HOLNAPUTÁN ANARCHISTA ÚJSÁG

xxx

Kronstadt a Finn-öbölben lévő Kotlin-szigeten, Pétervár­tól húsz mérföldnyire nyugatra épült megerősített város és haditengerészeti támaszpont. A Nagy Péter által a XVIII. szá­zad elején épített erőd eredeti rendeltetése az volt, hogy a Néva partján lévő új orosz fővárost - Péter ünnepelt "nyu­gatra nyíló ablakát" - védje a nyílt tenger felől. Maga a sziget azonban már a IX. századtól kezdve stratégiai jelentő­ségű, amikor a Néva torkolata volt a "vikingektől a görögökig vezető" híres vízi út kiindulópontja. Ma a Péterhofba, Péter Kotlintól délkeletre a parton fekvő csodálatos palotájába látogató turista megállhat a tengerparton és láthatja a korábbi fővárost a tenger felől védelmező sziget távoli körvonalait. Ez a szűk földdarab, amely mintegy nyolc mérföld hosszú és legszélesebb pontján fél mérföld széles, szabálytalanul elnyú­ló háromszög alakot formáz. Az idegenek elől elzárt erőd partját jól védi a tengerben délre és északra húzódó szikla­sorra telepített erődök és ütegek lánca.

A sziget Pétervár felőli, keleti végét Kronstadt városa foglalja el. Vastag régi várfal fogja körül a várost, aminek főbejárata a keleti oldalon lévő Pétervári Kapu. A déli olda­lon terül el a kikötő és a Balti Flotta hajóinak szárazdokk rendszere. A Finn-öblöt négy hónapon át, november végétől március végéig vagy április elejéig jég borítja. Az I. Világháború előtt a nyári hónapokban rendszeres kirándulóhajók közlekedtek Pétervár és Kronstadt között. Télen a szokásos útvonal a kö­vetkező volt: vonaton Oranienbaumba, a szárazföldön a Kotlin-szigettől öt mérföldre délre fekvő városba, és katonai támasz­pontra, majd onnan az öböl vékony jegén vezető havas úton át a szigetre. A beszámolók egybehangzó állítása szerint Kronstadt a XX. század elején nagyon festői város volt. Csatornáival, háromsávos utcáival és méltóságteljes középületeivel a közeli birodalmi fővárosra emlékeztetett. Fő nevezetességei között volt az aranykupolás és okkersárga falu Szent András katedrális, a régi Arzenál és az Admiralitás épületei, valamint a Hajómérnöki Iskola /amit 1917-ben Kultúra Házára keresztel­tek át/. A város központját a hatalmas Horgony-tér uralja a XIX. század végén épített Tengerész Székesegyház /Morszkoj Szobor/ óriási épületével. A tér a XVIII. század közepén kapta nevét, amikor nagy boltokat építettek, ahol horgonyokat árusítottak. A több mint 25.000 ember befogadására alkalmas erődöt gyakran használták kiképzés és katonai szemlék céljára. 1905-ben és 1917-ben a Horgony tér Kronstadt forradalmi fórumává vált, ahol a lelkes tengerészek, katonák és munkások naponta ülésez­tek, és egy olyanfajta közvetlen demokráciát valósítottak meg ami a középkori kozák népgyűlésekre emlékeztetett.

1921-ben Kronstadt a Balti Flotta fő támaszpontja volt. Népessége mintegy 50.000 főre rúgott, ezek fele civil, fele katona volt. Ez utóbbiak közül a többséget a flotta tengerészei alkották, míg a többiek zömükben tüzérek voltak, akik az erődben és a környező sziklákon lévő erődítményekben és tüze­lőállásokban szolgáltak. A polgári lakosság többsége az erőd­ben vagy a kikötőben polgári alkalmazottként, vagy munkásként a dokkokban dolgozott, vagy a raktárakban és a város boltjai­ban. A többiek gyári munkások, kézművesek, halászok, kiskeres­kedők és a szövetkezetek és a városban lévő kormányintézmények alkalmazottai voltak.

A Kotlin - katlan vagy üst - név tökéletesen ráillett a szigetre, amire Kronstadt épült, mivel fő lakói, a balti tengerészek állandóan forrongtak. A minden kiváltságot és tekintélyt megvető nyughatatlan és független fajta mindig kész volt nyílt erőszakot szegezni tisztjeinek vagy a közpon­ti kormánynak, amit idegennek és kényszerítő erőnek tekintet­tek. Vérmérsékletük azoknak a régmúlt korokbeli merész sza­badoknak, a XVII. és XVIII. századi kozákoknak és a sztrelecek-nek vérmérsékletére emlékeztetett, akik­nek táborai mindig a buntarsztvo, vagy a spontán felkelés melegágyai voltak. Szilaj elődeikhez hasonlóan a ten­gerészek volnisztyi-k, vagyis megfékezhetetlen szelleműek voltak, ösztönösen ellenálltak a külsődleges fe­gyelemnek és vágytak a szabadságra és a kalandra. Amikor a hírek vagy az ital feltüzelte őket, elődeikhez hasonlóan a tengerészek is hajlamosak voltak fellázadni és dühüket a gaz­dagokra és a hatalmasokra zúdítani.

A kronstadti állhatatlan radikalizmus története a XX. szá­zadi Oroszország első nagy megmozdulásáig, az 1905-ös forrada­lomig nyúlik vissza. Az illegális irodalom 1901-ben jelent meg első ízben a haditengerészeti támaszponton és a tengerészek ezután köröket kezdtek alakítani politikai és társadalmi kér­dések megvitatására és azért, hogy kifejezésre juttassák sé­relmeiket; mindenekelőtt az alacsony bért, a rossz élelmiszer­ellátást és a szigorú fegyelmet, aminek állandóan alá voltak vetve. Az országban 1902 és 1905 között végigsöprő sztrájkok, parasztfelkelések és terrorcselekmények rokonszenvet keltettek bennük, és növelték társadalmi és politikai tudatosságukat. A tiszteknek és a fegyelmi előírásoknak való engedelmeskedés megtagadása mindennapossá vált. 1905-ben, a háború és a for­radalom kitörése után a morálisan züllésnek indult hajóhad megsemmisítő vereséget szenvedett a Csuzima-szorosban, ahol a japánok a flotta nagy részét elsüllyesztették. A forradalmi tevékenységnek további ösztönzést adott - ha ilyesmire egyál­talán még volt valami szükség - a Patyomkin cirkáló 1905. jú­niusi Fekete-tengeri drámája.

Az első zavargásokra Kronstadtban 1905 októberében, a for­radalom tetőpontján került sor. Ezek a későbbi évek során egy­re inkább megszokottá vált módon folytak le. Először tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Elégedetlen tengerészek és ka­tonák ezrei gyűltek össze hangot adni sérelmeiknek. A jobb ellátást és ruhát, magasabb fizetést és rövidebb szolgálatot, valamint a katonai fegyelem enyhítését követelő jelszavak keveredtek az autokrácia azonnali megdöntésének és a minden­ki számára polgári szabadságokat biztosító demokratikus köztársaság megteremtésének követelésével. A következő napokban fokozódott a feszült hangulat. Október 25-én nyugtalanság támadt a tengerészek között, miután valaki panaszkodott az élelemre. "Halál a parancsnokokra" kiáltás hallatszott a dobogó lábak és az ütemesen egymáshoz vert tálcák keltette zaj közepette. Másnap kronstadtban nyílt felkelés tört ki. A teljesen spon­tán eredetű felkelés hamarosan a fosztogatás és a pusztítás orgiájává fajult, ami erősen hasonlított a Nagy Péter uralma alatt kitört sztrelec felkelésekhez. A tengerészek tömege végigvonult a város utcáin, betörte a kirakatokat és felgyújtotta a házakat. Barikádokat emeltek és sok házat megszálltak azért, hogy védekezzenek a Pétervárról várhatóan megérkező büntetőkülönítmények ellen. A felkelés két napig tartott és a rendet helyreállító kormánycsapatok vesztesége 17 halott és 82 sebesült volt. Közel 3.000 tengerészt tar­tóztattak le. Sokukat évekig tartó börtönbüntetésre vagy szám­űzetésre ítélték, de halálos ítéletet nem hoztak.

1906. július 19-én, az 1905-ös forradalom alkonypírjában egy második és az elsőnél sokkal komolyabb robbanásra került sor Kronstadtban, amihez a szikrát Svibrogban lévő testvérerődjében kitört lázadás szolgáltatta. Mint októberi elődje, az új kitörés is spontán és szervezetlen volt, amit a kormány csak két nap után tudott leverni. A felkelők követelései, mi­közben lényegüket tekintve azonosak voltak a korábbiakkal, alkalmazkodtak a korábbi hónapok kudarcait követő kiábrándult­sághoz. A hatalom és a fegyelem iránti gyűlölet volt a ten­gerészek dühének fő mozgatóereje akkor is. "Elég hosszú ideig szívtátok a vérünket" kiáltotta oda egy kékblúzos egy tisztnek a felfordulás közepette és ez jól jellemzi a tengerészek érzel­meit. Mindkét oldal példa nélküli kíméletlenséggel harcolt, a tenge­részeket sérelmeik és dühük vezette, a hatóságokat pedig hitük abban, hogy a felkelést gyorsan leverik most, hogy a forradalmi hullám Oroszországban elült. Az elnyomás légkörét jellemzi, hogy ezután 36 hangadót kivégeztek és ezreket börtönöztek be vagy deportáltak Szibériába.

Szükséges hosszasabban foglalkozni a kronstadti spontán felkeléseknek ezekkel a korai eseteivel, mert, mint látni fogjuk, sok szempontból előrevetítették az 1921 márciusi viharos eseményeket. Ez különösen az 1917-es felkelés eseté­ben igaz, amikor ismét Kronstadt volt a szabadjára engedett forradalmi aktivitás központja. A Kotlin-szigeti vérmes népes­séget éveken át ideológiai befolyása alatt tartó szélsőbaloldal hatására Kronstadtban a társadalmi felkelések történelmé­ben és legendáriumában nagy becsben tartott 1871-es Párizsi Kommün példáját követve forradalmi közösség jött létre. 1917 májusában az életerős Kronstadti Szovjet, amit bolsevikok, anarchisták, baloldali eszerek és anarchista, népi hajlamú pártokhoz nem tartozó radikális értelmiségiek vezettek, nem volt hajlandó alávetni magát az Ideiglenes Kormánynak és ma­gát deklarálta "az egyetlen hatalomnak a városban". Ezután a Szovjet teljhatalmat gyakorolt és működésében a Horgony téren szinte minden nap tartott általános gyűlésre támaszkodott. A Horgony tér - ahogy Jefim Jarcsuk, a Kron­stadti Szovjet egyik ismert anarchista tagja beszámol róla - "szabadegyetemmé" vált, ahol a legkülönfélébb pártállású forradalmi szónokok beszéltek a lelkes tengerészek, katonák és munkások előtt. A helyi bolsevik vezető, Ivan Flerovszkij büszkén nevezte a teret "Kronstadt vecséjének", utalásképpen a középkori orosz városokban működött népgyűlések intézményére.

A Szovjet és a Horgony téri fórum kielégítette a kronstadti lakosok politikai szükségleteit. A jelek szerint nem igényelték egy országos parlament vagy más központi irányító testület létét. A város gazdasági és társadalmi életé­nek kérdéseit a polgárok maguk intézték a libertariánus at­moszférában gomba módra szaporodó különféle bizottságok - házbizottságok, hajóbizottságok, élelmezési bizottságok, gyá­ri és üzemi bizottságok - révén. Népi milíciát állítottak fel a sziget szuverenitását fenyegető veszély elhárítása cél­jából. Kronstadt lakói rendkívüli tehetségről tettek tanúbi­zonyságot a spontán önszerveződés területén. A különböző bi­zottságokon kívül az azonos munkahelyen dolgozó és az azonos lakóhelyen élő férfiak és nők kis mezőgazdasági kommunákat alakítottak, amelyek körülbelül 50 főből álltak és művelés alá vettek minden talpalatnyi mezőgazdaságilag hasznosítható föld­területet a szigeten. A polgárháború idején, mondja Jarcsuk, ezek a közösségi zöldségeskertek mentették meg a várost az éhezéstől.

Helyi autonómiájukat nagy becsben tartva a kronstadtiak lelkesen fogadták a Lenin és pártja által 1917-ben kiadott "Minden hatalmat a szovjeteknek!"- jelszavát. A jelszót a szó eredeti értelmében fogták fel, vagyis hogy azt jelenti, hogy minden egyes helyi közösség maga intézi saját ügyeit, amibe a központi hatalom nem vagy csak kismértékben szól bele. Ezt tekintették, mondja Jarcsuk, a "szocializmus" igazi lényegé­nek. Saját forradalmi közösségüket a decentralizált önigazgatás modelljének tekintették és bíztak abban, hogy az ország többi része is követi majd őket. "Forradalmi erényeik mellett" jegyez­te meg Ivan Flerovszkij, "a kronstadti tengerészeknek volt egy komoly fogyatékosságuk: naivan hittek abban, hogy saját lelkese­désük ereje elegendő lesz a szovjetek hatalmának egész Orosz­országban történő megteremtéséhez". Az ilyen remények azonban nem teljesültek be és a bolsevik diktatúra következő évei alatt az 1917-es libertariánus közös­ség forradalmi utópiává vált. Az 1921-es felkelés mindenek­előtt a kronstadtiak a spontaneitás ezen aranykora visszaál­lítására irányuló kísérlete volt és jelszavuk ez volt: "Minden hatalmat a helyi szovjeteknek!"

Az 1917-es forradalom idején a Balti Flotta mindvégig forrongott és erőszakos kitörésekkel válaszolt a politikai és katonai hatalom minden megnyilvánulására. Mint 1905-ben, a tengerészek most is tisztjeikre zúdították minden dühüket, akiket az idejét múlt kiváltságok és az önkényuralom eleven szimbólumainak tekintettek. A kronstadtiak különösen a szigorú fegyelem és a büntető szolgálat légköre miatt háborogtak, ami miatt a Kotlin-szigetet a "tengerészek Szahalinjának" te­kintették. Így amikor kitört a Februári Forradalom, megragadták az alkal­mat, hogy véget vessenek a parancsolgatás rendszerének és le­számoljanak népszerűtlen előljáróikkal. Február 28-án a kék­kabátosok dühös tömege elhurcolta házából a támaszpont parancs­nokát, R.N. Viren admirálist és a Horgony térre vitte, ahol a tömeg végzett vele. Ez jeladás volt az általános vérfürdőre, aminek során több mint 40 kronstadti tengerész- és katona­tisztet öltek meg. 200 további tisztet börtönbe vetettek. A februári zavargások során erőszakhullám söpört végig a Balti Flotta támaszpontjainak mindegyikén, összesen 76 tengerésztisztet - a katonákról most nem beszélve - vertek agyon sa­ját beosztottaik. Viren mellett köztük volt Sveaborg parancs­noka, Butakov admirális és Nepnyin admirális, a Balti Flotta parancsnoka, akinek főhadiszállása Helsingforsban /Helsinkiben/ volt.

Ez a személyes bosszúvágy csak az egyik oldala annak a forradalmi szélsőségességnek, amit a februári forradalom sza­badított el Kronstadtban. A libertarianizmus szelleme vált uralkodóvá az erődben. A bolsevikok, az anarchisták, az eszerek és a többi ultraradikális csoport természetesen mindent meg­tett bátorítása érdekében és erős hatást gyakoroltak a tenge­részekre és a többi kronstadtira. E csoportok fő célpontja természetesen nem a katonai tisztikar, hanem maga az Ideigle­nes Kormány volt. És az októberig tartó időszakban mindvégig számíthattak arra, hogy a tengerészek támogatják az új rendszer ellen irányuló forradalmi felhívásokat. A kronstadtiak jelen voltak az 1917. áprilisi pétervári utcai tüntetéseken és meg­jelentek júniusban is, amikor egy csoport anarchista megsegí­tésére érkeztek, akik a kormánycsapatok várható támadása el­leni védekezés céljából elbarikádozták magukat. A zavaros jú­liusi napokban, pedig ők hozták a friss híreket Pétervárra és központi szerepet játszottak az elvetélt felkelési kísérletben, s ezért nevezte őket Trockij "a forradalom büszkeségének és dicsőségének". /Közismert, hogy a tengerészek egy csoportja elfogta Viktor Csernyit, az eszer mezőgazdasági minisztert és csak Trockij megérkezése mentette őt meg a lincseléstől/.

Augusztus végén, amikor Kornyilov tábornok a főváros fe­lé vonult, a tengerészek csatlakoztak a forradalom védelmezői­hez. A Petropavloszk csatahajó legénysége, mely a júliusi felkelés élcsapata volt, ismét a hatalom szovjeteknek történő azonnali átadását, Kornyilov letartóztatását és kivégzését követelte. Négy ez ellen tiltakozó tisztet elfog­tak és kivégeztek. Október 25-én elérkezett a pillanat, amikor Lenin sikeresen megragadta a hatalmat. Hajóikat elhagyva a tengerészek a fő­városba rohantak, hogy erejükkel a felkelők segítségére le­gyenek, csatlakoztak a vörösgárdistákhoz a Téli Palota ostro­mánál, miközben az Auróra vaktöltéssel lövéseket adott le, hogy demoralizálja a védőket. Októberben játszott szerepükkel a kronstadtiak megerősítették azt, hogy "a forradalom dicső­sége és büszkesége" cím jogos, amivel Trockij jutalmazta őket a júliusi napok idején.

Kerenszkij bukása után Kronstadt forradalmi harci kedve töretlen maradt. A győzelem csak fokozta a tengerészek étvá­gyát, hogy bosszút álljanak azokon a társadalmi elemeken, aki­ket elűztek a hatalomból. Az erőszakos tettek iránti vonzalmuk különösen tragikus eredményre vezetett 1918. január 6-ról 7-re virradó éjszaka, amikor forrófejű kronstadtiak betörtek egy pétervári kórházba, ahol az ideiglenes kormány két koráb­bi kadet miniszterét, Singarjevet és Kokoskint tartották őri­zet alatt és ágyukban meggyilkolták őket. Lenin utasításra I.N. Steinberg, az igazságügyi népbiztos vizsgálatot indított, de Lenin újra fontolóra vette az ügyet és úgy határozott, hogy inkább leállítja az eljárást, minthogy összeütközésbe kerüljön a tengerészekkel. Pontosan kíméletlenségük miatt akarta Lenin a maga oldalán tudni a tengerészeket. Nem kis jelentőséget tulajdonított an­nak, hogy egyfajta pretoriánus gárdaként lehet használni őket, akik minden percben készek fegyvert ragadni a szovjetek ügyé­nek védelmében. A gyilkosságot megelőző éjszaka ő maga küldte a kronstadtiak egy különítményét a harcos fiatal anarchista, Anatolij Zseleznyakov vezetésével az Alkotmányozó Gyűlés fel­oszlatására, ahol a bolsevikoknak nem sikerült megszerezniük a többséget. A tengerészeknek természetesen megvoltak a maguk érvei is a gyűlés ellen. Mint láttuk szükségtelennek tartották bármi­féle központi politikai intézmény létét, különösen akkor, ha abban az ízlésükhöz képest túl konzervatív pártok voltak többségben. Szemükben a helyi szovjeteken keresztül érvényesülő közvetlen demokráciáé a jövő, egy országos parlament ezzel szemben visszalépést jelentene, visszalépést a "burzsoá" társadalmat képviselő Ideiglenes Kormány felé, aminek megsemmisí­tésében maguk is tevékenyen részt vettek.

Az 1918-1920-as polgárháborúban a kronstadti tengerészek és a Balti Flotta matrózai mindvégig a forradalmi harci szel­lem fáklyavivői voltak. Több mint 40.000 kékkabátos vett részt a fehérek elleni harcban. A harcban tanúsított bátorságukról és kíméletlenségükről nevezetes tengerészek folyami hajókon, páncélvonatokon a Vörös Hadsereg veszteségeinek pótlására küldve harcoltak a polgár­háború összes frontján. A svjazski kritikus ütközetben - "az orosz forradalom Valmy-jában" - ők biztosították Trockij leg­nagyobb veszteségeket szenvedett csapatait, segítettek visszavetni egy nagy ellenséges egységet, amely a bolsevik terü­let szívébe való betöréssel fenyegetett.

Ugyanakkor azonban komoly súrlódások is voltak a tenge­részek és a kormány között. Az első egyet nem értő hangok ak­kor szólaltak meg, amikor Lenin, közvetlenül az októberi puccs után, kizárólag bolsevikokból nevezte ki a kormányt. Nem bízva az egykézbe összpontosított hatalomban a Kronstadti Szov­jet fellépett a valamennyi szocialista csoport képviseleté­vel alakult koalíciós kormányzás mellett - ami ízelítő volt az 1921. márciusi kronstadti programból. A tengerészek zúgo­lódtak, fel kívántak lépni egy új diktatórikus rendszer létre­jöttének lehetőségével szemben. Ha az új Népbiztosok Tanácsa ar­ra vetemedik, hogy elárulja a forradalom demokratikus eszmé­nyeit, mondták, akkor a Téli Palota ellen fordult fegyverek könnyen a Szmolnij Intézet, az új közigazgatás főhadiszállása ellen fordulhatnak. Lenin nyilvánvalóan figyelemmel volt ezekre az ellenséges érzelmekre akkor, amikor 1917 novemberében azt kővetően, hogy néhány kollégája elzárkózott attól, hogy más szocialisták részt vegyenek a kormányban, azzal fenyegetőzött, hogy a "ten­gerészekhez fordul".

1918 elején a kommunista uralom önkényes és bürokratikus jellege elleni tiltakozás már nem volt elszigetelt jelenség. Márciusban súlyossá vált a helyzet, amikor a flotta saját választott központi bizottságát /Centrobalt/ feloszlatták és funkcióit a párt által kijelölt komisszárok tanácsa vette át. Egyre több tengerész gondolta, hogy a forradalmat elárulták, és ezt a nézetet a hónap végén kötött breszt-litovszki béke csak alátámasztotta. Sokan álltak a Baloldali Kommunisták, az anarchisták és a baloldali eszerek mellett, akik ellenez­ték a szerződést, amiben a német imperializmusnak való behódolást és a világforradalom céljainak feladását látták. Ápri­lisban több balti hadihajó legénysége egy olyan erős kifeje­zéseket használó határozatot fogadott el, amely azzal vádolta a kormányt, hogy a német követeléseknek megfelelően a flotta felszámolását tervezi. A határozat olyan messzire is elment, hogy az általános felkelésre szólított fel, aminek célja a bolsevikok eltávolítása és egy olyan új rendszer megteremtése, ami híven ragaszkodik a forradalom elveihez. Nem került sor erre, de sok tengerész csatlakozott a baloldali eszer felkelés­hez Moszkvában 1918 júliusában, amikor megrohamozták a Cseka főhadiszállását és rövid időre letartóztattak egy magas rangú hivatalnokot, M.I. Latiszt.

További bonyodalmak következtek be októberben, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlés határozatot fogadott el arról, hogy a breszt-litovszki békét fel kell mondani és harcba kell szállni az Ukrajnát, a tenge­részek többségének szülőföldjét elözönlő németekkel. Ugyanakkor a tengerészek tiltakoztak a politikai hatalom bol­sevik monopóliuma ellen is. Az anarchisták és az ellenzéki szocialisták elnyomását elítélve szabad szovjetválasztások megtartására hívtak fel annak érdekében, hogy a különféle baloldali pártok képviselve legyenek a politika színterén. Végül elítélték a kormány által éppen ekkor bevezetett köte­lező beszolgáltatás rendszerét és a rekviráló osztagokat "tolvajoknak" és a "parasztok kirablóinak" bélyegezték.

1918. októberi zendülés nem vált komolyabb üggyé: csapatokat küldtek a támaszpontra, amelyek gyorsan rendet teremtettek a tengerészek között. De követeléseiket teljes mértékben átvette az 1921-es kronstadti program a "szabad szovjeteket" és a "Le a komisszárokráciával!" jelszavaival. A két esemény egy régi történelmi beállítottság megnyilvánu­lása. A Balti Flotta viselkedése 1905 és 1921 között sok pon­ton folyamatosságot mutat, amire Pavel Dubenko, a kronstadti tengerészből lett bolsevik katonai vezető utalt akkor, amikor a tengerészek "örökös lázadó szelleméről" beszélt. Mindig elevenen élt közöttük a kiváltságok és a tekintély el­utasítása, a parancsolgatás iránti gyűlölet és a helyi autonómia és az önigazgatás álma. Hatalmas ellenérzés élt bennük a központi kormány és kinevezett hivatalnokai iránt, ellenér­zés, amely a hatalmas bürokratikus állam XVII-XVIII. századi kialakulásától kezdve mélyen gyökerezett az alacsonyabb osz­tályok anarchisztikus és népi hagyományaiban. A szárazföldtől elszigetelt Kronstadt még baltikumi testvértámaszpontjainál is nagyobb mértékben vált a primitív anarchista lázadás erős­ségévé. A forradalmiságukat és független szellemüket megőrző kronstadti tengerészek nem viselték el az önkényt, vagy kény­szert; bármi is volt forrása. A spontaneitás és a decentrali­záció volt a jelszavuk. A helyi szovjeteken alapuló szabad tár­sadalmi rend hívei voltak, a kozák krug vagy a középko­ri vjecse hagyományait folytató közvetlen demokráciáé. Mindig is hajlamosak voltak arra, hogy erőszakot alkalmazzanak a hatalom birtokosai, a tisztek, a bürokraták, a tulajdonosok és a kiváltságosok ellen. 1921 márciusában ezek a késztetések törtek végzetes és ellenállhatatlan módon felszínre.

Időközben a polgárháború kiterjedésével sokasodtak a ten­gerészek sérelmei is. Az elégedetlenség, mint a múltban is, a katonai fegyelem kérdése körül összpontosult. Az 1917-es forradalom a hadsereget és a tengerészetet a legteljesebb dezorganizáltság állapotába sodorta. A parancsnoklás szokásos rendje megszűnt és a légüres tért a parancsnokaikat maguk választó és a fentről érkezett parancsnokokat semmibe vevő katonák és tengerészek megszámlálhatatlan számú bizottságai töltötték be. Az ezt eredményező káosz hasonlított az ipar­ban kialakult helyzethez, ahol a helyi üzemi bizottságok a gyárakban egymás után hozták létre a "munkásellenőrzés" rend­szerét. Az októberi forradalom utáni első hónapokban a bolse­vik politika támogatta a decentralizáció e spontán folyamatát. A kormány rendeletével eltörölték a hagyományos katonai címe­ket és rangokat és "a tisztek választásának és a kölcsönös elvtársi fegyelemnek és tiszteletnek elvére alulról felfelé felépülő", "szocialista" fegyveres erő megteremtését tűzték ki célul. A gyakorlatban ez a központi hatalom és a parancsolás normális rendje végső összeomlásához vezetett és bátorította a régóta szolgálatot teljesítő oroszok között meglévő ámokfutásra, fosztogatásra és rablásra való hajlamot.

A polgárháború kitörése 1913-ban azonban gyors változást eredményezett a bolsevik katonapolitikában. A rendszer túl­élése megkövetelte, hogy véget vessenek a hatalom kaotikus decentralizálódásának és helyreállítsák a fegyelmet. Hadügyi népbiztosként Trockij volt a legfőbb ellenzője a fegyveres erőket átható "partizán szellemnek" /partizanscsina/. A hagyományos katonai eljárásokat követve gyorsan sike­rült létrehoznia egy új és hatékony fegyveres erőt. A régi ran­gokat nem állították vissza, de sok ezer korábbi birodalmi tiszt tért vissza a szolgálatba, hogy "katonai szakértőként" /vojenspecü/ dolgozzék a politikai tisztek közvetlen ellenőrzése alatt. Ily módon biztosították a nehezen nélkülözhető parancsnoki tapasztalatot és technikai hozzáértést addig, amíg nem sikerül kiképezni a vörös parancsnokok tömegeit. A Vörös Hadseregben megszüntetik a bizottsági rendszert, a parancsnoknak való engedelmeskedést szigorúan megkövetelték, és a fegyelem egyik napról a másikra kötelezővé vált újból.

A kormány ezeket az intézkedéseket hamarosan a haditen­gerészetre is elkezdte kiterjeszteni. E törekvése azonban itt heves ellenállással találkozott. Mint Dubenko beszámolt erről, a hajóbizottságok felszámolására és a központilag kinevezett komisszárok hatalmának megteremtésére tett bolsevik kísérle­tek viharos tiltakozást váltottak ki a Balti Flottánál. A tengerészek számára, akiknek a kívülálló hatalommal szembe­ni ellenszenvük közmondásos volt, a fegyelem helyreállítására tett kísérlet annak a szabadságnak elárulását jelentette, amiért 1917-ben harcoltak. Nemcsak a cári idők nyers parancsolgatására emlékeztette őket, de emellett úgy is érezték, hogy a katonai hatékonyságot jobban szolgálná, ha engednék, hogy saját elképzeléseik szerint tevékenykedjenek. El voltak szánva arra, hogy a győzelem gyümölcseit még annak a pártnak sem engedik megtagadni tőlük, amelyeket hatalomra segítettek. Ennek következtében állandó volt a súrlódás a katonák és a bolsevik komisszárok és parancsnokok között, és gyakoriak vol­tak az, összeütközések a polgárháború tetőpontján a reguláris csapatok mellett harcoló Cseka egységekkel.

A polgárháború befejeződése után a helyzet nemhogy javult volna, hanem ellenkezőleg, sokkal rosszabbá vált. A kormány szigorú politikája elveszítette raison d'etre-jét. Ahogy a parasztok nem látták továbbá szükségesnek a termények rekvirálását és a szabadpiac elnyomását, ahogy a munkások dühösek voltak szakszervezeteik alárendelt szerepe kárhoztatása és a gyári fegyelem, az egyszemélyi vezetés visszaállítása és a "burzsoá" szakemberek megjelenése miatt, a tengerészek és a katonák is a katonai élet demokratikus elveihez való vissza­térést követelték. A Balti Flotta lázas szembehelyezkedése a fegyelem megerősítésével, a hajóbizottságok feloszlatásával és a komisszárok és a "katonai szakértők" kinevezésével katonai posztokra, gyorsan veszélyes méretűvé vált. Több új tényező is volt továbbá, amely táplálta a hajók legénységének és a balti erődök csapatainak lázadó szellemét. Mindenekelőtt a fehér veszély elmúltával az emberek első ízben kaptak hónapok óta eltávozási engedélyt és hazatérve falujukba saját szemük­kel látták az élelmiszer-rekvirálási politika és az ezt vég­rehajtó erőszakos módszerek eredményét. Sokukat megállítot­ták az utakat ellenőrző osztagok és élelmiszerek után kutattak náluk. A városokban a maga valóságában kerültek szembe a háború okozta emberi nyomorúsággal. Mindenütt nyugtalankodó és elégedetlen emberekkel találkoztak. Meghallgatták szüleik és testvéreik panaszait, amik sokban hasonlítottak a hatósá­gokkal szembeni saját ellenérzéseikhez. "Négy éven át" jegyez­te meg Petricsenko, a kronstadti felkelés vezető alakja "elhallgatta előlünk a bolsevik cenzúra, hogy mi történt ott­hon, amíg mi a frontokon vagy a tengeren harcoltunk. Amikor hazatértünk, szüleink azt kérdezték tőlünk, hogy miért har­coltunk az elnyomókért. Ez az, amin gondolkodnunk kellett". Nem nehéz elképzelni, hogy milyen mértékben fokozta a Petricsenkóhoz hasonló emberek állomáshelyükre való visszatérésük után tartott beszámolói a nyugtalanságot elvtársaik körében. Ténylegesen olyan drasztikus hatással volt ez a morálra, hogy a kormány lépéseket tett az eltávozások korlátozására a flottában. 1920 decemberében ez dühös tiltakozást váltott ki a kronstadti kikötőben horgonyzó két nagy hadihajó egyikén, a Szevasztopolon, amely a következő évi februá­ri és márciusi események során központi szerepet játszott. 1920-1921 telén a Balti Flottában a dezertálók száma nagy­mértékben megnövekedett, 1921 elejére a flotta lényegileg megszűnt szervezett katonai erőként létezni.

Egy másik, a kérdéses időszakban nagy veszélyt jelentő tényező volt az élelmezési és üzemanyagválság flottára gya­korolt hatása. A tengerészek Csak alig szenvedtek kevésbé az éhségtől és a hidegtől, mint a polgári lakosság általában. A tél kezdetétől a fűtés hiánya szinte elviselhetetlenné tette az életet a laktanyában és a hajókon. Nem állt rendel­kezésre kiosztható csizma és meleg ruha-készlet, aminek ki­osztásával ellensúlyozni lehetett volna a baltikumi területen november és április között szokatlanul hideg telet. Súlyosbította a helyzetet, hogy csökkentették az emberek élelmiszer-fejadagját és romlott a minősége is. Az orosz haditengerészetnél hagyományos sérelem, a rossz élelmezés már nem egyszer váltott ki zavargásokat a múltban. Decemberben, helsingforsi emigráns források szerint, a kronstadti tengerészek delegációt küldtek Moszkvába az élelmezés megjavítását kérve, de amikor a küldöttség megérkezett, a ha­tóságok letartóztatták. Saját embereiért közbenjárva a flotta parancsnoka, F.F. Raszkolnyikov figyelmeztetett arra, hogy ha a küldötteket nem engedik haladéktalanul szabadon, Kronstadt Pétervár ellen fordíthatja fegyvereit. Profetikus szavai azon­ban süket fülekre találtak.

Még a kommunista párthoz tartozó tengerészek sem marad­tak érzéketlenek a flottában terjedő ellenzékiség iránt. Osztva elvtársaik független szellemiségét ők sem voltak haj­landóak alávetni magukat a pártnak vagy a katonai fegyelemnek. 1920 végén létrejött a "flotta ellenzék", a hadseregen kiala­kult "katonai ellenzékhez" és a gyárakban kiformálódott "mun­kásellenzékhez" hasonlóan, s ezek mindegyike a helyi kezde­ményezés, a párton belüli demokrácia mellett és a parancsolgatás, a merev központi ellenőrzés ellen foglalt állást. A "flotta ellenzék" egy "szocialista" alapon szervezett szovjet haditengerészet híve volt, amely különbözött attól, amit múltbeli hierarchikus és autoriter modellnek tekintettek. A választott hajóbizottságokat védelmezve elutasították a "katonai szakemberek" bevonását és a flotta politikai irányi-tásában működő bizonyos bolsevik hivatalnokok "diktatórikus viselkedését" /gyiktatorsztvo/.

Ami ennél riasztóbb volt, az az, hogy egyre több bolse­vik tengerész adta vissza párttagsági könyvét, akik számára a "flotta ellenzék" nem volt megfelelő közeg elégedetlenségük kifejezésére. Egyedül 1921 januárjában 5.000 balti tengerész lépett ki a kommunista pártból. 1920 augusztusa és 1921 már­ciusa között a 4.000 fős kronstadti pártszervezet tagjainak több, mint felét veszítette el. A bolsevik hivatalnokok ezért az exodusért a polgárháború idején, amikor a tagság feltételein nagymértékben enyhítettek vagy esetleg semmiféle feltételt nem támasztottak, mint pél­dául az 1919. augusztusi tagfelvételi kampány idején, a párt­ba került felelőtlen elemeket hibáztatták. A párt forrásai szerint az új párttagok okozták ezt a kilépési hullámot. Megelőző intézkedésként továbbá több mint ezerre tehető azoknak a száma, akiket kizártak és ezek többségét átvezényelték a Fekete-tengeri vagy a Kaszpi-tengeri flottához, vagy távol-keleti állomáshelyekre.

A párt tekintélyét az a harc is gyengítette, amit a flotta feletti politikai ellenőrzés megszerzéséért folyta­tott egymással Trockij, a hadügyi népbiztos és Zinovjev, Pétervár pártvezetője. Zinovjev 1917 októbere óta neheztelt Trockijra, amikor az helyette Lenin legközelebbi munkatársa lett. 1920 utolsó hónapjaiban - a Trockijhoz hű - Fjodor Raszkolnyikov, a flotta parancsnoka és E.I. Batisz, a poli­tikai igazgatóság /Puba1t/ vezetője szerint Zinovjev megpróbálta lejáratni riválisát azzal vádolva, hogy "diktá­torként" viselkedik, miközben önmagát a párton belüli demok­rácia és a helyi kezdeményezés elszánt bajnokának tüntette fel. 1920 novemberében Zinovjev sürgetésére a pétervári párt­bizottság követelte, hogy a Balti Flotta politikai irányítása a Puba1t-tól kerüljön át a pártbizottsághoz, amely követelés ellen Trockij támogatói hevesen tiltakoztak.

E vita eredményeként is sokat veszítettek tekintélyük­ből a párttagok előtt a komisszárok és a párthivatalnokok. Ez már december elején nyilvánvalóvá vált, amikor a pétervári haditengerészeti támaszponton tartott tömeggyűlésről a ten­gerészek egy nagy csoportja kivonult, így tiltakozva a Szov­jetek VIII. Kongresszusára küldendő delegátusok megválasztá­sának módja ellen /a választást a jelek szerint a flotta he­lyi politikai csoportjának párthivatalnokai irányították/. Az idő multával a nyugtalanság fokozódott egészen a viharos kitörésig, amire a Balti Flotta Kommunistáinak Péterváron február 15-én tartott II. Konferenciáján került sor. A komoly erővé vált "flotta ellenzék' itt túlnyomó többséggel elfogad­tatta a politikai ellenőrzés azonnali decentralizálást követelő határozati javaslatát. Ezt úgy kellett végrehajtani, hogy az előző év novemberében Zinovjev és társai által javasolt módon a Pubalt és politikai részlegeinek hatalmát a helyi pártbizottságokra ruházzák át. A határozat bírálata a Pubalt -ot azért, hogy nincs kapcsolata a tömegekkel, és hogy elzárkózik a tengerészek között élő pártaktivisták elöl. A Pubalt, a határozat szavai szerint, a tömegek között "tekintéllyel nem rendelkező, bürokratikus szervezetté" vált, és a helyi kezdeményezés helyreállítása érdekében a flotta egész politikai struktúráját a "demokratikus elvnek megfelelően" át kell alakítani. A küldöttek közül sokan kö­vetelték a flotta politikai ügyosztályának megszüntetését, ami röviddel később a kronstadti felkelőknek is követelése lett. És az egyik párthivatalnok figyelmeztetett arra, hogy hacsak nem vezetnek be reformokat "két vagy három hónapon belül felkelés tör ki".

1921. február közepén a feszültség a Balti Flottánál már forrpontig hevült. A hónap végén söpört át péterváron a sztrájkhullám. A zavargások híre szinte azonnal eljutott Kronstadtra, ahol a "Vörös Pityer" munkásosztályával való forradalmi szolidaritás 1905 és 1917 óta hagyomány volt. Az első beszámolókkal olyan rémhírek is étkeztek, amelyek gyorsan felkorbácsolták a tengerészek szenvedélyeit. Így például elterjedt, hogy a kormánycsapatok tüzet nyitottak a Vasziljevszkij-szigeti tüntetőkre és hogy a sztrájk vezetőit agyonlőtték a Cseka celláiban. A nyugtalanság általános légkörében az ilyen történetek szé­les körben terjedtek, riadalommal töltve el a helyi komisszárokat és arra késztetve Kuzmint, hogy figyelmeztesse a Pétervári Szovjetet: a robbanás bekövetkezik, ha a sztrájko­kat nem fojtják el gyorsan. De Kuzmin figyelmeztetése későn érkezett. Február 26-án a Petropavlovszk és a Szevasztopol legénysége rendkívüli gyűlést tartott, és úgy határozott, hogy delegációt küld Pétervárra megtudni, hogy mi történt. A kronstadti kikötőben jégbe fagyva egymás mellett álló két csatahajó már hosszú ideje a lázadó érzelmek és tevékenység melegágya volt. A júliusi na­pok idején, 1917-ben, mint láttuk, a Petropavlovszk már harci kedvének példáját adta, amikor szembeszállt az Ideiglenes Kormánnyal és a következő hónapban négy tisztjét agyonlőtték azzal a bizonyítatlan váddal, hogy támogatja Kornyilov tábornokot. Ezért azután nem túloz Pavel Dübenko, aki korábban maga is a legénység tagja volt, amikor vissza­emlékezéseiben "az állandóan háborgó Petropavlovszk-ról "beszélt. A Szevasztopolon is hagyományai voltak a nyughatatlanságnak, legénysége a közelmúltban a szabadságolások időtartamának megrövidítése miatt tiltakozott.

Amikor a kronstadti küldöttség megérkezett Pétervárra, látta, hogy a gyárakat katonai egységek és tisztiiskolások csapatai veszik körül. A még működő üzemekben fegyveres kom­munisták figyelték árgus szemekkel a munkásokat, akik csend­ben maradtak, amikor a tengerészek közeledtek hozzájuk. "Bárkinek az juthatott az eszébe" mondta Petricsenko, a fel­kelés vezetője, "hogy ezek nem gyárak, hanem a cári idők kény­szermunka börtönei". Február 23-án a látottakon felháborodott küldöttek visszatér­tek Kronstadtba és beszámoltak tapasztalataikról a Petropavlovszk fedélzetén tartott történelmi gyűlésen.

Beszámolójukban természetesen minden rokonszenvük a sztrájkolok követeléseié volt, és nagyobb önrendelkezést köve­telt a gyárakban és a flottánál egyaránt. A gyűlés azután megszavazott egy hosszú határozatot, amit arra szántak, hogy a kronstadti felkelés politikai kartája legyen: "A hajók le­génységének általános gyűlése által Pétervárra, a helyzet tisztázása végett küldött képviselők beszámolóját meghallgat­va a következőket határozzuk:

1. Tekintettel arra, hogy a jelenlegi szovjetek nem feje­zik ki a munkások és a parasztok akaratát, azonnal új válasz­tásokat kell tartani titkos szavazással és a munkások és pa-ra3ztSk számára az előzetes agitáció szabadságának biztosításával;

2. Szólás és sajtószabadságot kell biztosítani a munkások és parasztok, az anarchisták és a baloldali szocialista pár­tok számára;

3. Szervezkedési szabadságot a szakszervezetek és a pa­rasztszervezetek számára;

4. Párton kívüli konferenciát kell összehívni legkésőbb 1921. március 10-ig Pétervár, Kronstadt és a pétervári kerü­let munkásainak, vörös-katonáinak és tengerészeinek részvételé­vel;

5. Szabadon kell engedni a szocialista pártok politikai okokból bebörtönzött tagjait és mindazokat a munkásokat, parasztokat és katonákat, tengerészeket, akiket a munkás- és parasztmozgalmakkal kapcsolatban börtönöztek be;

6. Bizottságot kell létrehozni a börtönökben és koncent­rációs táborokban fogva tartottak ügyeinek felülvizsgálatára;

7. Meg kell szüntetni minden politikai ügyosztályt, mert egyetlen párt sem kerülhet kiváltságos helyzetbe eszméi pro­pagálása során,és nem kaphat állami anyagi támogatást ilyen cé­lokra. Ehelyett helyileg választott és államilag támo­gatott kulturális és oktatási bizottságokat kell létrehozni;

8. Azonnal fel kell oszlatni valamennyi útellenőrző osz­tagot;

9. Minden dolgozónak azonos fejadagot kell biztosítani, kivéve az egészségre ártalmas területeken dolgozókat;

10. Fel kell oszlatni a hadsereg összes egységénél a kom­munista fegyveres osztagokat és a gyárakban létesített kommu­nista egységeket. Ha szükségessé válik ilyen osztagok létesítése, akkor azoknak tagjait a hadsereg legénységéből és a mun­kások akaratának megfelelően a gyárak és üzemek munkásai kö­zül kell kijelölni;

11. A parasztoknak teljes cselekvési szabadságot kell biztosítani földjüket illetően, és biztosítani kell az állat­tartás jogát azzal a feltétellel, hogy a paraszt saját eszkö­zeivel dolgozik, vagyis hogy nem alkalmaz idegen bérmunkát;

12. Kérjük, hogy határozatunkat a hadsereg valamennyi egysége és katonai tisztiiskolás elvtársaink /Kurszántü/ hagyják jóvá;

13. Követeljük, hogy a sajtó határozatainknak biztosítson széles nyilvánosságot;

14. Követeljük, hogy hozzanak létre utazó ellenőrzési irodát;

15. Engedélyezzék a saját munkán alapuló kisipari te­vékenységet.

Petricsenko, a hajóraj gyűlésének elnöke,

Perepelkin, titkár.

A Petropavlovszk határozat nemcsak a Balti Flotta elégedetlenségét juttatta kifejezésre, hanem az ország városaiban és falvaiban élő orosz tömegekét is. Maguk a ten­gerészek is népi származásúak voltak és paraszt- és munkás-testvéreiknek akartak segítséget nyújtani. A határozat 15 pontja közül csak egy - a flotta politikai ügyosztályainak megszüntetését követelő - vonatkozott egyedül sajátos helyze­tükre. A dokumentum többi pontja a hadikommunizmus legszélesebb értelemben felfogott politikájával foglalkozott, ami szemükben már régen elveszítette jogosultságát. Tény, hogy a határozat megfogalmazói közül többen, így Petricsenko is, nem sokkal korábban járt otthon eltávozáson és szemtanúja volt a falusiak helyzetének, ami nyilvánvalóan befolyásolta a parasztokkal kapcsolatos követelések tartalmát. Ez különösen a 11. pont esetében igaz, amely azt követeli, hogy engedélyezzék a pa­rasztoknak földjük szabad használatát, amennyiben műveléséhez nem vesznek igénybe bérmunkát. Ebből nem kevesebb következett, mint az élelmiszer-rekvirálás eltörlése és az állami gazdaságok, felszámolásának lehetősége. Ugyanígy elmondható, hogy a péter­vári gyárakban járt tengerészek beszámolójának tudható be a munkások fő követeléseinek - az útellenőrzés beszüntetése, a kiváltságos fejadagok eltörlése és a fegyveres gyári őrség feloszlatása-- bekerülése programjukba.

De nem ezek a gazdasági követelések riasztották meg iga­zán a bolsevikokat, amikor a Petropavlovszkon tartott gyűlés híre eljutott hozzájuk. A követelések közül többet, mint például az útellenőrző osztagok feloszla­tását /8. pont/ Zinovjev és pétervári alárendeltjei helyesel­ték. Emellett a kormány éppen az új gazdasági politika kiala­kításának kellős közepén volt, amely nagymértékben túlment a tengerészek követeléseiben megfogalmazott népi kívánságoknál. Sokkal inkább a bolsevik diktatúra lényegét támadó politikai követelések voltak azok, amelyek sürgették a hatóságokat, hogy haladéktalanul lépjenek fel a kronstadti mozgalom el­fojtása érdekében. Igaz, a tengerészek nem hívtak fel a szovjet kormány megdöntésére, az Alkotmányozó Gyűlés ismételt összehívására, vagy politikai jogok biztosítására a földes­urak és a középosztályok számára. Az orosz társadalom mérsé­kelt és konzervatív elemeit ugyanúgy megvetették, mit régen, és eszükbe sem jutott, hogy új életlehetőségeket biztosítsa­nak számukra. De a határozat első pontja - hogy "a jelenlegi szovjetek nem fejezik ki a munkások és a parasztok akaratát" világos kihívás volt a politikai hatalom bolsevik monopóliu­ma ellen. Az új szovjet-választásokra való felhívás, amely a munkások, parasztok és a baloldali politikai csoportok számá­ra szervezkedési szabadságot követelt, olyasmi volt, amit Lenin és követői nem tűrhettek. A Petropavlovszk határozat a szovjet kormányt ténylegesen arra szólította fel/ hogy léptesse életbe saját alkotmányát, azoknak a jogoknak és szabadságoknak merész foglalatát, amiket Lenin 1917-ben nyíltan vallott. Szellemében Októberhez való visszatérés volt, amikor ismét megfogalmazta a "Minden hatalmat a szovje­teknek!" régi leninista jelszavát. De a bolsevikok mindezt egészen más megvilágításban látták: azt a törekvésüket, hogy a forradalom egyedüli védelmezőiként lépjenek fel, és hogy kizárólagos módon képviseljék a munkásokat és a parasztokat, elutasítva, ez nem egyéb volt, mint az ellenforradalom kiált­ványa, amivel ennek megfelelően is kellett bánni.

A Petropavlovszk határozat elfogadásával az események felgyorsultak. A következő napon, március 1-én a tengerészek, a katonák és a munkások tömeggyűlést tartottak a Horgony téren. Körülbelül 15.000 ember vett részt ezen, Kronstadt polgári és katonai népességének több mint egynegye­de. Sok kommunista és nem-kommunista szemtanú beszámolója áll rendelkezésünkre, amelyek együttesen eleven és részletes leírását adják a történteknek. A szónoki emelvényen két magas rangú bolsevik hivatalnok, M.I. Kalinyin és N.N. Kuzmin álltak, akiket Pétervárról küldtek a helyzet megmentése érdekében. Számos beszámoló szerint Zinovjev és kollégái Oranienbaumban gyűltek össze, de úgy döntöttek, hogy nem mennek Kronstadtba, mert tartottak at­tól, hogy a tengerészek erőszakosan lépnek fel velük szemben. Kalinyin, a Szovjetköztársaság elnöke paraszti családban szü­letett a tveri kormányzóságban, korábban maga is munkás volt és így bizonyos mértékben vonzódott hozzájuk. Az előző héten ő volt az egyike annak a néhány bolsevik szónoknak, akik meg tudták nyerni hallgatóságuk rokonszenvét. Minden bizonnyal úgy gondolták, hogy népszerűsége segíthet abban, hogy észre térítsék a tengerészeket.

Amikor Kalinyin megérkezett, zenével, zászlókkal és ka­tonai tiszteletadással fogadták, ami reményteli jele volt an­nak, hogy a komolyabb zavargásokat ez idáig sikerült elkerül­ni. Emellett a Horgony téri gyűlés barátságos légkörben zaj­lott, és P.D. Vasziljev, a Kronstadti Szovjet bolsevik elnöke vezette a gyűlést, De a légkör feszültté vált, amikor a péter­vári zavargások ügyében tájékozódni küldött delegáció jelenté­sét felolvasták. Amikor a gyűlés elé tárták a Petropavlovszk határozat szövegét, az izgalom tetőfokára hágott. Kalinyin felállt és a határozat ellen kezdett be­szélni, de ismételten félbeszakították a különféle közbekiál­tások: "Fogd be a szád, Kalinyics, mert kihűl!", "Nézz inkább a munkád után! Fogadok, hogy meggazdagodtál belőle!", "Tudjuk, amit tudnunk kell. Te pedig, öregem, menj vissza a feleségedhez!". Kalinyin megpróbálta túlkiabálni a hangzavart, de kísérlete nevetésbe és füttykoncertbe fulladt.

Kuzminnal, a flotta Forradalmi Haditanácsának soros ko­misszárjával ugyanez történt. A tömeg figyelmét felkelteni akarva emlékeztette az embereket a forradalomban és a polgárhá­borúban játszott hősi szerepükre. Hirtelen félbeszakította egy hang: "Elfelejtetted, hogyan lövetted agyon minden tízedik embert az Északi Fronton? Le vele!" E közbekiáltás értel­me nem világos, de a polgárháború idején Kuzmin az Északi Fronton /az archangelszki és murmanszki körzetben/ szolgált komisszárként, és részt vett a bolsevik csapatok megbünteté­sében lázadások és a fegyelem megszegésének egyéb esetei kap­csán. /Az ilyen esetek nem voltak általánosak. Nevezetes eset volt, amikor pétervári sorkatonák hatalmukba kerítettek egy gőzhajót, és a Volgán Nyizsnij Novgorod felé indultak, amikor Trockij parancsára egy hadihajó elfogta a dezertőröket,és a rögtönítélő Bíróság halálra ítélte a parancsnokot, a komisszárt és a legénység minden tízedik tagját. Bármi volt is a helyzet, Kuzmin fenyegetően így válaszolt: "A dolgozó nép az ügy érdekében mindig is agyonlőtte az áru­lókat. Az én helyemben ti nem minden tízedik, hanem minden ötödik embert agyonlőnétek." "Elég volt" kiáltotta valaki, "Ne fenyegess minket. Lökjétek le onnan." A pfujolás és a füttykoncert percekre elhallgattatta Kuzmint. Végül, utolsó kísérletet téve arra, hogy beszéljen, a Petropavlovszk határozatot ellenforradalmi dokumentumnak bélye­gezte azt kiáltva, hogy a fegyelmezetlenségre és az árulásra a proletariátus vasökle sújt le - erre füttykoncert közepette eltávolították a szószékről.

Kalinyin és Kuzmin távozásával a szónoki emelvény a ten­gerészeké és katonáké lett. Egyikük a másik után hibáztatta a hatóságokat az élelmiszer- és fűtőanyaghiányért, a gabona-rekvirálásokért, az útellenőrző osztagokért és mindenekelőtt azért, hogy hónapokkal a polgárháború befejezése után sincs semmi jele az enyhülésnek. Míg az egyszerű emberek szenved­nek, jelentették ki, addig a komisszároknak melegük van és jóllakottak. A fő szónokok között volt Petricsenko, a Petropavlovszk legénységének tagja és a felkelés egyik vezetője az első pillanattól kezdve. A régi népi mítoszt visszhangozva a bojárokról és a régi moszkvai hivatalnokokról, azzal vádolta a bolsevikokat, hogy "eltitkolják az igazságot a nép elől". Az ilyesfajta népi legendák, mint a megfelelő he­lyen látni fogjuk, mélyen beleágyazódtak a felkelés lélekta­nába, és központi helyet foglaltak el annak inkább primitívnek tekinthető ideológiájában. Petricsenko arra igyekezett rávenni a tömeget, hogy fogadja el az /általa aláirt/ Petropavlovszk határozatot és szabad szovjetválasztásokat követelt az egész országban.

A határozat felett szavazást tartottak és a jelenlévők túlnyomó többséggel elfogadták azt Kalinyin, Kuzmin és Vasziljev tiltakozása ellenére. Ezt követően a gyűlés úgy döntött, hogy egy külön konferenciát hívnak össze a Kronstadti Szovjet újraválasztása ügyében, aminek időpontját a fennmaradt források szerint a közeli napokra tűzték ki. Végül olyan határozat született, hogy egy 30 tagból álló delegációt küldenek Péter­várra azzal a céllal, hogy a lakosságot tájékoztassák követe­léseikről és hogy felkérjék őket: küldjenek pártonkívüli képviselőket Kronstadtba azért, hogy szemtanúként vegyenek részt az eseményekben. A küldötteket azonnal letartóztatták és többé semmi hír nem érkezett felőlük.

A gyűlés feloszlását követően Kalinyin és Kuzmin a he­lyi pártbizottságra ment, hogy onnan kísérje figyelemmel az eseményeket. Kalinyin, mondja Emma Goldman, az ismert anar­chista, aki a pétervári Astoria Szállóból kísérte figyelem­mel az eseményeket, a megbékélés híveként érkezett vissza Kronstadtból. Tekintettel arra, hogy ami ezután történt, ez nehezen hihető. A szovjet források szerint Kalinyint hosszú időn át visszatar­tották a Pétervári Kapunál, mielőtt engedték volna Pétervárra visszaérni, és maguktól a felkelőktől tudjuk - Finnországban adott nyilatkozataikból -, hogy sok tengerész börtönbe akarta zárni, de azzal az érveléssel sikerült őket lebeszélni erről, hogy ezzel a saját határozatukban megfogalmazott szabadság elvét sértenék meg. Bármi történt is, ez a kérdés nem döntő jelentőségű. Ami világosnak tűnik, az az, hogy a tengerészek Horgony téri hatá­rozataival fordultak az események a felkelés kirobbanása irá­nyába.

Ezzel kapcsolatban Victor Serge elsősorban Kalinyint és Kuzmint teszi felelőssé, akiknek brutális fellépése és elhibá­zott beszédei, mondja, semmi másra nem voltak alkalmasak, mint a matrózok dühének felkorbácsolására. A kronstadtiak dühét egyáltalán nem akarva csillapítani, írja Serge, a két hivatalnok árulókként kezelték őket és kíméletlen visszavá­gással fenyegették őket arra az esetre, ha nem térnek észhez. Biztos, hogy - némi túlzással - ez a kibontakozó felkelés szá­mára többet jelentett egyszerű provokatív beszédnél. A jelek szerint továbbá a tengerészek el voltak szánva arra, hogy nem hagyják békén a kommunistákat és ritkán engedték meg, hogy befejezzenek egy megkezdett mondatot anélkül, hogy közbekiál­tásokkal vagy füttykoncerttel ne szakították volna félbe őket. Másfelől az sem kétséges, hogy Kalinyin és Kuzmin több körül­tekintéssel járhatott volna el egy ilyen izgatott hallgatóság előtt beszélve. Nemigen lehet kétséges, hogy egyáltalán nem taktikus beszédeikkel fokozták a tengerészek bolsevik hivatal­nokokkal szembeni ellenséges érzelmeit.

Közben a hatóságokat megriasztotta a kronstadti kommunis­ták kudarca, amikor megpróbálták megakadályozni a Horgony téri határozatok elfogadását. Bár nagy számban voltak jelen a párt­tagok, úgy tűnt, hogy magával ragadta őket a lázadás hulláma, és amikor Kalinyin és Kuzmin felemelte tiltakozó hangját, egyetlen bolsevik /Vasziljev/ kelt védelmükre. A többség a Petropavlovszk határozatra szavazott, míg a többiek tartózkodtak. Ez a jelenség különböztette meg a kronstadti felkelést, mint Leonard Schapiro rámutatott, a szovjet kormány elleni összes korábbi lázadástól.

A következő napon, március 2-án a kezdődő felkelés újabb lépést tett előre, amikor /a Horgony téri gyűlés határozata értelmében/ konferenciát tartottak a Kronstadti Szovjet újraválasztásának ügyében. Körülbelül 300 küldött vett részt ezen, minden hajóról, katonai egységtől, szakszervezettől és egyéb szervezetektől kettő-kettő, akiket reggel vagy az éj­szaka folyamán választottak meg. A jelek szerint nem engedték, hogy e választási gyűléseket a kommunisták irányítsák és - mi­ként a múltban - saját jelöltjeiket választassák meg. Amikor elvtársaikhoz fordultak, ugyanúgy lehurrogták és félbeszakí­tották őket, mint Kalinyint és Kuzmint az előző napon. A leg­nagyobb laktanyában például a bolsevik komisszárnak nem adtak időt arra, hogy fellépjen a szabálytalan eljárás ellen, mert a tüzérségnél szolgálatot teljesítő "katonai szakember", egy korábbi cári tábornok, Kozlovszkij, aki történetünkben a to­vábbiakban még jelentős szerepet játszik, félbeszakította. "Letelt az időd jelentette ki Kozlovszkij, "Azt teszem, amit tennem kell". Ehhez hasonló jelenetekre került sor ezen a reg­gelen a többi katonai és tengerészeti egységnél is. Annak el­lenére, hogy a megválasztott küldöttek többsége pártonkívüli volt, a kommunisták erős kisebbséggel rendelkeztek a konfe­rencián: a küldöttek egyharmada volt bolsevik.

A konferenciát a Kultúra Házának, a korábbi Tengerész-mérnöki Iskolának, a város egyik leghíresebb épületének nagy­termében tartották. A Petropavlovszk csataha­jó fegyveres tengerészei őrizték kívül és belül az épületet, hogy megakadályozzák a konferencia munkájának megzavarását. Jelenlétük a fennálló rend lehetséges védelmezőinek megfélemlítését is szolgálhatta. Mint várható volt, a konferencián Petricsenko elnökölt. Mint láttuk kezdettől fogva vezető sze­repet játszott a kronstadti mozgalomban, és e szerepét a két héttel később bekövetkezett keserű végig megtartotta. Az uk­rajnai parasztcsaládban született Sztyepan Makszimovics Petricsenkó a felkelő vezető összes tulajdonságával rendelkezett. A körülbelül harminc éves fiatal tengerész heves vérmérsékletű, zömök és keménykötésű ember volt, akinek erős, varázsos személyisége elszánt követőket vonzott köré. Ukrán akcentusa ellenére egyszerű és közvetlen nyelven beszélt, amiben tük­röződött paraszti származása. Tapasztalat tengerész volt, 1921-ben, közel tíz évvel azokat a tragikus eseményeket meg­előzően került a haditengerészethez, amikbe most belesodró­dott. Ezt megelőzően vízvezeték- és gázszerelőként dolgozott a kormányzóságban, ahol szülőfaluja feküdt. Valamennyi beszá­moló megegyezik abban, hogy bár csak két évet járt gyerekko­rában iskolába, kiváló szellemi képességekkel rendelkezett. Mindenki megerősítette, aki valaha kapcsolatba került vele, hogy rendkívül energikus és fáradhatatlan ember volt.

Petricsenkó elnökletével a konferencia elsőként öttagú elnökséget választott. A küldöttek ezután néhány beszédet hallgattak meg, mielőtt rátértek volna a tulajdonképpeni fő kérdésre, a szovjet újjáválasztásának megszervezésére. A szónoki emelvényre elsőként a kommunista Kuzmin és Vasziljev lépett, akik előző nap ellenezték a Horgony téri gyűlésen a Petropavlovszk határozat megszavazását. A hallgatóság megdöbbenésére megismételték azt, amit előző nap mondtak. Kuzmin beszéde különösen felháborította a küldötte­ket. Emlékeztette őket arra, hogy eddig még nem kötöttét meg Lengyelországgal a hivatalos békeszerződést és figyelmeztetett arra, hogy a kormányhatalom bármiféle megosztása - dvojevlasztyije, kettős uralom - arra vezethet, hogy Pilsudski marsall újabb támadást indít. Nyugat, mondta, Szovjet-Oroszországra figyel, és csak a belső gyengeség je­lére vár. A pétervári zavargások jelentőségét és kiterjedtsé­gét illetően, mondta Kuzmin, Kronstadt teljesen téves infor­mációk birtokában van. Pillanatnyi fellobbanás volt az csupán, ami gyorsan elmúlt és a város jelenleg teljesen csendes. Kuzmin e ponton a Balti Flottán belüli nyugtalanságra célozva védel­mébe vette az olyan komisszárok, mint amilyen ő maga is volt, irányító szerepét, amit a tengerészek a közelmúltban tartott gyűléseiken hevesen támadtak. Ez nemigen nyerhette meg hall­gatói tetszését. De mindennél jobban felháborította őket Kuzmin befejező megjegyzése, ami ugyanolyan rejtett fenyege­tést tartalmazott, mint előző napi beszéde. "A kezükben tar­tanak" mondta nekik. "Agyon is lőhetnek, ha ezt kívánják ábrándjaik. De ha a kormányra emelik kezüket, a bolsevikok min­den erejükkel lecsapnak önökre."

Kuzmin beszédének kihívó hangvétele mély idegenkedést keltett a hallgatóságban. A terem robbanásig feszült légkö­rére tekintettel sokkal taktikusabb fellépésre lett volna szükség. Megjegyzései azonban nem nélkülözték a valóságos alapot. Tény, hogy Lengyelországgal nem kötöttek békét /fegyverszünet volt érvényben október óta és béketárgyalások folytak Rigában/; egy új, francia tisztek által támogatott, lengyel támadás veszélye nem múlt el még. Pétervár továbbra is a fi­gyelem középpontjában állt, és a szovjet hivatalnokok őszin­tén tartottak attól, hogy a belső nehézségek erősítik a lengye­lek pozícióit a tárgyalóasztalnál vagy a háború kiújulását eredményezhetik. Igaz volt továbbá, hogy a pétervári sztrájkok február utolsó napjaiban véglegesen befejeződtek. De a lövöl­dözésekről és a széleskörű lázongásokról szóló rémhírek to­vábbra is terjedtek a tengerészek között, és március 2-án, amikor a zavargások már befejeződtek, tévesen egy olyan /más­nap nyilvánosságra hozott/ határozatot fogadtak el, arai sze­rint a városban "általános felkelés" bontakozik ki. Ez a félreértés, a tengerészekben a szárazföldi felkelés téves elképzelését keltve, olyan komoly tettekre ösztökélte őket, amik később lehetetlenné tették a visszakozást.

Kuzmin után Vasziljev, a megszűnt Szovjet elnöke beszélt hasonló alapállásból. Amikorra befejezte beszédét, a gyűlés már nyíltan bolsevikellenessé vált, ami alól a résztvevő kom­munista küldöttek sem jelentettek kivételt. A tengerészek gyű­lölete, mint Alekszander Berkman megjegyezte, nem a párt, ha­nem a bürokraták ellen irányult, akiknek arroganciáját jól pél­dázta Kuzmin és Vasziljev beszéde. Kuzmin beszéde, mondta Berkman, "olaj volt a tűzre". A küldöttek olyan dühösek voltak, hogy a szerencsétlen hivatal­nokokat a kronstadti hajóraj komisszárjával /a bolsevik Korsunovval, akinek hatáskörébe tartozott a Petropavlovszk és a Szevasztopol is/ együtt letar­tóztatták és eltávolították a teremből. Ez az alávetettség kirívó megtagadása volt,Kalinyin előző napi elhallgattatásánál sokkal komolyabb dolog. Jelentős lépési volt a nyílt felkelés felé vezető úton. Másfelől viszont a küldöttek elvetettek egy javaslatot, amely a jelenlévő többi kommunista lefegyverzését és letartóztatását követelte. Bár egy hangos kisebbség határo­zottan kommunistaellenes volt, elvtársaik többsége el volt szánva arra, hogy hű marad a Petropavlovszk határozat, a mozgalom alapokmánya elveihez, arai biztosítani akarta, hogy az összes baloldali csoport, a bolsevikokat is beleértve, hallathassa hangját.

Bármilyen súlyú is volt a három tisztviselő letartóztatá­sa, nem jelentett végzetes lépést. Hamarosan sor került azonban erre is. Miután a fegyveresek kikísérték foglyaikat a terem­ből, Petricsenkó rendre szólította fel a gyűlés résztvevőit. Immár szokásosnak tekinthető módon hangosan felolvasták a Petropavlovszk határozatot, és a küldöttek nagy lelkesedéssel ismét jóváhagyták. A konferencia ezután rátért fő napirendi pontjára, az új szovjet megválasztására. A gyű­lést azonban hirtelen egy földszintről érkező kiáltás szakí­totta félbe. A Szevasztopol egyik tengerésze adta hírül, hogy 15 teherkocsi van úton puskákkal és géppuskákkal felfegyverke­zett bolsevikokkal, akik a gyűlést akarják szétzavarni. Az újság bombaként hatott riadalmat és zűrzavart okozva a kül­döttek között, és csak hosszas kiabálás után állt helyre a rend annyira, hogy folytatni lehetett a tanácskozást. Valaki azt javasolta, hogy küldjenek újabb delegációt Pétervárra a sztrájkolókkal való kapcsolatfelvétel céljából, de a javas­latot a további letartóztatásoktól félve elvetették. Ezt kö­vetően a bolsevik támadásra számító konferencia végzetes lé­pést tett. Úgy határozott, hogy Ideiglenes Forradalmi Bizott­ságot hív életre, aminek az új Szovjet létrejöttéig a város és a helyőrség irányítása lesz a feladata. Nem lévén idő a választásra, a konferencia az öttagú elnökséget tette meg Ideiglenes Forradalmi Bizottsággá Petricsenkó vezetésével. Ezzel a lépéssel a kronstadti mozgalom túlhaladta az egysze­rű tiltakozás kereteit. A felkelés megkezdődött.

A rémhírek újra kritikus szerepet játszottak a kron­stadti események alakulásában. Kuzmin és Vasziljev beszédei, felháborodást keltve a küldöttekben, szabaddá tették a későb­bi indulatos tettek előtt az utat. De a kommunisták gyűlés elleni támadásra készülődéséről szóló valótlan hír okozta ténylegesen az Ideiglenes Forradalmi Bizottság megalakítá­sát, amivel a tengerészek átlépték a felkelés Rubikonját. Ki volt a felelős a rémhírekért? Petricsenkó szerint ez a kommunisták műve volt, akik szét akarták rob­bantani a konferenciát. Bár ez nem kizárt, semmiféle bizonyíték nem szól emellett. Az is lehetséges, hogy a hírt bekiáltó tengerész a kommunis­ták ellen akarta fordítani a résztvevőket. Azt is meg kell jegyezni, hogy maga Petricsenkó is átvette a rémhírt és ki­jelentette, hogy egy 2000 fegyveres kommunistából álló osz­tag útban volt a gyűlés szétverésére. Végül vége szakadt a po­koli zűrzavarnak és a küldöttek izgatottan elhagyták a konfe­rencia színhelyét.

Bárki kezdte is terjeszteni a rémhírt, tény az, hogy a kommunista hallgatók egy csoportja a kronstadti Cseka egyik tagjának vezetésével elhagyta a Pártfőiskola épületét, mi­közben a Kultúra Házában folyt a konferencia. Nem a gyűlést akarták azonban megtámadni, hanem Krasznaja Gorkába, a szá­razföldön délnyugatra lévő erődbe akartak Kronstadtról mene­külni. Egy előző napi incidens is hozzájárult a felkelők félelmének fokozásához. A Horgony téri gyűlés után több lojá­lis bolsevik foglalkozott a gondolattal, hogy fegyveres tá­madást hajt végre a felkelés vezetői ellen. Novikov, a kronstadti erőd komisszárja fényjelző lövedékeket és géppus­kákat vitt el a fegyverraktárból. De amikor nyilvánvalóvá vált, hogy egy ilyen akcióhoz nincs elég emberük, Novikov csoportja úgy határozott, hogy elmenekül a szigetről. Novikovot Fort Totlebennél, közel a Karéliai parthoz feltartóztat­ták, de végül sikerült lóháton elmenekülnie a jégen.

Mindenesetre a felkelők nem tétlenkedtek. Az újonnan létrehozott Ideiglenes Forradalmi Bizottság a Petropav1ovszk fedélzetén állította fel főhadiszállását, ott, ahol két nappal korábban kezdetét vette a mozgolódás. A Bi­zottság sietve fegyveres osztagokat küldött a fegyverraktárak, - a telefonközpont, az élelmiszerraktárak, a vízművek, az erőművek, a Cseka főhadiszállása és más stratégiai fontosságú pontok elfoglalására. Éjfélre az egész városban megszűnt az ellenállás. Valamennyi hajó, erőd és üteg elismerte a Forra­dalmi Bizottság hatalmát. Hajnalban futár vitte a Petropavlovszk határozat példányait a szárazföldre és Oranienbaumba. Péterváron és a többi közeli városban terjesz­tették ezeket. Este az oranienbaumi tengerészeti repülőegy­ség is elismerte a Forradalmi Bizottságot, és a jégen át kép­viselőket küldött Kronstadtba. A felkelés terjedni kezdett.

A következő napon, március 3-án az Ideiglenes Forradalmi Bizottság kiadott egy napilapot, az Izvesztyija Vremennovo Revolucionnovo Komityeta Matroszov, Krasznoarmejcevi Rebocsih gor. Kronstadtát /Kronstadt Város Tengerészeinek, Katonáinak és Munkásainak Ideiglenes Forradalmi Bizottsága Hírei/, ami 16-ig , a felkelők elleni döntő támadást megelőző napig folyamatosan megjelent. Az első számban Petricsenkó, a bizottság elnöke felszólította Kron­stadt lakosságát, hogy támogassa a mozgalmat: "Elvtársak és polgártársak, az Ideiglenes Forradalmi Bizottság elhatározta, hogy egyetlen csepp vért sem ont ki... Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság feladata az, hogy baráti és együttműködő módon megteremtse a városban és az erődben az új szovjet tisztességes és megfelelő megválasztásához szükséges feltéte­leket. Így elvtársak, a rend, a nyugalom, a határozottság, az új és becsületes szocialista építés biztosítani fogja az egész dol­gozó nép jólétét." Ugyanezen a napon a Forradalmi Bizottság megtiltotta, hogy különleges engedély nélkül bárki is elhagyja a várost. Az összes eltávozási engedélyt visszavonták. Este 11 óra után kijárási tilalom volt érvényben, és helyi revtroijkákat hoztak létre, Zinovjev pétervári Védelmi Bizottsága min­tájára. Kronstadt eljutott addig a pontig, ahonnan már nem volt visszaút. Miután három bolsevik vezetőt bebörtönöztek és a város feletti ellenőrzést teljes egészében átvették, elkerülhetet­lenné vált, hogy a felkelők összemérjék erejüket a kormánnyal.