versei
Titokban, éjjel bújt össze akkor, kit már
December zsarnoka ellen hajtott utálat
És lázadás – de mind reszketett még, akár
A vágóhídra vonult állat.
A császárság bukott. De ő még egyre ölt,
Szobájában érzett a vér nehéz szaga.
Ám künn a szélben már a Marseillaise süvölt,
Vörös nap kelt, oszlott az éjszaka.
Valakinek ajkán gyakorta felszakadt
A hősi dal; szívünk egyszerre reszketett meg.
Zengett az induló, s olykor virágokat
Szórtunk az énekesnek,
Vörös szegfűt – az volt ismertetőjelünk.
Eljő ideje még a vörös virágoknak,
Feltűzik mások majd, mindegy, mi lesz velünk,
És azok győzni fognak.
Testvérek, ha napom eljő,
S temetnek, szegény halott
Húgotokra reménykeltő
Vörös szegfűt szórjatok.
Amikor már végét járta
A császárság, s kelt a nép,
Vörös szegfűk mosolygása
Mondta: feltámadunk még!
Most a börtönéjt derítsd fel,
Ragyogj a bús rab előtt,
Vörös virág, s néki vidd el,
Mennyire szeretjük őt.
Mond meg néki: diadal vár,
Holnap minden mag kikelhet,
És a győztes – arca halvány –
Halottabb, mint kit levertek.
Suhanj, suhanj, te perc, te nap!
Sarjadj, te fű a sírokon!
Hajó, a révben ne maradj,
Peregj le, most bomlott szirom!
Suhanj, suhanj, mélységes éj,
Porladjatok, ti vén hegyek;
Holt s száműzött mind visszatér,
Kit tömlöc vagy sír hantja fed.
Mind visszatér, óriás tömeg,
Mind visszatér, mindenfelől;
Bosszúálló kísértetek
Hada kéz-kézben özönöl.
Ez szemfedélt hoz, úgy halad,
Az vérzik még, míg lépeget,
Mész arcok rőt zászlók alatt,
S golyó-ütötte, mély sebek.
Mindennek vége! A derék,
A hősszívű sír foglya mind,
S már hajlong sok bitang derék,
Görnyed a szolgahad megint.
Fivérek, láttalak minap,
Hogy mentetek, ti sok vitéz,
Nagy ősök sok dicső fia,
Amíg zúgott a Marseillaise.
Imádtam, míg a csata folyt,
Szívetek hős indulatát,
A szélben úszó lobogót,
A rőt kartácstűz robaját.
A levert forradalom
Jövünk mi még! Mind, számolatlan!
Az utcák minket ontanak:
Minden sötét út-torkolatban
Száz számonkérő csont-alak.
Mindennek vége! Drága társak!
Elesett mind a hű, a jó!
A szolga máris koncra vár csak,
A csúszómászó áruló!
Szerelmem, ó, Köztársaságom!
Hogy’ adtunk érted, s mennyi vért!
Honfi-himnusz dalával szánkon
Könnyű volt halni kedvedért.
S jövünk mi még, barátaim! Élve,
Avagy holtan – de mind együtt!
Vörös zászlóval, nem kímélve,
Zsarnokot döntve mindenütt!
Dőlt, mint a fű a sarló alatt, a
Fegyvertelen s a fegyveres.
De győzünk még! S ki megmaradna,
Ezrünkkel szemben egy se lesz!
Eljő a nap! Sorsát a vétek
Betölti majd a vétkezőn:
Fehér terror, fehér pribékek –
Fehér hullák a vérmezőn!
E tájra a tél soha nem jő,
E tájon mindig zöld a fa,
Az óceánról hűvös szellő
Bús sivatagon száll tova,
Oly mély a csönd, hallod, amint
Egy kis bogár hintázva ring,
Nincs más zaj, csak az ő zaja.
Este a messzi partról néha
Különös, kedves zene kél,
Kinyílik a kagyló karéja,
Halk zöngicséléssel zenél,
Az erdőn rózsaszín babérfák
Virág-kelyhüket újranyitják
S szerelmesen susog a szél.
A csillagokig száll a hullám,
Tarajos habja tekereg!
Szél feszül száz hajóvitorlán
A végtelen mélység felett.
És a világot beragyogva
Szüli az éji hullám fodra,
Láthatjátok, a fényeket.
Jöjj könnyű hajó, szabadítsd meg
A rabot, aki vasban sorvad,
Végy hátadra, a börtönélet
A halálnál százszor rosszabb.
Szívünkben még a remény éltet,
Hogy a rab egyszer hazatérhet,
Hazatérhet és hadakozhat.
Íme a nagy harc: a Szabadság
Bontja zászlaját az égre,
Akit a meggyötört a rabság,
Mind fegyvert ragad kezébe.
…Hajnal győzte le az árnyat
S a láthatáron feltámad
Egy új világ fényessége!