Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


kronstadt 1921 /6

2012.10.08

6.

A felkelés elfojtása

 

 

Március 9-én, egy nappal a lázadó erődítmény elleni elve­télt roham után Kamenyev, a bolsevik vezető beszédet mondott Moszkvában a X. Kongresszuson. A hadi helyzet Kronstadtban, mondta, "sokkal elhúzódóbbá" vált, mint azt bárki várta vol­na, így a zendülés felszámolására nem kerülhet sor "a köze­li órákban". Az első támadás korainak bizonyult. A hatóságok, igyekezve mi­nél előbb leszámolni a felkeléssel, mielőtt az külső segítséget kapna, vagy átterjedne a szárazföldre, elhamarkodottan cseleked­tek, hibákat követtek el az előkészületek során és nem elegen­dő mennyiségű csapatot és felszerelést vetettek be, ami azt eredményezte, hogy a rohamot visszaverték és a támadók súlyos veszteségeket szenvedtek.

De az idő most még jobban sürget, cselekedni kell, mi­előtt a jég olvadásnak indulna. Így Tuhacsevszkij, a bolse­vik parancsnok, a korábbinál sokkal jelentősebb erőket össz­pontosítva egy második támadást készített elő. Tüzérséget és légierőt csoportosítottak át a hadműveleti térségbe. A Kotlin-szigettel szemben mindkét part­szakaszon gyorsan épületeket emeltek, amelyekben az ország minden részéről érkezett friss csapatokat szállásolták el. A március 8-i szörnyűségben szerepet játszó alacsony morál miatt az embereket különös gondossággal válogatták össze. Tisztiiskolások és ifjúkommunisták egész zászlóaljai érkeztek az olyan távoli városokból, mint Szmolenszk, Vityebszk, Rja-zany és Nyizsnij Novgorod, forradalmi hűségük jeléül az "Internacionálét" énekelve. Az önkéntes kommunista csapatok és a Cseka egységek aránya rendkívül magasra emelkedett az új támadó erőkön belül. Rá­adásul rendszerhű ezredeket hívtak északra Ukrajnából és a lengyel frontról, amiket kínai, tatár, baskír és lett csapa­tokkal erősítettek meg, és ezek tagjai sokkal kevésbé haboz­tak, mint a nagyoroszok, mikor a felkelőkre kellett lőniük. Mint egy megfigyelő rámutatott, a kommunisták és a nem-oroszok /inorodtcü/ harcoltak a nép ellen.

A Főparancsnoki Akadémiáról, olyan érett katonai vezetőket, mint Fedko, Urickij és Dübenkó, vezényeltek a roham irányítá­sának támogatására. Dübenko, aki korábban a Petropavlovszk legénységének szürke tagja, majd a forradalom idején kiemelkedő bolsevik vezető volt a flottánál, röpira­tot irt a "Régi kronstadti elvtársaknak" és felszólította a felkelőket, hogy tegyék le fegyvereiket. Ezzel egyidejűleg a kormány minden tőle telhetőt elkövetett annak érdekében, hogy csapatait meggyőzze arról, hogy a ten­gerészek ellenforradalmárok. A sajtó és a rádió rögeszmésen ismételgette, hogy a "Fehér Kronstadt" zendülői az emigrán­sok és antant szövetségeseik parancsára cselekszenek. "Át­kozottak legyenek a kronstadti árulók", volt az egyik péter­vári lap szalagcíme, "Kronstadt vörös lesz".

Közben feszült nyugalom ülte meg a régi fővárost. A vég­ső katonai előkészületek befejeződése előtt megakadályozandó új zavargások kitörését Zinovjev további engedményeket tett a lakosságnak, megígérve, többek között, hogy összehívják a párton kívüli munkások városi konferenciáját, és hogy meg­fékezik a párton és kormányzaton belüli "bürokratizmust". Moszkvában egyre többet foglalkoztak a felkelés ügyével. Már­cius 10-én Trockij a helyzetről szóló kegyetlen jelentéssel tért vissza, és előterjesztette a X. Kongresszus zárt ülésén. Az, hogy ezen az estén 300 küldött jelentkezett önként a front­ra, több, mint a résztvevők egyharmada és egy drámai intézke­dés jól mutatja, milyen súlyosnak tekintették a felkelést ki­törése után tíz nappal. Hűségüket bizonyítandó a Munkásellen­zék tagjai és a demokratikus centralisták az elsők között jelentkeztek. Az önkéntesek egyike, a demokratikus centralista, A.M. Rafail beszámolót hagyott maga után a küldöttének az erőd elleni vég­ső rohamban játszott szerepéről. Március 11-én megérkezve Pétervárra, gyorsan szétosztották őket a szárazföldön a Kronstadtól északra és délre összevont csapatok között. Rafail és csoportja Oranienbaumba ment, menetelés közben az"Internacionálé"-t énekelve. Bár közülük sokan részt vettek a harcokban is, fő feladatuk az volt, hogy emeljék a katonák harci szellemét, legyőzzék habozásukat a felkelőkre való tüzeléssel kapcsolatban, meg­győzve őket arról, hogy a forradalmat védelmezik ellenségei­vel szemben. Arra törekedtek továbbá, hogy csökkentsék a csa­patok félelmét a nyílt jégen védelem nélkül való előnyomulástól; a március 8-i összeomlás után az embereket félelemmel töltötte el annak lehetősége, hogy géppuska és ágyútűzbe kerülnek. A küldöttek másik feladata az volt, hogy megkísé­reljék a felkelőket harcuk feladására rávenni. "A szabad szov­jetek" jelentették ki egy Kronstadthoz intézett röpiratokban, valójában "a burzsoázia, a földesurak, a tábornokok, az admi­rálisok és nemesek, a hercegek és más paraziták" hatalmának helyreállítását jelentené; a jelszó csupán elködösíti azt, hogy "A kizsákmányoltak hatalmának, a szovjethatalomnak a megsemmi­sítéséről és a kapitalista kizsákmányolók hatalmának helyreállításáról" van szó. Így most választanotok kell: "vagy velünk a fehérgárdisták ellen, vagy a fehérgárdistákkal ellenünk". A küldöttek először csak kis sikert értek el. A kommunista csa­patok harci szelleme változatlanul alacsony volt, míg a védők szellemében, másfelől, nyoma sem volt a csüggedésnek. Az ügyek ilyen állásáért részben a szovjet katonai stratégia volt bűnös: a bolsevikok, a viborgi amerikai konzul meglepetésére, nem "tanultak a kis támadások eredménytelenségéből". Március 9-én újabb próbálkozásra került sor a jégen annak érde­kében, hogy meghátrálásra kényszerítse a védők megfigyelőit. Másnap a szovjet repülőgépek bombatámadást intéztek az erőd ellen, és az éj leszálltával a szárazföldi lövegek mindkét oldalról kíméletlen ágyútüzet zúdítottak a felkelt védőkre. Ezt 11-én kora reggel újabb inváziós kísérlet követte a déli partról, amit súlyos veszteségeket okozva visszavertek. A nap további része nyugalomban telt el, mivel vastag köd ülte meg az öbölt és lehetetlenné tette a további hadműveleteket. A lá­tási viszonyok olyan rosszak voltak, hogy egy Oranienbaumból Pétervárra repülő szovjet pilóta tévedésből Kronstadtban szállt le. Hibáját felismerve újra beindította a motorokat és ágyútűz közepette felszállva biztonságban Pétervárra ért.

Az ismétlődő kudarcok ellenére a szovjet parancsnokok, elszánva magukat arra, hogy még a jég összetöredezése előtt leverik a zendülést, elutasították, hogy felfüggesszék az of­fenzívát addig, amíg jobban felkészülnek. Március 12-én megújult a légi-, és tüzérségi támadás, amely szünetekkel egész nap tar­tott, de csak kisebb károkat okozott. Egy emigráns forrás szerint egy bolsevik repülőgépet lelőtt a kronstadti zárótűz és az a Finn-öbölbe zuhant, s ez volt az egyetlen ilyen vesz­teség a felkelés alatt. A következő napon minden a korábbi napok gyakorlata szerint történt, a tüzérségi tüzet egy, a déli partról kiinduló tá­madás követte. A fehér ruhákba öltözött támadók azonban nem jutottak túl messze, mert az előretolt lázadó erődök kereszt­tüze visszavonulása kényszerítette őket. 14-én reggel a sötét­ség leple alatt friss bolsevik egységek nyomultak előre a tüzérségi és géppuskatűz viharában, kényszerültek visszavonul­ni halottakat és sebesülteket hagyva maguk után a jégen. Ez azonban az utolsó kis támadás volt. A következő 72 órában bár a légi- és tüzérségi bombázás folytatódott a korábbiakhoz hasonlóan, minden földi tevékenység szünetelt, ahogy a kommu­nisták minden erőfeszítésüket a felkelő erődítmény rohammal történő bevételének előkészítésére összpontosították.

 

xxx

 

Katonai kudarcaik csúcspontján a bolsevikoknak más komoly ne­hézségekkel kellett megküzdeniük. Jelentették például, hogy a Pétervártól délre fekvő Krasznoje Szelo vasúti munkásai nem voltak hajlandóak továbbítani a Kronstadt ellen küldött csapat­szállító vonatokat. Egy másik esetben a Moszkvából érkezett ifjúkommunisták megfigyelték, hogy vonatuk ismételten meg--megállt a Pétervárról Oranienbaumba vezető rövid úton, és bár a mozdony fűtőanyaga rossz volt, mégis szabotázsra gyanakodtak. Sokkal komolyabb incidensre került sor március 16-án a végső rohamot megelőző napon. Oraniembaumban a 27. Omszki Hadosz­tály, amely a polgárháború során kitüntette magát a fehérekkel szemben, zendülést kezdeményezett "menjünk Pétervárra és üs­sük a zsidókat" jelszóval. Az I.F. Fegyko, a Főparancsnoki Akadémia egyik szakértője vezetése alatt álló hü csapatok gyorsan elhagyták támaszpontjukat, körülzárták az omszki lá­zadók laktanyáit és letartóztatták a hangadókat. De a kiáb­rándulás vírusa jelen volt, és még a megbízható kurszánt-ok sem voltak védettek vele szemben: körülbelül ugyanabban az időpontban egy bolsevikellenes összeesküvést lepleztek le a peterhofi parancsnoki iskola növendékei között, többüket letartóztatták és fegyveres kísérettel Pétervárra szállították.

Mégis, az elégedetlenség e jelei ellenére a vörös erők harci szellemében nagymértékű javulás következett be a döntő támadást megelőző két nap során. A X. Kongresszus küldöttei hitelének nagymértékben meg kellett növekednie, hatalmas új fegyvert kaptak a kezükbe: március 15-én a Kongresszus Moszkvában megszavazta az erőszakos rekvirálás természetbeni adóval történő felváltását. Amikor Lenin az ülés előtt meg­hirdette az új programot, egy szibériai szónok kijelentette, hogy "csak mondani kell valamit erről a programról Szibériában és a paraszti rendbontások véget érnek." A fronton lévő küldöttek a hírekről tudomást szerezve sietve közölték azokat a csapatokkal. A hatás jellemző volt. Az egyik komisszár visszaemlékezése szerint azonnal "radikális változás állt be"a katonák hangulatában, akiknek többsége paraszt volt. Az engedmény a hadikommunizmus végének kezdetét jelentette, és a bejelentésnek döntő hatása volt a vörös erők végső küz­delem során tanúsított magatartására.

Körülbelül ugyanebben az időben a kronstadti hangulat­ban is változás állt be, de ellenkező előjellel. Március közepéig a felkelők harci kedve magas szintű volt a velük szembenálló erők nyomasztó túlsúlya ellenére is. "Ma van az autokrácia megdöntésének évfordulója és a komisszárokrácia bukásának előestéje", dicsekedett a kronstadti Izvesztyija március 12-én. A viborgi amerikai konzulátus futára, aki aznap tett látoga­tást az erődben, megjegyezte, hogy "magas szintű a fegyelem és jó a szellem a helyőrségben és a népesség kőében". Hasonló beszámolót küldött egy eszer levelező arról, hogy teljes a rend és a nyugalom a városban és az üzemekben változatlanul dolgoznak. "Hozzá kell kezdenünk Oroszország felszabadításához" mondta neki Petricsenko. "Pétervár lakosságát a mi oldalunkra akarjuk állítani... Kivívjuk a szovjetek igazi hatalmát." Kronstadtban még általános volt a hit, hogy ügye igazságos, és hogy a felkelés hamarosan átterjed a szárazföldre. Már­cius 11-én az Izvesztyija felhívást intézett Oroszország többi részéhez, hogy csatlakozzanak a bolsevik elnyomás elleni harchoz: "Kronstadt értetek harcol, az éhe­zőkért, a fagyoskodókért, a ruhátlanokért... Elvtársak, a kronstadtiak felemelték a felkelés zászlaját és bíznak abban, hogy a munkások és parasztok tízmilliói válaszolnak hívó szavukra. Nem lehet, hogy az itt hasadó hajnal ne hozzon ragyogó napot egész Oroszország és mindenekelőtt Pétervár számára".

Időközben a Forradalmi Bizottság a sziget megerősítésére törekedett a várható támadással szemben. A sötétedés utáni időszakra elsötétítési parancsot adtak ki, hogy megnehezítsék az ellenséges ágyúzást és bombázást. A heves bombázás ellené­re a károk nagyon csekélyek voltak; egy kívülről Kronstadtba érkezett látogató arról számolt be, hogy a védők szerint fisak 14 személyt öltek meg, és négyen sebesültek meg /két tengerész, egy katona és egy civil/. Március 12-én a lázadó Izvesztyija felhívta a figyelmet arra, hogy egy tizennégy éves fiú megsebesült egy erődön kívüli őrjárat tüzétől /senki sem állíthatta meg, magyarázta a lap, mivel apját, egy parasztot, a bolsevikok a múlt évben agyonlőttek falujában/.

De az ügyek rosszabbra fordultak. A várakozásokkal el­lentétben Pétervár semmi jelét nem mutatta annak, hogy csat­lakozni akarna a felkeléshez. A kronstadti Izvesz­tyija néhány példányát kiragasztották az üzemek falára, és egy alkalommal egy teherautó hajtott végig a város utcáin a felkelők röplapjait szórva. Március 7-én az Arzenál gyár munkásai jóváhagyták a kronstadti határozatot és delegátuso­kat küldtek más vállalatokhoz, hogy azok munkásait rávegyék egy, a felkelőket támogató általános sztrájkra. De ezek az erőfeszítések semmire nem vezettek és az engedmé­nyekkel lecsillapított és a csapatok jelenléte által megfélemlített város nyugodt maradt. A tengerészek elárultnak érez­ték magukat, s ez az érzés még sokáig élt bennük azt követően is, hogy mozgalmukat elfojtották. A menekültek Finnországban panaszkodtak amiatt, hogy úgy gondolták, hogy a pétervári munkások "tudják a dolgukat", és hogy a sztrájk forradalommá teljesedik ki. Az elfogott tengerészek, akiket Dan a börtön­ben kikérdezett, ehhez hasonlóan azzal vádolták a munkásokat, hogy eladták őket a kormánynak "egy tál lencséért".

Ténylegesen sehonnan sem várhattak segítséget. Kronstadt egyedül és elszigetelten maradt, kitéve a gyakori légitá­madásoknak és a szárazföldi lövegek ágyútüzének. A bolsevik rohamcsapatok éjszakai portyái miatt a védők nem sokat alhattak; és a hóviharban felkelő járőrök teljesítettek őrszolgá­latot a jégen félcipőben, mivel nem volt csizmájuk. Az üzem­anyagkészletek csökkentek, ezért a kronstadti Izvesz­tyija felhívást intézett az ostromlott lakossághoz, hogy takarékoskodjon az elektromos árammal. a lőszerkészletek is megfogyatkoztak. Március 11-én a védők parancsot kaptak, hogy ne tüzeljenek a kommunista repülőgépekre puskákkal és géppuskákkal, mert a hiábavaló lövöldözések csak a drága lőszert pocsékolják. Ugyanakkor a "katonai szakértők" amiatt panaszkodtak, hogy a tüzérség válogatás nélkül tüzel minden távoli és kétes célra. A megsebesült felkelők száma, bár ala­csony volt, de állandóan növekedett. A hónap közepe táján kimerültek a gyógyszer- és kötszerkészletek és a halálozási ráta erőteljesen növekedett. Március 14-én közös temetési ce­remóniát tartottak a Kronstadti Haditengerészeti Kórházban, és egy másik hasonló szertartásra került sor a Tengerész Katedrálisban 16-án. Ezen az estén a felkelők harci kedve nagymértékben csökkent, amikor egy 12 hüvelykes lövedék Krasznaja Gorkából eltalálta a Szevasztopol fedélze­tét megölve 14 tengerészt és 36-ot megsebesítve.

Ilyen körülmények között, - emlékezett vissza a Forradalmi Bizottság egyik tagja, - nehéz volt fenntartani a felkelés keltette kezdeti lelkesedést. Az ismételt támadások, az élelem és üzemanyaghiány, hidegben őrségben álmatlanul töltött hosszú éjszakák, írta Berkman, aláaknázta a felkelő erőd életerejét. A védők egyre növekvő aggodalommal várták a rohamot, amiről tudták, hogy eljön, és a feszültség és gyanakvás kezdte ki­kezdeni idegeiket. A legfontosabb kérdés Kronstadt ellátási helyzete volt, az a probléma, amit a Titkos Memorandum szer­zője már hetekkel a felkelés kirobbanása előtt látott. Mennyi ideig tudja a külvilágtól elvágott sziget 50.000 lakosát élelmezni? Az első hét végén a napi fél font kenyérből és egy ne­gyed konzervből álló fejadagot nem lehetett tovább fenntar­tani. Március 8-án mindenki kapott egy kis mennyiségű zabot az utolsó négy napra. Kilencedikén egy lisztből és szárított burgonyából készült negyed fontnyi fekete süteményt osztottak ki. A következő napon a kronstadti fémmunkások egyetértettek azzal, hogy konzerv lóhúsból álló különleges ellátmányukat a közösség rendelkezésére bocsássák. Ezeken kívül a felkelés egész ideje alatt csak egy doboz kondenzált tejet, egy hús­konzervet osztottak ki, valamint csak a gyerekeknek egy fél font vajat. Március 15-ére a liszt és a kenyér elfogyott, és csak kismennyiségű konzerv élelmiszer volt az erődben.

Az emberek éheztek, és mint a Pétervári Szovjet megjegyez­te, "az éhség gyakran az erődök kapitulációjának fő tényezője az emberek közötti háborúkban". Kronstadt reménye, hogy egyedül is ki tud tartani a jég olvadásáig, kihunyt és a felkelés vezetői kezdtek olyan mögöttes gondolatokkal foglalkozni, hogy külső segítséget kapnak. Csernovnak a felkelés első napjaiban tett ajánlatát udvariasan visszautasították. De Amikor 16-án megérkezett Vilién báró az Orosz Vöröskereszt nevében élelmet és gyógyszert felajánlva, ajánlatát hálásan fogadták.

 

xxx

 

Mint tudjuk, segítség azonban nem érkezett. Arra is már­cius 16-án került sor, hogy Tuhacsevszkij összevonta hadsere­gét a felkelő bástya elleni végső rohamra. Két támadó erő volt, a nagyobbik a Finn-öböl déli partján, a kisebbik pedig a Karéliai-félszigeten helyezkedett el. A kommunista erők létszámát 35.000 és 70.000 közöttire becsülték, akikkel szemben 15.000 védő állt jó fedezék mögött. A tényleges létszám valószínűleg 50.000 körül lehetett /ami kétszerese volt a március 8-i első roham során bevetett erők­nek; amelyből 35.000 tartozott a déli csoportba. A legjobb bolsevik parancsnokok álltak készen a roham vezetésére. Közülük sokan bizonyították hozzáértésüket a polgárháború idején, beleértve Fedkot és Dübenkot a Főparancsnoki Akadémiáról és Vitov Putnot, akit a lázadó 27. Omszki Hadosztály élére állítottak. A kormány mindazon vádja ellenére, hogy Kronstadt fehérgárdis­ta tábornokok műve, a volt cári tisztek sokkal kiemelkedőbb szerepet játszottak a támadó erőknél, mint a védők között. Az északi és a déli csoportok parancsnokai, E.Sz. Kazanszkij és A.I. Szegyjakin éppúgy, mint feletteseik, Tuhacsevszkij és Sz.Sz. Kamenyev /nem rokona a pártvezető L.B. Kamenyevnek/, mindannyian tisztként szolgáltak a cári hadseregben.

A közkatonák harci kedve a korábbinál sokkal jobb volt számszerű súlyuk nagymértékű növekedésének, tisztjeik kiváló képességeinek és a pártdelegátusok fáradhatatlan agitációjának köszönhetően. "Három éven át szenvedtünk az éhségtől, az üzemanyaghiánytól és ehhez hasonlóktól. És most ott ez az áru­lás. Elsöpörjük őket!" Ilyen volt a szovjet propagandagépezet hangvétele, és ez vá­laszra talált a katonák újonnan született elhatározásában, hogy egyszer s mindenkorra leverik a felkelést. A fehér köpe­nyekbe öltözött és téli csizmás embereket elegendő lőszerrel látták el, és külön ollókat kaptak, hogy elvágják a kronstadti erődítményeket és lőállásokat védő szögesdrótot. Minden egyes katona kétnapi kenyér- és konzerv-fejadagot kapott az esetle­ges ellátási nehézségek megelőzésére. Az északi csoport egyik parancsnoka azonban egyáltalán nem emelte a harci kedvet azzal a javaslatával, hogy emberei ne egyenek, mielőtt a csatába men­nek, mert a gyomorsérülés sokkal súlyosabb étkezés után.

Tuhacsevszkij terve az volt, hogy tüzérségi előkészítés után összpontosított gyalogos rohamot hajtanak végre három oldalról, az északi csoport a Kotlin-sziget északi része, a déli csoport pedig déli és keleti része ellen. Az ágyúzás már­cius 16-án délután 2 órakor kezdődött és egész nap tartott. A lövedékek Kronstadtban a temetőhöz közel hullottak le, ahol a halott védők tetemeit égették el. A felkelők kemény tűzzel válaszoltak erődjeikből és lövegállásaikból, valamint a kikö­tőben horgonyzó két hadihajóról. A tüzérségi párbaj során egy kommunista lövedék átszakította a Szevasztopol fedélzetét a hajóban csak kis kárt okozva, de megölt vagy meg­sebesített 50 tengerészt. A Petropavlovszk, hogy elkerülje ezt a sorsot, álcázó füstöt vont maga köré, de másnap telitalálatot kapott, ami megölt öt embert és meg­sebesített hetet. Az ágyútűz mellett még a légierőt is bevetették, hogy bombáz­za az erődöt, valamint a védők állásait. De a szárazföldi tüzérségi tűz és a légibombázás együttesen is csak kevés fizi­kai károsodást okozott és viszonylag kis számú áldozatot követelt a felkelők soraiban. Elsősorban lélektani hatást gyakorolt, tovább csökkentve a védők amúgy is alacsony harci kedvét.

Az éj leszálltával megszűnt a bombázás. Az előző hét ta­pasztalatai alapján a felkelők támadást vártak. Minden ember őrhelyén volt, bár sokaknak nem volt két-három napra való lő­szere. Hosszú időn át teljes csend volt, ahogy a kronstadti erődök és hajók fényszórói pásztázták a jeget a mozgás jelei után kutatva. Végül 17-én hajnali háromkor megkezdődött a tá­madás. A sötétség és az öbölt beborító ködfüggöny védelmében az északi csoport, amely túlnyomórészt a pétervári körzet tisztiiskolásaiból állt, elindult a két oszlopban Szesztroretszkből és Liszü Noszból, az egyik Totleben és Krasznoarmejec erődjei, a másik pedig a Kotlin-sziget és a karéliai partvidék között húzódó hét erőd ellen. Mindkét oszlop élén önként jelentkezett ütköző csapatok haladtak, hogy megtisztít­sák az utat a támadás előtt. Mindent megtettek annak érdekében, hogy elkerüljék a felfedeztetést. A beszédet megtiltották és a parancsokat suttogva továbbították. A kapcsolatot zseblámpa-jelzésekkel tartották egymással az előnyomuló egységek. Ezenkívül teljes volt a sötétség, és a dohányzást is megtil­tották.

 

Hajnali öt órakor a Liszü Noszból indult baloldali oszlop, amely 5 zászlóaljból állt, megpillantotta az 5. és 6. számú erődöt, a legkülső felkelő erődítményeket. Parancsra az embe­rek lehasaltak ás a jégen kúszva tették meg a hátralévő távol­ságot, miközben a jég felszínét borító víz áztatta ruhájukat. Elérték a szögesdrót akadályokat és elvágták a drótokat, amikor hirtelen fénybe borították őket a felkelők világító rakétái és fényszórói. A fény olyan erős volt, emlékezett vissza az egyik katonai, "hogy az éjszakát hirtelen fényes nappal vál­totta fel". A 6. számú erőd megadásra szólította fel őket. "A barátaitok vagyunk. A szovjethatalomért harcolunk. Nem lövünk rátok." E felhívást semmibe véve a kurszant-ok szuronyokkal és gránátokkal megrohamozták az erődöket, de visszavonulásra kényszerítették őket, miközben a gyilkos géppuskatűz komoly veszteségeket okozott soraikban. A tisztiiskolások "Hurrá" kiáltásokkal újra és újra megrohamozták az erődöket, végül megtörték a felkelők ellenállását, és heves harc után a két erőd elesett.

Reggelre a köd felszívódott és március 17-e ragyogó nap-sütéses nap volt. A fedezék nélkül maradt kommunisták táma­dást intéztek a megmaradt erődök ellen. Mindkét oldal fanatiku­sán harcolt, és súlyos veszteségeket szenvedett. A felkelők tüzérségének lövedékei felszaggatták a jeget, kis tavakat hozva létre, amely a támadó csapatok katonáinak sírjaivá vált. Az egyik kommunista zászlóaljból Sz.P. Urickij, egy Főpa­rancsnoki Akadémiáról érkezett parancsnok szerint csak tizennyolcan maradtak életben. De az ellenállást fokozatosan felőrölték és a délután közepére valamennyi számozott erődöt bevették, és a kurszant-ok Kronstadt város északkeleti faláig nyomultak előre. Közben a jobboldali hadoszlop, amely csak két századból állt, siker­telenül kísérletezett Totleben erődjének elfoglalásával. Kimerültségük ellenére a védők vad elszántsággal harcoltak, is­mételten visszaverte a támadásokat, miközben mindkét oldal súlyos veszteségeket szenvedett. A gyalogos rohammal szemben az erőd ágyúi használhatatlanokká váltak, de a felkelők gép­puskái és gránátjai súlyos veszteségeket okoztak. A tiszti­iskolások egy csoportja egy aknamezőre tévedt és sokuk vízbefulladt, amikor a robbanás széttördelte a jeget. Végül a támadók benyomultak az erődbe és a kézitusa egész nap folyt. Totleben erődjét végül csak 18-án hajnali 1 óra tájban sike­rült elfoglalni, amit a közeli Krasznoarmejev bevétele köve­tett.

Közben a déli csoport támadást intézett a város déli és keleti oldala ellen. 17-én hajnali 4-kor lehagyva Oranienbaumot, körülbelül egy órával az északi csoport indulása után, egy nagy erő, géppuskáit és könnyűtüzérségét magával vontat­va, három oszlopban nyomult előre a kronstadti katonai kikötő felé, míg egy negyedik oszlop a Pétervári kapu, a város leg­sebezhetőbb pontja ellen vonult. Még sötét volt, amikor a 79. Gyalogos Brigád előretolt egységei elérték a kikötőt vé­delmező géppuskafészkeket. A fényszórók világítottak, de a sötét és a köd elrejtette a csapatokat a védők szeme elől. A város déli végét elérve a kommunista rohamcsapatok gyorsan felszámolták néhány külső lövegállás legénységének ellenállását. Azután előrenyomulva a környező felkelő állások géppuskáinak és lövegeinek zárótüzébe kerültek. Az ágyúlövedékek és gránátok lyukakat ütöttek a jégbe, miközben a visszapattanó puskago­lyók hófelhőket vertek fel. E gyilkos golyózáporral szembe, kerülve a közelgő alakulatok rendkívüli bátorságról tettek tanúbizonyságot megpróbálva előrenyomulni. A hátvéd egységek buzdításai és fenyegetései is siettették őket. Nem meglepő azonban, hogy sokan pánikba estek és nem voltak hajlandóak továbbmenni. Amikor két katonát hatalmába kerített a félelem és menedéket kerestek egy, a jégbe fagyott csónak mögött, pa­rancsnokuk azonnal lelőtte őket, majd tovább vezette a többie­ket. A kérdés azonban eldőlt, amikor néhány tehergépkocsinyi fel­kelő érkezett erősítésként és ellentámadásba lendülve vissza­vonulásra kényszerítette a kommunistákat. A küzdelem során a 79. Brigád állományának több, mint fele elesett vagy megse­besült, beleértve a X. Kongresszus számos delegátusát is.

A város keleti részén a támadók szempontjából a helyzet sokkal bátorítóbb volt. Nem sokkal azelőtt, hogy kihajnalodott, a 32-es gyalogos Brigád a 95-ös és 96-os Gyalogos Ez­red támogatásával betört a Pétervári Kapu északi falán és utat nyitott a város belsejébe. Körülbelül ugyanebben az időben a Fegyko parancsnoksága alatt álló 187-es Gyalogos Brigád, élén a tisztiiskolások rohamezredével betörtek a kapun keresztül, nyomukban a 167-es és a 80-as brigáddal. Ekkorra a támadók már súlyos veszteségeket szenvedtek, de a falakon be­lülre jutva az egyik kortárs szavaival élve "ördögként har­coltak". Úgy tűnt, hogy minden ablakból és minden padlásról géppuskák és puskák tüzelnek rájuk. Hullottak a halottak és a sebesül­tek mindkét oldalon, ahogy a csata utcáról-utcára, házról.--házra haladt. De a felkelők még e testvérgyilkos vérengzés közepette, amikor az erődítmények többsége már elesett és a harc a városon belül folyt, sem bántották kommunista foglyai­kat. A Pétervári kapuhoz közel egy kormányegység megrohanta a börtönt, ahol elvtársaikat fogva tartották, betörték az abla­kokat, fegyvereket adtak be a bennlévőknek, akik kiszabadí­tották magukat, és azonnal csatlakoztak a harcolókhoz.

Egész nap szünet nélkül folyt a küzdelem. Számos beszámo­ló tanúsága szerint a kronstadti nők is részt vettek a harcokban, lőszert hordva a védőknek és a tűz alatt tartott utcákon keresztül a városi kórházban lévő elsősegélyhelyre hordva a sebesülteket. Délután 4 órakor a felkelők hirtelen ellentámadásba lendültek, ami visszavonulásra kényszerítette a bolsevikokat és azzal a veszéllyel fenyegette őket, hogy visszakényszerülnek a jégre. De e kritikus pillanatban megérkezett a 27-es Lovasezred és egy pétervári párttagokból álló önkéntes egység, és megállították a támadókat. Éppen mielőtt lenyugodott volna a nap, az oranienbaumi tüzérség megérkezett a városba és tüzet nyi­tott a felkelőkre, aminek pusztító hatása volt. A harc tombolása közepette mindkét oldalon sokan dőltek ki a sorból sebe­sülés, vagy kimerültség miatt. Az este folyamán az északi csoport kurszant-jai északkeletről is behatoltak a vá­rosba és hatalmukba kerítették az erőd főhadiszállását sok foglyot ejtve. Ezután egyesültek déli csoportbeli elvtársaik­kal, akik ekkor a Pétervári kaputól küzdöttek magukat előre a város középpontja felé. Éjféltájban a harc hevessége csökken­ni kezdett. Az utolsó erődök is egymás után estek el. A győze­lem már küszöbön állt.

Március 5-én, mielőtt annyi vér ömlött volna Kronstadtban, a Pétervári Védelmi Bizottság figyelmeztette a felkelő­ket, hogy hangadóik, a "Petricsenkók és Kozlovszkijok" sor­sukra hagyják majd őket és Finnországba menekülnek. Ez a jóslat most beteljesedett. Március 17-én este, amikor már nyilvánvalóan minden elveszett, a Forradalmi Bizottság tizenegy tagja /beleértve Petricsenkót is/ a jégen át Tyerijokiba menekült. /Valk, Pavlov és Perepelkin a csata során esett fogságba, míg Versihint, emlékezzünk rá, a március 8-i első roham idején fogták el a jégen./ Kozlovszkij, Szolovjanov és más, "a felkelőkkel együttműködő" katonai szak­értők ""ugyancsak elmenekültek. Röviddel éjfél előtt több, mint 800 menekült, beleértve a felkelés vezetőit is, elérte a finn partokat. Leginkább nekik kellett tartaniuk a letar­tóztatástól, s így elsőként hagyták el a szigetet, nem be­szélve most a Karéliai-félsziget oldalán lévő számozott erő­dök védőiről. Kétségtelen, hogy az azonnali kivégzéstől való félelem kulcsszerepet játszott kiürítési döntésükben. Bármi is volt indítékuk, menekülésük jelére a védők tömegének exodusa indult meg a Kotlin-szigetről és az azt övező erődökből. A kö­vetkező huszonnégy órában a menekülők hatalmas hulláma - túlnyomórészt tengerészek - kelt át a finn határon. Összes­ségében mintegy 800 000-ren menekültek el, ami a felkelők összlétszámának több, mint fele. Több, mint négyszáz lovat vittek magukkal és 2 500 használhatatlanná tett puskát szedtek össze a finn határőrök a parttól nem messze.

Meg kell jegyezni, hogy a tizenegy napon át tartó kommu­nista bombázás meglepően csekély károkat okozott Kronstadt védőinek soraiban. A visszavonuló tengerészek ellenszegülé­sük utolsó gesztusaként, eltávolították az erődökben lévő lövegek závárzatát és elpusztították a dinamókat, a fényszó­rókat, a géppuskákat és a többi felszerelést. Az északi erődökben alig néhány működőképes fegyver maradt, a kommunisták visszatérésének idejére. Március 17-én éjjel a Petropavlovszk és a Szevasztopol parancsnokai elrendelték a hajók felrobbantását, de a legénység, tudomást szerezve vezetőik meneküléséről nem volt hajlandó végrehajtani a parancsot. Ehelyett a helyszínen őrizetbe vették tisztjeiket és üzene­tet küldtek a szovjet parancsnokságnak, hogy készek megadni magukat. Éjjel 11 óra 50 perckor a kronstadti kommunista főhadiszállás győztes üzenetet küldhetett a Pétervári Védelmi Bizottságnak: "Az ellenforradalom fészkét a Petropavlovszkon és a Szevasztopolon felszámoltuk. A hatalom a szovjethatalommal rokonszenvezek kezében van. A Petropavlovszk és a Szevasztopol beszüntette a katonai tevékenységet. Sür­gető üzeneteket fogtunk, amelyek kérik, hogy állítsuk meg a finn határok felé menekülő tiszteket." Március 18-án a hajnali, órákban a kurszant – egységek elfoglalták a két cirkálót. Időközben néhány végsőkig kitartó csapat kivételével a felkelők még harcoló csoportjai is meg­adták magukat, úgyhogy 18-án délre az erődök és a hajók, va­lamint a város szinte egész területe a kormány kezébe került. Már csak a még mindig kitartó elszigetelt védő csoportok fel­számolási maradt hátra. A délután folyamán az ellenállás meg­szűnt, és Kronstadt ágyui elhallgattak.

A kronstadti csata kegyetlensége vetekedett a polgárháború legvéresebb epizódjaival. A veszteségek mindkét oldalon nagyon nagyok voltak, de a nyílt jégen át az erős fedezékben harcoló védőket támadni kénytelen kommunisták veszteségei jóval sú­lyosabbak voltak. A március 3. és 21. közötti időszakban a hivatalos jelentések szerint a pétervári kórházakba több, mint 4.000 sebesültet és légnyomásos katonát vettek fel, akik közül 527-en a kórházban meghaltak. Ezek az adatok termé­szetesen nem foglalják magukba azoknak a számát, akik a har­cok közben estek el. A csata után olyan sok holttest hevert a jégen, hogy a finn kormány arra kérte Moszkvát: gondoskodjék elszállításukról, mivel attól kell tartani, hogy az olvadással partra sodródnak és járványt okoznak. A hivatalos források a kommunista halottak számát hétszázra, a sebesülteket és légnyomástól sérülteket kettőezer ötszázra becsülik, de egy bolsevik résztvevő szerint ezek az adatok túl alacsonyak annak alapján, aminek a 6. számú erődnél szem­tanúja volt. Más források szerint a vörösök vesztesége körül­belül 25.000 halott volt és sebesültek. De Harold Quarton, a jól tájékozott viborgi konzul szerint a teljes szovjet vesz­teség 10.000 főre tehető, ami a halottak, sebesültek és el­tűntek együttes számát tekintve reális becslésnek tűnik. A X. Kongresszus küldöttei közül tizenöten vesztették életü­ket. A többi elesett bolsevikkal együtt március 24-én kato­nai tiszteletadással temették el őket Péterváron.

A veszteségek a felkelők oldalán jóval kisebbek voltak, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy kevesen estek volna el. A hozzáférhető források nem megbízhatóak, de az egyik jelen­tés a halottak számát 600-ra, a sebesültekét 1000-nél több­re, a harcok során fogságba esettekét pedig mintegy 2.500-ra teszi. A halottak közül nem kevesen a harc végső szakaszának mészár­lása során estek áldozatul. Amikor a falakon belülre kerül­tek, a támadó csapatok vérengző orgiával álltak bosszút el­esett elvtársaikért. A roham során felszított gyűlölet mér­tékére jellemző, hogy az egyik katona sajnálkozott amiatt, ahogy a repülőgépek nem zúdítottak gépfegyvertüzet a jégen át Finnországba menekülő felkelőkre. Trockij, és főparancsnoka, Sz. Sz. Kamenyev beleegyezését adta ahhoz, hogy a fel­kelőkkel szemben vegyi fegyvereket alkalmazzanak, és ha Kronstadt ellenállása tovább tart, akkor a Katonai Vegyipa­ri Főiskola tisztiiskolásai által kidolgozott tüzérséggel és léggömbökkel végrehajtandó gáztámadás tervét is megvaló­sítják.

 

xxx

 

A felkelés leverésének hírei gyorsan terjedtek, külön­böző reakciókat keltve a különböző körökben. Nyugat-Európá­ban az orosz menekültek végtelenül lehangolttá váltak. Fáj­lalták, hogy nem sikerült segítséget küldeniük a felkelőknek és támadták Nagy-Britanniát, hogy a harcok kellős közepén aláírta a kereskedelmi szerződést a bolsevikokkal. Az egyik emigráns lap azonban nem esett kétségbe. "Kronstadt tanul­ságai" című vezércikkében kijelentette, hogy az Oroszorság felszabadításáért folyó harc mindaddig folytatódik, amíg a győzelmet ki nem vívják. Grimm professzor is azt írta egy kollégájának, hogy ha Péterváron egy új felkelés törne ki, akkor az csoportjukat nem érheti felkészületlenül.

Oroszországon belül a bolsevikok ujjongtak nehezen kivívott győzelmük miatt. De az ujjongás közepette sajnálkoztak "megtévedt tengerész elvtársaik" miatt. Osztoztak ezekben az érzésekben a külföldről érkezett kommunista látogatók is, akik továbbra is támogatták a rendszert, de bizonytalanság töltötte el őket az ott folyó gyakorlattal kapcsolatban; a bolsevik Oroszország, érveltek, minden fogyatékosságával együtt a történelem első szocialista országa, az első ország, ahol a földesurakat és a burzsoáziát megfosztották hatalmától. Ehhez képest az összes többi más megfontolásnak szemükben csak másodlagos jelentősége van. De sok külföldi kommunistát, mint amilyen Victor Serge is volt, mélyen megzavartak a tör­téntek. És az olyan anarchisták számára, mint Emma Goldman és Alekszander Berkman Kronstadt leverése kiábrándító hatás­sal volt. Március 17. éjszakáján, emlékeztetett Goldman me­moárjában, amikor az ágyúdörgés elhallgatott, a Pétervár fe­lett honoló csend sokkal félelmetesebb volt, mint a korábbi napok szüntelen ágyúzása. Az utolsó órákban Berkman "a bol­sevikokba vetett hitének utolsó szikráit is elveszítette" Pétervár utcáin kóborolva, miközben Goldman szállodájában "végtelen fáradtságot" érezve idegeiben, hitetlenkedve szen­vedett. Ahogy a sötétben ült, Pétervár "kísérteties holt­testnek" tűnt, Fekete köpeny borította be, miközben az utcai lámpák sárga fénye "fejét és lábát" világítja meg. Másnap reggel, március 18-án a pétervári újságok a Párizsi Kommün kitörésének ötvenedik évfordulójára emlékeztető szalagcímekkel jelentek meg. A zenekarok indulókat játszottak és kommunisták meneteltek az utcákon az "Internacionálé"-t éne­kelve. "Egykor számomra diadalmas hangjai" írta Goldman, "most az emberiség lángoló reményének gyászindulóját jelen­tették". /Berkman keserűen írta naplójába: "A győztesek az 1871. évi Kommün évfordulóját ünneplik Trockij és Zinovjev Thierset és Gallifet-et szidja a párizsi felkelők lemészárlásáért."

Kronstadtban időközben a bolsevikok hatalmas erőfeszíté­seket tettek, hogy a felkelés minden nyomát eltüntessék. Pavel Dübenkot nevezték ki az erőd parancsnokává és teljhatalommal ruházták fel azért, hogy megtisztítsa a várost a hivatalostól eltérő véleményektől és az illojális állás­pontoktól. A Kronstadti Szovjet helyett, amit újraélesztettek, egy Vasziljevből, Bergmanból és Gribovból, a három legmegbíz­hatóbb kronstadti bolsevik vezetőből álló revtrojka-t hoztak létre azzal a céllal, hogy segítse az uj parancsnokot. Március 18-án egy új lap, a Vörös Kronstadt jelent meg a városban. A Petropavlovszk és a Szevasztopol hadihajókat átkeresztelték Marat-ra és Párizsi Kommün-re, míg a Horgony tér a Forradalom tere nevet kapta. Azonnali tagrevíziót hajtottak végre a pártban, aminek során több, mint há­romszázötven párttagot zártak ki. "Sebészeti beavatkozást" - ahogy az egyik szerző nevezte - hajtottak végre a szovjet haditengerészetnél: a megbízhatatlan balti tengerészeket a Fekete-tengerre, a Kaszpi-tengerre, az Araira és a távolke­leti Amur Folyami Flottilához vezényelték, a közben vala­mennyi haditengerészeti egységet megtisztították az állí­tólagos Ivanmore-któl - összesen mintegy 15.000 embertől. A végső rohamban részt vett vörös katonákat is szétszórták az ország távoli vidékeire. Alig egy hónappal később vezető­jüket, Tuhacsevszkijt is Antonov partizánjai elleni büntető expedíció irányítására vezényelték a tambovi kerületbe.

Végül már csak Kronstadt túlélőinek sorsáról kell beszá­molnunk. Az elfogott felkelők egyikének ügyét sem tárgyalták nyilvánosan. A harcok során fogságba ejtett több, mint 2.000 személyből tizenhárma kiválasztottak, hogy a zendülés hang­adóiként in camera tárgyalják ügyüket. Az ellen­forradalmi összeesküvés tényének igazolásaként a szovjet sajtó nyomatékosan kiemelte társadalmi hátterüket: 5 nemesi születésű volt tengerésztiszt, egy korábban pap, hét pedig paraszti származású volt. Nevük ismeretlen: egyikük sem tartozott a Forradalmi Bizott­sághoz, aminek négy tagja - Valk, Pavlov, Perepelkin és Versihin - a kormány fogságában volt, s nem voltak a felke­lés során tanácsadó szerepet betöltő "katonai szakértők" sem. Mindenesetre a 13 "hangadó" ügyét március 20-án tárgyalták és valamennyiüket halálra ítélték.

A fogságba esettek közül a szóbeszéd szerint több százat azonnal agyonlőttek Kronstadtban. A többieket a Cseka száraz­földi börtönökbe szállította. A pétervári börtönök tömve vol­tak és a következő hónapok folyamán felkelők százait vitték el ezekből kis csoportokban és lőtték agyon őket. Közöttük volt Perepelkin, akivel Fjodor Dan találkozott a börtönud­varon. Kivégzése előtt részletes beszámolót készített a fel­kelésről, de ennek sorsáról Dan nem tudott semmit. Másokat koncentrációs táborokba küldtek, mint amilyen a híres Fehér tengeri Szolovkij börtön volt, ami soka szá­mára éhség, kimerültség és betegség okozta lassú halált je­lentett. Sok esetben a felkelők hozzátartozóira is hasonló sors várt. Kozlovszkij feleségét és két fiát, akiket március elején tú­szul ejtettek, koncentrációs táborba küldték, csak 11 éves kislánya kerülte el ezt a sorsot.

Mi történt a Finnországba menekült felkelőkkel? Több mint nyolcezren menekültek át a jégen, és menekülttáborokba zárták őket Tyerijokiban, Viborgban és Inoban. Szinte vala­mennyi tengerész és katona volt, csak nagyon kis számban vol­tak közötte civil férfiak, asszonyok és gyerekek. A Vöröskereszt látta el őket élelemmel és ruhaneművel. Sokan kaptak munkát útépítéseknél és más közmunkáknál. De az élet a táborokban nagyon sivár és nyomasztó volt, és a menekültek számára, akiknek kezdetben nem engedték meg, hogy találkozza­nak a helyi lakossággal, nagyon nehéz volt az alkalmazkodás. A finn kormány a Népszövetséghez fordult más országokba történő letelepítésük érdekében, míg a bolsevikok hazatoloncolásukat követelték fegyvereikkel együtt. Amnesztia ígéretére sokan visszatértek az országba, ahol letartóztatták és koncent­rációs táborokba szállították őket. Május és június folyamán csoportjait Dan börtönén utaztak át a kényszermunka és a köze­li halál felé.

Az egyre növekvő levertség és keserűség ellenére Petricsenkó továbbra is élvezte menekülttársai tiszteletét. Legnagyobb hibája az volt, mondták, hogy nem lövette agyon a kommunista vezetőket Kronstadtban. De ő is elismerte, amikor egy amerikai riporter meginterjúvolta Tyerijokiban, hogy a felkelés éretlen és rosszul szervezett volt. "Vereséget szenvedtünk", mondta, "de a mozgalom tovább él, mert magából a népből származik... Hozzám hasonló /milliók/ élnek Oroszországban, akik nem reakciós fehérek és nem gyilkos vörösök, és ezek el fogják pusztítani a bolsevikokat". Petricsenkó száműzetésbeli további életéről csak keveset tu­dunk. Egy, a kronstadti felkeléssel foglalkozó szovjet doku­mentum és visszaemlékezés gyűjtemény szerint a felkelés veze­tőjének egy oroszországi barátjának 1923. november 17-én írott leveléből az a szándéka derül ki, hogy elismerje hibáját és jelzi, hogy folyamodni akar hazatérési engedélyért. Kétséges azonban a levél szerzősége. Egy eszer lapban 1925 decemberében megjelent Petricsenkó cikk tanúsága szerint nem vizsgálta felül a felkelésben játszott szerepét, mely felkelést változatlanul a kommunista párt, vagy inkább annak vezetői dik­tatúrája elleni spontán felkelésnek tartja.

A polgárháború hivatalos szovjet története hibásan írja, hogy Petricsenkó hamarosan elhagyta Finnországot és Csehszlovákiában telepedett le. Valójában közel negyedszázadon át Finnországban maradt. Közvetlenül a vereséget követően, mint láttuk, kész volt együttműködni a nyugat-európai emigráns kö­rökkel, akikkel együtt bízott abban, hogy felszabadítják Oroszországot a bolsevik uralom alól. Később azonban egy szovjetbarát csoporthoz csatlakozott Finnországban. A II. Világháború idején összeütközésbe került a finn hatóságokkal, és 1945-ben hazatelepült Oroszországba, ahol azonnal letartóztatták. Egy börtöntáborban halt meg egy vagy két évvel később.