Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


kronstadt 1921 /3a

2012.10.08

3.

Kronstadt és az orosz emigráció

 

 

A szovjet hatóságok már a kezdet kezdetén felismerték a kronstadti zavargások veszélyes voltát. Az orosz népet átható heves elégedetlenség közepette a tengerészek lázadása szikra­ként lángba boríthatja az egész országot: A külső intervenció lehetősége további okot jelentett a figyelemre, és a Néva tor­kolatánál fekvő Kronstadt stratégiai helyzete komoly veszély­forrás volt Pétervár számára. A történelmi párhuzamokat kedve­lő bolsevikoknak eszébe kellett, hogy jusson, hogy négy évvel korábban a korábbi fővárosban kitört sztrájkok és utcai tün­tetések mellett a haditengerészet lázadása vezetett az autokrácia bukására. Most saját rendszerük került szembe hasonló veszéllyel. Ha a "Vörös Kronstadt" és a "Vörös Pityer" szembe­fordul a kormánnyal, akkor mit lehet várni az ország többi részétől?

Semmi csodálnivaló nincs ezért abban, hogy komoly erőfeszítéseket tettek a felkelők hitelének lejáratása érdekében. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen Kronstadt hosszú időn át a forradalom iránti hűség szimbóluma volt. 1917-ben maga Trockij nevezte el a konrstadti tengerészeket orosz forradalom "büsz­keségének és dicsőségének". Most azon fáradozott, hogy kimu­tassa: ezek már nem a négy évvel ezelőtti forradalomhoz hű tengerészek, hanem azoktól alapvetően különböző tulajdonsá­gokkal rendelkező új elemek. A kronstadti bátrak ezrei pusz­tultak el a polgárháborúban, érvelt Trockij, a túlélők több­sége pedig szétszóródott az ország különböző részeibe. Így a legjobbak eltűntek és a flotta sorait Ukrajnából és az ország nyugati határvidékeiről származó primitív parasztokkal töl­tötték fel, akiknek túlnyomó része közömbös volt a forradalmi küzdelem iránt, sőt az osztály- és nemzetiségi különbségek következtében nyíltan szemben állt a szovjet rendszerrel. To­vábbi vádpont volt az, hogy a besorozottak közül sokan azokból a körzetekből jöttek, ahol Mahno, Grigorjev és más kom­munistaellenes partizánok nagy tömegeket vonzottak táborukba és megfertőzték őket "anarcho-bandita gondolkodásmóddal" - sőt sok besorozott ténylegesen harcolt is ezekben a partizán bandákban, vagy Gyenyikin és Wrangel fehér hadseregeiben.

A bolsevikok rajzolta portré szerint így az 1921-es év kronstadti tengerésze forradalmi és polgárháborúbeli elődjé­től "társadalmi származását és lelki beállítottságát tekintve alapvetően" különbözött; a legrosszabb esetben korrupt és de-moralizálódott vagány volt, fegyelmezetlen, ostobaságokat szajkózó, kártyát és italt kedvelő; a legjobb esetben pedig "tengerészruhába öltözött parasztlegény", egyszerű vidéki fajankó, aki harangozó nadrágjával és vastag pomádéval akarta megszédíteni a tengerészeket csodáló nőket. Ezek az éretlen vidéki besorozottakra azután a "vén tengeri medvék", mondták a bolsevikok, válogatottan gyalázkodó jelzőket aggattak: az általuk kedvelt széles szárú nadrág után klesznyiki -nek, zsonyiki -nek, vagy dendiskedő bugrisoknak és, ami a legrosszabb, ivanmori - nak /tengeri paraszt/ nevezték őket, ami a polgárháborús veteránok megtisztelő vojenmori /tengeri harcos/ nevének gúnyos paródiája.

Mennyire volt pontos ez a jellemzés? Kevés kétség lehet aziránt, hogy a polgárháborús évek során a Balti Flottán be­lül nagyarányú személycsere zajlott le, és hogy a régi tenge­részek helyére vidéki körzetekből származó olyan besorozottak kerültek, akik magukkal hozták az orosz parasztság mély elége­detlenségét. 1921 táján hivatalos adatok szerint a tengerészek­nek több mint háromnegyed része volt paraszti származású, mely arány sokkal magasabb, mint 1917-ben, amikor a Pétervár körzetéből származó ipari munkások alkották a flotta állomá­nyának túlnyomó részét. Petricsenkó is elismerte később, hogy sok fegyvertársa déli származású paraszt volt, akit izgatott hátrahagyott otthona helyzete. Mindez azonban mégsem jelenti azt, hogy a flotta viselkedési normái alapvető változásokon mentek volna keresz­tül. Ellenkezőleg, a technikai kezelőszemélyzet mellett, amely nagyrészt a munkásosztályból jött, mindig is nagyszámú és engedetlen paraszt volt a tengerészek között, olyan parasztok, akikből hiányzott a fegyelem és a legkisebb provokáció is ámokfutásba hajszolta őket. 1905-ben és 1917-ben valójában ezeknek a vidékről származott fiataloknak köszönhette Kronstadt, hogy a forradalmi szélsőségesség melegágyának hírne­vére tett szert. A polgárháború idején pedig a kronstadtiak mindvégig független és önfejű tömeget alkottak, amit nehéz volt ellenőrizni és amely távolról sem állt mindig a kormány oldalán. Éppen ez volt az oka annak, hogy közülük sokat - mindenekelőtt a krónikus zavarkeltőket és elégedetlenkedőket - új posztokra helyeztek a bolsevik hatalom távoli köz­pontjaiban. Az erődben maradtak közül sokan vágyódtak az 1917-ben kivívott szabadságok után, amiket azt megelőzően élveztek, hogy az új rendszer az egész országban megkezdte megszilárdítani egypárti diktatúráját.

Valójában igen nehéz volt megkülönböztetni az öreg ten­gerészek és az újonnan besorozottak gondolkodásmódját. Mind­két csoport többsége paraszti származású volt; mindkettő - az egyik szabadságon otthon járva, a másik bevonulása előtt - látta szűkebb szülőföldjének nyomorúságos helyzetét, és mindkettő elutasította a központi kormányzat erőszakkal alá­támasztott tekintélyét. Nem volt váratlan, hogy amikor a fel­kelés végülis kirobbant, élére az öreg tengerészek, sok évi szolgálatot maguk mögött tudó veteránok /sok esetben már az I. Világháború előtt is a flottánál szolgáltak/ álltak.

Petricsenkó 1912 óta szolgált a flottában és a Petropavlovszk legénységének 1918 óta volt tagja. Titkárhelyettese az Ideig­lenes Forradalmi Bizottságban egy Jakovenkó nevű öreg "tenge­ri medve" volt, aki 1917-ben a barikádon harcolt. Érettsé­gük és tapasztaltságuk miatt, nem is beszélve a forradalmi harcokban való részvételük során szerzett kiábrándító tapasz­talataikról, természetes volt inkább, hogy ezek az edzett kékkabátosok a felkelés élvonalában lesznek majd. Ez különö­sen a magasabb rangú tengerészek és a képzett műszaki személy­zet esetében volt igaz /Petricsenkó például írnok volt egy hadihajón/, akiket gondosan válogattak ki a legóvatosabb és legképzettebb besorozottak közül, és akiket felruháztak azzal a joggal, hogy saját kezdeményezésükre cselekedhessenek. A forrongó szellemi és politikai életet élő Pétervár közelsége hozzájárult ahhoz, hogy politikailag tudatossá váljanak és kö­zülük nagyon sokan tevékenyen kivették részüket az 1917-es és azt követő évek forradalmi tevékenységéből. A kronstadtiakat hosszú időn át a forradalmi harcosság fáklya vivőinek tekintették, és ez a hírnevük csorbítatlan maradt a polgárháború évei során illékonysága és a fegyelem hiánya ellenére. 1920 őszéig Emma Goldman visszaemlékezései szerint a tengerészeket még a kommunisták is a vakmerőség és a megin­gathatatlan bátorság ragyogó példáinak tekintették; november hetedikén, a bolsevik hatalomátvétel harmadik évfordulóján a felvonulók első soraiban voltak, és a Téli Palota elleni roham bemutatását a tömeg nagy ovációval fogadta. Ebben az időszakban még senki nem beszélt Kronstadt "osztály-degenerálódásáról". Az az állítás, hogy a politikailag elma­radott muzsikok megváltoztatták a flotta forradalmi jellegét, a jelek szerint, nagyrészt arra szolgált, hogy segítségével megmagyarázzák a tengerészek közötti ellenzéki mozgo­lódásokat és 1913 októberében ugyanúgy alkalmazták ezt a ma­gyarázatot, mint a pétervári tengerészeti bázis elvetélt lá­zadása esetében, amikor a flotta társadalmi összetétele még nem mehetett keresztül semmiféle radikális változáson.

Az a vád is megalapozatlannak minősül alaposabb vizsgá­lódás után, hogy a kronstadtiak zömükben nem voltak oroszok, hanem Ukrajnából, Litvániából, Észtországból és Finnország­ból származó besorozottak, akik a szovjet rendszerre erős nacionalizmusuk miatt álltak szemben. Három-négyszáz név je­lent meg a felkelő mozgalom lapjában cikkek, kiáltványok, levelek, versek és ehhez hasonló közlemények aláíróiként. Amennyire meg lehet Ítélni a helyzetet ezekből a névalá­írásokból, túlnyomó többségben voltak a nagyoroszok. Rend­kívül ritkán fordulnak elő ukrán, német, baltikumi vagy más nevek. A kép azonban mégis valamennyire differenciáltabb­nak tűnik akkor, ha egy pillantást vetünk az Ideiglenes Forradalmi Bizottság, a felkelés főparancsnoksága tagjainak névsorára:

 

1. PETRICSENKO, írnok, Petropavlovszk hadihajó

2. JAKOVENKÓ, telefonkezelő, kronstadti kerület

3. OSZOSZOV, gépész, Szevasztopol hadihajó

4. ARHIPOV, főgépész

5. PEREPELKIN, villanyszerelő, Szevasztopol hadihajó

6. PATRUSEV, fővillanyszerelő, Petropavlovszk hadihajó

7. KUPOLOV, főszanitéc

8. VERSININ, tengerész, Szevasztopol hadihajó

9. TYUKIN, munkás, elektrotechnikai gyár

10. ROMANYENKO, szárazdokk éjjeliőr

11. ORESIN, a Harmadik Munkásiskola vezetője

12. VALK, munkás, fűrészmalom

13. PAVLOV, munkás, lőszergyár

14. BAJKOV, az erőd építési részlegének szállításvezetője

15. KILGAST, mélytengeri navigátor

 

A bizottság tizenöt tagja közül három /Petricsenko, Jakovenko és Romanyenkó/ viselt ukrán, és kettő /Valk és Kilgaszt/ né­met nevet. Petricsenko, Jakovenko és Kilgaszt továbbá kulcs­szerepet játszott a bizottságban elnökként, elnökhelyettes­ként és titkárként. A szovjet források szerint Petricsenko nemzeti érzelmei olyan erősek voltak, hogy hajóján tengerész­társai "Petljurának" csúfolták a jól ismert ukránvezető után. És magától Petricsenkótól tudjuk, hogy a kronstadti helyőr­ség "háromnegyede" ukrajnai születésű, és hogy többségük a bolsevikellenes fegyveres erőknél harcolt délen, mielőtt belépett volna a tengerészek közé.

Mindez azt jelzi, hogy a nemzeti érzelmek valószínűleg szerepet játszottak a felkelés lángra lobbanásában. De pontosan az a kérdés marad megválaszolatlan további adatok hiányában, hogy mekkora volt az a szerep. Sokkal tisztázottabb a bizottság tagjainak alacsony társadalmi származása. A tengerészek - általában paraszti vagy munkásszármazásúak - alkották a túlnyomó többséget: kilencven, túlnyomórészt a Petropavlovszk és a Szevasztopol képzettebb altisztjei voltak a bizottságban. Mellettük volt még négy munkás és két fehérgalléros /iskolavezető és szállítási tiszt/. Így a mozgalom vezetése tagadhatatlanul plebejus volt, eltérően a fehérek vezetésétől, és ez rendkívül kényelmetlen volt a hatóságok számára, akik semmi erőfeszítéstől nem riadtak vissza annak bizonyítása érdekében, hogy a vezetők proletár­ellenes társadalmi csoportok tagjai. Versininről azt mond­ták, aki a felkelés korai szakaszában került a bolsevikok ke­zébe, hogy "spekuláns" és pipiskedő paraszt, vagy zsorzsik. Ami még rosszabb, Pavlovot egy korábbi detektívvel és kronstadti földbirtokossal azonosították, Tyukint pedig ex-csendőrnek akarták beállítani, akinek nem kevesebb, mint kilenc háza és három üzlete volt régebben Péterváron. A bizott­ság másik tagjáról, Kilgasztról azt terjesztették, hogy a kormánypénzek elsikkasztása miatt elítélték, de általános amnesztiával kiszabadult a börtönből a forradalom harmadik évfordulóján.

Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság lejáratására tett erő­feszítések még a felkelés leverése után is hosszú időn át folytatódtak. Amellett, hogy becsmérelték tagjainak jellemét, a szovjet szerzők még a politikai ellenzékkel is kapcsolatba igyekeztek hozni őket. Petricsenkót ismételten baloldali eszernek minősítették. Valk és Romanyenko mensevik, Oresin pedig népi szocialista volt. Egy másik tag, Lamanov, akit a mozga­lom főideológusának tekintettek és napilapját szerkesztette, eszer maximalista volt. Sajnos nincs olyan megbízható forrás, aminek, alapján ezeket az állításokat cáfolni vagy igazolni lehetne. Petricsenkóról azonban a korabeli szovjet feljegyzésekből tudjuk, hogy "ko­rábban kommunista volt", akit az 1919. augusztusi párttag­felvételi kampány "párthetében" vettek fel a pártba, amikor a korábbi felvételi követelményeket felfüggesztették, és hogy a következő tagkönyvcsere idején hagyta el a pártot.

Petricsenkó kommunistákkal való rövid ideig tartó együttműködése nem volt egyedi eset - Kilgaszttal, a Forradalmi Bi­zottság titkárával ugyanez volt a helyzet. A balti tengerészek ezrei is bejárták ezt az utat. 1921 márciusában Kronstadtban a párttagok száma alig volt fele a fél évvel korábbinak. A hitehagyottak közül sokan megragadták az első alkalmat, hogy hazamenjenek szabadságra. Petricsenkó 192O áprilisában tért vissza szülőfalujába és szeptemberig vagy októberig maradt otthon, s így elég ideje volt ahhoz, hogy munka közben lássa az élelmiszer-rekviráló osztagokat és hogy heves gyűlölet éb­redjen benne a kormánnyal szemben. A hatóságok, mint később egy amerikai újságírónak elmondta, többször letartóztatták ellenforradalmi tevékenység gyanújával. Még a fehérekhez is megpróbált csatlakozni, csak az tartotta vissza, hogy koráb­ban bolsevik volt. Mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a kronstadti Forradalmi Bizottság egyetlen politikai csoporthoz sem tar­tozott. "Felkelésünk", mondta "a bolsevik elnyomás ellen til­takozó elemi mozgalom volt, abban, ami történt, a nép akarata jelent meg."

 

xxx

 

A bolsevik propaganda fő célja annak kimutatása volt, hogy a felkelés nem a tömegtiltakozás spontán kitörése, hanem új ellenforradalmi összeesküvés eredménye volt, ami a polgárháború idején kialakult gyakorlatot követte. A szovjet sajtó szerint a köztük lévő mensevikek és eszerek befolyása alatt állva szemérmetlenül a korábbi cári tábornok, Kozlovszkij ve­zette "fehér gárdák" mellett kötelezték el magukat. "Az eszerek és a mensevikek háta mögött" jelentette ki a Pravda "a volt cári tábornokok már karmaikat élesítik". Így, mondták, részeivé lettek annak az összeesküvésnek, amit a francia kémelhárítással szövetkező párizsi emigránsok ter­veltek ki gondosan. Emellett a vöröskereszt bizonyos szerve­zeteit - a Nemzetközi Vöröskeresztet, az amerikai Vöröskeresz­tet és a finnországi orosz Vöröskeresztet - is vádolták azzal, hogy az összeesküvők számára fedezéket szolgáltatnak. Március 2-án a Munkaügyi és Védelmi Tanács Lenin és Trockij aláírásával rendeletet adott ki, amiben törvényen kívül helyezték Kozlovszkij tábornokot és társait, és a Petropav1ovszk határozatot "feketeszázas-eszer" dokumentumként bélyegezték meg. A rendkívüli állapotot Pétervár városáról ki­terjesztették az egész tartományra és Zinovjev Védelmi Bizott­sága korlátlan hatalmat kapott kezébe a felkelés elfojtására.

Annak bizonyítására, hogy a felkelést párizsi szovjetellenes csoportok irányítják, a bolsevikok olyan, francia újságok­ban közölt beszámolókra hivatkoztak, amelyek a kronstadti fel­keléssel foglalkoztak, és amelyek két héttel azelőtt jelentek meg, hogy az eseményekre ténylegesen sor került volna. Ezek a beszámolók, mondta Trockij egy brit és amerikai lapnak adott nyilatkozatában, egyértelműen árulkodnak az orosz emigránsok és antant támogatóik aljas terveiről. Azt, hogy céljukul Kronstadtot választották, az erőd Pétervárhoz való közelsége és nyugatról való könnyű elérhetősége, valamint a Balti Flotta megbízhatóságának csökkenése okozta. Trockij vádjait megismételte Lenin is a X. Pártkongresszuson március 8-án. A felkelés hátterében, jelentette ki "a fehér­gárdista tábornok ismerős alakja áll". "Tökéletesen világos", mondta a Le Matin -ban és a L'Echo de Paris-ban megjelent történeteket idézve,"hogy az eszerek és az emigráns fehérgárdisták műve ez."

Mivel a párizsi újságok beszámolói központi szerepet ját­szottak a bolsevikok fehér összeesküvésről szóló kijelentései­ben, érdemes megvizsgálni ezek tartalmát és eredetét. Tényle­gesen miről is beszéltek? A Le Matin-ben február 13-án megjelent közlemény "Moszkvai intézkedéseket tett a kronstadti felelők ellen" címmel arról számolt be, hogy felkelés tört ki a kronstadti haditengerészeti támaszponton, és hogy a bolsevik hatóságok lépéseket tettek annak érdekében, hogy megakadályozzák átterjedését Pétervárra. Február 14-én a Le Matin második cikke a felkelést annak a tenge­részdelegációnak bebörtönzéséhez kapcsolta, amely Moszkvában járt, hogy a fejadagok felemelését kérje. Kronstadtban a hely­zet időközben megromlott, mondta a Le Matin, és a felkelők "Pétervár ellen fordították fegyvereiket". A L'Echode Paris-ban ugyanezen a napon szintén megjelent egy beszámoló a történtekről azzal a további hírrel kiegészítve, hogy a tengerészek letartóztatták a flotta komisszárját, és hogy több hadihajót /feltehetően egy jégtörő segítségével/ útnak indítottak Pétervár ellen. A felkelők, egy február 15-én megjelent másik cikk szerint, számítottak a pétervári helyőr­ség támogatására, és a hatóságok tömeges letartóztatásokat haj­tottak végre a pétervári területen. Február 13. és 15. között hasonló beszámolók jelentek meg más nyugati újságokban is. A New York Times-ban megjelent beszámoló odáig ment, hogy azt állította: a tengerészek egész Pétervart ellenőrzésük alá vonták, és szembeszálltak a Trockij által eltávolításukra küldött csapatokkal.

Természetesen semmi ilyesmi nem történt Kronstadtban vagy más baltikumi támaszponton február folyamán. Az ilyenfajta rémhírek - amelyek a kívánságot valóságnak látó gondolkodás és az Oroszország-szerte általános nyugtalanság eredményei voltak - egyáltalán nem voltak ritkák ebben az időszakban. Mégis, Kronstadt esetében előre megjósolták - még a flotta komisszárjának letartóztatását is beleértve - mindazt, ami két héttel később történt. Több történész szerint valószínűleg a balti flotta kommunistáinak viharos második konferenciája váltotta ki ezeket, ahol is a tengerészek a flotta po­litikai irányításának demokratizálását követelték. De ez a feltevés egyértelműen elvethető, mivel a hamis beszámolók néhány nappal korábbra datálták a /február 15-én tartott/ konferenciát. Az orosz emigráns sajtóban már jóval korábban is hasonló történetek jelentek meg, amik a nyugati beszámolók for­rásául szolgáltak. Február 12-én a Volja Roosziji /Orosz Szabadság/, egy prágai eszer lap "nagy felkelés kitöré­séről" számolt be "az orosz Balti Flottában". Két nappal koráb­ban pedig a párizsi, a veterán narodnyik Vlagyimir Bucsev szer­kesztette, Obseje Gyelo /Közös ügy/ közölte ugyan­ezt a hírt "Tengerészek felkelése Kronstadtban" cím alatt. Valószínűleg ez volt a legkorábbi ilyen beszámoló és tényle­gesen mindazokat az elemeket tartalmazta, amelyek a két hét­tel későbbi események során előfordultak: hogy a kronstadti tengerészek felkeltek a kormány ellen, elfoglalták a kikötőt és letartóztatták a flotta komisszárját; hogy katonai hadműveleteket terveztek Pétervár ellen, és hogy a pétervári ható­ságok ostromállapotot hirdettek a városban, és széleskörű letartóztatásokra került sor. A jelek szerint a rémhírek egyetlen forrásból származtak: a Helsingforsban székelő - a szovjetellenes propaganda egyik fő központja - "Russunion" hírügynökség egyik levelezőjétől. Az azonban, hogy mi váltotta ki ténylegesen ezeket a rémhíreket, tisztázatlan maradt. A flottán belüli általános nyugtalanság ténye mellett a Kronstadtból Moszkvába érkezett kül­döttség letartóztatásáról szóló beszámoló részben valótlan volt. Raszkolnyikov, a Balti Flotta parancsnoka, a történet szerint, figyelmeztetett arra, hogy a tengerészek tüzet nyithatnak Pétervárra, ha elvtársaikat nem engedik szabadon, de a kormány visszautasította ezt és ellenintézkedésekkel fe­nyegette Kronstadtot.

A kronstadti Forradalmi Bizottság visszautasította az összeesküvés vádját, rágalomnak minősítve azt, amit egyetlen tény sem támaszt alá, viszont rávilágít a hatóságok alávalóságára és rosszindulatára. Egy az orosz parasztokhoz és mun­kásokhoz címzett kiáltványában a bizottság felháborodott han­gon ezt válaszolta: "Ellenségeink megpróbálnak becsapni benneteket. Azt mondják, hogy a kronstadti felkelést a mensevikek, az eszerek, az antant ügynökei és fehér tábornokok szer­vezték. Szerintük Párizs irányit minket; ha felkelésünket Párizsban szervezték, akkor a holdat Berlinben készítették." Arra a vádra, hogy a mozgalomban fehér tisztek játsszák a vezető szerepet, a bizottság hasonló élességgel válaszolt: "Kronstadtban minden hatalom a forradalmár tengerészek, a vö­rös hadsereg katonái és a munkások, nem pedig a Kozlovszkij tábornok vezette fehérgárdisták kezében van, ahogy azt hazugon a moszkvai rádió állítja". "Itt csak egyetlen tábornok van", jelentették ki a lázadók kajánul "a Balti Flotta komisszárja, Kuzmin, de ő is letartóztatásban". Annak érdekében, hogy bizonyítsák a felkelés népi jellegét, a Forradalmi Bizottság közzétette tagjainak teljes névsorát. Mint már tudjuk, közöttük nem volt egyetlen tiszt sem, tá­bornokról nem is beszélve, és csak egyszerű katonák és mun­kásemberek. "Ezek a mi tábornokaink: a mi Bruszilovjaink, Kamenyevjeink stb." jelentette ki a konstadti Izvesz­tyija a bolsevik táboron belüli korábbi cári tisztekre célozva.

Ennek ellenére Kozlovszkij tábornok ténylegesen létezett és 1921 márciusában Kronstadtban volt. Játszott-e valamilyen szerepet a felkelésben, és ha igen, akkor milyet? Alekszandr Nyikolájevics Kozlovszkij a hadseregben futott be tiszti pályát, és hosszú és dicső katonai szolgálat állt mögötte. 1861-ben született a Petrográd melletti Karsznoje Szelo vá­rosában, a Tüzérségi Kadét Iskolában, a Tüzérségi Tisztiis­kolában és a Birodalmi Katonai Akadémián folytatta tanulmá­nyait, és az I. Világháború idején vezérőrnagyi rangot ért el. A bolsevik forradalmat követően egyike volt a sok korábbi tisztnek, aki engedett a nyomásnak, hogy "katonai szakértő­ként" /vojenszpecü/ dolgozzon,és 1921-ben a tüzérség parancs­noka volt a kronstadti erődben. Amikor március elején kitörtek a zavargások, a bolsevikok azonnal őt kiáltották ki a mozga­lom rossz szellemének. Kozlovszkijt megfosztották parancsnoki megbízatásától, feleségét és gyermekeit pedig túszként fogva tartották Péterváron. Három, parancsnoksága alatt szolgáló korábbi tiszttársát /Burkszert, Koszromitinovot és Sirmanovszkijt/ összeesküvő társaiként kezelték. Kozlovszkij mindvégig kitartott amellett, hogy a hatóságok azért szemelték őt ki, mert történetesen ő volt ebben az időszakban az egyetlen volt cári tábornok Kronstadtban, az egyetlen arra alkalmas személy, akinek a forradalom ellen támadó fehérgárdista parancsnok fiktív szerepe tulajdonítható.

Ez igaz lehet. Mégis, a hozzáférhető források alapján világos, hogy Kozlovszkij és társai részben ténylegesen szere­pet játszottak az 1921. márciusi eseményekben. Amikor a felke­lés első óráiban az erőd parancsnoka a szárazföldre szökött, Kozlovszkij nem követte, hanem a tüzérség parancsnokaként he­lyén maradt. Az Ideiglenes Forradalmi Bizottság az erőd tüzér­ségi parancsnokának egy másik tüzérségi szakértőt nevezett ki, E.N. Szolovjanov alezredest, akivel Kozlovszkij szorosan együtt­működött. Vojenszpecü társainak többsége - különö­sen a tüzérek közül - követte őt és a felkelők: rendelkezésé-e álltak, ellátva azokat technikai tanácsokkal és segítséget nyújtva nekik. Ezeknek a volt tiszteknek kevés hasznát látta a bolsevik rendszer. Álláspontjukat jól jellemzi az a koráb­ban idézett kijelentés, amit Kozlovszkij március 2-án tett az erőd komisszárjának: "Az önök ideje lejárt. Azt fogom tenni, amit tennem kell."

A szakértők kezdettől fogva a felkelők katonai hadművele­tei feladata megoldásának megtervezésével foglalkoztak. Már­cius 2-án, mint Kozlovszkij maga is elismerte, ő és társai azt tanácsolták a Forradalmi Bizottságnak, hogy azonnal indítson támadást annak érdekében, hogy átvegye a kezdeményezést a bolsevikoktól. A tisztek kidolgozták az azonnali orinienbaumi /egy déli irány­ban alig öt mérföldnyire fekvő szárazföldi település/ partra­szállás tervét, aminek célja a hadianyagok megszerzése és a velük rokonszenvező fegyveres egységekkel való kapcsolat fel­vétele volt, amit a Pétervár elleni hadmozdulatok követtek volna, azt megelőzően, hogy a kormányzat meg tudta volna szer­vezni az ellenállást. A tisztek javaslatot tettek az oranienbaumi malmok meglepetésszerű megtámadására is, hogy így biz­tosítsák a szűkös élelmiszertartalékok feltöltését. Egy másik terv értelmében pedig, mivel egyetlen jégtörő sem állt rendelkezésükre a munka elvégzéséhez /a nagy kronstadti jégtörőnek, a Jermak-nak üzemanyag felvétel végett már korábban Pétervárra kellett mennie/, a tüzérségi szakértők arra igye­keztek rávenni a tengerészeket, hogy az erőd ágyúinak és a többi ütegnek a segítségével szabadítsák ki a Petropavlovszk-ot és a Szevasztopol-t, ame­lyeket mozgásképtelenné tett a jég, és egymást is akadályoz­ták a tüzelésben, és hogy a sziget körül a jég szétlövésével várárkot hozva létre akadályozzák meg a gyalogos támadást.

Minden aktivitásuk ellenére azonban a tisztek a felkelés során mindvégig csupán tanácsadói szerepet töltöttek be. Nem vettek részt, mint ahogy ezt mondhatták volna, a lázadás kezdeményezésében vagy irányításában, vagy politikai programjá­nak - ami teljes mértékben idegen volt gondolkodásmódjuktól - megfogalmazásában. Egyetlen tiszt sem vett részt a Petropavlovszk-határozat megfogalmazásában, nem szó­lalt fel közülük senki a Horgony téri tömeggyűlésen és senki sem volt közülük tagja az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak. Szerepük, akárcsak a bolsevikok idején, inkább technikai ta­nácsadásra korlátozódott. A felkelők közül sokan mondták Fjodor Dannak később, amikor ugyanabban a pétervári börtön­ben raboskodtak, hogy Kozlovszkij, akárcsak korábban, pusz­tán kötelességét teljesítette, és a mozgalomban semmilyen egyéb szerepe nem volt. A tengerészek független szellemisége és a tisztek elleni ha­gyományos gyűlölete kizárta, hogy Kozlovszkij és társai bármi­féle valóságos befolyásra szert tehessenek közöttük. Az Ideig­lenes Forradalmi Bizottság, amely a felkelés alatt mindvégig szilárdan a helyén maradt, kimutatta a szakértőkkel szembeni ellenszenvét azzal, hogy ismételten elutasította mégoly he­lyénvaló és bölcs tanácsaikat. A tisztek tanácsa ellenére sem robbantották fel a tengerészek a szigetet körülvevő jég­mezőt, és nem tettek kísérletet a jég által fogvatartott hadi­hajók kiszabadítására. Arra sem tettek kísérletet, hogy híd­főállást építsenek ki a szárazföldön, és hogy kihasználják a bolsevikok kezdeti zavarodottságát. Ehelyett támadó jellegű tevékenységük arra korlátozódott, hogy a jégen keresztül egy kis csapatot küldtek Oranienburgba március 2-ról 3-ra virradó éjjel, miután értesültek arról, hogy a Haditengerészeti Légi­erő a felkeléshez való csatlakozás mellett szavazott, de a csapatot géppuskatüz fogadta és visszavonulásra kényszerítette.

Ezek után azonban még megválaszolatlan maradt a legfon­tosabb kérdés: mennyi az igazság abban a bolsevik vádban, hogy a felkelést a Párizsban élő orosz emigránsok tervelték ki? Biztos, hogy a menekültek átadták magukat egy szovjetel­lenes felkeléssel kapcsolatos képzelgésnek. Sokat beszéltek és írtak erről, különösen az Országos Központ /vagy Országos Szövetség/ néven ismert csoport tagjai, mely csoport a kade­tok, az oktobristák és más mérsékeltek laza szövetsége volt, Párizsban működött központja és más európai fővárosokban is voltak csoportjai. Vegyük például F.I. Rogyicsev, az egyik legfontosabb kadet vezető cikkét, amely az Obscseje Gyelo -ban - az Országos Központ fő orgánumában - jelent meg tíz nappal a felkelés kirobbanása előtt. "Pétervár elfog­lalása" írta Rogyicsev, "nem lenne nehéz. A város élelmiszer­rel való ellátása és a városi élet megszervezése jelenti a fő nehézséget. Ha egyszer erre felkészültek, akkor a cselek­vés pillanata már nincs messze. Petrográd esik a legközelebb a nyugati határhoz. Szovjet-Oroszországnak ez a pontja az, amely a legkönnyebben elérhető, ha a helyreállítás munkájába akarunk fogni... Itt az idő, hogy hozzákezdjünk ehhez."

Ekkoriban azonban az ilyenfajta nyílt fenyegetőzések egyáltalán nem keltették fel a bolsevik vezetők figyelmét. Sokkal riasztóbb volt az a felderítetlen összeesküvés, ami­ről gyanították, hogy a száműzöttek között nagy titokban szer­veződik . Gyanakvásuk nem volt teljesen alaptalan. Ez idáig fel­táratlan bizonyítékok arra utalnak, hogy egy ilyen felkeléssel kapcsolatos tervek készültek az Országos Központban néhány héttel a kronstadti felkelés kitörése előtt. E bizonyítékok bemutatása előtt azonban rövid áttekintést kell adnunk az Or­szágos Központ múltbeli tevékenységéről.

Az Országos Központ eredetileg 1913-ban, a polgárháború kezdetekor jött létre, s önmagát "Oroszországban a bolsevikok elleni harc céljából létrejött földalatti szervezetnek" kiál­totta ki. A Moszkvában A.V. Katrasov, P.B. Sztruve és a kadet párt egyéb korábbi vezetői által alapított szervezet fő célja az volt, hogy eltávolítsa Lenin kormányát és helyére alkotmányos rendszert állítson. A Központ erőforrásainak döntő része Moszkvában és a Baltikunban összpontosult; voltak csoportjai Péterváron, valamint a krasznaja gorkai és a kronstadti erőd­bon. 1919-ben részt vettek Jugyenics tábornok brit felszere­léssel és tengeri erőkkel támogatott Pétervár elfoglalására irányuló kísérletében. Kartasov, a Pétervári Teológiai Aka­démia korábbi egyház-történeti professzora és az 1917. évi Ideiglenes Kormány vallásügyi minisztere tagja volt Jugyenyics öt személyből álló Politikai Tanácsának; és a Központi Kronstadtban lévő tagjai között volt szovjet források szerint. D.D. Grimm professzor, a Pétervári Egyetem korábbi rektora, aki állandóan szerepelt az 19 21. évi eseményekben.

Jugyenyics offenzívája idején Kronstadt mindvégig hű maradt a bolsevikokhoz, szembeszállt a brit légi- és torpe­dó támadásoknak, amelyek során több hajója elsüllyedt és meg­sérült. Krasznaja Gorka ezzel szemben átállt a fehérek olda­lára és tüzet nyitott Kronstadtra, amikor az visszautasította, hogy kövesse. Bizonyíték van arra, hogy az Országos Központ­nak feltehetően a brit titkosszolgálat segítségével, szerepe volt ebben. De a lázadást elfojtották akkor, amikor a Petropavlovszk pusztító erejű ágyúzása után a kronstadti tengerészekből és vörös katonákból álló csapat rohammal elfoglalta az erődöt.

Jugyenyics vereségét követően a központ sok hívét letartóz­tatta a Cseka, és halálra vagy hosszú börtönbüntetésre ítélték őket. De a vezetők többsége, köztük Kartasov professzor is, el tudott menekülni az országból, és Párizsban állítva fel új főhadiszállásukat haladéktalanul hozzákezdtek szervezetük új­jáépítéséhez. 1920 végére az Országos Központ önálló csoporto­kat hozott létre Londonban, Berlinben, Helsingforsban /ahol fő képviselője Grimm professzor volt/, és a fehér emigráció más központjaiban. Kartasov, Sztruve és Rogyissev mellett ve­zetőségébe tartoztak olyan kiemelkedő kadetok és oktobris­ták, mint V.D. Nabokov és A.I. Gucskov, továbbá több jobbol­dali populista, mint V.L. Burcsov, az Obscsejo Gyelo szerkesztője. A legtöbb kiemelkedő liberális azon­ban, mint Pavel Miljukov és M.M; Vinaver nem voltak hajlandók csatlakozni a szervezethez és letettek a reményről, hogy Oroszországot fegyveres támadás révén fel lehet szabadítani.

1920 végén az Országos központ eléggé talpra állt ahhoz, hogy felkészüljön az Országos Szövetség összeurópai Kongresszusára. A kongresszust 1921 júniusában tartották Párizsban és megválasztották az Orosz Nemzeti Bizottságot Kartasov professzor elnökletével, aminek célja "Oroszország felszabadítása a kommunista rabszolgaság alól" volt. Ez természetesen az Országos Központnak 1913-as megalakulásá­tól kezdve célja volt. De a fehér parancsnokok: - Jugyenyics, Kolcsak, Gyenyikin, Wrangel - egymás után szenvedtek vereséget. Wrangel tábornoknak azonban sikerült evakuálni Orosz Hadsere­gének - ahogy nevezték - nagyobb részét fegyverzetével együtt. Körülbelül 70 vagy 80 ezer embert internáltak Konstantinápoly­ban, Gallipoliban és Menosban, további ezreket pedig Szerbiában és Bulgáriában, s itt a csapatok megőrizték katonai szervezett­ségüket és fegyelmüket. Franciaország - amely 1920 augusztusá­ban elismerte rendszerét Dél-Oroszország de facto kormányzati rendszereként - védenceként Wrangel erőit francia védelem alá helyezte. A haditengerészeti erőket, melyek segít­ségével elmenekült, és amibe beletartozott egy nagyobb hajó, számos romboló és a Fekete-tengeri Flotta több tucatnyi egyéb hajója, mintegy ötezer tengerésszel, a tuniszi Bizerta kikötő­jében horgonyzott. 1920 novemberében Párizs megvonta elisme­rését Wrangel nem működő kormányzatától, de továbbra is gondos­kodott csapatainak ellátásáról "emberbaráti alapokon", miköz­ben sürgette a hadsereg feloszlatását.

De ezek az erőfeszítések semmiféle eredménnyel nem jártak. "Wrangel tábornok" jegyezte fel 1921 márciusában, a kronstadti felkelés idején egy brit kiküldött Konstantinápolyban "várha­tóan határozottan ellenzi majd az összes olyan javaslatot, ami csapatainak feloszlatására irányul, azt állítva, hogy különösképpen kívánatos, hogy hadserege, amely az egyetlen bolsevikellenes erő Oroszországon kívül, készen álljon arra, hogy kihasználja az országban zajló események nyújtotta le­hetőségeket".

Az Országos Központ tevékenységére visszaérve a szervezet iratai között található egy "Szigorúan Bizalmas" feliratú aláíratlan és "Memorandum egy kronstadti felkelés megszervezésé­nek kérdéséről" címet viselő irat. A szöveg alapján világos, hogy a tervezetet 1921 januárjában vagy februárjában készítette a Központ egy, vagy Viborgban, vagy Helsingforsban élő ügynöke. Megjósolta, hogy a tenge­részek felkelése "tavasz folyamán" kirobban. A bolsevikokkal szembeni elégedetlenségnek "számos és tévedhetetlen" jele van, írta, és ha "egy kis létszámú csoport gyors és határozott fel­lépésével magához ragadná a hatalmat Kronstadton", a flotta és a helyőrség állománya követni fogja a csoportot. "A ten­gerészek között", teszi hozzá "már létrejött egy ilyen csoport, amely kész és képes a legenergikusabb fellépésre is". És ha sikerült külső támogatást biztosítani, vonja le a végkövet­keztetést, akkor "számítani lehet a felkelés sikerére".

A szerző miden bizonnyal alaposan ismerte a helyzetet Kronstadtban. Hosszú és jól tájékozott elemzést ad a támaszpont erejéről, aminek során gondosan foglalkozik a krasznaja gorkai tüzérségi tűz veszélyeivel, és nem tekintette komoly fenyege­tésnek a felkelésre nézve. A dokumentum továbbá hangsúlyozza a felkelők élelemmel való ellátására történő felkészülés szükségességét. A szerző e ponton a leginkább empatikus. Francia segítséggel, írja, élelmiszerkészleteket kell szállítóhajókra rakni a Balti-tengeren, és a hajóknak felkészülten kell vár­niuk a Kronstadtba hajózásra vonatkozó rendelkezéseket. Katonai feladat, folytatja, hogy Wrangel tábornok Orosz Had­seregét mozgósítsák, amit francia haditengerészeti egységek­nek és a Bizertában állomásozó Fekete-tengeri Flottának kell támogatnia. /A memorandum előfeltevése, hogy a felkelés nem tör ki a tavaszi olvadásig, amikor a jégmező széttöredezik és Kronstadt védetté válik a szárazföldről kiinduló invázióval szemben, és amikor a szükséges élelmiszerkészleteket előkészí­tették, és Wrangel fegyveres erői is olyan állapotba kerülnek, hogy készek a cselekvésre./

Az Orosz Hadsereg érkezésével, folytatja a Memorandum, Kronstadtban minden hatalomnak a hadsereg parancsnokai kezébe kell kerülnie. Az erőd azután "sebezhetetlen bázisként" szolgál majd az "oroszországi szovjet hatalom megsemmisíté­sét" célul tűző szárazföldi partraszálláshoz. A hadművelet sikere azonban a francia kormány azon hajlandóságán múlik, hogy biztosítja-e a szükséges pénzt, élelmiszert és haditen­gerészeti támogatást. A felkelés ez esetben is ki fog törni és el fog bukni. Ha a francia kormány egyetért, vonja le a következtetést a Memorandum, akkor kívánatos lenne kinevez­ni "egy olyan egyént, aki a felkelés szervezőinek képviselői­vel e kérdésben részletesen megállapodhatnának, és akivel részletesen megvitathatnák a felkelés és a további műveletek tervét, továbbá aki pontos információkat kapna a szervezés és a felkelés további finanszírozásához szükséges pénzalapokról".

Bár a szerző kiléte ismeretlen, a bizonyítékok C.F. Ceidler professzor szerzőségét valószínűsítik, aki Viborgban élő orosz menekült volt. Ceidler volt az Orosz Vöröskereszt igazgatója Péterváron a bolsevik forradalomig, amikor Finn­országba emigrált és az ottani Orosz Vöröskereszt csoport vezetője lett. Szorosan együttműködött David Grimm-mel, aki korábban kollégája volt a Pétervári Egyetemen, és aki ekkor Helsingforsban az Országos Központ /amivel Ceidler is kap­csolatban állt/ fő ügynöke és Wrangel tábornok finnországi tiszti képviselője volt. A Vöröskereszt hivatalnokaként Ceidler elsősorban Kronstadt és Pétervár élelmiszerellátásának kérdésével foglalkozott, aminek központi helye van a Titkos Memorandumban. 1920 októberében például jelentést kül­dött az amerikai Vöröskereszt párizsi központjának a pétervá­ri élelmiszerhiányról. Ennél sokkal fontosabb az a távirat, amit az Országos Köz­pontnak Párizsba néhány hónappal később küldött:"A helyzet azonnali döntést követel az élelmiszerellátással foglalkozó memorandumomból következő kérdésekkel kapcsolatban. Bár­mikor kirobbanhat a tényleges tevékenység." A távirat dátuma 28 / / 1921." Sajnos a hónap hiányzik, de nagyon valószínű, hogy február, mivel 28-a volt az a nap, amikor a pétervári sztrájkok elérték csúcspontjukat, és amikor a Petropavlovszk határozatot elfogadták Kronstadtban. A távirat tetején G.L. Vlagyimirov, egy korábbi cári tábornok, aki az Országos Központ katonai tanácsadója volt, aláírása után egy kézírásos "Helyes!" megjegyzés található. Az "élelmiszerellátással foglalkozó memorandum", amire Ceidler hivatkozik, valószínűleg a fentebb leírt Titkos Memorandum lehet. További bizonyíték Ceidler szerzősége mellett az a tény, hogy 1921. április 5-én, röviddel azt követően, hogy a bolsevikok visszafoglalták Kronstadtot, közzétett Viborgban egy röplapot, araiban amiatt panaszkodott, hogy az emigránsoknak sem sikerült a felkelők ellátásáról gondoskodni és egy új tervről beszélt, arai Pétervár ellátásának kérdéseivel foglal­kozott abban az esetben, ha új robbanásra kerülne sor. A márciusi felkelés idején, mint látni fogjuk, komoly erő­feszítéseket tettek annak érdekében, hogy a katasztrófa el­kerülése érdekében ellássák a felkelőket.

A Titkos Memorandum mellett egyéb bizonyítékai is vannak annak, hogy az Országos Központ odafigyelt Kronstadtra 1921 első heteiben. Így például fiktív újságcikkek jelentek meg februárban a tengerészek felkeléséről, amelyek a Russzunion hírügynökségtől származtak, amely az 0rszágos Központhoz szorosan kapcsolódó emigráns újságíró-szervezet volt. Vlagyimir Burcev, a Központ egyik vezető alakja és a történeteket elő­ször megjelentető lap, az Obscseje Gyelo szerkesztője, egyidejűleg a Russzunion egyik vezetője volt és az Obscseje Gyelo szerkesztőhivatala a párizsi főhadiszállás ügynöksége volt. A rémhírekben minden bizonnyal csupán az emigránsoknak az a heves vágya tükröződött, hogy egy ilyen felkelés hamarosan ki fog törni. A londoni Daily Herald-nak, egy baloldali lapnak, amely jól tájékozott volt, még ha időnként kritikátlan is bolsevik rokonszenve miatt, más volt a véle­ménye. A Matin-ben és más lapokban megjelent történetek, írta a Herald diplomáciai levelezője, megmutatja, hogy a várakozások szerint "minek kell történnie Kronstadtban", mivel a történetek elárulják egy, a Szövetségesek által báto­rított fehér száműzöttek kotyvasztotta ellenforradalmi terv létét. Bármennyire is kétes értékű ez az állítás, az teljes mérték­ben lehetséges a Titkos Memorandum fényében, hogy az Országos Központ legalábbis tájékoztatta a franciákat baltikumi ter­veiről, és segítséget kért azok végrehajtásához.

Bárhogy is volt, az kétségtelen, hogy az Országos Központ­ban tervek készültek egy várt kronstadti felkelés támogatására. És a Titkos Memorandum alapján a Központ baltikumi ügynökei­nek nem állt szándékukban, hogy tevékenységüket puszta segítségnyújtásra korlátozzák; céljuk inkább az volt, hogy a lehe­tő legkorábbi pillanatban tevékeny együttműködést teremtsenek a felkelőkkel, miután biztosították a francia Főparancsnokság együttműködését "a felkelés elkészítésében és irányításában". Végső soron teljes mértékben nyilvánvaló, hogy a Központ saját céljaira akarta felhasználni a felkelést.

De vajon ténylegesen fennállt-e kapcsolat a felkelést végrehajtó tengerészekkel; a Titkos Memorandumban, amely 1921 első heteiben íródott, a szerző"a felkelés energikus szerve­zőinek szorosan szervezett csoportja létéről" beszél és azt mondja, hogy információja "Kronstadtból származik", feltehető­en egy, a Központ iránt baráti forrásból. Az, hogy a leendő felkelő egy szervezett csoportja már létrejött, egyáltalán nem lehetetlen, sőt valószínű, mivel a tengerészek Között az elégedetlenség hónapok óta növekedett. Az is valószínű, hogy az a szervezett csoport, ha egyáltalán létezett, magába fog­lalta az Ideiglenes Forradalmi Bizottság jövendő tagjait is. Petricsenkónak a felkelés első pillanatától kezdődő kiemelke­dő szerepe - aláírása a Petropavlovszk - hatá­rozaton, beszéde a Horgony téren, elnöki szerepe a március 2-i konferencián és az ebből született Forradalmi Bizottság­ban - valószínűsíti, hogy már a felkelés kirobbanása előtt is tevékenykedett. Azután itt egy másik bizottsági tag kijelentése is, hogy "mi" érvénytelenítettük Kalinyi letartóztatá­sát március 1-én - egy nappal azt megelőzően, hogy a bizott­ság megalakult.

Elképzelhető, ezek után, hogy Fetricsenkó és társai al­kották azt a "szorosan szervezett csoportot", amiben a Titkos Memorandum reményeit fektette, sőt még az is, hogy 1921 ja­nuárjában, vagy februárjában közeledtek hozzá az Orszá­gos Szövetség ügynökei. Kétségbevonhatatlan bizonyítékai van­nak annak - amiket később vizsgáltunk majd meg -, hogy a For­radalmi Bizottság megállapodást kötött a Központtal a felke­lés leverését követően, és tagjai közül többen Finn­országban találtak menedékre, és nem zárható ki annak lehetősége sem, hogy ez egy régóta fönnálló kapcsolat továbbfolyta­tása volt. Az alapos vizsgálódás azonban nem eredményezett olyan bizonyítékot, ami ezt a feltevést támasztaná alá. Sem­mi sem utal arra, hogy a Titkos Memorandum gyakorlati megvalósítására kísérlet történt volna, vagy hogy a felkelés előtt kapcsolatban álltak volna egymással az emigránsok és a felke­lők. Éppen ellenkezőleg, a felkelés a spontaneitás ismertető­jegyeit viseli magán, és az a tény, hogy gyorsan előtérbe került az elszánt vezetők egy csoportja, nem bizonyíték ennek ellenkezőjére. Minden felkelésnek, még a leginkább elementárisnak is, megvannak a maga "agitátorai" és "főkolomposai", akik az elégedetlenséget cselekvéssé változtatják, akik szer­vezik és irányítják a tetteket. Kronstadt esetében a felkelők magatartásában semmi sem utal arra, hogy gondos előkészületek állnának a háttérben.