Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


ferrer vértanúsága

2012.10.08

FERRER VÉRTANÚSÁGA

 

1909. október 13-án a barcelonai Montjuch erõd lövészárkában kivégezték Francisco Ferrer y Guardia spanyol nevelõt és szabadgondolkodót. A hamis tárgyalást követõen, melynek során semmiféle szilárd bizonyítékot nem hoztak fel ellene, egy katonai bíróság bûnösnek találta õt népfelkelésre való lázításban. A felkelést a kormányerõk egyetlen hét - a "Gyászos Hét" - alatt leverték. A szocialista iskolák alapítójának, Ferrernek kivégzése nemzetközi felháborodást váltott ki. Radikális körökön kívül kevéssé ismert alakja egy csapásra az érdeklõdés központjába került. Az Atlanti-óceán mindkét oldalán tiltakozó gyûléseket és tüntetéseket tartottak. Számos európai városban az õ nevére kereszteltek újra utcákat, emlékének pedig szobrokat állítottak. A legfontosabb azonban az volt, hogy a példája nyomán fellángoló, a libertariánus oktatást célul kitûzõ mozgalom gyorsan terjedt az egész világon.

Ki volt hát Ferrer? Miért lett nemzetközi mártír? Anarchista volt-e vagy sem? Társadalmi lázadásra tanított-e iskolája? Részese volt-e a király meggyilkolására szõtt összeesküvésnek? Hetven év múltán neve máig vita tárgya. Továbbra sem könnyû elválasztani a tényeket a fantázia szüleményeitõl, az igazságot a hazugságoktól és félhazugságoktól. Mégis eleget tudunk Ferrerrõl és munkásságáról ahhoz, hogy megértsük, neve miért forrott egybe a modern nevelés fogalmával, és - ebbõl következõen - a spanyol hatóságoknak miért kellett megszabadulniuk tõle.

Francisco Ferrer Y Guardia

Francisco Ferrer 1859. január 10-én született egy Barcelonához közeli farmon; fiának kivégzésekor anyja még ugyanott élt. Noha szülei hithû katolikusok voltak, egyik nagybátyja szabadgondolkodó, elsõ munkaadója pedig - egy gabonakereskedõ - harcos ateista volt. A lázadás szelleme, úgy tûnik, Ferrer vérében volt. Független jellemû fiatalemberré nõtt, erõszakosan egyházellenes nézetekkel és az összeesküvõ kalandok iránti hajlammal. 1882-re szabadkõmûvessé és radikális republikánussá lett, a párizsi számûzetésben élõ Manuel Ruíz Zorilla* követõjévé. Mint a Barcelona és a francia határ közötti vasútvonalon szolgálatot teljesítõ kalauznak, Ferrernek módjában állt, hogy Ruíz futárjaként tevékenykedjen, illetve, hogy politikai menekülteknek a határon való átjuttatásában segítsen. 1885-ben maga is részt vett egy kudarcba fulladt köztársasági felkelésben, és Franciaországban kényszerült menedéket keresni.

A következõ tizenhat évet Ferrer és családja Párizsban töltötte. Három leánygyermek apjaként spanyoltanítással és megrendelésre történõ boreladással kereste kenyerét. Egyidejûleg fizetés nélküli titkárként szolgált Ruíz mellett, annak 1895-ben bekövetkezett haláláig. Különbözõ radikális ügyekbõl vette ki részét: szenvedélyesen védelmezte Dreyfust, és küldöttként jelen volt a II. Internacionálé 1896-os, Londonban megrendezett kongresszusán. Párizsi évei alatt megerõsödött egész életén át tartó ellenérzése az egyházzal szemben. Mint racionalista körök tevékeny tagja, tanított a Nagy Keleti Páholy szabadkõmûves iskolájában, 1897-ben pedig ott volt a Prágában sorra kerülõ Nemzetközi Szabadgondolkodó Kongresszuson.

E tevékenységei során Ferrer sok emberrel került kapcsolatba, és új eszmék hatásának volt kitéve. "Tanult, elmélyedt és fejlõdött" - ahogy Emma Goldman megjegyezte. Ruíz halála következtében függetlenné válva, a radikális republikanizmustól a szélsõbaloldalhoz pártolt. Az anarchista irodalom tanulmányozása, illetve az anarchista klubok gyakori látogatása olyan kiemelkedõ francia anarchistákkal hozta ismeretségbe, mint Louise Michel, Elisée Reclus és Sebastian Faure, valamint Charles Malato és Jean Grave, akikkel szoros barátságot kötött. Kapcsolatban állt számûzetésben élõ spanyol anarchistákkal is, mindenekelõtt Anselmo Lorenzóval és Fernando Tarrida del Mármollal. Személyes tulajdonságaik hatása alatt és eszméik vonzásában kezdte magát elvtársuknak tekinteni. Az 1890-es évek végére kialakította "az egyén intézményes korlátoktól mentes szuverinitásán" alapuló filozófiáját.

Ferrer mint tanár, különleges érdeklõdést tanúsított az oktatás iránt, mely kérdés mind anarchista, mind racionalista körökben heves vita tárgyát képezte. 1900-ban Jean Grave, a Les Temps Nouveaux szerkesztõje közzétett egy széles körben olvasott kiadványt, amelyben szembeállította egymással a "burzsoá" és a "libertariánus" oktatást. Ehhez hasonló mûvek egész áradata jelent meg nyomtatásban. Ferrer kielégíthetetlen étvágyat mutatott az effajta irodalom iránt. Képzeletét ezen felül rabul ejtette Paul Robin* cempuis-i iskolája, amely saját Esarela Modernájának modelljévé vált.

Robint, a libertariánus oktatás mozgalmának egyik fõ úttörõjét 1890 decemberében nevezték ki a Párizshoz közeli Cempuis-ben mûködõ Prévost Árvaház igazgatójává. Tizennégy éven át töltötte be ezt a feladatkört, és ez idõ alatt lefektette egy fiúkat és lányokat egyaránt szolgáló "integrális" oktatás alapjait, melynek célja a tanulók szellemi és fizikai képességeinek kényszerítéstõl mentes légkörben való fejlesztése volt. "Hitt abban" - mondta róla a Cempuis-be elzarándokló Emma Goldman -, "hogy bármekkora szerepet játsszon is az öröklõdés, vannak egyéb, hasonlóan jelentõs, ha nem jelentõsebb tényezõk, amelyek képesek megszüntetni vagy a minimálisra csökkenteni az úgynevezett elsõ okot. Megfelelõ gazdasági és társadalmi környezet, a természet levegõje és szabadsága, egészséges testmozgás, szeretet és megértés, és mindenekfölött a gyermek szükségleteinek mély átérzése - mindezek el fogják tüntetni az öntudatlan gyermekiségre sütött kegyetlen, igazságtalan és bûnös bélyeget." Szokásostól eltérõ nevelési módszerei, illetve más, radikális tevékenységei miatt (egyik franciaországi úttörõje volt a születésszabályozás bevezetését célzó mozgalomnak is) Robin a konzervatív kritikusok - világiak és egyháziak egyaránt - céltáblájává vált. Végül is, 1894-ben elmozdították pozíciójából. Az ok, miként Benjamin Tucker fanyar hangnemben írta, az volt, hogy "nem volt hajlandó azt tanítani az árváknak, hogy Franciaország nagyobb, mint a világ, vagy hogy Isten nagyobb, mint az ember".

Robin azonban maradandó példát nyújtott. A cempuis-beli iskola távozása után is folytatta mûködését; 1897-ben pedig két tanítványa, Manuel Gedalvés és Emile Janvion megalakították a "Liga a Libertariánus Oktatásért" elnevezésû szervezetet, amely egy, a robini kísérlet irányvonalát követõ párizsi iskola beindítását tûzte ki célul. A Libertariánus Iskola, ahogyan nevezni szándékozták, és amelyet olyan kiváló szellemek támogattak, mint Jean Grave, Louise Michel és Elisée Reclus, valamint Kropotkin és Tolsztoj, egy aktív, a szabadban folyó oktatást kívánt nyújtani, szemben az elsõsorban könyvekbõl történõ tanítással. A Liga Szabadság az oktatás révén címû kiadványa szerint "a tudományokat és az irodalmat egyidejûleg, gyakorlati szemléltetéssel fogják tanítani, akár még az olvasás elsajátítása elõtt. A gyerekek szemtõl szembe kerülnek majd a Természettel, és evégbõl kirándulásokat tesznek a szabadba és az állatkertekbe."

Tolsztoj személyes segítségét ajánlotta fel a tervhez. "Iskolában, tanítással kezdtem társadalmi tevékenységemet - írta a Les Temps Nouveaux-nak -, "és most, negyven évvel késõbb még erõsebb az a meggyõzõdésem, hogy csakis a képzés, a szabad képzés révén szabadulhatunk meg valaha is a dolgok jelenlegi, szörnyû rendszerétõl és helyettesíthetjük azt egy racionális szervezõdéssel." Anyagi források hiányában azonban az iskola nem nyílhatott meg. Csak egy nyári iskolát hozhattak létre, amely mindössze egy évszakon át mûködött.

Noha Ferrer kétségkívül sohasem látogatott Cempuis-be, tudjuk, hogy találkozott és levelezésben állott Paul Robinnal, és hogy annak eszméi nagy hatást tettek rá. Aktív tagja lett ezenfelül a Robin alapította Emberi Megújulás Ligájának.

Az új évszázad kezdetén Ferrer álmodozni kezdett egy olyan, a cempuis-belihez hasonló libertariánus iskola alapításáról Spanyolországban, amelyben az oktatás racionális elveken nyugodna, és amelyben mindkét nemû gyermekek szabadságban és harmóniában tanulhatnának. "Szándékomban áll - írta barátjának, José Pratnak - egy olyan, egyenjogúságra épülõ iskola létrehozása, amelynek az lesz a célja, hogy számûzzön az elmébõl mindent, ami az embereket elválasztja, a tulajdon, a haza és a család téves eszméit, hogy ezáltal megteremtse a szabadságot és jólétet, amelyre mindenki vágyik és amelyet senki nem ért meg teljesen."

Ferrer álma hamarosan valósággá vált. 1900 márciusában ugyanis hatalmas összegû pénzt - közel egymillió frankot - örökölt Ernestine Meuniétõl, egy középkorú francia hölgytõl, akinek annak idején spanyolórákat adott. Meunié konvencionális világnézetû nõ volt egészen addig, mígnem Ferrernek, a nagy meggyõzõerõvel bíró tanárnak sikerült õt saját nézetének hívévé tennie, olyannyira, hogy halálakor a hölgy vagyonának felét hagyta rá. A váratlanul jött örökség lehetõvé tette Ferrer számára, hogy visszatérjen Spanyolországba és Barcelonában megalapítsa a Modern Iskolát.

Szabadság az oktatásban

Ferrer 1901-ben, tizenhat évi franciaországi számûzetés után tért vissza Bercelonába. Széles körû nyugtalanság idõszaka volt ez, olyan pillanat, melyben - az Egyesült Államokkal folytatott háborúban elszenvedett vereség, illetve a spanyol birodalom még megmaradt területeinek csaknem teljes elvesztése következtében - nagyszámú értelmiségi vitatta és kritizálta a spanyolországi állapotokat. Az oktatás a leginkább elhanyagolt területek közé tartozott. A társadalom minden eleme érezte az oktatási reform égetõ szükségességét. Spanyol népességének kétharmada nem tudott írni-olvasni. Az ország negyvenötezer városából csak tizenötezerben mûködött nyilvános iskola; és a legtöbb iskola, lett légyen az akár világi, akár egyházi, alig-alig felelt meg céljának felszereltségének és a tanárok képesítésének tekintetében. A tanárokat megeskették a katolikus dogma fenntartására, és a községi papok és kerületi felügyelõk ellenõrzése alatt állottak.

Az 1890-es évek Spanyolországban az oktatás, az ipar és a kormányzás régi rendje ellen támadó hullám emelkedését hozták. Az ország különbözõ pontjain fellángolt a világi oktatás megteremtéséért folyó spontán mozgalom, melyben radikálisok és liberálisok a tudomány, történelem és szociológia új eszméinek a tananyagba való beépítésére tettek erõfeszítéseket. Az 1898-as vereség után a nemzeti megújhodás vágya új közönséget teremtett ezen reformerek számára, és kiélesedtek a viták az írástudatlan tömegek legcélszerûbb oktatásának kérdésében.

Ferrer aktív résztvevõjévé vált ezen vitáknak. Az egyházzal, illetve annak az oktatás fölötti uralmával szemben érzett mélységes gyûlöletébõl kiindulva egy olyan racionális iskolát követelt, amelyben a diákok nem a katolikus dogmák fojtogató szorításában, hanem szabadon, kötelezettség nélkül szervezhették meg saját tanulmányaikat. Ferrer, mint láttuk, azon európai nevelõk egyik örököse volt, akik a dolgozó rétegek analfabetizmusának megszüntetését és felvilágosodását tûzték ki célul. Spanyolországban a racionalista oktatás hagyománya egyrészt a XIX. század negyvenes-ötvenes éveiben megjelenõ republikánus és fourier-ista iskolákig, másrészt pedig a hetvenes és nyolcvanas években létrehozott nagyszámú anarchista és szekularista iskoláig vezethetõ vissza, melyek valójában egytõl egyig kisegítõ megoldásként, a kormányoppozíció akarata ellenére szervezõdtek. Noha az elsõ lehetett, aki vállalkozását "Modern Iskolá"-nak (Escuela Moderna) nevezte, Ferrer nemcsak Paul Robin, hanem Elias Puig katalóniai és José Sanchez andalúziai iskoláinak nyomdokait is követte, amelyek már korábban reagáltak a spanyol munkások független világi iskolák iránti igényére.

Ami pedagógiai elméleteit illeti, Ferrer nagymértékben támaszkodott mind az elõfutárokra, mind a kortársakra Rousseau-tól, Pestalozzitól és Fröbeltõl* Kropotkinig, Tolsztojig és Robinig. Közvetlenül kapcsolódott azon nevelési hagyományhoz, amely, a XVIII. század racionalizmusában és a XIX. század romanticizmusában gyökerezve, magában foglalt bizonyos hangsúlyáthelyezõdést az oktatásról a tanulás folyamatára, a magolásra és memoralizálásra épülõ tanításról a példa és tapasztalás általi tanításra, s a képzésrõl mint az életre való elõkészítésrõl a képzésre mint magára az életre. A "szabadság az oktatásban" jelszavával ez a hagyomány meg kívánta szüntetni a konvencionális tanterem formalitását és fegyelmét, a korlátokat és rendszabályokat, amelyek elfojtják az egyén fejlõdését, és az oktatást elválasztják a játéktól. Egyaránt szándékozta fejleszteni a szellemet és a testet, a készségeket és a tudást csakúgy, mint a mûveltséget. Elítélve a dogmákat és babonákat, a hangsúlyt a józan észre, megfigyelésre és tudományosságra, illetve a függetlenségre, autonómiára és önbizalomra helyezte. A kényszer- és tekintélyelvûség ellenében a gyermek méltóságát és jogait hangoztatta, szeretetre, melegségre és gyengédségre ösztönzött a behódoltatással és parancsolgatással szemben. Szótárának kulcsszavai közé a "szabadság", "spontaneitás", "kreativitás", "egyéniség" és "önmegvalósítás" fogalmai tartoztak.

A libertariánus oktatás hirdetõi a hagyományos iskolát egy "szabad" iskolával kívánták felváltani - egy vallási, politikai uralomtól, a hatalom bármilyen formájától szabaddá tett iskolával. Ferrer és elõdei számára az egyház jelentette a nép felvilágosításának legnagyobb akadályát. Úgy tartották, hogy a gyermekeknek szabadgondolkodó és nem vallásos légkörben, "racionális" képzésben kell részesülniük. Miként Bakunyin kijelentette, az oktatásnak "nem a hiten, hanem teljes mértékben az értelem tudományos fejlesztésén kell alapulnia; nem a jámborságon és engedelmességen, hanem a személyes méltóság és függetlenség fejlesztésén; a feltétlen igazság és igazságosság kultuszán; és mindenekfölött a humanitás iránti tiszteleten, melynek mindenhonnan ki kell szorítania az istenimádatot". Az iskoláknak, teszi hozzá Bakunyin, meg kell szabadulniuk "az örökös és abszolút szolgaságba döntõ Isten e fikciójától". Harcos ateistaként Ferrer hasonlóképpen gondolkodott. A képzésnek, írta, vallásellenesnek kell lennie, mivel "a tudomány bebizonyította, hogy a teremtéstörténet csupán mítosz és isteni legenda". Ferrer célja Emma Goldman szavaival élve az volt, hogy "megszabadítsa a gyerekeket a babonaságtól és bigottságtól, a dogmák és a tekintélyelv sötétségétõl". Ferrer azonban az állami oktatást éppoly ártalmasnak látta, mint az egyházit. Hiszen az állam és az egyház egyformán igyekeztek távol tartani az új eszméket, amelyek aláaknázhatták a fennálló rendet. "Az uralmon lévõk mindig is vigyáztak arra, hogy kezükben tartsák az emberek tanítását" - jelentette ki. "Mindenki másnál jobban tudják, hogy hatalmuk csaknem teljesen az iskolára épül, és ezért ragaszkodnak monopóliumuk megtartásához."

Ferrer ezen kijelentéseiben a William Godwin utáni idõk szabadgondolkodóinak nézetei visszhangoznak. Godwin Vizsgálódás a politikai igazságosság körében címû, 1793-ban írott mûvét tekintik az állam elleni elsõ, modern értelemben vett anarchista támadásnak.* Felfogása szerint a hatalom által irányított oktatás a politikai ellenõrzés eszközévé vált azáltal, hogy akadályozza "a tudomány és felvilágosodás haladását", mialatt igyekszik "minden elmét egy modell szerint formálni". A nyilvános iskolákat olyan fegyvernek látta, melyet az állam sokkal inkább arra használ, hogy polgárainak akaratát és jellemét alakítsa, illetve hogy a gyermekeket formálhatóvá és engedelmessé tegye, mintsem arra, hogy ösztönözze a független ítéletalkotást és a hatalommal szembeni kritikai magatartást. "Alaptermészeténél fogva az államhatalom szembeszegül az egyéni értelem fejlõdésével - írta. - Mielõtt egy ilyen hatalmas gépezetet egy ilyen kétséges ügynök irányítása alá helyezünk, illik alaposan megfontolnunk, mit is cselekszünk valójában. Az államhatalom nem fogja elmulasztani, hogy azt saját erejének növelésére és intézményeinek fenntartására fordítsa."

Godwinhoz hasonlóan, az iskola Ferrer számára sem volt más, mint "az uralkodás egy eszköze a hatalmon lévõ osztály kezében". Az állam lojális polgárok kitermelésére használta az iskolákat; az egyház arra, hogy hívõ közösségi tagok, a gyárosok pedig, hogy engedelmes munkások álljanak rendelkezésükre. Akik az oktatás ügyében felelõsek, "sohasem az egyén felemelését, hanem szolgaságba döntését akarták". Ferrer hitt abban, hogy az emberek felszabadítása nem valósítható meg addig, amíg tudatlanságban tartják õket. A központi probléma tehát az volt, hogy megtörjék az egyház és az állam oktatás fölötti egyeduralmát, és egy olyan iskolarendszert hozzanak mûködésbe, amelyben "a gyerekek szabadon, mindenféle dogmatikus védnökségnek való alávetettségtõl mentesen fognak fejlõdni". Amire szükség van, hangoztatta, az "olyan iskolák létrehozása, melyekben, amennyire csak lehetséges, a szabadság szelleme fog uralkodni, ami, úgy érezzük, át fogja hatni a jövõ egész oktatását".

A "szabadság az oktatásban" egyaránt jelentette a tanár, illetve az egyház és az állam hatalmától való szabadságot. A fennálló rendszerben, érvelt Ferrer, a tanár csupán az uralkodó osztályok ügynöke, akinek az a feladata, hogy megtanítson "a bennünket irányító társadalmi dogmák szerint engedelmeskedni, hinni és gondolkodni". Akár a katona vagy a rendõr, "a tanár mindig is elõírt, kényszerített és erõszakot használt; az igazi tanár azonban az az ember, aki nem kényszeríti a gyerekekre a saját gondolatait és akaratát, hanem alkalmazkodik azok egyéni képességeihez".

A Godwinhoz és Bakunyinhoz hasonló gondolkodók szerint az oktatás csak libertariánus környezetben virágozhat. Élesen szembeszállva a kaszárnyaszellemû hagyomány módszerével, amely a leckének a kikérdezés és büntetés kombinációja általi besulykolására épült, a képzést inkább spontán folyamatnak tekintették, semmint olyan valaminek, amit rá kell erõszakolni a gyermekre. A gépies elsajátítás, a memorizálás és a begyakorlás - a konvencionális oktatás e legfontosabb alkotóelemei - elpusztítják a képzelõerõt és gátolják a gyerekek természetes fejlõdését. Az akkori rendszer, amelyben elnyomták az eredetiséget és egyéniséget, ahol a középszerûséget és megalkuvást jutalmazták, ahol a gyerekeknek azt tanították, mit higgyenek, és nem azt, hogyan gondolkodjanak - egy ilyen rendszer még a legrugalmasabb diákban is elapaszthatta a kreativitás és kezdeményezõkészség minden forrását.

Az igazi tanár feladata következésképp az, hogy ösztönözze az önképzést, hogy engedje a gyerekeket a maguk útján fejlõdni, nem pedig az, hogy egy elõre meghatározott oktatási programot kényszerítsen rájuk. Nem szabad agyonnyomnia a diákokat a formális képzés súlyával. A hangsúlynak sokkal inkább a rögtönzésre és kísérletezésre kell helyezõdnie. A merev programokat, a tanterveket és az órarendeket számûzni kell a tantermek falai közül, és az oktatásnak oly módon kell folynia, hogy a lehetõ legkisebb beavatkozást jelentse a diák szabadságába. Hiszen ha a gyermeket nem kényszerítik a tanulásra, akkor saját kíváncsisága fogja az õt érdeklõ tárgyak felé fordítani, miáltal képzése természetesebb és kellemesebb, tartósabb és értelmesebb lesz.

Ez volt tehát Ferrer és elõdei hitvallása. Mindez radikális szakítást jelentett a régi formulával, amely gépiesen, a szigorú fegyelem légkörében megtanult tényeknek az emlékezetbe való besulykolását írta elõ. Elméletük elemei azonban a késõ XVIII. századig vezethetõk vissza. John Locke* már 1693-ban támadta "az oktatás ortodox módszereit", melyeket mint "a gyermekek emlékezetének szabályokkal és elvekkel történõ megterhelését" jellemzett. Locke szerint a tanár igazi feladata az, hogy "kedvet és hajlamot ébresszen a gyermekekben a megtanulásra ajánlott dolgok iránt, melyek le fogják kötni szorgalmukat és buzgalmukat". Amennyire csak lehetséges, javasolta, a diákoknak meg kell kapniuk azt a szabadságot, hogy saját képességeiket fejleszthessék, és hogy a saját maguk által kiválasztott területeken dolgozhassanak.

Híres regényében, az 1762-ben megjelent Émile-ben, Rousseau egy hasonló képzési módszert fejtett ki, amely lehetõvé tenné, hogy a diákok saját hajlamaikat kövessék. Godwin volt azonban az, aki minden korábbi gondolkodót túlszárnyalva szabadította ki a gyermeket a hatalom béklyójából, és helyezte õt a tanulási folyamat középpontjába. Godwin határozottan elutasította a kényszer eszközeit alkalmazó oktatás gondolatát. "Az ember olyan teremtmény, aki szeret önmaga cselekedni, és az ilyen cselekedetében mérhetetlenül több szilárd egészség és erély található, mint az olyanokban, melyekre egy az övétõl idegen akarat kényszeríti" - írta A Vizsgálódásban, korának a képzéssel foglalkozó, talán leghaladóbb értekezésében. Ahelyett tehát, hogy olyan dolgok megtanulására kényszerítené a gyermeket, melyeket az nem hajlandó vagy nem képes megérteni, a tanárnak meg kell próbálnia segítve, bátorítva és a lehetõ legnagyobb cselekvési függetlenséget biztosítva a gyermek érdeklõdését megnyernie. "Minden emberformájú teremtménytõl - állította - csakis akkor várható el, hogy bármely dolgot megtanuljon, ha õ maga óhajtja azt, és ha valamilyen elképzeléssel bír annak hasznossága és értéke felõl."

Godwin és Rousseau gondolatait a XIX. században egy egész sor, azonos nézeteket osztó híres és ismeretlen gondolkodó vette át, illetve fejlesztette tovább. Pestalozzi és Fröbel, Fourier és Owen, Proudhon és Stirner, Bakunyin és Spencer, Kropotkin és Tolsztoj - mind azt vallották, hogy a hagyományos oktatás gátolja a gyermek spontán fejlõdését, akadályozza gyarapodását és elaljasítja jellemét. Valamennyien egyetértettek abban, hogy a szabadság kell az oktatás alapköve legyen; hogy a képzés az önfejlesztés folyamata, amely inkább kibontakozás mint befogadás, egy olyan eszköz, mely a pártatlan gyermeki szellemet táplálni, nem pedig formálni és elnyomni hivatott. Azt tartották, hogy a diákoknak maguknak kell eldönteniük, mit és hogyan tanulnak; hogy a tanár feladata nem más, mint szabad teret engedni számukra, erõsíteni önbizalmukat és függetlenségüket. Írásaik egyik kedvelt metaforája volt az egyedül a természet táplálta, növekvõ, kifejlõdõ és virágba boruló fa vagy virág képe.

Fröbel, az óvodai rendszer neves megalapítója, óvott attól, hogy a gyermeket egy darab, mások által kívánt formába önthetõ viaszként kezeljék. Az ember nevelése címû mûvében olyan tanítási módszerért szállt síkra amely "nem irányításra és beavatkozásra épül", hanem "az örök törvénnyel összhangban minden emberi lényt belülrõl jövõ, öntevékeny és szabad fejlõdésre késztet". A hasonló beállítottságú Fourier a gyermek személyiségének minden vonatkozásában teljes és szabad kifejlõdését szorgalmazta, az "abszolút szabadságot" nélkülözhetetlennek tartva az egyéni gyarapodás és boldogság szempontjából.[24] Stirner pedig, az individualizmus német apostola, akinek Az egyetlen és tulajdona címû mûvét minden idõk legforradalmibb könyvének nevezték, "szabadságot hozó, nem pedig behódoláshoz vezetõ oktatást" követelt. Véleménye szerint az, hogy a tanár tények vagy meggyõzõdések átadójaként szerepel, egyfajta úr-szolga viszonyt teremtett, melyben "a szabadságot nem engedik szóhoz jutni". Az oktatás célja, hangoztatta, nem "hasznos polgárok", hanem autonómiával, függetlenséggel és önállósággal rendelkezõ "szabad emberek" kitermelése.

Proudhon, Bakunyin és Kropotkin hasonló szellemben ostorozták a hagyományos nevelés terméketlenségét, amely, Kropotkin szavaival élve "felszínességhez, a dolgok papagájszerû ismételgetéséhez, szolgalelkûséghez és az elme eltompulásához" vezet. Tolsztoj iskolája Jasznaja Poljanában egy alternatív rendszert nyújtott. Tolsztoj itt megpróbálta a gyakorlatba átültetni a korábbi libertariánus teoretikusok által hirdetett módszereket. Mikor 1861-es nyugat-európai útja során iskolákat látogatott meg, nem látott mást, mint "merev fegyelmet, a kezdeményezõkészség teljes hiányát, állandó csendet és engedelmességet követelõ tanárokat, akik nem engedték a diákoknak, hogy azok kritizáljanak". Tolsztoj elutasította ezt a "kényszerítõ szerkezetet"; a tanulást olyan kreatív és felszabadító folyamatnak látta, amely a páratlan gyermeki szellem gyarapítására hivatott, nem pedig arra, hogy a tanár elõzetes nézeteinek megfelelõ formába öntse azt. Úgy vélte, a tanár szerepe nem az, hogy bevéssen és beneveljen, hanem hogy sugalmazzon és bátorítson, hogy figyeljen és helyesbítsen. Pestalozzihoz és Fröbelhez, Godwinhoz és Stirnerhez hasonlóan, a diákokat õ is az önálló gondolkodásra és cselekvésre kívánta ösztönözni. Egyfajta "öntudatlan tanulást" szorgalmazott, egy olyan természetes folyamatot, melyben a gyermek nincs is tudatában annak, hogy tanítják. Az oktatást szerinte minden vonatkozásban a diák felszabadulásának szolgálatába kell állítani. "El kell érnünk, hogy a tanításnak csupán egyetlen ismérve legyen: a szabadság!" - írta Jasznaja Poljana címû pedagógiai szemléjében. Hiszen az oktatás egyetlen és teljes célja a "gyermek szabadsága".

A libertariánusok a nevelés talán elsõ olyan teoretikusai voltak, akik védték a gyermekek jogait: alapvetõen a felnõttekkel egyenlõnek tekintették õket, olyan embereknek, akik éppúgy igénylik a szabadságot és méltóságot. "A gyermek - írta Bakunyin 1866-ban - nem tekinthetõ sem szülei, sem a társadalom tulajdonának. Saját maga ura és jövõbeli szabadságának megteremtõje." Következésképpen, a gyermeket nem szabad lenézni mint alacsonyabb rendû lényeket, hanem tisztelettel kell kezelni õket - nem mint "teremtményeket", hanem mint "teremtõket", ahogyan Stirner fogalmazta.

Ez a magatartás az emberi természet alapvetõ jóságába vetett és minden libertariánus gondolkodó által osztott hitbõl fakadt. Az eredendõ bûn tanát elutasítva azt hangoztatták, hogy a gyermek ártatlan a születés pillanatában, és hogy a rossz romlott környezetben, az elnyomó intézményekben gyökerezik. "Világrajöttünkkor sem erényt, sem bûnt nem hozunk magunkkal - írta Godwin, tehát - a gyermekben lakozó rossz mindig tanult dolog." Az e tételbõl kiinduló libertariánus oktatás így döntõ jelentõségûvé vált. Hiszen ha a gyermek jellemét a környezet alakítja, akkor nem utolsósorban az iskolának kell olyan feltételeket biztosítania számára, melyek között nemesebb tulajdonságai bontakozhatnak ki. Más szavakkal: az oktatásnak szeretetre és szabadságra, nem pedig zsarnokságra és félelemre kell épülnie. "Nincs a világon annál szánalmasabb - mondta Godwin -, mint amilyen a minden pillantástól megrémülõ, a tanár szeszélyeit szorongó bizonytalansággal figyelõ gyermek." Összhangban e filozófiával, a libertariánus iskolákban türelmet és jóindulatot tanúsítottak a diákokkal szemben. Elõtérbe helyezték az önfegyelmet, a tanárok figyelmét pedig felhívták arra, hogy legyenek kedvesek és figyelmesek, hogy mondjanak le - miként Godwin írta - "a kemény hangnemrõl és a parancsoló modorról". Ugyanezen az alapon törölték el a jutalmazást és a büntetést, az önkényes szabályokat, és szüntették meg az osztályzás és vizsgáztatás rendszerét, amely alakoskodáshoz és képmutatáshoz vezethet vagy irigységérzetet kelthet a diákok között. A gyerekeknek, vélték, félelmek nélkül, a versengés és rivalizálás nyomásától mentesen kell tanulniuk. New Harmonyban* például átvették Pestalozzi azon nézetét, mely szerint "a tanár és diák közti érintkezést, az iskolai fegyelmet pedig különösképpen a szeretetnek kell megalapoznia és ellenõriznie". Jasznaja Poljanában hasonló volt a helyzet. A diákok oda ültek, ahova kedvük tartotta - a padra, az asztalra, az ablakpárkányra vagy akár a padlóra -, és teljesen szabadon jöttek-mentek. A megjelenés nem volt kötelezõ. Csak azok jöttek, akik valóban akartak tanulni. A "tanórák" annyi ideig tartottak, amíg a diákok érdeklõdése bírta, és ha nem volt kedvük dolgozni, senki nem kényszerítette õket. Nem kaptak otthon bemagolandó leckéket, sem elõre elkészítendõ írásbeli feladatokat, nem volt bizonyítvány és osztályzat, nem voltak meglepetésszerû feleltetések vagy más vizsgák, amelyektõl rettegniük kellett volna.

"Meg vagyok gyõzõdve arról - mondta Tolsztoj -, hogy az iskolának nem áll jogában és nem is kellene sem jutalmaznia, sem büntetnie; hogy egy iskola irányításának és rendje fenntartásának legjobb módja: teljes szabadságot adni a diákoknak, hogy legjobb tudásuk szerint tanuljanak és rendezzék vitáikat."

A szabad iskolában ezenfelül a zajt a dolgok természetes rendjéhez tartozónak tekintették. Minden, a gyermek túláradó impulzusainak korlátozására irányuló kísérlet csak boldogtalanságot és frusztrációt eredményezhetett. Godwin, aki felismerte, hogy a hangoskodó megnyilvánulás gyakran puszta energialevezetés, bírálta az olyan tanárokat, akik elõnyben részesítik "a szolidságot, a tompaságot, az engedelmességet, a saját akarattal és belátással nem rendelkezõ ifjakat". A bizonyos fokú rendetlenséget az iskolában Stirner is elkerülhetetlennek látta. Úgy gondolta, hogy a diákoknál tapasztalható makacsság és nehezen kezelhetõség csupán "az akarat természetes erejének" kifejezõdései, melyek elõl a megszokotthoz ragaszkodó tanárok "az autoritás kényelmes bástyájába" húzódnak.

Az ideális iskolában, írta Godwin, "nem maradnak a színen olyan szereplõk, mint tanár és diák. A fiú, akárcsak a férfi, azért tanul, mert úgy kíván tenni. A saját maga által kidolgozott, illetve a másoktól átvéve saját magáévá tett terv szerint halad. Függetlenségre és egyenlõségre vall minden." Ha tisztelettel bánik vele, a tanár személyes kapcsolatot alakíthat ki a gyerekkel, egy bizalmasságra és kölcsönösségre épülõ kapcsolatot, amelyben a tanár éppoly sokat tanulhat a diáktól, mint a diák a tanártól. "Az osztályterem kicsiny világában a tanárnak és a diáknak nem a zsarnok és a szolga szerepét kell magára vállalnia; a gyermek természetes méltósága és õszintesége értékes tényezõk, amelyeket nem szabad megrontani."

Azzal, hogy a tanárt elmozdították fölérendeltségi helyzetébõl, hogy sokkal inkább a diák óhaját, mintsem a tanár akaratát tették a tanulás fõ elemévé, Godwin és követõi valóban forradalmi szakítást vittek véghez az oktatási módszer területén. Herbert Read ragadta meg ennek lényegét, amikor azt írta, hogy a tanárnak "elsõsorban embernek, nem pedig pedagógusnak; inkább barátnak, mint úrnak vagy úrnõnek; egy végtelenül türelmes társnak" kell lennie. Ez azonban nem könnyen elsajátítható szerep. Gyakran a tanár személyisége, erkölcsi tulajdonságai számítanak a legtöbbet. Ez volt a helyzet Tolsztoj esetében. Egészen különleges kapcsolatot alakított ki Jasznaja Poljana-beli iskolájának gyerekeivel, akik Lev Nyikolajevicsnek hívták õt, míg õ viszonzásképpen a keresztnevükön szólította õket. Legkedvesebb tanítványa, Fegyka, ötven év távlatából visszatekintve így emlékezett gyermekkorának napjaira: "Ott voltam én, a tízéves iskolásfiú és ott volt a fiatal, vidám Lev Nyikolajevics; látom magam, ahogyan lesiklom a meredek dombról, ahogy kergetõzöm Lev Nyikolajeviccsel, ahogy hóval borítom be õt, ahogy erdõn-mezõn sétálunk, aztán a teraszon beszélgetünk, meséket mondva a varázslókról... Életem e ragyogó, boldog napjainak emléke soha nem múlt el, és nem is fog sohasem. A Lev Nyikolajevics iránti szeretet, amely akkor égett bennem, ma is lelkemben lobog, és megfényesíti életemet."

Ilyen volt az az oktatás, amelyrõl a libertariánusok álmodtak, és amelyet James Guillaume, Bakunyin svájci tanítványa, a következõképpen foglal össze: "Nem lesznek többé olyan, a pedagógusok által önkényesen irányított iskolák, melyekben a gyerekek türelmetlenül várják a szabadulásuk pillanatát, hogy odakint végre egy kis szabadságot élvezhessenek. Az új közösségekben a gyerekek tökéletesen szabadok lesznek. Maguk fogják megszervezni játékaikat, beszélgetéseiket, maguk fognak rendszert adni munkájuknak, dönteni vitáikban stb. Könnyen hozzá fognak szokni a közösségi élethez, a felelõsséghez, a kölcsönös bizalom és segítség gondolatához. A tanárt, akit maguk választanak, hogy órákat adjon nekik, nem fogják többé zsarnokként gyûlölni, hanem barátjuknak tekintik és örömmel figyelnek majd rá."

A libertariánus képzés teoretikusai számára az egyéniség - ellentétben az alkalmazkodással és azonosulással - pozitív jellemvonást jelentett. Godwin és követõi úgy gondolták, a gyerekek túlságosan is különböznek ahhoz, hogy elõre elkészített formákba szorítsák õket. A különbözõséget ezenfelül alapvetõnek látták a szabadság evolúciója szempontjából. Ebbõl következõen a jó tanárnak segítve kell szolgálnia az egyes diák egyedülálló személyiségét és ösztönöznie rejtett képességeinek kibontakozását. "A nevelõ számára - állította Pestalozzi - a gyermek egyénisége szent kell hogy legyen." Az oktatást, mondta Fröbel, hozzá kell igazítani az egyes diákok "természetéhez és szükségleteihez".

Ugyanakkor azonban, a libertariánus oktatás hívei felismerték, hogy a gyermekek sok közös vonással rendelkeznek. Piaget és Erikson* elméleteit elõrevetítve állították azt, hogy az egyszerûtõl az összetettig a fejlõdésnek természetes szintjei vannak, melyeket minden gyereknek végig kell járnia, tekintet nélkül az egyéni különbségekre. Mi több, ezeket a szinteket nem szabad megbontani vagy megkerülni, máskülönben a gyermek frusztrálttá és boldogtalanná válik. Ez annyit jelentett, hogy különbözõ ismereteket különbözõ életszakaszokban kell elsajátítani. Ha követik ezt az elvet - hangzott az érvelés -, úgy az oktatás élvezhetõ és hatékony lesz.

A fejlõdés szintjeinek szempontjából az olvasás kérdése elsõdleges fontosságú volt. Mindenáron el akarták kerülni, hogy a gyerekeket túl korán olvasmányokkal terheljék. Véleményük - Godwin kivételével - e ponton megegyezett. Rousseau - hangoztatván, hogy az oktatást a konkrét tapasztalással kell összekötni - a könyveket a gyerekkor átkának tekintette. Osztották ezt a nézetet tanítványai is, akik közül néhányan úgy érveltek, hogy - a megértés problémáitól teljes egészében eltekintve - a fiatal gyermekek szeme nem megfelelõen fejlett az olvasás jelentette fizikai megerõltetéshez. A könyvekbõl történõ tanítás helyett tehát a diákoknak természeti környezetben folyó, aktív oktatásban kell részesülniük és saját tevékenységük és megfigyelésük révén tanulniuk. Rousseau Émile-je, a felszabadult diák prototípusa, közvetlen kapcsolatba került a világgal, mikor erdei séták során tanulta a földrajzot, mezei munkavégzéssel a mezõgazdaságot és így tovább. Tizenéves koráig nem tanították olvasni.

Rousseau nyomdokain járva a XIX. század libertariánusai visszarettentek az élet intellektualizálódásától, és az oktatás alapjának inkább a tevékenységet, mint a szóbeliséget tekintették. Pestalozzi szerint "az elsõ szabály: mindig a dolgok révén, nem pedig a szavakkal kell tanítani". A tevékenység és alkalmazás általi tanulással a gyerekek a gyakorlati és a konkrét közvetlen tapasztalatából nyernék tudásukat. Miként Kropotkin érvel: "Arra kényszerítvén gyermekeinket, hogy valós dolgokat pusztán írásbeli ismertetések alapján tanuljanak ahelyett, hogy õk maguk csinálják ezeket a dolgokat, a legértékesebb idõ elpazarlására kényszerítjük õket; csírájában pusztítjuk el a független gondolkodást; és nagyon ritkán sikerül valódi ismeretet nyújtanunk arról, amit tanítunk."

Mindez nem azt jelenti, hogy az anarchisták és a libertariánusok megvetették volna a könyveket. Épp ellenkezõleg, mély tisztelettel viseltettek a nyomtatott szó, az irodalom, a történelem és a tudomány iránt. A XIX. század, illetve XX. század számos szabad iskolájában foglalkoztak a gyerekek a nyomtatás, valamint a könyvkötés mesterségével, és élvezték a jól felszerelt könyvtár örömeit. A kérdés a beütemezésre és az elsõdlegességre vonatkozott. Milyen korban kell az olvasást tanítani? És milyen mértékben kell kihangsúlyozni az olvasást? Amit elutasítottak, az a korai, a túl korai olvastatás volt, amely figyelmen kívül hagyja a fizikai késztetéseket. Pestalozzi, Fourier és Owen szerint az olvasás megkezdését a tizedik életévre kell halasztani. A hangsúlyt addig olyan tevékenységre kell helyezni, mint a fafaragás, a rajzolás és a szövés, melyek segítségével szellemi ismeretek és a kézügyesség egyaránt elsajátíthatók.

Az olyan "integrális" oktatás gondolata, amely mûvelné mind a szellemi, mind a fizikai készségeket, és fejlesztené a gyermek személyiségének minden oldalát, Fourier-tól látszik származni, a francia "utópista" szocialistától, akinek elméletei erõsen hatottak az anarchista mozgalomra. Fourier-t követve, a francia anarchista Proudhon a fizikai és szellemi képzés olyan kombinációja mellett állt ki, melynek elemei egyszerre erõsítenék és egészítenék ki egymást. "Munka és tanulás - írta -, amelyeket olyan sokáig és olyan ostoba módon különválasztottak, most végre egymás oldalán fognak kibontakozni. Ahelyett, hogy szûk, specializált területekre korlátozódna, a szakmai képzés a különbözõfajta munkák sokféleségét fogja magában foglalni, ami egészében véve biztosítani fogja azt, hogy minden diák sokoldalú munkássá váljék." "Ezzel a módszerrel - állította Proudhon - "egy emberré kovácsolódik az ipari munkás, a cselekvés embere és az értelmiségi".

Proudhon után ugyanezt a gondolatot átvette számos radikális gondolkodó - szocialisták és anarchisták egyaránt. A tõke (1867) elsõ kötetében Marx az "integrális képzést" mint "a teljes emberi lények létrehozásának módját" követelte. 1869-ben Bakunyin úgyszintén egy "teljes integrális képzésért" szállt síkra, amely mindkét nemû gyermekeket felkészítené "a munkával és gondolkodással kitöltött életre, hogy mindannyian egész és integrált egyéniségekké váljanak". Paul Robin, akinek Ferrerre tett hatását már említettük, ugyanebben az évben publikált egy tanulmányt Az integrális képzésrõl címmel, kifejtve azokat az elképzeléseket, melyeket késõbb Cempuis-ben próbált a gyakorlatba ültetni. 1876-ban pedig, Bakunyin halálának évében, tanítványa, James Guillaume írta azt, hogy "a gyermekek képzésének integrálttá kell válnia, azaz egyidejûleg kell fejleszteni a fizikai és szellemi képességeket és változtatnia a gyermeket egész emberré".

Proudhon és Bakunyin hatása alatt az 1871-es Párizsi Kommün vezetõi megkísérelték az "integrális" oktatás beindítását, hogy megfékezzék a nagyipar és a munkamegosztás elõretörésének következtében kialakult túlszakosodást. Rövid élete alatt a Kommün számos oktatási kísérletet kezdeményezett - ipari tudományok iskoláit, mûhelyiskolákat, iskolákat árvák, illetve nõk számára -, minek eredményeképpen, a Kommün oktatási biztosa szerint, "megfelelõen kirajzolódtak egy egyenlõségre törekvõ oktatás fõ vonalai ahhoz, hogy az eszme terjedni kezdjen". És valóban terjedt, átjárta a Nemzetközi Munkásszövetség (a híres I. Internacionálé)* sorait. Az Internacionálé spanyol tagozata már 1870-es barcelonai kongresszusán elfogadott egy, az "integrális oktatás" (ensenanza integral) vezetését követelõ határozatot. A gondolat a késõbbiekben is visszatérõ témaként szerepelt anarchista pamfletekben, folyóiratokban és kiáltványokban, az 1872-ben Zaragozában megrendezett II. Spanyolországi Munkáskongresszus pedig már egy továbbfejlesztett változata mellett foglalt állást.

És ez nem volt minden. 1898-ban Jean Grave Temps Nouveaux-jában jelent meg nyomtatásban a Nemzetközi Kiáltvány az "Integrális Képzés"-rõl, melyet Tolsztoj, Kropotkin, Louise Michel, Charles Malato és maga Grave írtak alá.[43] A következõ évben Kropotkin tovább népszerûsítette a gondolatot Földek, üzemek és mûhelyek címû híres könyvében, amely, mint alcíme hirdette, "mezõgazdasággal kombinált ipart és kétkezi munkával kombinált szellemi munkát" követelt. Akárcsak Fourier és Proudhon, Kropotkin is véget kívánt vetni a szellemi és kétkezi munka, illetve a földeken és az üzemekben végzett munka egyénre szabott elkülönülésének. Lelki szemei elõtt egy teljes mértékben "integrált" társadalom képe jelent meg, "amelyben minden egyén egyaránt végez fizikai és szellemi munkát; amelyben minden egészséges emberi lény munkás, és amelyben minden munkás egyaránt dolgozik a földeken és az ipari mûhelyben". Hogyan lehetett ezt megvalósítani? A megoldás - írta Kropotkin Ferrernek - az "integrális képzésben" rejlik, "azaz egy olyan oktatásban, amely a kéznek a fán, kövön és fémen való gyakoroltatása révén az értelemhez szól, és fejleszti azt". Ily módon, állította Kropotkin, el fogjuk érni "a szellemi és fizikai munka Fourier és az Internacionálé által meghirdetett egybeolvadását".

A libertariánusok tehát nagyra értékelték a képzés szerepét - ugyanakkor azonban mély gyanakvással szemlélték a filozófiai és szociológiai rendszereket, illetve az ezeket kiagyaló értelmiségieket. Különösen Bakunyin támadta a teoretikusokat és rendszerépítõket, akik, miközben jogot formáltak a magasabb rendû bölcsesség birtoklására, véleménye szerint feláldozták az igazi életet holmi tudálékos elvonatkoztatások oltárán. Úgy tartotta, hogy az élet nem redukálható szabályok halmazára, és hogy az ilyen irányú erõfeszítések zsarnoksághoz fognak vezetni. Néhány anarchista - köztük Bakunyin is - egészen addig az érvelésig ment, miszerint az értelmiség egy olyan különleges fajta, amely semmiféle közösséget nem vállal a kétkezi munkásokkal, hanem megpróbálja õket magasröptû elméletekkel hitegetni, azzal a céllal, hogy önmagát juttassa hatalomhoz. A dolgozóknak, figyelmeztettek az anarchisták, nem szabad megbízniuk a "hivatásos forradalmárokban", akiket különleges tudásuk és képzettségük elszakít a tömegek életétõl, és akik a régi igát egy újjal válthatják fel, a "szakavatottak" despotikus oligarchiáját hozva az arisztokraták és tõkések helyébe. Bakunyin mindenki másnál jobban intett az értelmiségiek "új osztályának" felemelkedésétõl, mely osztály tudatlanságban tartaná a tömegeket, hogy uralkodhasson felettük.

Bakunyin mindazonáltal nem utasította el a szaktudás minden formáját. "Ha csizmákról van szó - mondta -, a cipész véleményét fogadom el; házak, csatornák vagy vasutak esetében az építészét és a mérnökét veszem figyelembe." Ennek ellenére mindenkinek, beleértve az építészt és a mérnököt is, éppúgy kell dolgoznia a két kezével, mint az értelmével. Mert azok, akik nem veszik ki részüket a fizikai munkából, az ipari és mezõgazdasági dolgozók munkájából élõ parazitákká válnak. Ez különösképpen igaz az egyházi emberek, hivatalnokok, jogászok és a nem termelõ ingatlantulajdonosok esetében, akik a szegények nyomorúsága révén tartják fenn magukat. Ha másért nem is, az anarchisták ez okból mindenképpen támogatták az olyan integrális képzést, amely hangsúlyozza a gyakorlati ismeretek elsajátítását, és a tevékenységet az elmélet, a mesterségbeli tudást a tudományosság fölé helyezi.

Ez a fajta értelmiségellenesség vörös szálként húzódik végig a libertariánus hagyományon. Gerard Winstanley, a "digger"-eknek nevezett akkor radikális csoport vezetõje, már a puritán forradalom idején hangsúlyozta a fizikai munka megosztásának - mint az igazságos társadalom alapjának - szükségességét. Az ilyen társadalomban, állította, nem lesz hely a dologtalanok és élõsködõk számára. Mindenki saját két kezével fog dolgozni, "és nem lesznek majd olyan gyerekek, akiket csak könyvek tanulmányozóivá vagy a tudóskodásnak nevezett másik elfoglaltság ûzõivé képeznek, miként ez a monarchia uralmában történik. Mert az ilyenek tétlenségben töltik idejüket, fortélyokat kiagyalva, hogy munkálkodó testvéreik uraivá léptessék elõ magukat, ami pedig a világ minden bajának forrása." Fourier szintén úgy vélte, hogy a jövõ iskoláiban meg kell szûnnie a csak könyvekbõl oktatott, és bármiféle mesterségre vagy szakmára képtelen hivatásos tudósok osztálya kitermelésének: "Nem fog kísérlet történni arra, hogy, mint a jelenlegi oktatási módszerek esetében, koravén kis tudósokat teremtsenek, értelmiségi iskolakezdõket, akiket hatéves koruktól fogva tudományos finomságokba avatnak be."

Sõt mit több, az oktatást, miként Bakunyin hangoztatta, ki kell szakítani a vagyonos osztályok monopóliumából és mindenki számára egyformán elérhetõvé kell tenni. "Lehet-e teljes a munkások emancipációja - kérdezte -, amíg a tömegek képzése elmarad a polgárságétól, illetve amíg egyáltalán létezhet egy olyan osztály, bármekkora legyen is, amely származásánál fogva élvezheti egy színvonalasabb és alaposabb oktatás elõjogát?" Akárcsak a tõke - mondta Bakunyin -, a tanulás is meg kell szûnjön a kevesek örökrésze lenni; ehelyett minden ember örökrészévé kell válnia. "Mindenkinek dolgoznia kell - állította -, és mindenkinek képzésben kell részesülnie, hogy ne legyenek se munkások, se tudósok, csakis emberek."

Végezetül: a libertariánus felfogás szerint a tanulás folyamatos, véget nem érõ folyamat, amely a bölcsõtõl a sírig tart. A libertariánus iskolákban a felnõttoktatás mindig fontos helyet foglalt el, a szülõk és gyermekek pedig egyaránt aktívan részt vállaltak a napi irányításban. Az iskolát valóban modelljeként tekintették annak, ami az emberi kapcsolatok terén kívánatos. Felépítésében és mûködésében, a résztvevõk egymással szemben tanúsított magatartásában ízelítõjét adta a libertariánus jövõnek - annak, hogy milyenné válhat az élet, ha egyszer megszûnnek a hatalom szabta korlátok. Néhányak számára ez a lázadás eszközét is jelentette, a társadalmi alapok - a tudatlanság, a dogmatizmus és a konvenció béklyóinak eltávolítása által történõ - megváltoztatásának eszközét. Központi célja azonban a gyermek felszabadítása volt. A többi ebbõl következhetett.

A barcelonai Escuela Moderna

Ha a libertariánus oktatás alapelvei nem is Ferrertõl származnak, mindenesetre õ volt az, aki meghonosította ezeket Barcelonában, a spanyolországi anarchizmus fõ erõdjében. Ferrer nem volt teoretikus, új eszmék kigondolója és nem volt karizmatikus személyiség sem, noha tiszteletben állott mind az anarchista, mind a szabadgondolkodói mozgalmakhoz tartozó kollégái elõtt. Egyszerû, közvetlen, szerény ember volt, aki soha nem színlelt értelmi felsõbbrendûséget, s akinek számára saját megjelenése tökéletesen közömbös volt. Hangja nem volt magával ragadó, õ maga egy közepes szónok - mégis, amikor beszélt, közönsége figyelmesen hallgatta, nyilvánvaló õszinteségétõl megnyerve. "Ferrer óriási hatást tett rám - emlékezett vissza a német anarchista Rudolf Rocker, aki 1909-ben Londonban találkozott vele. - Minden szavából õszinteség áradt. Nem pózolt. Melegség volt körülötte." Ferrer ezenfelül "határozott tehetséggel" rendelkezett a szervezés iránt, munkájához pedig mérhetetlen energiakészlet, és a késõbb nevével fémjelzett oktatási rendszer iránti szenvedélyes odaadás párosult. Elsõsorban ilyen értelemben számított a libertariánus oktatás úttörõjének, és vált annak kiemelkedõ, fontos alakjává.

Meunié öröksége lehetõvé tette Ferrer számára, hogy biztos anyagi alapokon állva fogjon bele oktatási kísérletébe. Miután megfelelõ helyiséget talált a Calle de la Cortesen, 1901. szeptember 8-án egy harminc diákból álló osztállyal megnyitotta az Escuela Modernát. A diákokat, a tizennyolc fiút és tizenkét lányt, három csoportra osztották. Az iskolában mûhely és laboratórium állt, emellett jól el volt látva térképekkel, táblázatokkal és más oktatási segédeszközökkel. A képzés nem volt ingyenes, a tandíj összege azonban az egyes családok anyagi körülményeinek megfelelõen változott. Mivel Ferrer elgondolása mind a munkás-, mind a középosztálybeli szülõk számára vonzónak tûnt, az iskola a társadalmi helyzet tekintetében éppúgy koedukált volt, mint a diákok nemét illetõen. A beiratkozottak száma állandóan nõtt; az elsõ év végén még csak hetven fiú és lány tanult az iskolában, 1904-ben száztizennégyen, 1905-ben már százhuszonhatan voltak. A szám még mindig emelkedõben volt, amikor 1906-ban a hatóságok bezáratták az iskolát.

Fennállásának öt éve során az Escuela Moderna megkísérelte a gyakorlatba ültetni az elõzõekben vázolt oktatási elveket: a természetes környezetben zajló tevékeny tanulást, a fizikai és szellemi képességek egyenlõ mértékben való fejlesztését, a gyermek jogainak és méltóságának elismerését, a tanár és diák közti viszony kölcsönösségét, a gyermekek és szülõk részvételét az iskola irányításában. Elõdeihez hasonlóan Ferrernek is határozott szándéka volt, hogy megszabadítsa a gyermeket azon elértéktelenítõ hatástól, melyeket a formális tanterem jelent rendre és fegyelemre vonatkozó megkötéseivel, merev és gyakran képtelen tanmenetével, behódoltató kényszerével, és az eredetiség, illetve függetlenség megtagadásával. "Meg vagyok gyõzõdve arról - jelentette ki -, hogy a kényszer a nem ismerésbõl fakad, és hogy a nevére valóban méltó tanár a gyermek spontán reakciói révén fog eredményeket elérni; a gyermek révén, akinek vágyait meg fogja tanulni kiismerni, és akinek kibontakozását a beteljesülés minden lehetséges örömét nyújtva fogja megpróbálni elõsegíteni."

A hagyományos oktatás dogmái ellenében Ferrer egy józan észre, tudományra és tapasztalatra alapuló rendszert állított fel: "Csak a puszta igazságot fogom tanítani nekik. Egyetlen dogmát sem fogok a fejükbe verni. A valóság egyetlen darabkáját sem fogom titokban tartani elõttük. Nem arra fogom tanítani õket, hogy mit gondoljanak, hanem hogy hogyan gondolkozzanak." "Ezenfelül - írta - az oktatás egész értékét a gyermek fizikai, értelmi és erkölcsi adottságainak tiszteletben tartása adja. A képzés nem méltó a névre, amíg nem szabadul meg mindenféle dogmatizmustól, amíg nem bízza a gyermekre saját erõinek irányítását és nem elégszik meg azzal, hogy ezeket megnyilvánulásaikban erõsítse." Ferrer elvetette azt a módszert, hogy a gyerekeket megfélemlítéssel vagy díjakért, illetve osztályzatokért folyó versengéssel motiválja. Pszichológiailag károsnak tartotta az egyéni megkülönböztetést, mivel ez inkább csaláshoz, mint õszinteséghez vezet a gyerekek között. A jutalmazás és büntetés tehát nem volt megengedett az Escuela Modernában. Nem voltak vizsgák és osztályzatok sem, melyek "felfuvalkodottá teszik a hízelgõ »kitûnõ« minõsítést elérõ gyermeket, a »jó« címmel ruháznak fel másokat, és megint másokat az alkalmatlanság vagy sikertelenség tudatával boldogtalanná tesznek." A vizsga, vélte Ferrer, "kínszenvedést" jelent a diák számára, és semmiképpen nem mozdítja elõ képzését.

Ferrer ezenfelül egyértelmû elsõbbséget biztosított a gyakorlati ismeretek elsajátításának az elméleti tudással szemben. A gyermeket "természetes környezetbe" kívánta helyezni, ahol élettel teli benyomások helyettesítik "az unalmas és fárasztó könyvolvasást". Úgy vélte, nem nevezhetõ igazán képzettnek az, aki tudását másodkézbõl szerzi. Az Escuela Moderna-beli tanórák ennek megfelelõen gyakran üzem- vagy laboratóriumlátogatásból álltak, melynek során megmutatták és elmagyarázták a dolgokat; máskor múzeumba mentek, ahol mûalkotásokat láthattak, vagy egy parkba, vagy a hegyekbe, vagy a tengerhez, ahol a földrajzi viszonyokat tanulmányozták, növénytani mintapéldányokat gyûjtöttek, illetve egyéni megfigyeléseket végeztek.

Röviden Ferrer azt a fajta iskolát teremtette meg, amelyet franciaországi kollégái elgondoltak; egy olyan iskolát hozott létre, melyben a diákokat nem vetették alá rendszabályoknak, hanem megengedték nekik, hogy szabadon jöjjenek-menjenek, és maguk tervezzék és szervezzék saját munkájukat. Az Escuela Moderna azonban több volt, mint egy nappali iskola gyermekek számára. Ferrer a tanulást véget nem érõ folyamatként fogta fel. Így hát a szülõket nem csupán arra biztatták, hogy közvetlenül kapcsolódjanak bele az iskola irányításába, hanem arra is, hogy vegyenek részt az esti és a vasárnap délutáni elõadásokon, melyeket neves tudósok tartottak olyan témákról, mint a higiénia, a fiziológia, a földrajz és a természettudomány. Ezek a nagyközönség számára nyilvános és sok "tanulni vágyó munkás" által látogatott elõadások a második tanév során rendszeres esti tanfolyamokká nõtték ki magukat. Sikerük arra indította Ferrert, hogy megbeszéléseket folytasson a Barcelonai Egyetem professzoraival egy az Escuela Modernához hasonló népfõiskola létrehozásának lehetõségérõl. A magasabb szintû oktatást, mondta, amely akkoriban "a kevesek elõjoga" volt, "ingyenes formában ismét ki kell terjeszteni a széles rétegekre, hiszen minden emberi lénynek joga van a tudásra, az ismereteknek pedig, melyeket minden korban és országban a megfigyelõk és a munkások termelnek ki, nem volna szabad egyetlen osztályra korlátozódniuk".

Harminc évvel korábban Bakunyin olyan felnõttiskolát követelt, ahol "nem lesznek sem diákok, sem oktatók; ahova szabadon fognak eljönni az emberek, hogy, ha kedvük tartja, szabad oktatásban részesüljenek; ahol ezek a tapasztalatokban gazdag emberek sok mindenre meg fogják tanítani professzoraikat, akik pedig az õ hiányzó ismereteiket fogják pótolni". Ferrer kétségkívül ismerte ezeket a kitételeket. Még közvetlenebbül befolyásolta azonban õt a francia példa, az Universités Populaires hálózata, mely a századfordulón nyílt meg Párizsban, elnyerte a tudomány minden területén mûködõ tudósok támogatását, akik nagyszámú, többségben munkások alkotta hallgatóság elõtt tartották elõadásaikat. 1902-re az Universités Populaires mozgalma kiterjedt egész Franciaországra; egyedül Párizsban negyvenhét ilyen egyetem mûködött, további negyvennyolc a külvárosokban és ugyanennyi vidéken. Hasonló intézmények nyíltak Belgiumban és Olaszországban is, míg Spanyolországban az I. Internacionálé anarchistái már az ezernyolcszázhetvenes években alapítottak kulturális központokat a munkások számára, és ezt késõbb a szabadgondolkodók és a radikális köztársaságiak folytatták.

A vasárnapi és az esti elõadásokon túlmenõen azonban Ferrer felnõttegyeteme nem valósult meg. Az Escuela Moderna épületében ezzel szemben ténylegesen beindult egy a libertariánus tanárok képzését célul kitûzõ racionalista iskola. Ugyanebben az épületben Ferrer egy radikális kiadóvállalatot is alapított, amely a megjelentetett mûvek állandó áradatával minden korosztály számára kínált olvasnivalót. Mert noha Ferrer elítélte a kizárólag könyvek útján történõ tanulást, az olvasást önmagában nem ellenezte; e tényrõl tanúskodik kiadói vállalkozása. Amikor hozzáfogott az Escuela Moderna megszervezéséhez, hiába kutatott megfelelõ anyagok után - az iskola megnyitásának idejére még egyetlen kötetet sem tudott választani a könyvtár számára. Hogy ezt a hiányosságot orvosolja, munkába állított egy modern nyomdai berendezést, fordítói gárdát toborzott, és együttmûködésre nyert meg néhányat Európa legnevesebb gondolkodói közül, hogy közremûködjenek egy olyan tankönyvsorozat elkészítésében, amely felölelné a legújabb tudományos eredményeket, de amely egyúttal a kevésbé képzett elme számára is érthetõ nyelven szólna.

Több mint negyven ilyen tankönyv jelent meg: tömör, piros kötésû kötetek, a számtan és nyelvtan alapjaitól, népszerû természet- és társadalomtudományi bevezetéseken át a földrajzzal, szociológiával és antropológiával foglalkozó komoly értekezésekig. Megtalálhatók voltak emellett olyan gyûjtemények is, melyek a vallás mitológiájáról, "a hazafisággal összekapcsolt igazságtalanságoktól, a háború borzalmaitól és a hódítás bûnérõl" szóló írásokat tartalmaztak. A spanyol hatóságok nagyfokú rosszallással szemlélték ezeket a többségükben franciából fordított, és véleményük szerint a fennálló kulturális és politikai rend aláaknázására irányuló mûveket. Íme, néhány a címek közül: Nicolas Estévanez: A spanyol történelem áttekintése; Clémence Jacquinet: Az egyetemes történelem kézikönyve; Odón de Buen: Természetföldrajz; Georges Engerrand: Az emberiség kezdetei; Charles Letourneau: Etnikai pszichológia; Elisée Reclus: Az ember és a Föld (rövidített kiadás); Léon Martin: A szegénység oka és orvoslása; Charles Malato: Társadalmi osztályok.

A gyerekeknek szóló olvasmányok között Jean Grave Novo kalandjai címû utópisztikus tündérmeséje volt a legnépszerûbb, amelyben az író - hogy Ferrer leírását idézzük - "a boldogabb jövõt ötletesen és drámaian állítja szembe a jelen rend rút valóságával". A kiadó mindezek mellett megjelentetett különbözõ oktatási anyagokat is, illetve egy haviszemlét Boletín de la Escuela Moderna címmel, amely az iskola hivatalos orgánumaként szolgált, és cikkeket közölt Ferrertõl, Kropotkintól, Tolsztojtól, Robintól és más, neves libertariánus íróktól.

Ferrer nemcsak oktatási intézménynek tekintette az Escuela Modernát, hanem a propaganda és agitáció központjának, a forradalmi tevékenység gyakorlóterének is. Filozófiájának alapvezetése volt az a hit, hogy az oktatás feladata nem más, mint az egyén kibontakoztatása révén szellemileg, erkölcsileg és fizikailag felkészíteni õt a jövõ libertariánus társadalmának építésére. Saját szavait idézve: "Nem habozunk kijelenteni, hogy olyan embereket akarunk, akik folyamatosan fejlõdni fognak; olyan embereket, akik képesek állandóan lerombolni és megújítani környezetüket és megújítani önmagukat; olyan embereket, akik mindig hajlanak a jobb dolgok felé, akik az új eszmék diadalát állítják, és akik azon fáradoznak, hogy másoknak is az övékhez hasonló élet jusson osztályrészül."

Más szavakkal, az iskola egyidejûleg volt az önfejlesztés és a társadalmi megújulás eszköze. Ferrer hitt abban, hogy a forradalomnak ezen eszköz birtokában diadalmaskodnia kell "elõször az egyének szintjén, és végül az egész társadalomban". Mindaddig pedig a fennálló rezsim libertariánus alternatívájaként fog szolgálni; a következõ évezred csírájaként, a szabadság szigeteként az önkényuralom társadalmában, követendõ modellt nyújtva mások számára. A szakszervezeteknek megfelelõ, a társadalmi átalakulás eszközeként mûködõ iskolájával Ferrer voltaképpen a szindikalizmus elveit ültette át az oktatás gyakorlatába. (A Világ Ipari Munkásai ((IWW)) ezt úgy jellemezték volna, mint "az új társadalom építése a régi kagylóhéjában".) Ferrer ezenfelül azt remélte, hogy a racionális oktatás nemcsak a spanyol gyerekek, de minden ország gyermekei felszabadításának eszközeként fog szolgálni. Arról álmodozott, hogy Spanyolország fog az élen járni, és példáját követni fogja az egész világ.

Az Escuela Modernában igyekeztek elérni azt, hogy a diákok azonosuljanak az aktívan hirdetett újszerû társadalmi értékekkel. Az "erkölcsi" nevelés csakugyan mindig is célja volt a libertariánus pedagógiának, a fizikai és szellemi képzés kiteljesítése érdekében. Ahogy Bakunyin írta: "Józan ész, igazság, igazságosság, embertársaink iránti tisztelet, a mások méltóságától elválaszthatatlan személyes méltóságérzet, a személyes szabadság és mások szabadságának szeretete, a meggyõzõdés, hogy a munka a jogok alapja és feltétele - e tényezõknek kell minden nyilvános oktatás alapelveinek lenniük... Minden erkölcsi nevelés lényege: a gyermekekbe nevelni a humanitás tiszteletét; így fognak jó emberekké válni."

Az Escuela Modernában ennek megfelelõen arra tanították a gyerekeket, hogy higgyenek a szabadságban, az egyenlõségben és a társadalmi igazságosságban. Lelkük megtelt a testvériség és a közös munkálkodás eszményeivel, a leigázottak és elnyomottak iránti együttérzéssel. Megtanulták, hogy a háború bûn az emberiség ellen, hogy a tõkés rendszer maga a rossz, hogy a hatalom szolgaságba dönt, hogy az emberi fejlõdés nem lehetséges szabadság nélkül. "A racionalista oktatás célja az kell legyen - írta Ferrer -, hogy megmutassa a gyermekeknek: a zsarnokság és szolgaság mindaddig létezni fog, míg az egyik ember a másiktól függ." E felfogással összhangban, az Escuela Modernában használt tankönyvek - az Anarchista etika Kropotkintól, Charles Malato Háborúja, Jean Grave Egy szabad világa és Az élet ünnepe Anselmo Lorenzótól - hangsúlyozottan a tõkések, az állami hivatalnokok és a hadsereg ellen irányultak. Tanították ezenfelül az eszperantót is mint nemzetközi nyelvet, pártolva a különbözõ nemzetek közötti szolidaritást. A leckéket a hazafiság, a babonaság és a kizsákmányolás, illetve az ezek eredményezte szenvedés példáival illusztrálták. Egy kémiai üzemben tett látogatást követõen Anselmo Lorenzo tartott elõadást a kapitalizmus problémáiról. A diákok dolgozatai (melyekbõl a Boletín de la Escuela Modernában szemelvények jelentek meg) többnyire a vallási és gazdasági elnyomás témáival foglalkoztak.

Ferrer azonban elutasított minden személyes kapcsolatot az anarchista mozgalommal, kijelentvén, hogy teljes egészében megtagadja korábbi, az erõszakba és a forradalomba vetett hitét. Az Escuela Moderna megnyitása alkalmából mondott beszédében saját szerepének politikamentességét hangsúlyozta: "Nem vagyok szónok, sem propagandista, sem harcos. Tanár vagyok; a gyerekeket szeretem mindenekfölött. Azt hiszem, megértem õket. A szabadság ügyéhez való hozzájárulásom gyanánt egy olyan új generációt akarok nevelni, amely kész megfelelni az új korszaknak." Valójában azonban vitán felül áll Ferrer anarchista indíttatása. Nem illik rá annak az angol történésznek a jellemzése, aki szerint "inkább rousseau-i idealista, mint forradalmár" volt. De nem volt tolsztoji pacifista sem, amint néhány védelmezõje állította, és az sem igaz, hogy "feladta a harcos anarchizmus minden eszméjét azért, hogy a tanításnak szentelje magát". Egészen 1909-ben bekövetkezett haláláig jelentõs részt vállalt anarchista ügyekben és tevékenységekben. Anarchista könyveket adott ki, anarchista folyóiratokat finanszírozott és anarchista vállalkozások egész sorának nyújtott anyagi támogatást Franciaországban, más országokban és Spanyolországban egyaránt. Az Escuela Moderna megszervezésében és irányításában szorosan együttmûködött a barcelonai anarchista mozgalommal. José Prat, a Natura címû anarchista folyóirat szerkesztõje, az iskola ügyintézõje volt. A veterán anarchista Anselmo Lorenzo, Ferrer egyik legközelebbi munkatársa, az iskolában adott elõ és fordítóként dolgozott a kiadónál. De rajtuk kívül más helybéli anarchisták és szimpatizánsok is töltöttek be hasonló feladatköröket.

Ferrer ezenfelül bizalmas viszonyban állt anarchista vezetõkkel egész Európában, többek között Kropotkinnal, Reclus-vel és Malatestával, akik tanácsokat adtak neki és közremûködtek publikációiban. Mivel különösképpen vonzották a század elején gyors ütemben kibontakozó anarchoszindikalizmus tanai, Ferrer a katalán forradalmi munkásmozgalom megszervezésének és a közvetlen akció propagálásának szentelte magát. 1901 és 1903 között megjelentetett egy La huelga General (Az általános sztrájk) címû szindikalista folyóiratot, melyet a spanyol kormány betiltott. Röviden tehát egy "férfiasan lázadó harcos" volt, nem pedig "a tankönyvek és falusi olvasókönyvek gyáva alakja". Valójában, ahogy látni fogjuk, akár a spanyol király elleni terrorista összeesküvés résztvevõje is lehetett volna.

Ezek voltak tehát az Escuela Moderna fõbb sajátossága. Aktív és sokrétû vállalkozás volt: gyermekiskola, felnõttoktatási központ, radikális kiadó és a munkások forradalomra való felkészítésének központja. Ez a sokoldalúság Ferrer irányítói tehetségérõl tanúskodik. Csak egy módszeresen dolgozó szervezõ érhetett el ilyen sokat ilyen rövid idõ alatt - ahogy Emma Goldman megjegyezte. Ferrer majdnem egy évtizeden át volt a barcelonai libertariánus oktatási mozgalom meghatározó egyénisége. Kísérlete nemcsak a munkások között talált helyeslésre, de a középosztálybeli liberálisok körében is, akikre nagy hatást tett nézeteinek egyházellenessége, illetve az a tény, hogy a vasárnapi elõadásokat köztiszteletben álló értelmiségi személyiségek vállalták el.

1905 októberében Ferrer megnyitott egy, az Escuela Modernához tartozó újabb oktatási intézményt Villanueva y Gettrúban, egy közeli textilipari központban; a megnyitó ünnepségen a Barcelonai Egyetem rektora elnökölt. Tankönyveit és oktatási módszereit más iskolák is átvették, miáltal hatása érezhetõvé vált Sevillában és Malagában, Tarragonában és Córdobában csakúgy, mint kisebb falvakban és városokban. 1905 végére egyedül Barcelonában tizennégy Ferrer-féle iskola mûködött, és további harmincnégy volt Katalóniában, Valenciában és Andalúziában. Ezek - bár szerényebb keretek között és felszereltséggel - az Escuela Moderna mintájára szervezõdtek: libertariánus oktatást kínáltak mindkét nemû gyermekek számára, illetve felnõtt-tanfolyamokat indítottak, melyeken a munkásembereket olvasásra és a vallás és militarizmus tagadására tanították.

Ferrer emellett radikális republikánus vezetõnek is segített pártközpontjaikban tanfolyamokat szervezni, melyekhez kiadója tankönyveket és más anyagokat biztosított. Ezeket az anyagokat használták a Szabadgondolkodók Ligája által a század elsõ éveiben megnyitott világi iskolákban is. Barcelona tartomány ilyen iskoláinak száma végül is túllépte a százhúszat, írásra, olvasásra tanítva a felnõtteket és racionális oktatást nyújtva a gyerekeknek. A mozgalom 1906. április 12-én, Nagypénteken érte el a csúcspontját, amikor is Ferrer ezerhétszáz gyerek élén tüntetett a világi oktatás mellett. Kevesebb mint két hónap múltán az egész építmény összeomlott a kormány elnyomásának súlya alatt.

A tett propagandája

1906-ban öt éve annak, hogy Ferrer hazatért a számûzetésbõl. Ez idõ alatt a spanyol hatóságok egyre növekvõ nyugtalansággal figyelték tevékenységét. Hatása igen gyorsan terjedt. Tekintélyes vagyona, illetve a szervezés iránti tehetsége a fennálló rend hatalmas ellenségévé tették õt. A status quo védelmezõi számára Ferrer veszélyes felforgató erõt jelentett, kihívást az elfogadott társadalmi és vallási nézetekkel szemben. Miként egy madridi újság írta, ellensége volt "a társadalom minden alapjának: Vallásnak, Családnak, Tulajdonnak, Tekintélynek és Hadseregnek".

Mint anarchista és hajdani republikánus összeesküvõ, Ferrer kihívta maga ellen a hatalmon lévõk olthatatlan gyûlöletét; az Escuela Modernában és a hozzá hasonló iskolákban ezek csupán a forradalmi tanok terjesztésének ürügyét, a lázadás és erõszak hálózatát látták. És mivel Ferrer egyaránt volt anarchista és szabadgondolkodó, így az egyház is engesztelhetetlen ellenségességgel viszonyult a dogmáit kétségbe vonó, és az oktatás feletti egyeduralmát fenyegetõ iskolához. (Ahogyan Emma Goldman írta, Ferrer "az egyház legsebezhetõbb pontjára mert lesújtani". A katolikus hierarchia ítélete szerint iskolája "az ateizmus bölcsõje", "a sátánnal kötött szövetség" volt, "rosszabb egy bordélyháznál".

Teljességgel érthetõ volt, hogy egy vallás-, kormány- és hadseregellenes nézeteket tanító iskola magára vonta a konzervatív körök gyûlöletét. A koedukáció, az iskola e nyilvánvaló sajátossága ráadásul mélyen gyökerezõ társadalmi és vallási elõítéleteket ébresztett. Ferrer így rövid idõn belül gonosz szörnyeteggé vált az uralmon lévõk szemében, akik féltek befolyása további terjedésétõl. Az állam számára veszélyes forradalmár volt, az egyház számára pedig szentségtörõ és eretnek. Mindkét hatalomnak feltett szándéka volt, hogy megszabaduljon tõle.

Az Escuela Moderna megnyitásával Ferrer pusztulásra ítélt ember lett. Rendõrségi megfigyelés alá került. Házát átkutatták - de próbálkozásuk, hogy valamilyen összeesküvés gyanújába keverjék, eredménytelen maradt. Híresztelésekkel, gyanúsítgatásokkal és rágalmazásokkal igyekeztek lerontani személyének és nézeteinek hitelét. Szerencsejátékosnak és pénzügyi spekulánsnak, élvhajhásznak és "szabad szerelem" hívének írták le. Nõkhöz fûzõdõ kapcsolatait - tudniillik, hogy elvált feleségétõl, Teresa Sanmartítól, azután összeállt Leopoldine Bonnard-ral, Meunié társalkodónõjével, majd szerelmes lett Soledad Villafrancába, az Escuela Moderna egy tanárnõjébe - példájaként emlegették annak, amire a gyerekeket iskolájában tanítják.

1906 tavaszán, hat héttel a nagypénteki felvonulás után, a hatóságoknak majdnem sikerült eltávolítaniuk Ferrert. Egy évvel azelõtt (1905. május 31-ének éjjelén) történt, hogy a párizsi látogatáson tartózkodó és éppen az Operából hazatérõ XIII. Alfonso hintójára két bombát dobtak. Csak az egyik robbant fel, megsebesítve tizenkét bámészkodót és megrongálva számos jármûvet. A király azonban sértetlen maradt. Pontosan egy évvel késõbb, 1906. május 31-én, Madridban, Alfonso és menyasszonya az esküvõjük után palotájukba tértek vissza, amikor valaki ismét bombát dobott kocsijukra. Bár a nézelõdõk közül huszonnégyen meghaltak, és további százheten megsebesültek, a királyi pár sérülés nélkül megúszta.

A merénylõ a fiatal anarchista, a huszonöt éves Mateo Morral volt, egy, a Sabadell nevû ipari városban élõ vagyonos textilgyáros fia. A tanult, számos idegen nyelven beszélõ fiatalember az Escuela Moderna kiadójánál dolgozott, és 1903 óta barátságban állt Ferrerrel. Morral, számos más anarchistával együtt, valószínûleg már az elsõ kísérletben is részt vett, akkor azonban nem tartóztatták le. A második merénylet után újra sikerült elmenekülnie, de két nappal késõbb egy Madridhoz közeli vasútállomáson elõször lelõtte az õt felfedezõ rendõrök egyikét, majd, hogy ne tudják elfogni, véget vetett saját életének is.

Morral tettét a hatóságok ürügynek találták arra, hogy megszabaduljanak Ferrertõl. 1905. június 4-én letartóztatták; azzal vádolták, hogy mint a merénylet tervezõje, õ vette rá Morralt annak elkövetésére. Egy évig tartották börtönben, mialatt az ügyész ellene szóló bizonyítékok után kutatott. A tárgyaláson végül is bizonyíték hiányában felmentették, bár a rendõrség továbbra is meg volt gyõzõdve bûnrészessége felõl.

Az Escuela Moderna már nem volt ilyen szerencsés. Morralnak a merényletben játszott szerepe csak megerõsítette a kormány azon meggyõzõdését, hogy az iskola nem más, mint egy bombagyártó üzem. 1906. július 15-én tehát erõszakkal bezáratták - az egyházi és konzervatív körök nagy örömére, melyek már régóta a felforgatás fészkét látták benne. A spanyol nemzetgyûlésen hat konzervatív képviselõ javasolta minden világi és anarchista iskola bezáratását, beleérve az Escuela Moderna társintézményeit is; indítványuk azonban nem járt sikerrel. Mint egy jobboldali újság fogalmazta, "ezek a bûnök mindaddig folytatódni fognak, amíg Spanyolországban fennmarad az olvasás, tanítás és gondolkodás szabadsága, amelybõl mindezen társadalomellenes szörnyûségek származnak".

Valóban részese volt Ferrer a király elleni támadásnak? Õ maga természetesen ártatlanságát hangoztatta, tagadta, hogy bármiféle kapcsolat fûzte volna a forradalmi összeesküvésekhez. Ezt az állítását alátámasztják Emma Goldman szavai: "Egész Spanyolország tudta, hogy Ferrer ellenezte a politikai erõszak alkalmazását, hogy erõszak ellenében szilárdan hitte és hirdette a modern oktatást." Szabadon bocsátásának egyik fõ oka az az anarchista és racionalista csoportok által indított nemzetközi kampány volt, melyben Ferrert mint az újabb Spanyol Inkvizíció áldozatát tüntették fel.

Mások eltérõ véleményen vannak. Joaquin Romero Maura, az Oxfordi Egyetem történésze szerint valójában Ferrer "állt az 1905-ös és 1906-os akciók hátterében", õ biztosította a robbanóeszközöket és a pénzt, ami lehetõvé tette az általános felkelésre szóló jeladásnak tervezett összeesküvést. Maura a francia rendõrség és a spanyol külügyminisztérium archívumaiban talált dokumentumokra alapozza következtetéseit, alátámasztva ezeket más anyagokkal, köztük spanyol tisztségviselõk személyes irataival is. Mindezek az anyagok és más, azóta elveszett vagy megsemmisült dokumentumok Ferrer letartóztatása és tárgyalása idején azonban nem voltak elegendõek ahhoz, hogy kapcsolatba hozzák õt az összesküvéssel. Mi több, a Maura feltárta bizonyítékok messzemenõen közvetett jellegûek. Köztudott, hogy az általa szó szerint elfogadott rendõrségi akták hemzsegnek a megalapozatlan besúgásoktól és teljesen képtelen állításoktól, ami egyrészt az informátorok személyes bosszúszomjából fakad, másrészt pedig a rendõrségi ügynökök azon hajlandóságából, hogy minden zugban összeesküvésre bukkanjanak - ha csak azért is, hogy megmutassák, milyen hatásosan képesek fellépni ezek ellen.

1905-öt és 1906-ot megelõzõen a spanyol rendõrség legalább két ízben próbálta - sikertelenül - Ferrert gyilkossági kísérlet gyanújába keverni. Mindez persze nem jelenti azt, hogy semmi köze nem volt az 1905-ös és 1906-os merényletekhez. Hiszen, noha ezt többször tagadta, mégiscsak harcos anarchista volt, a "közvetlen akció" híve, aki nem riadt vissza a kényszerû erõszaktól. Fiatalkorában erõs és soha ki nem elégített hajlamot mutatott az összeesküvõi kalandok iránt. Döntõ bizonyítékok feltárására nem lévén lehetõség, Ferrernek a Morral-ügyben játszott szerepe nyitott kérdés kell maradjon.

Ferrert 1907. június 12-én engedték szabadon. Július 22-én európai körútra indult Franciaországba, Belgiumba és Angliába, melynek során elõadásokat tartott az oktatásról, régi barátokat látogatott meg és új ismeretségeket kötött. Barcelonába való szeptemberi visszaérkezése után, noha az Escuela Moderna újramegnyitásában megakadályozták, újból életre hívta racionalista kiadóvállalatát; új tankönyvek, röpiratok és a libertariánus irodalom klasszikusainak fordításai jelentek meg. Ezzel egyidejûleg támogatta a Solidaridad Obrera elnevezésû új, szindikalista munkásszövetséget, anyagi segítséget nyújtva a szervezet 1907-ben beindult azonos nevû lapjának.

A következõ évben Ferrer, akit nem ingatott meg a hivatalos zaklatás, kampányba kezdett, hogy a libertáriánus oktatás ügyét egész Európában elõmozdítsa. 1908 áprilisában Párizsban megalapította a Nemzetközi Liga a Gyermekek Racionális Oktatásáért nevû szervezetet, melynek elnöke õ maga volt, tagjai pedig szabadgondolkodók, radikálisok és reformerek. Anatole France kapta a tiszteletbeli elnök címet, mellette pedig egy nemzetközi bizottság mûködött, a következõ személyek részvételével: Ernst Hackel Jénából, William Headford Surreybõl, Lorenzo Portet Liverpoolból, Charles Malato Párizsból, Sebastian Faure Ramboullet-bõl és Ferdinand Domela Nieuwenhuis Amszterdamból. Úgyszintén a Liga tagjai között volt Maurice Maeterlinck író, akinek darabjait gyakran adták elõ a libertariánus iskolák diákjai. A Liga Ferrer által szerkesztett lapja, a LEcole Renovée 1908. április 15-én jelent meg elõször Brüsszelben (kilenc hónappal késõbb Párizsba helyezte át székhelyét). Komoly pedagógiai szemle volt, amely cikkeket közölt Kropotkintól, Paul Robintõl, James Guillaume-tól, Tarrida del Mármoltól és magától Ferrertõl. A Liga két másik folyóiratot is támogatott, mégpedig a római La Scuola Laicát és a barcelonai El Boletin de la Escuela Modernát, melyek, a LEcole Renovée-vel együtt, a kapcsolatfenntartás eszközeként szolgáltak egész Európa haladó szellemû nevelõi és értelmiségei számára.

A LEcole Renovée elsõ számában jelent meg a Liga hivatalos programja, A gyermekek racionális oktatása. A "semleges" képzést mítosznak kiáltva ki, a program nyíltan vállalta az elfogultságot: "Nincs okunk itt az iskolában titkolni azt a tényt, hogy a gyermekekben szívesen ébresztenénk vágyat egy olyan társadalom iránt, melyben nincs erõszak, nincs hierarchia, nincs semmiféle kiváltság." A szöveg mindazonáltal úgy folytatódik, hogy "nincs jogunk ezt az eszményt a gyermekekre kényszeríteni", legfeljebb felkelteni igazságérzetét, ami ösztönözni fogja õt arra, hogy az ember felszabadulásáért munkálkodjon. A liga Párizsi Csoportja által közzétett második kiáltvány a korabeli parancsuralmi iskolákat ostorozta, melyekben a diákoknak "órákon át tilos megmozdulniuk, melyekben figyelmen kívül hagyják a képzés olyan csodálatos, természetes tényezõit, mint a séta, a múzeumok és az emberi tevékenység életképei." Semmit sem tettek, fûzi hozzá a kiáltvány, "annak érdekében, hogy a gyermeket képessé tegyék a megtanított dolgok befogadására, vagy hogy felfedjék a gyermek hajlamát és lehetõségeit. Az eszmény: úgy tölteni meg az agyat, ahogyan az ember gabonával tölt meg egy zsákot."

Újságjai és kiáltványai révén, valamint végrehajtó bizottsága tekintélyének köszönhetõen a Liga hamarosan egy aktív többnemzetiségû tagságot tudhatott magáénak, amely egész Európában elterjesztette nézeteit. Mûködésének elsõ évében, Ferrer kivégzéséig, a Liga többek között Amszterdamban, Brüsszelben és Milánóban adott lendületet libertariánus iskolák megalakításához, melyek a helyi feltételekhez igazodva vették át az Escuela Moderna módszereit. A Liga emellett számos korábban létrehozott szabad iskola együttmûködését is megnyerte, ezek között volt Sébastian Faure La Ruche-e (A kaptár) és Madeleine Vernet LAvenir Socialja (A társadalmi jövõ), mindkettõ Párizs közelében. Az 1904-ben megnyílt, és az egyik leghíresebb ilyen jellegû kísérletté vált La Ruche egy színvonalon állt Robin cempuis-i iskolájával és Ferrer Escuela Modernájával. "Senki nem látta még át teljesen, mennyi szeretet, kedvesség és nemeslelkûség lakozik a gyermeki lélekben" - mondta Faure az 1907-ben iskolájában ellátogató Emma Goldmannak. "Mi lehet nagyobb jutalom azok számára, akik életüket az emberpalánta növekedése õrzésének szentelik, annál, mint látni, hogyan bontja ki szirmait és fejlõdik igaz egyéniséggé?"

A gyászos hét

1909 augusztusában a Nemzetközi Liga a Gyermekek Racionális Oktatásáért vezéregyéniségét veszítette el, amikor Ferrert Barcelonában letartóztatták. Az elõzõ hónapban zavargások törtek ki, mikor a spanyol hadsereg behívta tartalékosait, hogy a Marokkóban dúló sikertelen gyarmati háborúban harcoljanak. Ez túl sok volt annak a népnek, melynek már épp elég szenvedést okozott a korrupt és elnyomó hatalom, és amelyben még frissen éltek az 1898-as háború szörnyûségei. A háborúellenes gyûlések és tüntetések a július 26-i általános sztrájkban csúcsosodtak ki, melyre a Solidaridad Obrera szövetség szólított fel. Másnap egész Katalóniában kihirdették a statáriumot. Ez váltotta ki az úgynevezett Gyászos Hetet, melynek során az általános sztrájk nyílt felkelésbe csapott át. A gyújtogatások és utcai harcok emberéletek százait követelték Barcelonában és a közeli városokban, mielõtt a kormányerõknek sikerült elfojtaniuk a lázadást. A tömeges letartóztatásokat kínzások, deportálások és kivégzések követték. A legnevesebb áldozat Ferrer volt.

1909. augusztus 31-én tartóztatták le; azzal vádolták, hogy a felkelés "értelmi szerzõje és vezetõje" volt. Ez kétségkívül nem igaz, még akkor sem, ha nem is volt teljesen ártatlan, mint védelmezõi állították. Minden megbízható beszámoló szerint a felkelés spontán megmozdulás volt, nem pedig egy "anarchista összeesküvés" része. Miként Anselmo Lorenzo július 31-én Tarridának írta: "Ami itt folyik, az nem más, mint megtévesztés. Barcelonában egy társadalmi forradalom tört ki, és a nép kezdeményezte. Senki nem uszította az embereket. Senki nem vezette õket. Sem a liberálisok, sem a katalán nacionalisták, sem a republikánusok, sem a szocialisták, sem az anarchisták."

Kevés kétség fér ahhoz, hogy Ferrer, mint sokan mások, aktív részese volt a lázadásnak. Szerepe azonban, úgy tûnik, igen csekély volt. Az október 9-i katonai bírósági tárgyaláson semmi nem került napvilágra, ami azt igazolta volna, hogy õ szervezte vagy irányította volna a felkelést. Õ maga határozottan tagadta az ellene felhozott vádakat. "A rendõrségi vizsgálóbírónak bemutatott összes bizonyíték csupán egy sor hazugság és rágalmazó gyanúsítgatás" - írta egy barátjának. A felforgató szándékainak igazolására elõbányászott régi írásaitól eltekintve, a bizonyítékok fõként politikai ellenfeleitõl származtak, míg azokat, akik mellette tanúskodhattak volna, nem engedték megjelenni. A kormány, ahogy Voltairine de Cleyre írta, megtett mindent, ami hatalmában állt, hogy megmutassa: Ferrer "hitt az erõszakban, az erõszak elveit hirdette, erõszakos tetteket követett el, és a tömeget is széles körû erõszak alkalmazására biztatta".

A hamis tárgyalás végén Ferrert bûnösnek mondták ki és golyó általi halálra ítélték. Nem volt ez más, mint a justizmord egy esete, a hatóságok elõre kitervelt próbálkozása, hogy megszabaduljanak egyik legzavaróbb ellenfelüktõl, aki nyolc éven át állandó bosszúságot okozott neki. "Ha tényleg szervezõje lett volna is a lázadásnak - írta Emma Goldman -, "ha harcolt volna a barikádokon, ha száz bombát robbantott volna, Ferrer még úgy sem jelentett volna akkora veszélyt a katolikus egyház és a despotizmus számára, mint a fegyelem és a korlátok elutasításával." Annyiban tartották a felkelésért erkölcsileg - ha nem is ténylegesen - felelõsnek, amennyiben energiáit és eszközeit a fennálló értékek aláásására fordította. 1906-ban nem sikerült rábizonyítaniuk a királyellenes összeesküvés vádját - ezt a hibát most mindenesetre helyrehozták. Ferrer ez alkalommal nem menekülhetett.

A halálos ítéletet 1909. október 13-án hajtották végre. Ferrer ötvenéves volt, élete virágjában, mikor a Montjuich erõd árkához vezették; tizenkét évvel korábban ez a hely anarchisták tömeges kínzásának és kivégzésének volt színtere. Ferrernek a kivégzõosztaghoz intézett utolsó szavai állítólag a következõk voltak: "Célozzatok jól, barátaim. Titeket nem terhel felelõsség. Ártatlan vagyok. Sokáig éljen a Modern Iskola!"

Ferrer kivégzése, csakúgy, mint Saccoé és Vanzettié két évtizeddel késõbb, szerte a világon viharos tiltakozást váltott ki. Európában, Amerikában sõt Ázsiában is gyûlések százait tartották, hogy elítéljék azt, amit az igazságszolgáltatással való gyalázatos visszaélésnek tekintettek. Tüntetésekre került sor Londonban, Rómában, Berlinben, Bécsben, Amszterdamban, Brüsszelben, Genovában és sok más városban. Párizsban tizenötezres tömeg rohanta meg a spanyol nagykövetséget, Milánóban pedig anarchisták egy csoportja fekete zászlót tûzött ki a székesegyház csúcsára. De nemcsak anarchisták tiltakoztak, hanem a liberális társadalom minden rétegének tagjai is, akik számára Ferrer a szabadgondolkodás mártírja volt, aki a reakciós állammal szövetkezõ bosszúvágyó klerikalizmus juttatott halálra. Felháborodásuknak olyan ismert személyiségek adtak hangot, mint Maeterlinck, Gorkij, Jaures és Anatole France. Nagy-Britanniában George Bernard Shaw, H. G. Wells és Arthur Conan Doyle együtt tiltakozott Kropotkinnal, Malatestával és Tarridával.

Ferrer voltaképpen kivégzése révén lett - Paul Robin vagy Sébastian Faure elõtt - a libertariánus oktatás mozgalmának legnevesebb képviselõje. Viszonylag ismeretlen pedagógusból egy csapásra egyetemes figurává vált mint a papok uralta Spanyolország áldozata, akit, akárcsak Szókratészt, az ifjúság erkölcseinek megrontásáért és az elfogadott konvenciók kétségbevonásáért ítélték halálra. 1910 augusztusában belga szabadgondolkodók küldöttsége elõtt egy Ferrer emlékének állított márványtáblát lepleztek le Brüsszel fõterén. Hasonló emlékmûveket avattak Olaszországban és Franciaországban, ahol utcákat és tereket neveztek el róla. Az elsõ, tiszteletére állított szobrot 1911. november 5-én leplezték le a brüsszeli Szent Katalin Téren; a szobor egy meztelen férfialakot ábrázolt, kezében fáklyát tartva, mint a népbutítás és a reakció felett diadalmaskodó felvilágosodás jelképét. Az 1925-ben a németek által ledöntött szobrot 1926-ban a nemzetközi szabadgondolkodó mozgalom állította helyre.

Ferrer vértanúsága széles körû érdeklõdést keltett oktatási nézetei iránt. Írásait számos nyelvre lefordították, és valóságos áradata jelent meg az életével és munkásságával foglalkozó mûveknek. A racionalista oktatásért küzdõ mozgalom Spanyolországból és Nyugat-Európából kiterjedt az egész világra. Brazíliában és Argentínában, Lengyelországban és Csehszlovákiában, Kínában és Japánban a barcelonai modellt követõ iskolák nyíltak, melyek Ferrer nevét viselték, és az õ oktatásra vonatkozó elképzeléseit vették át. Az 1919-es bajorországi forradalom alatt Gustav Landauer, aki korábban már lefordította németre Ferrer mûveit, kidolgozott egy, a ferreri módszerekre épülõ oktatási programot. Az 1917-1921-ig tartó orosz forradalom alatt pedig Mahno, az anarchista vezetõ tervezte egy Ferrer-féle iskola létrehozását Ukrajnában, mígnem a bolsevikok szétszórták mozgalmát. A Ferrer halála és a második világháború közötti három évtizedben Modern Iskolát alapítottak Nagy-Britanniában, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Olaszországban, Németországban, Svájcban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Argentínában, Brazíliában, Mexikóban, Kínában és Japánban. A legszélesebb körû Ferrer-mozgalom azonban az Egyesült Államokban alakult ki, ahol több mint ötven éven át fennmaradt.