HOLNAPUTÁN ANARCHISTA ÚJSÁG

Titokban, éjjel bújt össze akkor, kit már

December zsarnoka ellen hajtott utálat

És lázadás – de mind reszketett még, akár

A vágóhídra vonult állat.

A császárság bukott. De ő még egyre ölt,

Szobájában érzett a vér nehéz szaga.

Ám künn a szélben már a Marseillaise süvölt,

Vörös nap kelt, oszlott az éjszaka.

Valakinek ajkán gyakorta felszakadt

A hősi dal; szívünk egyszerre reszketett meg.

Zengett az induló, s olykor virágokat

Szórtunk az énekesnek,

Vörös szegfűt – az volt ismertetőjelünk.

Eljő ideje még a vörös virágoknak,

Feltűzik mások majd, mindegy, mi lesz velünk,

És azok győzni fognak.

Testvérek, ha napom eljő,

S temetnek, szegény halott

Húgotokra reménykeltő

Vörös szegfűt szórjatok.

Amikor már végét járta

A császárság, s kelt a nép,

Vörös szegfűk mosolygása

Mondta: feltámadunk még!

Most a börtönéjt derítsd fel,

Ragyogj a bús rab előtt,

Vörös virág, s néki vidd el,

Mennyire szeretjük őt.

Mond meg néki: diadal vár,

Holnap minden mag kikelhet,

És a győztes – arca halvány –

Halottabb, mint kit levertek.

Suhanj, suhanj, te perc, te nap!

Sarjadj, te fű a sírokon!

Hajó, a révben ne maradj,

Peregj le, most bomlott szirom!

Suhanj, suhanj, mélységes éj,

Porladjatok, ti vén hegyek;

Holt s száműzött mind visszatér,

Kit tömlöc vagy sír hantja fed.

Mind visszatér, óriás tömeg,

Mind visszatér, mindenfelől;

Bosszúálló kísértetek

Hada kéz-kézben özönöl.

Ez szemfedélt hoz, úgy halad,

Az vérzik még, míg lépeget,

Mész arcok rőt zászlók alatt,

S golyó-ütötte, mély sebek.

Mindennek vége! A derék,

A hősszívű sír foglya mind,

S már hajlong sok bitang derék,

Görnyed a szolgahad megint.

Fivérek, láttalak minap,

Hogy mentetek, ti sok vitéz,

Nagy ősök sok dicső fia,

Amíg zúgott a Marseillaise.

Imádtam, míg a csata folyt,

Szívetek hős indulatát,

A szélben úszó lobogót,

A rőt kartácstűz robaját. 

Jövünk mi még! Mind, számolatlan!

Az utcák minket ontanak:

Minden sötét út-torkolatban

Száz számonkérő csont-alak.

Mindennek vége! Drága társak!

Elesett mind a hű, a jó!

A szolga máris koncra vár csak,

A csúszómászó áruló!

Szerelmem, ó, Köztársaságom!

Hogy’ adtunk érted, s mennyi vért!

Honfi-himnusz dalával szánkon

Könnyű volt halni kedvedért.

S jövünk mi még, barátaim! Élve,

Avagy holtan – de mind együtt!

Vörös zászlóval, nem kímélve,

Zsarnokot döntve mindenütt!

Dőlt, mint a fű a sarló alatt, a

Fegyvertelen s a fegyveres.

De győzünk még! S ki megmaradna,

Ezrünkkel szemben egy se lesz!

Eljő a nap! Sorsát a vétek

Betölti majd a vétkezőn:

Fehér terror, fehér pribékek –

Fehér hullák a vérmezőn!

E tájra a tél soha nem jő,

E tájon mindig zöld a fa,

Az óceánról hűvös szellő

Bús sivatagon száll tova,

Oly mély a csönd, hallod, amint

Egy kis bogár hintázva ring,

Nincs más zaj, csak az ő zaja.

Este a messzi partról néha

Különös, kedves zene kél,

Kinyílik a kagyló karéja,

Halk zöngicséléssel zenél,

Az erdőn rózsaszín babérfák

Virág-kelyhüket újranyitják

S szerelmesen susog a szél.

A csillagokig száll a hullám,

Tarajos habja tekereg!

Szél feszül száz hajóvitorlán

A végtelen mélység felett.

És a világot beragyogva

Szüli az éji hullám fodra,

Láthatjátok, a fényeket.

Jöjj könnyű hajó, szabadítsd meg

A rabot, aki vasban sorvad,

Végy hátadra, a börtönélet

A halálnál százszor rosszabb.

Szívünkben még a remény éltet,

Hogy a rab egyszer hazatérhet,

Hazatérhet és hadakozhat.

Íme a nagy harc: a Szabadság

Bontja zászlaját az égre,

Akit a meggyötört a rabság,

Mind fegyvert ragad kezébe.

…Hajnal győzte le az árnyat

S a láthatáron feltámad

Egy új világ fényessége!