Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


kronstadt 1921 /3b

2012.10.08

Ha lett volna valamilyen előzetes terv, ak­kor a tengerészek vártak volna még néhány hétig, amikorra a jég elolvad, s így megszüntetik a gyalogos támadás veszélyét, és ezzel párhuzamosan cselekvőképessé válik a két cirkáló, és megnyílik nyugat felé az ellátás útvonala. A felkelők továbbá engedték visszatérni Kalinyint Pétervárra, bár értékes túsz lett volna a kezükben. Továbbá még meg sem kíséreltek támadást in­dítani, csak egy kisebb csapatot küldtek a jégen át Oranienbaumba. Fontos az is, hogy a kommunisták igen nagy számban vettek részt a felkelésben. Az első időszakban a kronstadtiak nyilvánvalóan egyáltalán nem forradalmár összeesküvőknek, hanem társadalmi és politikai reformokért síkra szálló pressue groupnak tűntek. Mint Grigorjev Katkov is rámutatott erre, a pétervári hatóságok is ezt hitték, másként nem küldték vol­na Kalinyint és Kuzmint március 1-én Kronstadtba és nem Vaszilje; a konrstadti Szovjet bolsevik titkára elnökölt volna a Horgony téri tömeggyűlésen, ahol megszavazták a Petropavlovszk-határozatot.

A tengerészeknek nem volt szükségük külső segítségre ah­hoz, hogy felemeljék a felkelés zászlaját. Sérelmeik hónapokon át halmozódtak: nem megfelelő élelmiszer- és üzemanyag ellátás, a zsold csökkentése, a flotta bürokratikus irányítása, az ott­honi helyzet, a bolsevik elnyomásról szóló beszámolók. Mint már láttuk, 1921 januárjában nem kevesebb, mint 5.000 balti tengerész lépett ki a Kommunista Pártból nem értve egyet a rend­szer politikájával. A dezertálások és a visszatérés megtaga­dásának száma növekedett, Eltávozásuk alatt a katonai közel­ről is látták az élelmiszer rekvirálását, és maguk is ki vol­tak téve annak, hogy a mindenütt jelenlévő útlezáró csapatok üldözik vagy lefogják őket. 1921 februárjára azonban Kronstadt megérett a felkelésre. Az emigránsok összeesküvéseinek és a külföldi titkosszolgálatoknak semmi jelentősége nem volt az országban terjedő parasztfelkelésekhez és a szomszédos pé­tervári munkászavargásokhoz képest. És ahogy a felkelés kibon­takozott; a központi kormány elleni - az 1905-töl kezdődő és a polgárháború időszakáig tartó, a cári kormány és a bolsevik rendszer elleni - felkelések gyakorlatát követte. 1921 márciu­sának, különösen az 1918. októberi pétervári haditengerészeti támaszponton kitört zendülés volt, ami előrevetítette Kron-stadt árnyékát, tiltakozva a gabona rekvirálása és a politi­kai biztosok felülről történő kinevezése ellen, a "szabad szov­jetek" és a "Le a komisszárokráciával!" jelszavaival, és az­zal, hogy benne kiemelkedő szerepet játszottak a baloldali eszerek, a maximalisták, az anarchisták és a pártokhoz nem tartozó ultraradikális lázadók.

A kronstadtiak maguk mind a felkelés alatt, mind pedig száműzetésük idején felháborodottan visszautasították azokat a kormányzat által megfogalmazott vádakat, hogy együttműködtek a hazai vagy külföldi ellenforradalmi csapatokkal. Különösen nyomatékosan tagadták, hogy szándékukban állt volna visszaál­lítani a régi rendet. "A munkások hatalmának védelmezői va­gyunk", jelentette ki a lázadó Izvesztyija, "és az egypárti türannikus autokrácia ellen harcolunk." Lázadásuk kezdettől fogva mindvégig teljes mértékben spontán volt, hangoztatták. A robbanást megelőzően nem tevékenykedett agitátor közöttük, nem terjedt köreikben bolsevikellenes iro­dalom és sosem kaptak külföldi pénzt vagy segítséget. Ez azoknak a túlélőknek a tanúságtétele, akik Finnországba me­nekültek a végső bolsevik roham idején.

Különösen érdekesek Petricsenkó száműzetésében tett ki­jelentései. Mi, kronstadti tengerészek, mondta egy 1925-ben írott cikkében, egyáltalán nem vagyunk ellenforradalmárok, hanem a forradalom igazi védelmezői vagyunk. A polgárháború idején határtalan bátorsággal harcoltunk Pétervár és Orosz­ország védelmében a fehérek ellen, és 1921 márciusában az ügy iránti elkötelezettségünk ugyanolyan erős volt. A külvi­lágtól elvágva még akkor sem kaphattunk volna segítsé­get külföldről, ha akarjuk is ezt. Nem voltunk valamilyen külső csoport: tőkések, mensevikek vagy eszerek ügynökei. Nem volt előre kidolgozott akciótervünk, hanem a körülmények kényszerítésének engedve cselekedtünk. Lehetséges, hogy má­sok kidolgozták saját felkelési tervüket - ilyen helyzetek­ben ez gyakran megtörténik. De ennek semmi köze nem volt az Ideiglenes Forradalmi Bizottsághoz. A felkelés során a kezdeményezés egyetlen pillanatra sem csúszott ki a kezünkből. És amikor tudomást szereztünk arról, hogy jobboldali ele­mek igyekeznek kihasználni felkelésünket, azonnal figyelmez­tettük támogatóinkat egy "Urak vagy elvtársak" című cikk­ben.

Itt a lázadó Izvesztyija március 6-i szer­kesztőségi vezércikkére hivatkozott. Ebben a következőket ol­vashatjuk:

Ti elvtársak, most a kommunista diktatúra felett aratott nagy és vértelen győzelmet ünneplitek, de ellenségeitek veletek együtt ünnepelnek. De a ti és az ő örömüknek egészen ellentétes okai vannak, Míg benneteket a szovjetek igazi hatalma helyreállítása égető vágya és annak nemes reménye vezetett, hogy a munkások munkája szabad­dá váljék, a parasztok jogot kapjanak a földjükkel és munkájuk eredményével való szabad rendelkezésre, őket a cári korbács és a tábornokok kiváltságai visszaállításá­nak reménye mozgatja. Érdekeitek különbözőek és ezért ők nem is lehetnek útitársaitok. Ti a kommunista uralmat a békés újjáépítés és az alkotó munka érdekében akarjátok lerombolni; ők a munkások és parasztok szolgaságát akar­ják. Ti a szabadságot kerestek, ők ismét rabságba akar­nak vetni benneteket. Legyetek résen. Ne engedjétek, hogy a báránybőrbe bújt farkasok elvegyüljenek a nyájban.

Ha az orosz emigránsok a Titkos Memorandum ellenére sem nem szervezték, sem nem kezdeményezték is a felkelést, nem ma­radtak tétlenek akkor, amikor az kitört. A felkelők nagymér­tékben eltávolodtak a kezdeti célkitűzéseiktől: a tengerészek a szabad szovjetek olyan rendszerét akarták, amiben csak a munkásoknak és a parasztoknak van képviselete; nem esett szó az Alkotmányozó Gyűlés visszaállításáról, sem pedig a föld­birtokosok és középosztályok szabadság- és politikai jogairól, s ezek továbbra is tulajdonuktól megfosztott és kiátkozott kisebbséget kellett, hogy alkossanak. Mindazonáltal a felkelés új reményeket ébresztett a menekültek körében. Alekszandr Kersnszkij, a balvégzetű Ideiglenes Kormány miniszterelnöke beharangozta a bolsevizmus küszöbön álló bukását. Ehhez hasonlóan Miljukov, a kadet vezető, aki feladta a fegy­veres intervencióhoz fűzött reményeket, a felkelést az orosz tömegek ellenállhatatlan felszabadítási mozgalmának nyitánya­ként üdvözölte. A New York Times párizsi le­velezőjének adott interjújában hangot adott optimizmusának, hogy Lenin rendszerének napjai meg vannak számlálva és felszó­lította az amerikai kormányt, hogy küldjön élelmet a felkelők­nek, bár csapatokat és fegyvereket nem kért. Kollégája, Vinaver azonban sokkal óvatosabb volt. "A jelen pillanatban lehetetlen megmondani, hogy e mozgalom sikerének milyenek a kilátásai", mondta, "A bolsevikok megtehetik ugyan egy időre, de nem semmisíthetik meg."

Az Országos Központ a maga részéről ujjongott. Ami Kronstadtban történt, az pontosan az volt, amit a Titkos Memoran­dum szerzője néhány hónappal korábban megjósolt, még ha a vártnál hamarabb is Került sor az eseményekre. A közvetlen feladat segélyeket szerezni a felkelők számára. "A kronstadti felkelés", állapította meg egy bizalmas körlevél a Központi irattárából "válaszra talált valamennyi orosz menekült szívében". Haladéktalanul élelmiszert és orvosságot kall külde­nünk, folytatta a dokumentum, a Vöröskereszt égisze alatt, emellett el kell látnunk a felkelőket repülőgépekkel, motoros hajókkal, üzemanyaggal és ruházattal annak érdekében, hogy segítséget nyújtsunk a felkelés szárazföldre történő Kiter­jesztéséhez azt megelőzően, hogy a bolsevikok összeszedhetnék erőiket. Március 6-án Burcsov Obscseje Gyeló-ja, a Köz­pont félhivatalos orgánuma szenvedélyes hangú felhívást adott ki valamennyi emigráns csoporthoz címezve, hogy egyesítsék erőiket a felkelés támogatására annak érdekében, hogy Orosz­ország megmentésének utolsó esélyét el ne szalasszák:

Olyan órákat élünk át, amelyek sosem ismétlődnek meg töb­bé. Nem maradhatunk az események tétlen szemlélői. Felhí­vást intézünk valamennyi oroszhoz - és rajtuk keresztül szövetségeseinkhez -, hogy nyújtsanak aktív anyagi támogatást a kronstadti forradalmároknak. Biztosítsunk a felkelők számára fegyvereket, biztosítsunk élelmet Pétervár számára. A bolsevikok elleni harc közös ügyünk! Ha fecsegéssel töltjük e szörnyű napokat, ha nem tudunk ki­lábalni a viták és határozati javaslatok mocsarából, ak­kor jaj nekünk, jaj Oroszországnak! Ha Európa, amely már oly sok lehetőséget elszalasztott, ezt a lehetőséget is elszalasztja, akkor jaj neki, jaj az egész világnak.

Bár az emigránsok túlságosan megosztottak voltak ahhoz, hogy összehangolt erőfeszítéseket legyenek képesek tenni, Borcsev felhívása nem, maradt pusztába kiáltott szó. A kiált­vány megjelenését követő napon, Március 7-én az Orosz Keres­kedelmi és Ipari Szövetség Párizsban kinyilvánította szándé­kát, hogy élelmet és más ellátmányt küldjön Kronstadtba, és erről a döntéséről tájékoztatta Helsingforsban lévő képviselőit. Ugyanakkor rádiógrammot küldött a kronstadti Forradalmi Bizott­ságnak /a Petropavlovszk rádiósának sikerült vennie a Revalon át továbbított üzenetet/, amiben a felkelő­ket teljes támogatásáról biztosította. A rádiógramm közölte, hogy "Oroszország felszabadításának szent ügyére/ már egy két­millió finn márkás segély összegére ígéretet tettek, és hogy az Ideiglenes Kormány párizsi nagykövete V.A. Maklanov ígére­tet kapott a francia külügyminisztertől arra, hogy segítenek a felkelők élelmezésében. Március 9-én az Ipari és Kereskedel­mi Szövetség különbizottságot állított fel abból a célból, hogy az egy Kronstadt és Pétervár ellátását biztosító ellátási rendszert szervezzen meg. Más bolsevikellenes csoportok is gyorsan csatlakoztak és a következő napon együttes tanácsko­zást tartottak egy közös terv kidolgozása érdekében.

Időközben az Országos Központ helsingforsi csoportja egy bizottságot hozott létre a szükséges eszközök felkelőkhöz va­ló eljuttatásának feladatával. Grimm. professzort, Wrangel finn­országi fő képviselőjét választották meg elnöknek és Ceidler lett ennek legszorgalmasabb tagja, aki azonnal Párizsba rohant, az orosz emigráció pénzügyi központjába, hogy pénzt szerezzen a vállalkozáshoz. N.H. Gyenyiszovtól, az Ipari és Kereskedelmi Szövetség vezetőjétől rögtön kapott egy 100.000 frankos össze­get. Ceidler Finnországba történt visszatérését követően V.N. Kokovcov herceg, aki II. Miklós cár uralkodása idején pénzügy­miniszter és miniszterelnök volt, ekkor pedig a Párizsi Inter­national Bank elnöke, 5.000 brit fontot küldött neki és az Orosz-Ázsiai Bank is hozzájárult az alapokhoz 250.000 frank-kal. További összeget küldtek más orosz bankok, biztosítótár­saságok és az európai orosz pénzügyi vállalkozások, valamint a befolyt összegeket Ceidlerhez, finnországi képviselőjéhez továbbító Orosz Vöröskereszt. Március 16-án Kokovcov már arról tájékoztathatta a párizsi Orosz Bankbizottságot, hogy a Kronstadtnak szánt összeg már meghaladta a 775.000 frankot, vagyis az Ipari és Kereskedelmi Szövetség által a felkelőknek ígért kétmillió finn márkás összeget.

Energikus pénzgyűjtő kampányuk emellett az emigránsok az antant országok segítségét is igyekeztek megszerezni. Az Or­szágos Központ képviselői sürgető hangú táviratot küldtek Harding elnöknek és Herbert Hoover-nek, az amerikai kereske­delmi titkárságnak a kronstadti tengerészek élelmezése ügyében. Hasonló kérések érkeztek a párizsi Orosz Parlamenti Bi­zottságtól és Wrangel tábornoktól Konstantinápolyból, aki Kozlovszkijnak is küldött egy üzenetet Kronstadtba, Orosz Hadseregének segítségét felajánlva, amint azt mozgósítani tudják. Párizsban ülésező szétzavart Alkotmányozó gyűlés konferenciája táviratot küldött Borisa Bahmetyijevnek, az Ideiglenes Kormány washingtoni nagykövetének, hogy próbálja meg az amerikaiakat rávenni arra, hogy járjanak közben. De a polgárháború idősza­kának intervencionista politikájával felhagyó amerikai kor­mánynál minden ilyen kívánság süket fülekre talált. A brit se­gítség kilátásai még ennél is halványabbak voltak, és a jelek szerint az emigránsok igen kevés erőfeszítést tettek annak ér­dekében, hogy támogatást szerezzenek Londonban. Ekkor már kü­szöbön állt a brit és szovjet-orosz kereskedelmi szerződés meg­kötése a korábbi évek ellenségeskedéseinek befejezése óta folytatott modus vivendi tükröződéseként.

A külföldi támogatás reménye Franciaország esetében tűnt a legsokatígérőbbnek, amely a szövetkezett hatalmak közül a legmakacsabbul állt szemben a bolsevik, rendszerrel. Archív dokumentumokból ismert, hogy az Országos Központ a felkelés fo­lyamán mindvégig állandó kapcsolatban állt a francia Külügy­minisztériummal. Kerenszkij Berlinben megjelenő újságja beszámolt arról, hogy egy francia hajóraj parancsot kapott arra, hogy fusson ki a Balti tengeri Reval kikötőjéből Kronstadt megsegítésének cél­jával, de nincs bizonyíték, ami alátámasztaná ezt. A munkáspárti Daily Herald szerint a felkelők anyagi segítsé­get kaptak a franciáktól. "Határozottan kijelenthetem", írta a Herald diplomáciai levelezője, "hogy a francia kor­mány foglalkozik Kronstadttal, és hogy a felkelők számára nagy pénzösszeget küldött egy bizonyos professzornak /nyilvánvalóan Ceidlernek/ Viborgba, felszereléseket is küldtek a Vöröskereszt égisze alatt."

Természetesen lehetséges, hogy a párizsi emigránsok által oly gyorsan összegyűjtött és a Viborgban élő Ceidlernek kül­dött nagy pénzösszeg a francia kormánytól származott. /Meg kell jegyezni, hogy a franciák ebben az időszakban továbbra is el­látták Wrangel Törökországban állomásozó erőit élelemmel./ Másfelől Franciaország már lépéseket tett - bár a briteknél kisebb ütemben - a szovjet rendszerrel való megegyezés felé és nem látszott különösebben üdvözlendőnek egy olyan gesztus, hogy valamilyen érzékelhető segítséget nyújtson a kronstadtiaknak. Pável Miljukov jól tájékozott lapja szerint a franciák el­utasították, hogy akár politikailag, akár katonailag beleavat­kozzanak a válságba, de kötelezettséget vállaltak arra, hogy ráveszik Finnországot, engedje keresztül területén az éhező kronstadti népesség számára küldött élelmiszerszállítmányokat. Ezekről a mendemondákról részletesen és megbízható módon számol be Harold Quarton, a viburgi amerikai konzul a washingtoni Államtitkárságnak küldött jelentéseiben; miközben elismeri, hogy az összes külföldi hatalom közül Franciaország kevere­dett bele leginkább az ügyekbe, Quarton mindazonáltal arra a következtetésre jut, hogy ténylegesen semmiféle segítséget nem nyújtott.

A Vöröskereszt szerepét illetően azonban a bolsevikok /és a Daily Herald/ szilárdabb talajon állt. Nem kétséges, hogy az Országos Központ erőfeszítéseket téve Kronstadt ellátásának megszervezésére, az orosz Vöröskeresz­tet használta fal álcázásul. Ezt a Központ ügynökei Baltikum­mal kapcsolatos magánlevelezésükben elismerték. Másfelől azoknak a szovjet vádaknak, hogy a Nemzetközi Vörös­kereszt és az Amerikai Vöröskereszt is részt vett ebben, nincs alapjuk. Ceidler professzor azt remélte, hogy felhasználhatja a Nemzetközi Vöröskereszt stettini és narvai élelmiszerkész­leteit a felkelők megsegítésére és párizsi Orosz Vöröskereszt táviratozott Genfbe engedélyért, de más nem történt. Ceidler az Amerikai Vöröskereszt baltikumi megbízottját, név szerint Ryan ezredest is kérte, hogy engedje át viborgi készleteiket. /Az Országos Központ kétségkívül úgy érezte, hogy jogos az igénye ezekre a készletekre, amiket eredetileg Jigyenyics tá­bornok halmozott fel 1919-ben Pétervár lakosságának a bolse­vikok kiűzése utáni élelmezésére, mely készlet később az Amerikai Vöröskereszt kezelésébe került azzal a céllal, hogy belőle támogassák a balti területeken élő orosz menekülte­ket. Segíteni akarva Ryan március 11-én Párizsba utazott, hogy megbeszéléseket folytasson az Amerikai Vöröskereszt főhadi­szállásán lévő feletteseivel. A megbeszélések azonban eredmény­telenek voltak. Mint Ryan az Obscseje Gyelo egyik riporterének beszámolt, két akadály tornyosul az úton; először is szervezete alapszabályzata tiltja, hogy segítséget nyújtsanak bármiféle politikai vagy katonai csoportnak, és má­sodszor, még ha ez valahogyan meg is oldódna, a finn kormány nem engedne át területén élelmiszerszállítmányokat. A bolsevik vádak ellenére, hogy Finnország összejátszik a fe­hérekkel, a felkelés ideje alatt, Harold Quarton szavaival él­ve, a finnek "körültekintően betartották a "szovjet kormánnyal" nemrégiben megkötött békeszerződés előírásait" /1920. október 14./ . A finn főparancsnokság éretlennek és bukásra ítéltnek minősítette a felkelést, és nem akart a bolsevikok­nak ürügyet adni a katonai visszavágásra. Mint Ceidler később megjegyezte, a finnek emberbaráti gesztusként hajlandóak vol­tak gyógyszereket és kötszert átengedni területükön, de ezen kívül semmi egyebet.

Párizsban az Országos Központ és a vele rokonszenvezők elszánt erőfeszítéseket tettek ezeknek az előre nem látott akadályoknak az elhárítására. G.E. Lvov herceg, Kerenszkij elődje az Ideiglenes Kormány élén, a finn követet ostromolta azért, hogy bírálják felül döntésüket, azután újra a franciá­kat igyekezett rávenni a beavatkozásra. 5 is felkereste az Amerikai Vöröskereszt főhadiszállását, azzal a kéréssel, hogy engedje át viborgi készleteit, de minden erőfeszítése eredménytelen maradt. Közben kifutottak az időből. Az ellátás Kronstadtban egyre rosszabb volt - olyan rossz, hogy március 13-án Petricsenko rádiógrammot küldött Grimm professzornak és felhatalmazta, hogy segélykérelemmel forduljon Finnországhoz és más orszá­gokhoz. Quarton szerint a finn főparancsnokságnak az volt a véleménye /helyesen, mint az események is ezt igazolták/, hogy a felkelők élelmiszerkészlete nem tart ki a hónap vé­géig. Quarton mindazonáltal azt tanácsolta Washingtonnak, hogy ne tegyenek kísérletet arra, hogy szánokon küldjenek segítséget, mert félő, hogy lefogják azt. Az Egyesült Államok berlini megbízottjának ugyanez volt a véleménye, mivel bizonyos emigráns körök arról győzték meg, hogy bármiféle beavatkozás csak Lenint segítené abban, hogy a nehézségek révén egyesítse Oroszországot egy új intervencióval szemben; ennek következtében a párizsi menekültek se­gélykérésének teljesítése volt végkövetkeztetése, még ember-baráti alapokon is "idő előtti lenne és tévesen értelmeznék". Mellesleg ezt az üzenetet továbbította az Államtitkárság az Amerikai Vöröskereszt országos központjának Washingtonba és minden bizonnyal kihatással volt ez a szervezet beavatkozás elleni állásfoglalásának kialakításában. "A Vöröskereszt", írta országos titkára néhány héttel a felkelés után "semmiféle segítséget nem nyújtott a kronstadti lázadóknak és még kísérletet sem tett erre."

Az Orosz Vöröskereszt másfelől minden tőle telhetőt elkö­vetett annak érdekében, hogy megsegítse a felkelőket, amíg nem késő. Finnországi csoportjának vezetőjeként Ceidler to­vábbra is pénzt gyűjtött a szimpatizánsoktól, de elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy valamilyen módot találjon a külön­féle felszereléseknek az ostromlott tengerészekhez való el­juttatására. Március 16-án, amikor a felkelés végső szakaszába jutott, P.V. Vilken báró, Ceidler és Grimm társa az Orosz Vöröskereszt képviselőjeként a jégen át Kronstadtba ment. Vilken, a Cári Haditengerészet korábbi kapitánya, a Szevasztopol parancsnokaként és a Balti Flotta akna­rakó osztályának vezetőjeként szolgált. A bolsevikok jogosan nevezték fehér ügynöknek, bár ő állításukkal ellentétben nem használta fel önmaga fedezésére az Amerikai vagy a Nemzetközi Vöröskeresztet. "Titkos küldetése" az volt, hogy az Ideiglenes Forradalmi Bizottságnak élelmiszert és gyógyszereket ajánljon fel, amint az ellátó útvonalat sikerül kialakítani. Korábban egy ilyen Közeledési kísérlet minden bizonnyal rövid visszautasítást eredményezett volna. De a tengerészek élelmi­szerkészlete ekkor már nagyon szűkös volt, és egészségügyi felszerelésük már egyáltalán nem volt. A Vilken indítékai­val /tiszti múltja ismert volt a felkelők vezetői előtt/ kap­csolatos fenntartásokat félretették és a Forradalmi Bizottság elfogadta ajánlatát. A Vöröskereszt, jelentette ki Petricsenko, "emberbaráti és nem politikai szervezet".

De, mint Petricsenko erre rámutatott és mint a kommunis­ták is elismerték, a felkelőkhöz nem jutott el semmiféle kül­ső segítség. Néhány tonna lisztet és zsírt finn csempészek megkíséreltek ugyan eljuttatni az erődbe, de még ez az elenyésző mennyiség is későn érkezett, és a bolsevikok kezébe került. Így a kadet emigránsok hatalmas erőfeszítései, hogy segítsé­get nyújtsanak Kronstadtnak, teljes kudarcba fulladtak. A Vöröskereszt nem engedte át készleteit; Finnországon keresztül nem szállíthattak, és jégtörők és szállítóhajók megszerzésére tett kísérleteik sem vezettek eredményre. A végső csapást a március 16-án aláirt angol-szovjet kereskedelmi szerződés je­lentette, a "hátba döfés", ahogy az Obscseje Gyelo keserűen reagált, ami egyértelműen visszariasztotta Finnországot és más orszá­gokat attól, hogy felülvizsgálják semlegességi álláspontjukat. Röviden, semmi sem valósult meg a Titkos Memorandumból, és szerzőjének figyelmeztetései teljes mértékben igazolódtak. Bizonyos, hogy a szükséges előkészületek megtétele esetén nem tört volna ki ilyen korán felkelés, és az emigránsok is cselekedhettek volna. Bárhogy is lett volna azonban, a felke­lőknek szánt egyetlen segélyszállítmány felkelésük leverése után jutott el hozzájuk a finn menekülttáborokban.

Burcsovnak a "közös ügy" érdekében megfogalmazott egységfelhívása ellenére az orosz hazátlanok reménytelenül, megosz­tottak maradtak. A felkelés idején mind a mensevikek, mind a szociálforradalmárok, mind pedig az Országos Központ liberálisai saját útjukat járták; nem volt együttműködés közöttük, nem egyesítették erőforrásaikat és energiáikat. Az eszerek azonban kidolgozták saját – végül is sikertelen - tervüket a felkelők megsegítésére.

A kronstadti események új életre keltették a száműzetés­ben működő eszer szervezetet. Párizsban, Berlinben és Prágában a legnevesebb pártvezetők - Alekszandr Kerenszkij, az Ideigle­nes Kormány vezetője, és Viktor Csernov, a rövid életű Alkotmányozó Gyűlés elnöke a felkelés életben tartásához szükséges élelmiszerek és egyéb felszerelések beszerzéséhez szükséges alapok összegyűjtésének feladatába vetették magukat. A szov­jet titkosszolgálat által elfogott és közzétett magánlevelek­ből tudjuk, hogy tekintélyes nagyságú pénzösszeget sikerült összegyűjteniük. V.M. Zyenzsinovnak Prágából az eszer igazga­tási központ egyik tagjának Párizsba küldött /március 8-án és 13-án kelt/ két levelében 100.O00 francia frankot meghaladó összegről és Kerenszkij Egyesült Allmokbeli nagykövete. Borisz Bahmetyijev által küldött 25.000 dollárról tett említést. A levelek jelzik azt is, hogy több, mint 50.000 pud lisztet gyűjtöttek össze Amszterdamban Kronstadtba hajózása céljából.

Valamennyi segélyküldemény a baltikumi Revalban tartóz­kodó Viktor Csernovon kezén ment keresztül, aki hasonló szerepet játszott az eszer szervezetben, mint Ceidler és Grimm a kadet Országos Központban. A felkelés első hetében Csernov a következő szövegű rádiógrammot Küldte az Ideiglenes Forra­dalmi Bizottságnak:

Az Alkotmányozó Gyűlés elnöke, Viktor Csernov, testvéri üdvözletét küldi a hős tengerész elvtársaknak, a Vörös Hadsereg tagjainak és a munkásoknak, akik 1905 óta har­madszor rázták le a zsarnokság igáját. Emberek és fel­szerelések formájában segítséget ajánl fel Kronstadtnak. Tájékoztassatok arról, hogy miből mennyire van szüksége­tek. Készen állok, hogy személyesen is odautazzak és energiámat és tekintélyemet felajánljam a népforradalom szolgálatára. Hiszek a dolgozó tömegek végső győzelmében. Dicsőség azoknak, akik először emelik fel a nép felsza­badításának zászlaját! Le a bal- és a jobboldali despo-tizmussal!

A Forradalmi Bizottság külön ülésen tárgyalta az ajánla­tot. Egyedül Valk szavazott mellette, míg Perelepkin határo­zottan ellene foglalt állást, míg a többiek Petricsenkot és Kilgastot követték, akik véleménye szerint a legjobb megoldás az ideiglenes visszautasítás. Ennek következtében Csernov azt a választ kapta: "Kronstadt Ideiglenes Forradalmi Bizottsága valamennyi határon túli barátjának mély köszönetét fejezi ki rokonszenvéért. Az Ideig­lenes Forradalmi Bizottság köszöni Csernov ajánlatát, de ideiglenesen, amíg a további fejlemények világossá nem vál­nak, elutasítja. Addig is foglalkozunk a kérdéssel." A válasz hangvétele nem volt barátságtalan. Bár a tengerészek azt várva, hogy felkelésük átterjed a szárazföldre is, nem tar­tották a külföldi segítséget szükségesnek, de a később esetleg szükségessé váló ajtót nem akarták becsapni. Végül azonban nem kértek segítséget az eszerektől, és segélyszállítmány nem is jutott el Kronstadtba.

A kadetokkal és az eszerekkel ellentétben a száműzetésből élő Mensevikek távol tartották magukat a bolsevikellenes szervezkedéstől, és nem tettek kísérletet a felkelők megsegítésére. Attól kezdve, hogy Lenin és követői hatalomra kerül­tek, a mensevikek legális ellenzéki pártként viselkedtek arra törekedve, hogy szabad és akadálytalan szovjetválasztások ré­vén a politikai hatalom részeseivé váljanak. A polgárháború idején a fehéreket a bolsevikoknál nagyobb rossznak tekintve ellenezték a rendszer elleni fegyveres felkelést, és kizárás­sal fenyegették tagjaikat arra az esetre, ha az ellenforradalom­hoz csatlakoznának. /Iván Majszkijt, a későbbi szovjet diploma­tát kizárták a pártból azt követően, hogy egy bolsevikellenes eszer kormány tagja lett Szamarában./ 1921-ig a bolsevik despotizmus és terror elleni minden tiltakozásuk dacára a mensevikek kitartottak azon hitük mellett, hogy a Lenin kormányzat elleni fegyveres harc csak az ellenforradalom malmára hajtja a vizet; és a Szocialiaztyicseszkij Vesztnyik /Szocialista Futár/, a legfontosabb kül­földi mensevik lap, miközben rokonszenvezett a kronstadti tengerészek egypárti diktatúra és hadikommunizmus elleni fel­lépésével, elhatárolta magát a kadetek és eszerek intervenciós erőfeszítéseitől. Célunk, jelentette ki a lap, az, hogy a bolsevizmus ellen ne fegyverekkel, hanem a dolgozó tömegek ellen­állhatatlan nyomásával küzdjünk.

 

xxx

 

Összegezve az elmondottakat, a száműzetésben élő oroszok /a mensevikek jelentette részleges kivétellel/ örömmel fogad­ták a felkelést, és az összes lehetséges eszközzel segíteni igyekeztek a felkelőket. Ebben az értelemben az ellenük fel­hozott szovjet vádak jogosak. De nem igaz az, hogy az emig­ránsok irányították a felkelést. Éppen ellenkezőleg, a párizsi és helsingforsi üzelmekkel együtt a kronstadti felkelés kezde­tétől végig spontán és önerőre támaszkodó mozgalom volt. A bi­zonyítékok azt mutatják, hogy a lázadás nem összeesküvés kö­vetkezménye volt, hanem a külföldön élő oroszok köreiben nyil­vánvalóan egy összeesküvés csirái alakultak ki, és hogy az összeesküvők, miközben osztották a tengerészek fennálló rend­szerrel szembeni ellenszenvét, egyáltalán nem játszottak sze­repet a felkelésben. Az Országos Központ előre látta a robba­nást és terveket készítettek arra, hogy francia segítséggel ellátják a résztvevőket élelemmel, gyógyszerrel, csapatokat és katonai felszereléseket küldenek. A Központ végső célja az volt, hogy átvegye az ellenőrzést a felkelés felett, és hogy Kronstadtot a bolsevikokat hatalomból kivető új intervenció ugródeszkájává tegyék. Mint kiderült azonban, nem volt idő a tervek megvalósítására. A robbanásra túl hamar került sor, he­tekkel azelőtt, hogy az összeesküvés alapvető feltételei - a jég olvadása, az ellátó vonalak kialakítása, francia támogatás biztosítása, a Wrangel szétszórt hadseregének egy közelebbi te­rületre szállítása - megvalósultak volna.

Hogy a kadetek és az eszerek megkísérelték volna a felke­lést saját céljaikra felhasználni, nem meglepő. De végül a tengerészek és Forradalmi Bizottságuk határozta meg az alap­hangot. Amíg a helyzet nem vált kétségbeejtővé, nem kértek kül­ső segítséget, mivel bíztak abban, hogy példájuk tömegfelkelést vált ki a szárazföldön. Segítséget sem kaptak, amit az emigránsok igyekeztek eljuttatni hozzájuk, és Vilken báró már­cius 16-i látogatásától eltekintve csak nagyon ritkán kerültek közvetlen kapcsolatba potenciális támogatóikkal az események ideje alatt. A hozzáférhető bizonyítékok tanúsága szerint mel­lesleg semmiféle kapcsolat nem volt a menekültek és a kronstadti cári tisztek között, ami pedig bármely fehér összees­küvésben az együttműködés leglogikusabb forrása.

Rá kell azonban mutatnunk arra, hogy valamilyen fajta meg­egyezés született a felkelők és az emigránsok között a felke­lés leverése és vezetőinek Finnországba történt menekülése után. 1921 májusában Petricsenko és menekült társai az inoi erődben úgy határozott, hogy önként felajánlja szolgálatait Wrangel tábornoknak. A hónap végén írtak Grimm professzornak, Wrangel helsingforsi képviselőjének és felajánlották, hogy egyesítsék erőiket a bolsevikok eltávolítására és "az 1917. márciusi forradalom célkitűzéseinek" megvalósítására. A ten­gerészek hatpontos javaslatot terjesztettek elő bármiféle közös fellépés alapjaként: /l/ Minden föld a parasztoké; /2/ A munkások szabad szakszervezetei; /3/ Teljes függetlenség min­den államnak; /4/ Cselekvési szabadság a kronstadti menekülteknek; /5/ A rangjelzések eltávolítása minden katonai egyen­ruháról; /6/ Jelszavuk, a "minden hatalmat a szovjeteknek és nem a pártoknak!" jelszó megtartása. Meglepő módon azonban a jelszót csak addig akarták megtartani "helyénvaló politikai manőverként", amíg a kommunistákat el nem távolítják. Ha ki­vívták a győzelmet, akkor a jelszót félre kell tenni, és ideiglenes katonai diktatúrát kell bevezetni, hogy megakadá­lyozzák az ország anarchiába süllyedését. Ez az utolsó pont kétségtelenül Wrangelnek tett engedmény volt. A tengerészek kitartottak amellett mindvégig, hogy az orosz népnek "szabadságot kell biztosítani arra, hogy maga határozza meg, milyen fajta kormányzatot akar."

Grimm rögtön egyetértett e feltételekkel és maga Wrangel is kedvező választ küldött néhány hét múlva. A megállapodás mindazonáltal nyilvánvalóan nem jött létre. 1921 nyarán Petricsenko Grimm-mel és Wilken báróval együttműködve a mene­kült tengerészekből egy csoportot toborzott és Pétervárra csempészte, hogy az a megfelelő időpontban a kommunisták el­leni új hídfőállásként működjön, ha a szovjet titkosszolgálat jelentéseinek hinni lehet. A városba jutva a tengerészek a Pétervári Harci Szervezet irányítása alatt működtek. Ez a földalatti szervezet együttműködött az Országos Központtal és az élén V.N. Tagancov, a Pétervári Egyetem korábbi földrajz professzora állt. Wrangel tábornok erői ismét akcióba léptek, de ezt megelőzően a Harci Szervezetet leleplezték és felszá­molták.

A menekültek azonban nem veszítették el bátorságukat. 1921 júniusában az Országos Szövetség kongresszusa, amit az Országos Központ hívott össze abból a célból, hogy egy bolse­vikellenes keresztes hadjáratra egyesítse a hasonlóan gondol­kodó emigránsokat, üzenetet kapott a Finnországban élő kronstadtiak egy csoportjától, amiben melegen üdvözölték prog­ramjukat. Emellett az Országos Központi levéltárában található egy 1921. október 30-án kelt és Petricsenko és Jakovenko /az Ideiglenes Forradalmi Bizottság titkára és titkárhelyettese/ által aláírt hiteles dokumentum, amiben felhatalmazzák Vszevolod Nyikolajevics Szkoszürjevet, hogy a menekültek képviselője­ként csatlakozzon Párizsban az Orosz Országos Központhoz annak érdekében, hogy "hangolják össze az aktív munkát más, a kommunisták elleni fegyveres harc platformján álló szerve­zetikkel."

Mindez természetesen egyáltalán nem bizonyítja azt, hogy a Központ és a Forradalmi Bizottság között bármiféle kapcsolat is fennállott volna a felkelés előtt vagy alatt. Inkább úgy tűnik, hogy a keserűség és a vereség közös tapasztalatai és a szovjet rendszer lerombolása iránti közös elkötelezettség vezette őket arra, hogy a bukás után kezet nyújtsanak. A bolsevikok kitartóan tagadták a felkelés spontán természetét, a felkelés kirobbantá3ával az ellenzéki csoportok egész - a jobboldali monarchistáktól a baloldali anarchistákig terjedő - során vádolták kirobbantásával, melyek együttműködtek az antant kémszolgálataival. De egyetlen meggyőző bizonyítékot sem mutattak fel, amely alátámasztotta volna e vádat. Lenin maga is elismerte ezt, amikor március 15-én a X. Kongresszu­son azt mondta, hogy Kronstadtban "nem akarják a Fehér Gárdát, és nem akarnak más hatalmat sem." Bár kitartott amellett, hogy az emigránsok fontos szerepet ját­szanak az eseményekben. Lenin felismerte, hogy a felkelés nem a polgárháborús fehér mozgalmak puszta megismétlődése. Inkább a pártot az orosz néptől elválasztó mély szakadék jelét látta benne. Ha a Fehér Gárdák részt vesznek is benne, mondta, a "moz­galom ugyanakkor a kispolgári ellenforradalmiság, a kispolgári anarchista spontaneitás megjelenése". Ez végül is azt jelenti, hogy a lázadás az orosz parasztság, a kistulajdonosok elége­detlenségét tükrözi, akiknek nincs hasznukra az állam és az állami ellenőrzés, és akik saját belátásuk szerint akarják földjeiket használni. "Nem lehet kétségünk", tette hozzá Lenin, hogy ez a kispolgári ellenforradalom sokkal veszélyesebb, mint Gyenyikin, Jigyanyics és Kolcsak együttvéve. Olyan országgal van dolgunk, amiben a paraszti tulajdon megsemmisült, s amit emellett a hadsereg leszerelésével potenciális lázadó elemek tömege özönlött el."

Kollégájának, Buharinnak ugyanez volt az álláspontja. Kronstadtnál is fontosabb, mondta a X. Kongresszuson, az "a kispolgári fertőzés", ami a parasztságról átterjedt a munkás­osztály bizonyos részeire. Ez, mondta, sokkal nagyobb veszély, mint hogy Kronstadtban tábornokok vagy mások katonai lázadást robbantottak ki. Néhány hónappal később Buharin visszatért ehhez a témához. "Az azóta napvilágra került dokumentumok", mondta 1921 júliusában a Komintern harmadik kongresszusán, világosan megmutatják, hogy az ügyet fehérgárdista közpon­tok ösztönözték, de ugyanakkor a kronstadti lázadás kispolgá­ri megmozdulás volt a gazdasági kényszer szocialista rendsze­re ellen".

Lenin és Buharin e megjegyzéseinek a hivatalos propagandagépezet törekvései ellenére sikerült megragadnia a kronstadti felkelés lényegét. A tengerészlázadás nem a fehér összeesküvésekkel, hanem az ekkoriban az országon végigsöprő spontán parasztfelkelésekkel és munkáselégedetlenséggel állt kapcsolatban. E mozgalmak együttesen tömegtiltakozást teste­sítettek meg a bolsevik diktatúra és a hadikommunizmus idejét múlt programja ellen. A nép tiltakozott a kormányzat ellen, és a kronstadti felkelés e tiltakozás legsokatmondóbb és legdrámaibb kifejeződése volt.