek.

Clemenceau körlevelet küld a mountmarre-i intézeteknek, az állam és az egyház szétválasztása elvének értelmében elrendeli a hitoktatás fakultatívvá tételét. A 18. kerületi pedagógusok közül csak Louise tett eleget ennek a felszólításnak, mert az apácák nem fogadják be a szegény gyerekeket.

Eközben a tüntetések tovább folynak és az éhező, de büszke városban egyre több szervezet alakul. A Montmartre-on, csakúgy, mint a többi húsz kerületben, megalapítják a helyi „ellenőrző” vagy „éberségi” bizottságot. Egyet a férfiaknak, egyet a nőknek. Louise mindkettőbe belép. A nők elsősorban szociális munkát végeznek, a férfiak azonban főleg a forradalomra gondolnak.

Novemberben megválasztják a Comité de Vigilance elnökének. Találkozik élete nagy szerelmével Théophile Ferrével, a blanquista forradalmárral.

Október végén a párizsi nép megtudja Bazaine tábornok fegyverletételét s azt, hogy Thiers meg Favre külügyminiszter titkon fegyverszünetről tárgyal. A forradalmi bizottságok tüntetést szerveznek. A külvárosok népe már nem a szeptemberi kiáltással ostromolja a Városházát: „Éljen a Köztársaság!” Az események rohamosan haladnak a forradalom felé, s immár az „Éljen a Kommün! jelszó harsog. A párizsi dolgozók elfoglalják a Városházát és új kormányról, sőt új rendszerről vitatkoznak, míg a városparancsnok katonái beszivárogva az épületbe, szét nem kergetik őket. Így október 31. nem a Kommün kikiáltásának, hanem csak főpróbájának a napja. A kormány változásokat ígér és persze azt is megígéri, hogy nem lesz megtorlás. A hatalom urai természetesen nem tartják be szavukat. Korlátozzák a sajtó- és gyülekezési szabadságot és elrendelik a forradalmárok letartóztatását.

December 1-ei nőtüntetésen, mely a nemzetőrök italozásainak megfékezése és a kórházi ágyak számának növelésére szerveztek, letartóztatják és két napig fogva tartják.

A korán beköszöntött tél és éhínség miatt, a halandóság a szegénynegyedekben néhány hónap alatt négyszeresére ugrik (csak januárban már 19 233 ember). Január 7-én megjelennek a falakon a híres „vörös plakátok”, melyek megállapítják a kormány alkalmatlanságát. Trochu látszólag enged a hazafias felszólításnak és elrendeli a városból való kitörést, melyben 4070 nemzetőr veszti életét. A becsapott megszégyenített és megtizedelt nemzetőrök kiszabadítják a forradalmárokat a börtönből, majd ismét a Városháza elé vonulnak, ahol a fegyverszüneti tárgyalások ellen tüntetnek, ahol Louise is megjelenik, a nőbizottság élén. A kormány breton matrózai azonban ellenállnak, s sortüzet nyitnak. A nemzetőrök egy része – a testvérharctól visszarettenve – mégis csak a falra céloz. Louise viszont nem. A felkelés azonban megint kudarcot vall. A klubokat 17 újsággal együtt betiltják és Flourenst távollétében megint (ki tudja, hányadszor?) halálra ítélik, Blanquival és Pyat-val együtt.

A népi ellenállást letörő kormány közben szépen megegyezik a poroszokkal: a hajdan Thiers kezdeményezésére emelt erődöket megszállja az ellenség. Közben I. Vilmost Versailles-ban császárrá kiáltják ki. A felemás rendszer Thiers-t teszi meg kormányfőnek és a kormány Bordeaux-ból Versailles-ba költözik. Megkötik az előzetes békeszerződést, amely elszakítja Elzászt és Lotaringiát, s ötmilliárdnyi hadisarcot ró a franciákra. Magába a fővárosba csak három napra merészkednek be a németek, de akkor is a hatóságok torlaszokkal óvják őket. Februárban a húsz párizsi kerület Központi Bizottságán kívül megalakul a nemzetőrség Központi Bizottsága is d’Aurelle parancsnokságával. Elrendelték a szeptember 13-óta esedékes váltók március 13-ig történő kifizetését. 

Március 17-ről 18-ra következő éjjelen a Versailles csapatokat küldött Párizs lefegyverzésére, s az adományokból öntetett ágyúk elvitelére. Louise Michelnek jutott osztályrészül, hogy riassza a komitét. Miután felfedezte az árulást, a XVIII. kerületi Vörös Kastélyban állomásozó nemzetőrséghez rohant. Most már az egész Montartre megbolydult. Megkondulnak a harangok és az utcákból megindulnak a sorhad elé. Clemencau hiába igyekszik nyugalomra inteni a népet, a tömeg egyre fenyegetőbben veszi körül a sorkatonákat. A nemzetőrök lefogják a polgármestert és bezárják a Szent János templomba. A bekerített Lecomte generális háromszor is tüzet vezényel, de a katonái nem engedelmeskednek. A nőbizottság agitációjának köszönhetően a katonák átállnak és letartóztatják Lecomte tábornokot meg Clement Thomas csendőrtábornokot, akiket délután négykor kivégeznek. Több kaszárnyát különösebb ellenállás nélkül elfoglalnak.

Ferré parancsára elengedik Thomas és Lecomte alárendeltjeit – Louise Michel szerint: „nem akartunk sem felesleges gyöngeséget, sem felesleges kegyetlenséget”.

Március 22-én, ezren gyűlnek össze ugyanezen a téren, Éljen a „rend”!, Le a Központi Bizottsággal!, Vissza dolgozni! – kiabálják. A Nemzeti Gárda parancsnokai a Verdome-téren nagy türelmet tanúsítva legalább tízszer szólítják fel a reakciós tüntetőket a hely elhagyására. Elnéző magatartásukra revolvertűz a válasz, amely két halottat és tizenhét sebesültet eredményez. Végül a Nemzeti Gárda is tüzet nyit, mire a tüntetők tíz halottat hátrahagyva, fejvesztve elmenekülnek.

A nők nagy, de nem politikai szerepet játszottak a Kommün alatt, amelynek nem volt ideje megvalósítani a nők egyenjogúságát – ha egyáltalán kívánta volna, hiszen a vezetők javarészt még a proudhonista előítéletek rabjai voltak az emancipációval szemben. Március 26-án választásokat tartanak, de a nők nem vehetnek részt és a szavazásra jogosultak 48 százaléka járul az urnákhoz.

A kommünárok körében is megmaradt előítéletek folytán nem mindenki tekinti természetesnek, hogy a nők nemzetőr-egyenruhájukban, puskásan, karabélyosan, csizmásan ott lesznek a lövészárkokban és a barikádokon. Sokszor még a menázsit is megtagadják tőlük. Egyszer kénytelenek magához Varlinhez, a Kommün hadtápbiztosához fordulni, s levélben kérni, hogy nekik is adják ki a harcosoknak járó ellátást. Egyes szemérmes forradalmárok nem akarják felvenni még ápolónőnek sem a prostituáltakat.

Március 28-án a Városház téren pazar ünnepi keretek közt kiáltják ki a Kommünt. (Csak egészen mellesleg a helyzet zavarosságáról, hogy a Tőzsde, mely 23-a óta zárva volt, ugyanezen napon újra megnyílt.)

A munkáshatalom intézkedései elkezdődnek, melyben lelkesen vesz részt Louise is. A zálogolt tárgyakat visszaadják; a sebesült nemzetőröknek pénzsegélyt utalnak (hozzátartozóiknak is); a vallási célra kiutalt összegeket megszüntetik; bevezetik a bírák választhatóságát; eltörlik a műhelyek korábbi pénzbírságát; megszüntetik az éjszakai pékmunkát; az özvegyeknek és árváknak, valamint a Kommünért vívott harcban elesettek hozzátartozóinak életük végéig tartó járulékot ígérnek; egy hivatalnok sem kaphat évi 6000 franknál több fizetést. Eltörlik a katonai sorozást, a rendőrséget és a nemzetőrségen kívül nem lehet más katonai fegyveres erő. Eltörlik az egyházi költségvetést és az ingó és ingatlan vagyona nemzeti vagyonná nyilvánítják. Bölcsődéket és óvodákat szerveznek és eltörlik a törvényes és törvénytelen gyermekek közti „erkölcsi” különbséget. Bevezetik a teljesen ingyenes, világi oktatást az elemi és szakiskolákban, valamint a felnőttképzést mindenki számára, aki tanulni kíván. Jogot formál mindenkinek a művészetekhez és művelődéshez. Az orvosi és gyógyászati intézményeket a patikákkal együtt köztulajdonba veszik. Megtiltják a munkabérekből történő levonást, illetve pénzbüntetést. Az elmenekült gyárosok üzemeit átadják a dolgozóknak.

Louise a saját szakmájában, a néptanítás érdekli. Új közoktatási módszert dolgoz ki, s a Községtanács elé terjeszti.tervezetében jelentős szerepet kap a vizuális oktatás. Nem elegendő azonban a gyermekek értelmére hivatkozni. Erkölcsi érzéküket is fejleszteni kell, mégpedig megtorló intézkedések, sőt jutalmak nélkül. Louise úgy vélt: a tanulók öntudatára apellálva kell elérni, hogy egyedül a közösségtudat vezérelje őket. Követeli, hogy világi intézetekkel helyettesítsék a vallási keretek közt működő iskolákat és árvaházakat.

Ekkortájt támad az az ötlete, hogy elmegy Versailles-ba, s meggyilkolja Thier-t. tanácsot kér Ferrétől, aki bár elvben nem vetette el az egyéni terrorakciókat, eltanácsolja a meggondolatlan tervtől. Louise azonban néhány nap múlva valóban minden nehézség nélkül behatol a katonai sátortáborba és a Kommün érdekében agitál. Visszatérve beismeri, hogy a gyilkos merénylet végzetes lett volna – ugyanakkor puhányoknak és girondistáknak titulálja bajtársait.

Április elsején, mikor Thiers hadai megkezdik a főváros ostromát, Louise ott van a legveszélyesebb pontokon, ápolónőként, vagy fegyveres nemzetőrként. A montmartre-i 61. nemzetzászlóalj katonája, de anyjának azt mondja, hogy kötözőhelyen dolgozik. Ha pihenőbe vezénylik, ő más egységekhez csatlakozik, s a csoda folytán épségben megússza a harcokat. Mellesleg ápolónőtoborzással is foglalkozik. A klubokba csak két ízben tette be a lábát április 3-tól a Véres Hétig. Louise a küzdelem kellős közepén nem a szavak, hanem a tettek embere.

Május 21-én vasárnap, délután háromkor nyomulnak be a versaillesi-ak tömött hadoszlopokban St.Cloud teljesen szétlőtt kapuján át a városba. Elkezdődik a Véres Hét.

Dombrowski, a montmartre-i felügyelő bitozzságba küldi Louise-t, hogy riassza a nemzetőröket, s a forradalmi városrész lakosságát.

A kör lassan bezárul. Louise a Montmartre magaslatán La Cécilia vezette csapat tagja. A domb mindig nagy hadászati fontossággal bírt. Louise fel akarja robbantani a dombtetőt, de végül a többiekkel a montmartre-i temetőbe vonul.

Rémhírek terjesztése miatt, a kapkodó kommünárok egymás után tartóztatják le társaikat árulás gyanújával. Mac-Mahon generális, a legharcedzettebb csapatait veti be a lázadó szelleméről híres Montmartre ellen, míg Louise bejárja a temetőt, hogy megtalálja a menekvés útját. Csak néhány bajtársa marad életben az éjszaka után. Hétfőn ismét az elöljáróságra rohan, hogy erősítést kérjen La Céciliától ötven emberrel tér vissza, ám közben többen elesnek. Az egyik torlasztól a másikig futva a Place Blanche-ra érkezik. A barikád hét védője közül már csak három él. Hirtelen felbukkan három nemzetőr. Ám a „nemzetőrök” elkapják, lefogják, s bevágják a torlasz lövészárkába. Kiderül: álcázott kormánykatonák, akik ezzel a fondorlatos csellel közelítették meg a forradalmárokat. Amikor Louise visszanyeri eszméletét, a katonák már a szomszédos házakat kutatják át. Tűz van – kiáltja és a katonák figyelmének lankadását kihasználva sikerül elmenekülnie. A Place Blanche-on még megmaradt asszonyok, akik nem sejtették, hogy a Dombon már mindennek vége, visszahúzódnak a Pigalle térre. Louise, ki a forradalom kitörése óta egyetlen éjszakát sem töltött otthon, most első dolga, hogy hazafusson és megtudja, mi van rajongásig imádott édesanyjával. A házmesterné elmondja, hogy helyette az anyját vitték el, azt mondták agyonlövik. Louise a legközelebbi őrszobára rohan. Könyörög a parancsnoknak: engedjék el az anyját, ő áll be helyette. Galliffet emberei körülveszik a foglyokat és elindul a menet május 24-én éjjel.

Végre megérkeznek Verailles-ba. Valóságos úrfi falkák rohanják meg őket, s akad, aki rájuk lő. Aztán elhagyva Versailles-t, megérkeznek a Satory fennsíkra.appert generális adatai szerint 1050 asszonyt szállítottak Versailles-ba. Természetesen Louise is köztük van.

Innen börtönbe szállítják. Marianne rögvest könyörgő levelet ír a miniszternénak, de lányának nem kell semmiféle kegyelem.

Június 15-én egy másik fogdába viszik. Megtudja, hogy Ferrét is elfogták, majd szeptember 2-án halálra ítélik.

Június 28-án Louise csak ápolónői tevékenységét ismeri be, fegyveres helytállásáról nem beszél.

Mindenki ügyével foglalkozik, leveleket ír a bírósághoz, igyekszik a vádlottakat menteni; valóságos védőügyvédi irodává alakul a zárkája. Időközben a közvélemény is tudomást szerez Louise Michel létezéséről és tevékenységéről. Novemberben átszállítják az arrasi börtönbe. Tárgyalása után a bírák az auberive-i börtönbe szállíttatják. Ez idő alatt levelet ír Hugonak is rabtársai érdekében. 120 lapos történeteket, meséket ír a gyermekeknek, melyet még 1872-ben kiadnak (Mesék és legendák gyermekeknek). Innen szállítják Új-Kaledóniába. Megegyezik a Földrajzi Társasággal, hogy majd feljegyzéseket küld a távoli sziget éghajlatáról és mezőgazdaságáról. Egy másik társaságtól még magvakat is kap, hogy kipróbálja. Ezenfelül különféle nyelvkönyveket is beszerez: breton szótárt, orosz meg lengyel nyelvtant.

„Utazása” 1873. augusztus 24-én kezdődik és 1873. december 10-én végződik. A hajóút során válik tudatosan anarchistává. Ez nem egyedi eset, a kommün után sokan váltak azzá.

Új-Kaledónia már majdnem két évtizede francia büntetőgyarmat. Louise megfigyeléseket végez, de kísérletezni is megpróbál az Európából hozatott selyemhernyókkal, s azon tűnődik, hogy a nagy kaledóniai pók hálóját nem lehet-e valamilyen új szövet fonalaként felhasználni; sőt mi több, még azzal is megpróbálkozik, hogy a beteg dinnyefákat oltással gyógyítsa. Kíváncsisággal fordul a bősz vademberek hírében álló kanakák felé. Megtanulja nyelvüket, legendáikat összeveti az európai mitológiákkal. Szószedetet készít a bennszülöttek nyelvéből, tanulmányozza kezdetleges számtanukat, foglalkozik a zenéjükkel, sőt, még színházat is akar játszatni velük. Mozgó betűkkel tanítja a nebulóknak az írást, a kanakákat pedig előbb algebrára tanította, csak aztán számtanra, mert nem tudták felfogni a nagy számokat. Eközben Clemenceau pénzutalványokkal segíti, amivel ő társait támogatja és továbbiakban is ápolja a betegeket és tanít. A hatósági közegek szentnek tekintik.

Amikor Rochefort öt társával szerencsésen és roppant kalandosan megszökik, s a pánikba esett hatóságok vad megtorláshoz folyamodnak, Louise is szökésre gondol. Egy hajóskapitányt kér fel: szökjenek meg tutajon, ám az nem áll kötélnek. Aztán egy kommünár Ausztráliában élő feleségével próbálja megszervezni a szökést, de ez sem sikerül. Rochefort persze nem hagyja cserben rabtársait: pénzt gyűjt, hogy rajtaütéssel szabadítsa ki őket. Maga Garibaldi egész vagyonát, 6000 frankot, a kalandos vállalkozásra adja, de ez a kísérlet szintén meghiúsul. A londoni emigráció is pénzt gyűjt, amit Madame Adamnak küldenek, aki aztán Louisehoz irányítja az összeget, hogy ő ossza szét.

1878-ban kitör a nagy kanaka lázadás, Louise igazi internacionalistaként a bennszülöttekhez szegődik. Holott a száműzöttek többségében felülkerekedik a faji összetartás, s a fehérek oldalára állnak. Louise valóságos partizánkiképzésben részesíti a lázadókat, megtanítja nekik, hogyan kell elvágni a távíródrótokat. A lázadást leverték és a törzseket megtizedelték.

Hogot szenátorrá választották és 1876. május 22-én beszédet tart az amnesztia érdekében. 1879. május 8-án Louise ítéletét megváltoztatják: a zárt területre történő elhurcolást egyszerű deportációra módosítják, majd 1879. október 16-án elengedik hátralévő büntetését. Csak 1880. január 23-án tudja meg, hogy szabad.

1880.november 9-én már reggel tízkor hatalmas tömeg özönlötte el a párizsi Saint-Lazare pályaudvar környékét (a jobboldali Le Figaro szerint 20 000 ember várta). Csak rövid ideig pihen, aztán megkezdi azt a gyűléssorozatot, amelyre alig van példa a munkásmozgalom történetében, és amely huszonöt éven át tartott. Először november 21-én az Élysée-Montmartre termében, több ezer főnyi, vörös és fekete zászlók alatt gyülekező tömegnek tart tüzes beszédet. Szónoklatával nagy sikert arat. Decemberben Blanqui oldalán beszél. A hetvenöt esztendős ősz forradalmár, a börtönök világrekordere, kit rabságában választottak képviselőnek, 1879 júliusában szabadult.

Pillanatnyilag a La Révolution démocratique et sociale (Társadalmi Forradalom) című hetilapba ír, egy bizonyos Serreux szerkesztésében, aki nem más, mint Andrieux rendőrfőkapitány beépített ügynöke. A főkapitány így akarta kézben tartani az anarchistákat, és ő szervezte 1881 nyarán a Thiers-szobor felrobbantását.

1881 júliusában Londonba látogat, ahol a nemzetközi anarchista kongresszus ülésezik Kropotkin elnökletével.

Blanqui temetésén, a Pére-Lachaise-ba vonuló tűntetőket a hatóságok bántalmazták, mire Louise közbelépett. Rendőrbíróság elé kerül, hatósági közeg ellen elkövetett sértés címen, mert állítólag gyilkosoknak nevezte a pribékeket. Két hétre ítélik. Március 18-án több gyűlésen vesz részt és egyaránt beszél a blanquista, anarchista és szocialista rendezvényeken. Elszántan dolgozik a különböző forradalmi csoportok egyesítésén, megalapítja a Nemzetközi Forradalmi Nőligát, amelynek lengyel, olasz, spanyol és angol tagozatai is lesznek.

Októberben Brüsszelbe megy. Már a pályaudvaron tűntetnek ellene, mégis több gyűlést tart. A belga kormány betiltja előadásait, s kiutasítja. Hollandiába megy, majd Franciaországba. A gyűlések és utazások, cikkek és nyilatkozatok, incidensek és bebörtönzések forgatagán túl az 1882-es és az 1883-as évben Louise még mint írónő is roppant tevékenynek mutatkozik: öt könyve (A nyomor / 40 000 példány, Az élet áldozatai, Megvetett nők, Yves fickó, A császári fattyú, A nép leánya ) jelenik meg, és bemutatják egy darabját (Nadine). Kanaka legendák és hősi énekek (1885), A parasztok (Émile Gautier anarchista újságíróval közösen), Az éhenkórász, Az emberi mikróbák (1886), Emlékiratok (1886), Új korszak (1887), Az új világ (1888), A kor bűnei (1888)

1883. március 9-re a szakszervezetek munkanélküli tüntetést szerveztek az Invalidusok terére. Délben mintegy 15 000 ember szorongott a francia gloire híres ágyúi körül. A tömeghez szólt, s bíztatta őket, hogy ne hagyják magukat, ne féljenek a karhatalomtól. Valaki feket zászlót nyomott a kezébe. A sok ezer munkanélküli a nyomába szegődött. A Saint-Gerain negyed felé vonultak, onnan a Diáknegyed felé. Louise békés szétoszlásra inti a tömeget, de közben a tüntetők másik csoportja az Élysée Palota felé tart. Nyakra-főre tartóztatnak le mindenkit, tévedésből még egy volt főkapitányt is. Körözőlevelet adnak ki ellene, s fosztogatás címen eljárást indítanak ellene. Április 1-én már a Szent Lázárban ül, de közben még megjelenik a Bataille című anarchista lapban egy felhívása. Június 20-án kezdődő bírósági perben ismét nem védekezik, hanem vádol. Az esküdtek – enyhítő körülményekkel – bűnösnek mondják ki, s a bírók hat évre ítélik. Louise nem hajlandó fellebbezni. Nemsokára elszállítják a clermonti fegyházba.

Marianne állapota válságosra fordul és Clemenceau közbenjárásával, Louiset Párizsba szállítják. 1885. január 3-án hajnalban Marianne meghal. Lányát nem engedik ki a temetésre. Egész nap dolgozik, emlékiratait és egyéb műveit írja, angolul és oroszul tanul. Május 22-én meghal Victor Hugo.

1886. január 8-án megkegyelmeznek neki és Kropotkinnak is. Gyűlésein egyre több az olasz munkás és az orosz forradalmár. Irodalmi előadásokat tart és megpróbálja összehozni az anarchista és a dekadens irányzatokat. Augusztusban ismét perbe fogják gyilkosságra és fosztogatásra való izgatás címén. Louise mint mindig maga látja el védelmét.

Ekkortájt derült ki, hogy a Panama Társaság 122 millió frankkal vesztegette meg a tőkéseket, hírlapírókat és politikusokat. A Harmadik Köztársaság ebben a korszakában a kijárás, az üzérkedés, az uzsora, a szélhámosságot súroló pénzügyi mesterkedés, a megvesztegetés, a hitelezési csalás bevett gyakorlattá vált.

Kép 1888. január 22-én Le Havre városában az Élysée teremben tartott beszédet 1500 hallgatónak. Hírtelen egy férfi, bizonyos Pierre Lucas ugrik a szószékre és kétszer rálő. Az egyik golyó a bal halántékába fúródik. A tömeg majdnem meglincselte a merénylőt, de a rendőrök megmentették. Az egész sajtó elítéli a merényletet, s a polgári lapok is kijelentik:”az egyik legtiszteletreméltóbb nő”. Louise azonban nemcsak megbocsát neki, de még drága ügyvédet is fogad védelmére.

Második drámája A vörös kakas, ami 1888-ban könyv alakban is megjelent, már a bemutatásakor mindenütt megbukott.

1889-ben a II. Internacionálé elfogadja a május elsejei általános megemlékezést és a nyolc órás munkanap követeléséről szóló tűntetéseket. A határozat egységes, de az egyes irányzatok különféleképpen képzelik el a megvalósítást; a marxisták szerint békésnek kell lennie a tűntetéseknek, az anarchisták viszont forradalmi jellegűnek szeretnék. Louise bár részt vesz a megmozduláson, de a nyolcórás munkanapért vívott harccal nem ért egyet. A dél-francia Saint-Étienne munkásvárosban tartott beszéde miatt elfogatóparancsot adnak ki ellene, s amikor április 30-án visszatér a fővárosba, letartóztatják. A nyomozási eredmény szerint, az anarchisták sok álszakállt rendeltek egy borbélynál. Louiset két csendőr viszi vissza a helyszínre. A vád természetesen összeomlik. Már szabadon is engednék, ha közben nem indítanának eljárást ellene Vienne városában mondott másik beszédéért. Itt ugyanis a gyűlés után a tüntetők kifosztottak egy boltot. Louiset átszállítják a Rhóne-parti városba, ahol a vizsgálóbíró elrendeli ideiglenes szabadlábra helyezését, de Louise nem hajlandó elhagyni a fogházat, amíg társait nem engedik szabadon, sőt mi több, amikor május 31-én megtudja a döntést, hogy őt kiengedik, de a társait benn tartják, vad dühbe gurul, és mindent összetör zárkájában. Orvosért szalasztanak, s dr. Wezyck bizonyítványt állít ki, mely szerint Louise Michel üldözési mániában szenved, ön- és közveszélyes. Elmegyógyintézetbe akarják zárni, de Constant, aki március óta egy személyben miniszterelnök és belügyminiszter, maga veszi kézbe az ügyet. Elrendeli, hogy közöljék az időközben kórházba került Louise-al: akkor távozhat, amikor akar. 1874 óta a hatóságok bevezették azt a gyakorlatot, hogy egyes kommünárokat elmebetegnek nyilvánítva fosztottak meg a szabadságuktól, a párizsi elmegyógyintézeteket pedig kivették az egészségügy hatásköréből, és a rendőrség felügyelete alá helyezték. Hogy bebizonyítsa, épelméjű, újabb előadássorozatot tart a Kapucinus teremben. Most azt hangsúlyozza, hogy az új testvéri világ eljövetelét békésnek szeretné, de tiltakozik az orosz nihilisták elítélése ellen.

1886 őszétől Londonban, Kropotkinnal, Malatestával és sok más neves anarchistával együtt megindított Freedom havilapban jelentet meg cikkeket. Iskolát nyit a francia emigránsok gyermekeinek (International Scool conducted by Louise Michel), de azt egykettőre bezárják, mert a rendőrség bombát talál a pincében.

Örömmel látja a munkásmozgalom fellendülését: nemrég zajlott le a 180 000 londoni rakodómunkás sztrájkja, a 200 000 yorkshire-i bányász sztrájkja, az írországi vasutassztrájk. Alamizsnát oszt a whitechapeli ínségeseknek.

1890-ben újabb darabját (Sztrájk) mutatják be Párizsban. Közben egymást érik az anarchista merényletek. Sűrűn robbannak a „tiszta szívű gyilkosok” bombái. Valóságos tömeghisztéria bontakozik ki, megindul a hajsza Ravachol és társai ellen. S amikor egy Francis nevű anarchistát kiadnak az angolok, Louise mindent megtesz az érdekében; még Sarah Bernhardt-nak és Uzés hercegnőnek is ír. Közbelép egy Parmeggiani nevű anarchista érdekében is, akit viszont a franciák akarnak kiadni az olaszoknak.

Szeptember elején, két esztendővel a fourmies-i vérengzés után, a képviselőválasztásokon majdnem 50 munkás député került be a Bourbon Palotába. A Véres Hét után alig egy emberöltővel a májusi barikádok hősei ilyen elégtételt kaptak. A polgárság hiába festette a falra a vörös rémet, a francia nép – beleértve a parasztságot is, amely most először küldött több szocialista képviselőt a kamarába – nem dőlt be az ijesztegetésnek.

Auguste Vaillant, bombát dob a képviselőkre a kamarában. 1894. február 5-én lefejezik az anarchistát, bár a bombának nem volt halálos áldozata. Vaillant lenyakazása nem rettentette el a merénylőket: egy héttel később Émile Henry, akinek kommünár apját halálra ítélték, ismét bombát dob. Májusban Henryt is lefejezik. A megrettent burzsoázia képviselői megszavazzák a hírhedt loi scélérate-okat, az „aljas törvényeket”, amelyekkel az anarchista mozgalmat akarják megtorolni és a merényleteket megelőzni.

1894 nyarán Caserio olasz merénylő leszúrja Carnot elnököt. A kormány megrendezi a híres „Harmincak” perét, amelyben egyaránt belekevert közönséges bűnözőket és eszményi anarchistákat; az utóbbiak közt például Félix Fénéont, művészeti író. A vád azonban összeomlott, csupán a közönséges bűnözőket tudták elítélni.

Ebben az évben jelenik meg versválogatása Egy életen át címmel. Nyilván az anarchista merényletek sugallták A vörös századvég című regényét, ami azonban nem jelenik meg nyomtatásban. Szintén ekkortájt írja A vörös szűz rémregényét. 1898-ban kiadják A Kommün című legjelentősebb és legmaradandóbb művét.

Louise az Egyesült Államokba szeretne kivándorolni, de ez a terve nem sikerül. 1895. november 13-án újabb tüntetve hódoló tömeg fogadja a pályaudvaron. Mintegy 2000 ember, köztük Malato, Faure és más anarchista vezetők.

Cikkeket ír az 1895-től megjelenő Le Libertaire hasábjaira, miközben Faure-ral járja az országot.

Júniusban ismét Londonba megy, ahol egy nemzetközi munkáskongresszuson végképp szakít a szocialistákkal.

Belgiumba látogat, bár tudja, hogy még érvényben van az ellene hozott kiutasítási végzés. De a rendőrséget kijátszva, szeptember 16-án sikerül Brüsszelbe jutnia. A gyűlésteremben azonban letartóztatják őt és Faure-t is. Az eredmény: kitoloncolás.

1898. Már négy év óta foglalkoztatta, sőt valósággal kettészakította a francia közvéleményt a Dreyfus-ügy. Az anarchisták eleinte nem avatkoznak bele az ügybe, mely a kémkedéssel gyanúsított zsidó tüzér százados körül kerekedett, ellentétben Guesde-del és Lafargue-gal, aki rögtön átlátott a demagóg szitán, s már 1892-ben élesen elítélte Drumont-nak és a La Libre Parole című antiszemita lapjának faji propagandáját (ezt a hetilapot a megszállás alatt a nácik támasztották fel). Ahogy teltek az évek, s ahogy egyre jobban lelepleződött a polgári „igazságszolgáltatás” kétszínűsége és gazsága, ők is kezdtek egyre-másra állást foglalni. 1898. január 15-én a Le Libertaire gyűlést rendezett az afférról. Louise is felszólalt. Kijelentette, hogy az anarchistáknak kötelességük, hogy tiltakozzanak, s ne vegyenek részt az antiszemita mozgalomban. Mivel azonban a jobboldali Rochefort anyagi támogatásából él, Faure, Malato és anarchista társaik elfordulnak tőle, s mivel verei és cikkei miatt Rochefort-ral is végképp összeveszett, júniusban újra Londonba utazik.

Időközben a kemény vallatás után Henry táborkari vezérőrnagy, Dreyfus fő vádlója, beismert csalárdságait, mirer letartóztatták, aki azonban öngyilkos lett. Az ügy fordulata maga után vonta Boisdeffre vezérkari főnök és Cavaignac hadügyminiszter lemondását. A volt kapitány, 52 hónap ördög-szigeti fogság után ismét szabad.

Louise egyre ritkábban látogatja az anarchista csoportokat, de barátságát Kropotkinnal mindinkább elmélyíti.

1902 februárjában súlyos tüdőgyulladást kap, amiből felépülve egy Janvion nevű anarchistával (Le Liberaire főszerkesztője) körútra indul. A körút végső mérlege elég szomorú: a szocialisták nem nagyon mentek el a gyűlésekre, az anarchista csoportok pedig felbomlóban voltak. Vezetőik most már nem a merényletekre helyezik a hangsúlyt, hanem a „direkt akcióra”, azaz a munkásság független cselekvésére, amelynek a forradalmi általános sztrájkba kell torkolnia. Louise is erről beszél a bronzművesek szakszervezetének gyűlésén júliusban. De élénken ostorozza a világi iskolarendszer burzsoápártiságát, az  egyházat és a hadsereget is, a gyarmati kalandokat, a kínai és dél-afrikai hódításokat. Ellátogat Bretagne-ba, a reakció és szellemi elmaradottság fellegvárába, hogy hirdesse a társadalmi forradalmat. Segítségére egy ifjú anarchista Ernest Girault (1905-ben megindítja a l’anarchie lapot) érkezik.

Október elején érkeznek Lorient városába, ahol a II. vadászzászlóalj járőröz, a polgármester pisztollyal fogadja őket és nem engedi, hogy kibéreljék a Fénelon termet, ami miatt kénytelenek a szomszéd városban ülésezni. A szálloda tulajdonosa ki akarja dobni és megpróbálják megmérgezni őket.

1904 februárjában északra mennek. A szocialisták megtagadják tőlük a termeket, ha mégis akad, az is félig üres.

Márciusban újabb tüdőgyulladás dönti le a lábáról és minden orvosi véleménynek ellentmondva felépül.

A spanyol kormány megretten, mikor megtudja, hogy Louise Barcelonába készül. Akárcsak korábban a belga, az amerikai és az olasz hatóságok, most a spanyolok kiutasítással vagy bebörtönzéssel tiltakoznak.

Az orosz forradalmi készülődés minden gyűlésén helyet kap és a forrongásokat valóságos forradalommá magasztalja, ezenkívül a  parlamenti szocialistákat bírálja.

Január 5-én, tüdőgyulladással érkezik Marseille-be. Louise menthetetlen. A rendőrség is felkészül. A detektívek és őrszemek valósággal ellepték az Oázis hotelt. 1905. január 9-én este fél tizenegykor halt meg. 2000 ember kísérte a temetőbe, ahol ideiglenesen elhelyezték.

A szélsőbaloldal gyűjtést rendez a párizsi temetésre. Ezt a L’Action anarchista újság, a Forradalmi Antimilitarista Szövetség (Fédération Antimilitariste Révolutionnaire), a szindikalisták támogatják. 1905. január 21. a rendőri készültség óriási, sőt a katonaságot is kivezénylik. A katolikus hívők megszállják a templomokat. Arról, hogy hányan voltak pontos adatunk nincs, de azt mondják Victor Hugo temetése óta nem volt ennyi tengernyi nép.