Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


kronstadt 1921 /7

2012.10.08

7.

Epilógus

 

 

Kronstadt elesett. A felkelők elszántan és bátran harcoltak. De esélyeik a sikerre kezdettől fogva csekélyek voltak. A felkelést, mint ezt maguk a vezetők is el­ismerték, rosszul időzítették és rosszul készítették elő. A tengerészeknek nem volt inváziós erejük, nem számíthattak külső segítségre sem, míg a polgárháborúban győztes bolsevi­kok szabadon összpontosíthatták fegyveres erőik legjavát elle­nük. A Finn-öböl jege még szilárd volt, ami lehetővé tette a kormány számára, hogy nagy erejű gyalogos támadást indíthasson az elszigetelt felkelő erőd ellen. A polgárháború szovjetelle­nes mozgalmaihoz képest Kronstadt kis jelentőségű ügy volt. Ha a bolsevikok meg tudták állítani Gyenyikint, Kolcsakot és Jigyenyicset, meghátrálásra tudták kényszeríteni Pilsudski légióit, akkor Kronstadt önmagában nem jelenthetett komoly ka­tonai fenyegetést.

Ami igazából megriasztotta a bolsevikokat, az annak lehe­tősége volt, hogy a felkelés egy általános szárazföldi felkelés elindítója vagy egy új intervenció támadó éke lehet. Az ország, jól tudták, a tömegfelkeléssel határos nyugtalanság állapotá­ban volt. Eddig elszigeteltségben tudták tartani ellenfelei­ket; de Kronstadt, bár kevesebben vettek részt az események­ben, mint mondjuk a szibériai vagy tambovi parasztfelkelések­ben, jól kiképzett személyi állománya miatt jelentős erőt kép­viselt és távoli területek helyett a Baltikumban helyezkedve el ugródeszkául szolgálhatott volna egy inváziós hadseregnek.

Mindazonáltal nehéz elképzelni, hogy a felkelés győzhetett volna. Az orosz emberek, bármennyire is nekikeseredtek, kime­rültek voltak a háború következtében és demoralizálódtak, és bár sok sérelmet kellett elviselniük a kormány részéről, még mindig jobban féltek egy fehér restaurációtól, mint a gyűlölt kommunistáktól. Továbbá a pétervári sztrájkok, amikbe a tenge­részek reményeiket vetették, már túljutottak csúcspontjukon. Ami a külső támogatást illeti, a nyugati hatalmak felhagytak az intervenciós politikával és lépéseket tettek a bolsevikokkal való megegyezés felé. A felkelés nem hiúsította meg az angol--szovjet kereskedelmi szerződés megkötését, amit a fehérek reméltek, és amitől a bolsevikok féltek; a megállapodást már­cius 16-án alig néhány órával a Kronstadt elleni végső támadás kezdete előtt írták alá Londonban. Ugyanezen a napon Moszkvában barátsági szerződést kötöttek Törökországgal. Kronstadt a len­gyelekkel folytatott tárgyalásokat sem akadályozta meg, mivel a lengyelek nem vágytak újabb harcot kezdeni régi ellenfelük­kel. A rigai szerződést március 18-án Írták alá, miközben a kommunista csapatok az ellenállás utolsó fészkeit számolták fel. Finnország is hátat fordított a felkelőknek és megakadá­lyozta, hogy bármiféle segélyszállítmány is keresztülhaladjon határain. Végül az orosz emigránsok is ugyanolyan megosztottak és tehetetlenek maradtak, mint amilyenek korábban voltak, és semmi esély nem volt az együttműködésre. Wrangel tábornok, aki­nek csapatait szétszórták és harci kedvét megtörték, nem volt olyan helyzetben, hogy segítséget nyújthatott volna; már csupán ahhoz is hónapokra lett volna szükség, hogy csapa­tait mozgósítsa és a Földközi-tengertől a Baltikumba szállít­sa. Egy második front megnyitása délen pedig szinte biztos ve­reséget jelentett volna.

A felkelők számára a siker egyetlen reményét a szárazföld elleni azonnali támadás jelentette. Ha megfogadják a "katonai szakértők" tanácsait és hídfőt építenek ki oranienbaumban, akkor jó esélyük lett volna arra, hogy a Vörös Hadsereg egységei és minden bizonnyal a polgári lakosok is, csatlakozzanak hozzájuk. Egy állam elleni felkelés, mint Alekszander Berkman megfigyel­te, előfeltételezi a kezdeményezés megragadását és az elszánt csapásmérést, nem engedve így időt a kormánynak arra, hogy összeszedje erőit. Ha elszigetelődik vagy kivár a felkelés, az a biztos vereséget jelenti. Ebből a szempontból, mint Berkman megjegyezte, Kronstadt megismételte a Párizsi Kommün végzetes hibáját: ahogy az utóbbi nem indított azonnal támadást Versailles ellen, míg Thiers kormánya szervezetlen volt, úgy Kronstadt sem indult Pétervár ellen, mielőtt a hatóságok fel­készültek volna a védelemre. 1908 márciusában Lenin egy, a Kommünről megemlékező cikkében hasonló észrevételt tett, amikor kijelentette, "a proletariá­tus túlzott nagylelkűsége: az ellenség megsemmisítése helyett igyekszik erkölcsileg hatni rá; semmibe vette a polgárháború­ban a tisztán katonai tevékenység fontosságát és ahelyett, hogy párizsi győzelmét Versailles elleni elszánt előnyomulással koronázta volna meg, elég időt engedett a versailles-i kor­mánynak arra, hogy összegyűjtse sötét erőit felkészülve a májusi véres hétre." Mintha az 1921-es kronstadti kommünről írta volna.

 

xxx

 

Nehéz így nem arra a következtetésre jutni, hogy csak idő kérdése volt, hogy a felkelőket leverjék, amit csak megrövidí­tett a szárazföldi invázió. Ez a megállapítás akkor is igaz lenne, ha ki tudtak volna tartani addig, amíg a jég elolvad és segítséget kapnak nyugatról. Nyílt vízzel védve és ellát­va élelemmel, gyógyszerekkel és lőszerrel, néhány héttel to­vább tarthattak volna ki, és súlyosabb veszteségeket okozhat­tak volna a bolsevikoknak, de előbb vagy később összeomlott volna a felkelés, ha nem is csupán a katonai nyomás következ­tében, akkor az erőnek és a gazdasági engedményeknek azon kombinációja következtében, ami megpecsételte a pétervári sztrájkmozgalom és a vidéki parasztfelkelések sorsát is. Az Új Gazdasági Politika mindenütt kifogta a szelet az elégedet­lenség vitorlájából, és ez alól Kronstadt sem volt kivétel.

Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy valamilyen módon Kron­stadt volt a felelős a NEP-ért, bár minden bizonnyal meggyor­sította bevezetését. 1921 márciusára Leninnek már nem volt szüksége további érvekre ahhoz, hogy feladja a hadikommuniz­mus programját, ő és társai a polgárháború vége óta újraérté­kelték gazdaságpolitikájukat és már hetekkel a felkelés kirob­banása előtt megfogalmazták a NEP alapvető vonásait. 1920 de­cemberében, amikor a VIII. Szovjetkongresszuson az eszer és a mensevik küldöttek az élelmiszerrekvirálás eltörlésére és a természetbeni adó bevezetésére szólítottak fel, Lenin már fog­lalkozott e változtatások gondolatával. Több hét telt el azon­ban addig, amíg valamilyen tettekre is sor került. Végül a nyugtalanság terjedése meggyőzte arról, hogy a bolsevik uralom további léte forog kockán és a Poltibüró február 8-i ülésén, amelyen az agrárpolitika egész kérdéskörét áttekintették, ter­vezetet terjesztett elő a rekvirálás terményadóval történő felváltásáról és a parasztok jogáról, hogy miután eleget tet­tek az állammal szembeni kötelezettségeiknek, szabadon ren­delkezhessenek termékeikkel. Az ezt követ5 hetekben a terve­zetet széles körben vitatták a sajtóban. Február 24-én, öt nappal a kronstadti robbanás előtt, Lenin egy részletes ter­vezetet terjesztett a Központi Bizottság elé azzal a céllal, hogy vegyék fel a küszöbönálló X. Pártkongresszus napirend­jére.

De a felkelés jelentőségével tisztában volt a Moszkvában március 8-án megnyílt kongresszus. A népi ellenállás hevessé­gére rávilágítva a felkelés megerősítette azt az érzést, hogy haladéktalanul cselekedni kell, és hogy semmi kétségnek nincs helye az azonnali reformok szükségességével kapcsolatban. A párt látta az írást a falon. Valójában voltak olyanok is, akik úgy gondolták, hogy a felkelésre sosem kerül sor, ha a NEP-et legalább egy hónappal azelőtt bevezették volna. Bárhogy is volt, általános volt az egyetértés, hogy a refor­mok nem tűrnek halasztást, különben a bolsevikokat kisöpri a hatalomból a népi düh növekvő hulláma. Kronstadt, mutatott rá Lenin, "mindennél jobban fényt vet a valóságos helyzetre". Lenin látta, hogy a zendülés nem elszigetelt véletlen, hanem a vidéki felkeléseket, az üzemi zavargásokat és a fegyveres erőkön belüli növekvő erjedést átfogó elégedetlenségi hulláin része. A hadikommunizmus gazdasági válsága, jelentette ki, "politikaivá: Kronstadttá" alakult át és a bolsevizmus jövő­je az egyensúlytól függ.

A X. Pártkongresszus, a bolsevizmus történetének legdrá­maibb kongresszusa, alapvető változást jelzett a szovjet po­litikában. - Lenin évekkel korábban a szocializmus oroszországi győzelmének két előfeltételét jelölte meg: a nyugati proletár-forradalmak támogatása és az orosz munkások és parasztok kö­zötti szövetség. 1921-re a feltételek egyike sem valósult meg. Ennek eredmé­nyeként Lenin arra kényszerült, hogy feladja álláspontját, miszerint az európai forradalmak támogatása nélkül a szocia­lizmusba való átmenet lehetetlen. Ebben rejlik lényegét te­kintve a "szocializmus egy országban" magva, mely doktrínát Sztálin fejlesztett ki néhány évvel később, és ami a forra­dalmi folyamat ütemének csökkenését hozta magával; külföldön a tőkés hatalmakhoz, belföldön pedig a parasztsághoz való al­kalmazkodást. A halaszthatatlan és mindennél fontosabb szükség a lázongó vidéki lakosság lecsendesítése volt. Ahogy Lenin a X. Kongresszuson kifejtette, "csak a parasztsággal kötött meg­állapodás mentheti meg a szocialista forradalmat Oroszországban addig, amíg más országokban nem zajlik le a forradalom". Három évvel korábban, 1918 márciusában Lenin ehhez hasonló módon vonult vissza a nemzetközi fronton, araikor elutasította a Németország elleni "forradalmi háborút", és aláírta a breszt-litovszki békeszerződést. Most, annak érdekében, hogy "lélegzetvételnyi szünethez" jussanak, amit 1918-ban megtagad­tak a bolsevikoktól, Lenin a hadikommunizmust egy sokkal óva­tosabb és békülékenyebb belpolitikai programmal váltotta fel. "Ki kell elégítenünk a középparasztok gazdasági igényeit és be kell vezetnünk a szabad kereskedelmet", jelentette ki, "különben a világforradalom késlekedése következtében az orosz-országi proletárhatalom fenntartása lehetetlenné válik".

Így március 15-én a X. Pártkongresszus elfogadta azt, amit az egyik küldött /a marxista tudós D.B. Rjazanov/ "paraszti Bresztnek" nevezett. Az intézkedés, ami az Új Gazdasági Po­litika sarokkövét jelentette, a kényszeren alapuló élelmiszer begyűjtést terményadóval váltotta fel, és jogot adott a parasztoknak ahhoz, hogy terményfeleslegükkel szaba­don rendelkezzenek a szabadpiacon. Ez volt az első igazán ko­moly lépés a hadikommunizmusból a vegyes gazdaság felé vezető útón. Valerij Oszinszkijnak a VIII. Szovjetkongresszuson elő­terjesztett központilag irányított elosztásra vonatkozó el-képzelését feladták. A fegyveres útellenőrző osztagokat mind a vasútvonalakról, mind az utakról visszavonták, és a város és a falu közötti kereskedelem megélénkült. Emellett feloszlatták Trockij munkahadseregét, és a szakszervezetek bizonyos mértékű autonómiát kaptak, amibe beletartozott a jog saját hivatalno­kaik választására és arra, hogy szabadon megvitathassák a mun­kások érdekeire kiható valamennyi kérdést. Az ezt követő intéz­kedésekkel helyreállították a magán-kiskereskedelmet és a fogyasz­tói termelést, miközben az állam a gazdaság "meghatározó ágait" - a nehézipart, a külkereskedelmet, a szállítást és a kommu­nikációt - tartotta meg saját kezében. Minden egyes ilyen in­tézkedés koporsószög volt a tömegellenállás koporsójába, mi­közben új életre keltek az orosz városok és falvak. A pa­raszti lázongások néhány hónapig még tovább tartottak Tambovban, Szibériában és a Volga medencéjében, de a kurszánt-egységek és a Cseka csapatai - ugyanolyan, egységek, amilyeneket Kronstadt ellen használtak - a Szinre léptek és 1921 augusztusára a komolyabb ellenállás megszűnt.

Lenin számára a NEP nem csupán olyan átmeneti intézkedés volt, ami a rend helyreállításának és a bolsevik hatalom meg­szilárdításának idejére szólt. "Amíg a nagyüzemi termelés", mondta a X. Kongresszuson "új szerepet nem oszt a parasztság számára, addig biztosítanunk kell, hogy korlátozás nélkül gazdálkodjon." Lenin elismerte, hogy a kollektivizálás a tá­voli jövő kérdése, és hogy elidegenítené a paraszti tulajdont. Sok éven át foglalkoznunk kell vele, mondta "mivel a kisparaszt átalakítása, egész lelkialkatának és habitusának átfor­málása több generáció feladata". Ezzel az engedménnyel Lenin hallgatólagosan elismerte mensevik bírálói érvelésének jogosságát, akik 1917-ben óva intettek el­maradott agrár országuk szocialistává való átalakításának idő előtti megkísérlésétől. Az igazi marxisták, mondták, tudták, hogy az idő még nem jött el, hogy a kis létszámú proletariátus­sal és nagytömegű parasztsággal rendelkező Oroszországban hiányzanak a szocialista forradalom lényegi előfeltételei. Engels is azt írta, hogy semmi sem rosszabb egy éretlen for­radalomnál, aminek során egy szocialista párt jut hatalomra azt megelőzően, hogy az iparosodás és a demokrácia biztosítaná a fejlődéshez szükséges megfelelő feltételeket. A bolsevikok azonban kísérletet tettek arra, amit a történelmi materializ­mus doktrínája lehetetlennek minősít: szocialista forradalmat csinálni azelőtt, hogy ennek szükséges előfeltételei megterem­tődtek volna. Az Új Gazdasági Politika e hiányosságok pótlá­sára tett erőfeszítés volt. Mint Lenin előre látta, a NEP a gazdasági újjáéledés hosszú időszaka kellett legyen, a város és a falu közötti béke időszaka, ami alatt le kellett fektetni a szocialista társadalom alapjait.

 

xxx

 

A NEP-nek nagymértékben sikerült csökkentenie az orosz társadalom feszültségeit. De nem elégítette ki Kronstadt és a vele rokonszenvezők követeléseit. Bizonyos, hogy a gabonarekvirálás megszűnt, és hogy eltávolították az útakadályokat, a munkászászlóaljakat feloszlatták és a szakszervezeteknek bizto­sították az államtól való függetlenség bizonyos mértékét. De az állami gazdaságok érintetlenek maradtak, és a kapitalizmus részlegesen újjászületett az ipari szektorban. A proletárdemokrácia elveivel szemben emellett a régi igazgatók és szakem­berek továbbra is kezükben tartották a nagyüzemeket; a munkások továbbra is a "bérrabszolgaság" áldozatai maradtak, akiket a korábbiakhoz hasonlóan kizártak az irányító szerepből.

Természetesen a hadseregben sem éledt újjá a demokrácia. A hajóbizottságok választásának joga és a politikai biztosi intézmény megoldatlan kérdés maradt. Kronstadt után már nem volt kérdés a hatalom decentralizálása agy a katonai fegye­lem enyhítése a flottán belül. Éppen ellenkezőleg, Lenin azt javasolta, Trockijnak, hogy számolják fel a balti flottát, mivel a tengerészek megbízhatatlanok és a hadihajók harci ér­téke is kétséges. De Trockij meggyőzte kollégáit arról, hogy egy ilyen drasztikus lépés szükségtelen. A szovjet tengerésze­tet megtisztították minden más véleményen lévő elemtől, és teljesen újjászervezték, ifjúkommunistákkal töltve fel a hadi­tengerészeti tisztiiskolákat annak érdekében, hogy az elkövet­kező években hü vezetéssel rendelkezzenek. Ugyanakkor a fegyel­met megerősítették a Vörös Hadseregben, és a paraszti és munkás önkéntesekből felállítandó népi milícia tervét egyszer s min­denkorra feladták.

Ami még ennél is fontosabb, a felkelők egyetlen politikai követelését sem teljesítették. Ehelyett inkább a diktatórikus uralom erősödött. A NEP engedményei a valóságban nyíltan a bolsevik hatalmi monopólium megszilárdítását célozták. A X. Kongresszusra készített beszédvázlatában Lenin ezt je­gyezte fel: "Kronstadt tanulsága: a politikában - a párt so­rainak szorosabbra zárása és a párton belüli fegyelem erősítése, a mensevikekkel és a szociálforradalmárokkal szembeni küzdelem fokozása; a gazdaság területén - a középparasztság lehe­tő legnagyobb mértékű kielégítése". Ennek megfelelően a népi kezdeményezés béna, a szabad szovje­tek meghiúsult álom maradt. Az állam nem volt hajlandó hely­reállítani a Petropavlovszk-határozat által követelt szólás- sajtó- és gyülekezési szabadságot, és szaba­don engedni a politikai bűncselekmények elkövetésével vádolt szocialistákat és anarchistákat. Az újjáéledő szovjetek kormányzati koalíciójának bevezetése helyett szisztematikusan elnyomták a baloldali pártokat. Március 17-e éjszakáján szomo­rú egybeesésként a Kronstadti Forradalmi Bizottság Finnország­ba menekülésével, a lemondatott grúz mensevik kormány, Szovjet-Oroszország utolsó ilyen kormánya, nyugat-európai száműzetés­be ment Batumi Fekete-tengeri kikötőjéből. A polgárháború idején, amikor a fehérek minden oldalról szoron­gatták a bolsevikokat, a baloldali szovjetbarát pártoknak az állandó zaklatás és felügyelet viszonyai között bizonytalan létet engedtek. Kronstadt után még ezt sem tűrték tovább. A törvényes ellenzék minden igénye megszűnt 1921 májusában, amikor Lenin kijelentette, hogy a bolsevikokkal rivalizáló minden szocialista helye a fehérgárdisták mellett rácsok mö­gött vagy száműzetésben van. Az elnyomás új hulláma rontott neki a mensevikeknek, az eszereknek és az anarchistáknak, akiket a hatóságok a felkelésben való bűnrészességgel vádoltak. A szerencsésebbeknek engedélyez­ték, hogy külföldre távozzanak, de ezrek átadtak fenn a Cseka hálóján, és száműzték őket messze északra, Szibériába és Közép--Ázsiába. Az év végére a politikai ellenzék tevékeny marad­ványait elhallgattatták vagy a föld alá kényszerítették, és az egypárti uralom megszilárdítása teljessé vált. Így Kronstadt, a tekintélyelvű rendszerek elleni minden sikertelen fel­kelési kísérlethez hasonlóan, a céljával ellentétes eredményt ért el: a népi önkormányzat új korszaka helyett a kommunista diktatúra minden korábbinál nagyobb súllyal nehezedett az or­szágra.

A bolsevik uralom erősödése együtt járt a párton belüli megosztottság felszámolására irányuló törekvéssel. A "párt­demokráciának" nem kegyelmezve Lenin kijelentette, hogy a frakcióharcot azonnal fel kell számolni, ha a rendszer túl­éli a jelenlegi válságot. "Elérkezett az ideje annak", mondta a X. Kongresszuson "hogy véget vessünk az ellenzékiségnek, ami egyáltalán nem hiányzik senkinek; elegünk van az ellen­zékből." Lenin Kronstadtot az ellenzékiek megadásra kényszerítésére szolgáló furkósbotként használta utalva arra, hogy a pártpolitika elleni bírálatuk bátorította a felkelőket arra, hogy fegyvert fogjanak a kormány ellen. Álláspontja erős támogatásra talált hallgatói között, akik osz­tották félelmét attól, hogy egy tömegfelkelés kiveti őket a hatalomból. "Jelenleg", mondta az egyik szónok, "a párton be­lül három frakció létezik és e kongresszusnak meg kell monda­nia, hogy a továbbiakban eltűrünk-e ilyen helyzetet. Vélemé­nyem szerint nem mehetünk, e három frakcióval Kozlovszkij tá­bornok ellen és a pártkongresszusnak ezt ki kell mondania." A küldöttek készséggel engedtek a követelésnek. Egy éles hangú határozatban elítélték a Munkásellenzék programját, mint amely "szindikalista és anarchista elhajlás" a marxista hagyománytól. Egy, "A pártegységről" szóló másik határozatban Kronstadtot példaként idézték arra, hogy a belső vitákat hogyan tudják kihasználni az ellenforradalmi erők, és felszólítottak a pár­ton belüli összes frakció és csoport azonnali feloszlatására. Záróbekezdésében, amit közel három évig titokban tartottak, a Központi Bizottságot rendkívüli hatalommal ruházták fel, fel­jogosítva arra, hogy a párt soraiból kizárja a más véleményen lévőket. Nem sokkal ezután Lenin elrendelte a megtisztítást azért, hogy távol tartsa a megbízhatatlan elemeket. Nyár végére a tag­ságnak közel egynegyedét kizárták a pártból. Egy ilyen érzékeny libertariánus, mint Alekszander Berkman számára Kronstadt olyan kiábrándító tapasztalat volt, ami a bolsevik elmélet és gyakor­lat kritikus felülvizsgálatára vezette. A felkelés, legalábbis annak tragikus drámaisága, mégsem hatott másokra akkoriban döntő jelentőségű eseményként. Nem játszott főszerepet a lenini rendszer politikájának meghatározásában; a külügyek és belügyek terén tett engedmények felé mutató mozgás a polgárháború vége óta folyamatos volt. Fontossága inkább abban rejlik, hogy egy átfogó társadalmi válság - a hadikommunizmusról a NEP-re va­ló áttérés - szimbólumaként jelent meg, mely válságot a Komintern IV. Kongresszusén mondott beszédében a szovjet történelem legsúlyosabb válságának minősített. De mikor az idő múlása meghozta a sztálinista totalitarianizmus új korszakát, a felkelés új jelentőségre tett szert. "Az igaz­ság pillanatában" írta Emma Goldman 1938-ban a nagy tisztoga­tás tetőpontján "a Kronstadtban elfojtott hangok felerősödtek e tizenhét év alatt". "Milyen kár"- tette hozzá -, hogy "a ha­lál hallgatása gyakran sokkal hangosabb, mint az élők hang­ja". A moszkvai perek és a sztálinista terroruralom szemszögéből a felkelés sok szempontból az orosz forradalom története válaszútjának tűnik, a bürokratikus elnyomás győzelmét és a szocia­lizmus decentralizált és libertariánus formájának végső vere­ségét jelezve.

Nem arról van szó, hogy a szovjet totalitarianizmus Kronstadt leverésével kezdődött, vagy hogy ez már akkoriban is szükségszerű volt. "Gyakran mondják", jegyezte meg Victor Serge, "hogy a sztálinizmus gyökerei a bolsevizmus kezdetei­ig nyúlnak vissza." Ezt nem vitatom. Csakhogy a bolsevikok­ban sok más dolog - más dolgok egész tömege - is gyökerezett és azok, akik átélték az első győzelmes forradalom első évei­nek lelkesedését, azok sosem feledhették el azt. Vajon helyén­való-e egy élő embert a holttest halottszemléje során tett orvosi megállapítások alapján megítélni?" Más szavakkal, a húszas évek elején a szovjet társadalom számá­ra még számtalan más út is nyitva maradt. Még, ahogy Serge maga is hangsúlyozta, a bolsevik elméletben s gyakorlatban mindig is jelen volt egy nyíltan vállalt autoritariánus tö­rekvés. Lenin megrögzött elitizmusa, ragaszkodása a centra­lizált vezetéshez és a szigorú pártfegyelemhez, fellépése a polgári szabadságjogok ellen és a terror szentesítése - mind-ez mélyen rányomta bélyegét a kommunista párt és a szovjet ál­lam további fejlődésére. A polgárháború alatt Lenin e politikát a rendkívüli helyzet által kikényszerített rövidtávú intézke­désekként igyekezett igazolni. De a rendkívüli helyzet sosem szűnt meg, és időközben kiépült a jövőbeni totalitariánus rendszer apparátusa. Kronstadt vereségével és a baloldali el­lenzék felszámolásával a dolgozók demokráciájának utolsó való­ságos követelése is a történelembe süllyedt. Ezután a totalitarianizmus, ha nem is elkerülhetetlenné, de véglegessé vált.

1924-ben Lenin meghalt és a bolsevik vezetés heves ha­talmi harcokba bonyolódott. Három évvel később érte el ez a harc csúcspontját, amikor a Központi Bizottság a X. Kongresszus pártegységről szóló titkos záradékára hivatkozva Trockijt kizárta a pártból és nem sokkal később száműzte. Ironikus mó­don, amikor Trockij megfogalmazta saját ellenzéki álláspont­ját Sztálin önkényuralma és bürokratizmusa ellen, Kronstadt szellemét szembefordították vele a libertariánus szocialis­ták, akik emlékeztettek a felkelés leverésében játszott sze­repére. E bírálatokra válaszul Trockij megkísérelte kimutat­ni, hogy közvetlen módon nem vett részt az eseményekben. "Ténykérdés", írta 1938-ban, "hogy a legcsekélyebb mértékben sem vettem részt személyesen Kronstadt pacifikálásában és az ezt követő elnyomásban." Az események folyamán, jelentette ki, mindvégig Moszkvában maradt; Zinovjev intézte az ügyeket Péterváron és az elnyomás a Cseka műve volt, amit Dzerzsinszkij vezetett, aki senki részéről nem tűrt el semmiféle beavatkozást.

Bárhogy is történt, mondta, a felkelést le kellett ver­ni. Az idealisták mindig "túlzásokkal" vádolják a forradalma­kat, amelyek ténylegesen " a forradalmak igazi természetének kitörése, mely forradalmak maguk is a történelem 'túlzásai'". Kronstadt nem volt egyéb, mint "a kispolgárság fegyveres reakciója a társadalmi forradalom nehézségeire és a proletárdiktatúra szigorára". Ha a bolsevikok nem cselekszenek gyorsan, a felkelés elsöpörte volna őket és utat nyitott volna az ellen­forradalom áradása előtt. Vajon bírálói megtagadják a kormány­tól a jogot arra, hogy megvédje magát, vagy hogy megfegyelmezze saját fegyveres erejét? Eltűrhet-e egyetlen kormány is egy ka­tonai zendülést? Vajon harc nélkül át kellene engedni hatal­munkat? Amit a bolsevikok Kronstadtban tettek, volt Trockij végkövetkeztetése, "tragikus szükségszerűség" volt.

De bírálóit nem győzte meg. Minden bizonykodása ellenére Trockij, mint hadügyi népbiztos és mint a Forradalmi Hadita­nács elnöke általában felelős volt Kronstadt leveréséért. Valójában járt Péterváron, ahol kiadta a március 5-i ultimá­tumot; ellátogatott Oranienbaumba és Krasznaja Gorkába is, és nem kis szerepet játszott a kommunista katonai előkészüle­tek ellenőrzésében, ha nem is olyan döntő szerepet, mint Zinovjev és Tuhacsevszkij. Továbbá, mint Dwight MacDonald erre rá­mutatott, Trockij sosem válaszolt arra a vádra, hogy a bolse­vikok a felkeléssel szükségtelen brutalitással és engesztelhetetlenséggel bántak. Mennyire vették komolyan a békés meg­egyezésre tett kísérleteket? Ha igaz az, hogy a fehérek hasz­not hajthattak volna a párton belüli megosztottságból, akkor vajon a tömegnyomással szemben alkalmazott fojtó diktatúra veszélyei nem voltak-e ennél nagyobbak? Vajon egy sztálinista klikk könnyen át tudta volna venni egy olyan párt feletti ellenőrzést, amely nagyobb mértékű részvételt enged a tömegeknek és nagyobb szabadságot a baloldali ellenzéknek? Ehhez hasonlóan Anton Ciliga támadta azt a bolsevik állítást is, hogy ha Kronstadtot nem verik le, akkor átengedték volna a reakciónak. Ez lehetséges, mondta Ciliga, de az biztos, hogy a forradalmat elpusztították 1921-ben.

Végül a kronstadti győzők estek áldozatául annak a rend­szernek, amit segítettek megteremteni. Trockijt és Zinovjevet "a nép ellenségének" bélyegezték, akik szándékosan segítséget nyújtottak az ellenforradalomnak. A "Júdás Trockij" jelentette ki egy 1939-es szovjet röpirat, telezsúfolta Kronstadtot saját csatlósaival, beleértve a banditákat és a fehérgárdistákat is, miközben szándékosan elterelte a figyelmet erről a szakszer­vezeti kérdéssel. Egy másik sztálinista munka a felkelést Trockij "védencének, a Hetedik Hadsereg parancsnokának, Tuhacsevszkijnek" és a "régi trockistának, Raszkolnyikovnak", a Balti Flotta parancsnokának tulajdonította. Az árulókkal le­számolni a párt az "igazi leninistát és Sztálin közeli ba­rátját, Kliment Vorosilovot küldte /aki a kronstadti fronton csak kis szerepet játszott komisszárként/. A forradalom egymás után nyelte el gyermekeit. Zinovjevet, Tuhacsevszkijt és Dübenkót a nagy tisztogatás során agyon­lőtték; Trockijt Mexikóban meggyilkolta egy szovjet titkos-rendőr; Raszkolnyikov és Lasevics öngyilkosságot követett el. A Kronstadtba ment pártküldöttek közül sokan, mint Pjatakov, Zatonszkij és Bubnov Sztálin börtöneiben tűntek el. Kalinyin szinte az egyedüli túlélő, aki természetes halállal halt meg 1946-ban. De Kronstadt mártírjai tovább élnek, emléküket kegyelettel őrzik az emberek, mint a forradalom ártatlan gyer­mekeinek emlékét.

 

Paul Avrich: Kronstadt, 1921 Princeton University Press, Princeton, New Jersey 1970


 

 

A. Melléklet

 

Memorandum egy kronatadti felkelés szervezésének kérdéséről*

Szigorúan bizalmas 1921

 

Olyan információk érkeznek, amelyek alapján okunk van fel­tételezni, hogy tavasszal felkelés tör ki Kronstadtban. Ha elő­készítése során külső támogatást is kap, számíthatunk a felke­lés teljes sikerére, amit a következő körülmények segítenek.

Jelenleg Kronstadt kikötőjében állomásozik a még ma is je­lentős katonai erőt képviselő Balti Flotta valamennyi csatahajó­ja. Ezzel összefüggésben Kronstadtban ma a legszámottevőbb erőt a flotta matrózai és a kronatadti erődben szolgálatot teljesítő tengerészek jelentik. Minden hatalom a kommunista tengerészek kis csoportja /a helyi Szovjet, a Cseka, a Forradalmi Törvény­szék, a komisszárok, a hajók pártszervestei stb./ kezében összpontosul. A helyőrség többi katonája és a város lakossága nem játszik jelentős szerepet. A tengerészek között a fennál­ló renddel szembeni elégedetlenség sok és tévedhetetlen jele figyelhető meg. A tengerészek valamennyien a felkelőkhöz csat­lakoznának, ha egy kis csoport gyors és határozott fellépéssel magához ragadná a hatalmat Kronstadtban. A tengerészek között már alakulóban van egy ilyen csoport, amely kész és képes a legenergikusabb akciók végrehajtására is.

A szovjet kormány pontos információval rendelkezik a ten­gerészek ellenséges érzületéről. A szovjet kormány erre tekintet­tel utolsó alkalommal csak egy heti élelmet küldött Kronstadtba, míg korábban egy hónapra elegendő élelmiszerkészleteket hajózott be. A tengerészek körében olyan erős a szovjet hatóságokkal szembeni ellenszenv, hogy kivezényelték a Vörös Hadsereg egy gyalogos ezredét a Finn-öböl jegén át Kronstadtba vezető utak védelmére. De a felkelés kitörése esetén ez az ezred nem lesz képes a tengerészekkel szemben komoly ellenállást kifejteni, mert ha a felkelést előkészítik, a tengerészek tudni fognak az ezred létéről.

A flotta és a kronstadti erődítmények megszerzése a felke­lés számára fölényt biztosit a Kotlin-szigettől távolabb elhe­lyezkedő erődítmények felett. Ezeknek az erődöknek a tüzérsége nem képes Kronstadtot lőni, míg a kronstadti tüzérség közvetle­nül ezekre az erődökre irányíthatja tüzét. /Az Obrucsev Erődben 1919 májusában kitört felkelést fél órával azután sikerült le­verni, hogy a kronstadti tüzérség lőni kezdte az állásokat./

A bolsevikok számára a felkelés kitörését követően azon­nal igenbe vehető egyetlen katonai támaszpont Krasznaja Gorkában van /az erőd a szárazföldön helyezkedik el a Finn-öböl déli partján/. De a krasznaja gorkai tüzérség ereje messze elmarad a kronstadti hajók és az erőd tüzérségének tűzerejétől. A Kronstadtban állomásozó hajókon legalább 32 tizenkét hüvelykes és 8 tíz hüvelykes ágyú van /nem beszélve a kisebb kaliberűekről, amelyek állapotáról nincs információ/; Krasznaja Gorkában csak 8 tizenkét hüvelykes és 4 nyolc hüvelykes ágyú van, a kisebb kaliberűek pedig nem veszélyesek Kronstadtra. Kiadásul a kronstadti, a krasznaja gorkai erődök és a flotta tüzérségének lőszerellátmányát a kronstadti raktárakban tárolják, így az a felkelők kezébe kerül. Ezért a bolsevikok nem tudják a kronstadti felkelést a krasznaja gorkai tüzérség se­gítségével elfojtani. Az ellenkezőjét kell feltételeznünk: egy Krasznaja Gorka és Kronstadt közötti tüzérségi párbajból az utóbbi kerülne ki győztesen /a Krasznaja Gorkában 1919 májusá­ban /júniusában/ kitört felkelést Kronstadt verte le négy órás tüzérségi tűz után, ami a krasznaja gorkai körzet valamennyi épületét elpusztította - a bolsevikok szándékosan nem lőtték a krasznaja gorkai ütegeket, hogy később is tudják használni azokat/.

A fentiekből világos, hogy kivételesen kedvezőek a körül­mények egy kronstadti felkelés sikeréhez: 1/ a felkelést ener­gikusan szervező összetartó csoport léte; 2/ a tengerészek között terjedő elégedetlenség; 3/ a Kronstadt közvetlen kör­nyezetére szorítkozó kis műveleti övezet, amely biztosítja a felkelés teljes sikerét; 4/ lehetőség arra, hogy a felkelést teljes titokban készítsék elő, ami Kronstadt Oroszországtól va­ló elszigeteltségéből és a tengerészek homogenitásából és szo­lidaritásából következik.

Ha a felkelés sikeres, a bolsevikok, mivel harcra fog­ható hadihajójuk nincs Kronstadton kívül, és mivel nincs le­hetőségük arra, hogy a szárazföldön a kronstadti ütegek elhall­gattatásához elegendő tűzerőt összpontosítsanak /különös tekin­tettel arra, hogy Krasznaja Gorka nem használható fel ilyen célra/, nem lesznek olyan helyzetben, hogy Kronatadtot tüzér­ségi tűzzel vagy összehangolt partraszállási hadművelettel magadásra bírják. Meg kell jegyezni továbbá, hogy a Kronstadti Erőd és a flotta olyan nagyszámú partraszállás elleni fegyverzettel van felsze­relve, hogy áthatolhatatlan tüzet képes nyitni. A partraszál­láshoz először el kell hallgattatni ezt a tüzérséget, s ehhez a feladathoz a bolsevikok nem rendelkeznek elég erővel, tekin­tettel Kronstadt és a flotta partraszállók ellen harcolókat segítő nehéztüzérségére.

Mindezekre tekintettel a Kronstadtban a felkelést követően kialakuló katonai helyzetet teljes mértékben biztonságosnak kell tekintetnünk és a támaszpont képes lesz a szükséges ideig kitartani.

A belső életfeltételek a felkelést követően azonban vég­zetesek lesznek Kronstadt számára. A felkelést követően csak néhány napra elegendő élelmiszer lesz a városban. Ha Kronstadt nem látja el magát élelemmel közvetlenül a fordulat előtt, és ha nem biztosítják Kronstadt további ellátását, akkor az élelmiszerhiány miatt Kronstadt ismét a bolsevikok uralma alá kerül. Az orosz bolsevikellenes szervezetek nem elég erő­sek ennek az élelmezési problémának a megoldásához, és arra kényszerülnének, hogy a francia kormányhoz forduljanak segít­ségért.

Annak érdekében, hogy Kronstadt élelmiszerellátása köz­vetlenül a felkelés kitörése után biztosítva legyen, arra van szükség, hogy a kitűzött időpont előtt a balti-tengeri kikö­tőkben készen álljanak élelemmel megrakott szállítóhajók, hogy Kronstadtba hajózzanak.

Amellett, hogy az élelmiszerhiány következtében Kronstadt ismét behódolhat a bolsevikok előtt, fennáll annak a veszélye is, hogy a felkelők morálisan megtörnek, ami ugyancsak a bol­sevik uralom helyreállítását eredményezheti. Ez az erkölcsi összeomlás elkerülhetetlenül bekövetkezik, ha a felkelő ten­gerészek nem kapnak kívülről, mindenekelőtt a Wrangel parancs­noksága alatt álló Orosz Hadseregtől biztosítékot arra, hogy rokonszenveznek velük és támogatják őket; és akkor is, ha a tengerészek úgy érzik, elszigeteltek Oroszország többi részé­től és lehetetlenségnek érzik, hogy a fejkelés továbbterjedve megsemmisítse a szovjethatalmat magában Oroszországban.

Erre tekintettel rendkívül kívánatos lenne, ha a felke­lés kitörése után a lehető legrövidebb időn belül francia hadihajók érkeznének Kronstadtba a francia segítség jelenlé­tét szimbolizálandó. Az ilyen egységek kiválasztása során ki­emelt fontossága van a jelenleg Bizertában állomásozó fekete-tengeri Flottának, mert a Balti Flotta tengerészeinek segít­ségére siető fekete-tengeri tengerészek megérkezése hatalmas lelkesedést keltene az előbbiek között.

Nem feledkezhetünk meg arról, hogy nem számíthatunk normá­lis hatalmi szervezet működésére Kronstadton, különösen a for­dulatot kővető első napokban nem, és ezzel kapcsolatban a Wrangel tábornok parancsnoksága alatt álló Orosz Hadsereg vagy flotta megérkezése rendkívül jó hatással lehet, amennyi­ben Kronstadtban minden hatalom automatikusan az itt harcoló tisztek kezébe kerülne.

Továbbá ha feltételezzük, hogy a szovjethatalom megsem­misítését célzó katonai hadműveletek Kronstadtból Oroszország­ba tevődnek át, úgy ez a körülmény is sürgetővé teszi a Wrangel tábornok vezette fegyveres erők jelenlétét. Ezzel kapcsolatban szükséges utalni arra, hogy az ilyen hadműveletekhez – vagy az ilyen hadműveletekkel való fenyegetéshez - sebezhetetlen támaszpontként szolgálhat Kronstadt. A Kronstadtból kiinduló hadműveletek legközelebbi célja a védtelen Petrográd kell, hogy legyen, aminek bevétele azt jelenti, hogy a bolsevikok el­leni csatát félig már megnyertük.

Ha azonban a Kronstadtból kiinduló Szovjet-Oroszország elleni hadműveletek megkezdése a közeljövőben különböző okok miatt nem kívánatos, akkor az a tény, hogy a francia főparancs­noksággal együttműködő bolsevikellenes orosz csapatokkal megerő­sített ük, hatalmas jelentőségű lehet Európa katonai és politikai helyzetének alakulása szempontjából az év tavaszán.

Tudomásul kell vennünk azonban azt is, hogy ha a felkelés, kezdeti sikerek után, akár Kronstadt nem megfelelő élelmiszer-ellátottsága, akár a balti tengerészek demoralizálódása, akár pedig az erkölcsi és katonai támogatás hiánya miatt elbukik, az így kialakult helyzetben a szovjethatalom nemhogy gyengébb, hanem erősebb lesz, mint korábban volt és ellenségei hitelüket veszítik.

A fentiekre tekintettel az orosz bolsevikellenes szerveze­tek kitartanak azon álláspontjuk mellett, hogy nem segítik a kronstadti felkelést, ha nem kapnak a francia kormánytól kielé­gítő biztosítékot arra nézve, hogy megteszik a szükséges lépé­seket, különös tekintettel a következőkre: 1/ kötelezi magát arra, hogy anyagi támogatást biztosit a felkelés előkészítésé­hez, aminek kedvező kimeneteléhez egészen csekély összegre, körülbelül 200 ezer frankra van szükség; 2/ kötelezettséget vállal arra, hogy Kronstadtot a fordulat végrehajtása után is támogatja; 3/ lépéseket tesz Kronstadt élelmiszerrel való el­látása érdekében és biztosítja, hogy az első élelmiszerszállítmány közvetlenül a fordulat végrehajtása után megérkezzék Kronstadtba; 4/ kijelenti, hogy egyetért azzal, hogy a fel­kelés után Kronstadtba francia hadihajók és Wrangel tábornok fegyveres erőinek szárazföldi és tengerészeti egységei érkez­zenek.

A fentiekkel kapcsolatban nem feledkezhetünk meg arról, hogy ha a francia Főparancsnokság és az orosz bolsevikellenes szervezetek nem vesznek részt a felkelés előkészítésében és irányításában, a felkelés Kronstadtban akkor is kitör, de a siker rövid időszaka után szükségképpen elbukik. Az utóbbi esetben a szovjethatalom tekintélye nagymértékben megerősö­dik és ellenségei egy nagyon ritka alkalmat - valószínűleg soha vissza nem térő alkalmat - szalasztanak el arra, hogy hatalmukba kerítsék Kronstadtot és súlyos csapást mérjenek a bolsevizmusra, amit nem képes viszonozni.

Ha a francia kormány elvben egyetért a fentiekben kö­zöltekkel, akkor kívánatos lenne kijelölnie egy személyt,: akivel a felkelés szervezői e kérdésben részletesen megálla­podhatnának, és akivel részletesen megvitathatnák a felkelés és a további műveletek tervét, továbbá aki pontos informá­ciókat kapna a szervezés és a felkelés további finanszírozá­sához szükséges pénzalapokról.

 

 

B. melléklet

 

Amiért harcolunk*

 

Az Októberi Forradalom győzelme után a munkásosztály azt remélte, sikerül kivívnia felszabadulását. De az eredmény az emberi személyiség minden korábbinál kíméletlenebb szolgaság­ba vetése volt. Az uralkodó rendőri és csendőri erői a kommu­nista bitorlók kezébe kerültek, akik ahelyett, hogy szabadsá­got adtak volna a népnek, beléoltották az emberekbe az állandó félelmet attól, hogy a Cseka kínzókamráiba kerülhetnek, amely­nek rémségei messze felülmúlták a cári rendszer csendőrsége által elkövetett rémtetteket. A Cseka opricsnyik-jainak szuronyai, golyói - íme ezt vívta ki Szovjet-oroszország munkássága annyi harc és szenvedés után. A munkásállam dicső címe­rét - a sarlót és a kalapácsot - a kommunista hatalmasságok szuronnyal és rácsos ablakkal cserélték fel annak érdekében, hogy biztosítva legyen a kommunista komisszárok és funkcioná­riusok nyugodt élete és hivatali előmenetele.

De a legdicstelenebb és legbűnösebb az az erkölcsi szolgalelkűség, amit a kommunisták bevezettek: a munkások legbel­ső világába is behatoltak és rákényszerítették őket arra, hogy kommunista módon gondolkodjanak. A bürokratizált szakszervezetek segítségével a munkásokat odaláncolták munkahelyeikhez, oly módon, hogy a munka nem öröm forrásává, hanem a rabszol­gaság új formájává vált. A spontán lázadásokban kifejeződő paraszti tiltakozásra és sztrájkokra kényszerítő körülmények között élő munkások megmozdulásaira tömeges kivégzésekkel és vérfürdőkkel válaszoltak, melyeken még a cári generálisok sem tudtak túltenni. A munkások Oroszországa, ahol először emel­ték fel a munka felszabadításának vörös zászlaját, azoknak vé­rében fürdik, akik életüket áldozták a kommunista uralom di­csőségéért. Ebbe a vértengerbe fojtják a kommunisták a munká­sok forradalmának összes nagy és fényes ígéretét és jelsza­vát. Az egyre határozottabban körvonalazódó kép azt mutatja, hogy az orosz kommunista párt annak ellenére, hogy ilyen szín­ben szeretné feltüntetni magát, nem a munkások védelmezője. A munkások érdekei idegenek számára. A hatalmat kezébe ragadva egyedül annak elvesztésétől fél, és nem riad vissza semmiféle eszköztől: a rágalmazástól, az erőszaktól, a megtévesztéstől, a gyilkosságtól és attól, hogy a felkelők családjain bosszút álljon.

Vége szakadt a munkások sok szenvedést elviselő türelmé­nek. A földet itt is, ott is az elnyomás és erőszak elleni felkelés tüze borítja lángba. Terjed a munkások sztrájkmozgalma, de a bolsevik ohrana ügynökei nem alszanak és minden eszközt igénybe vesznek azért, hogy útját állják az elkerül­hetetlenül bekövetkező harmadik forradalomnak és megakadá­lyozzák kitörését. De eljön a forradalom és maguk a munkások hajtják majd végre. A kommunizmus generálisai tudják, hogy ma­ga a nép kelt fel, mert látja, hogy elárulták a szocializmus eszméit. Tudva, hogy nem menekülhetnek a munkások haragja elöl, még megpróbálják opricsnyikjaik segítségével börtönnel, sor-tüzekkel és más atrocitásokkal megfélemlíteni a felkelőket. De a kommunista diktatúra igája alatt élni borzalmasabb, mint meghalni.

A felkelő dolgozó nép megérti, hogy nincs a kommunisták elleni harc és az általuk bevezetett új szolgaság elfogadása között középút. Az úton végig kell menni. A kormány látszó­lag engedményeket tett: a petrográdi tartományban elvezényel­ték az utakat lezáró különítményeket, ás tízmillió aranyru­belt fordítottak külföldi élelmiszer-vásárlásokra. De nem en­gedhetjük, hogy becsapjanak, mert emögött is az úr, a diktá­tor vaskeze rejtőzik, akinek szándéka az, hogy ezerszeresen fizessen vissza minden engedményért, amint ismét megszilár­dul a hatalma.

Nem, nincs középút. Győzelem, vagy halál! Vörös Kronstadt, a jobb- és baloldali ellenforradalmárok ostora példát mutat, Újra forradalmi lépést tett. Felemelte a háromszáz éves monarchia nyomdokaiba lépő kommunista uralom három éves el­nyomása ellen a lázadás zászlaját. Kronstadtban tették le a harmadik forradalom alapelvét, leverték a munkás tömegeket szorító bilincseket, és utat nyitottak a szocialista alkotó­képesség számára.

Ez az új forradalom felrázza a Kelet- és a Nyugat mun­kásait is, példát mutatva, a bürokratikus kommunista "kreati­vitással" szembenálló új szocialista építésre. A külföldi munkástömegek saját szemükkel fogják látni, hogy amit ez idáig a munkások és a parasztok létrehoztak, az nem volt a szo­cializmus. Egyetlen lövés egyetlen csepp vér nélkül tették meg az első lépést. A munkásoknak nincs szükségük vérontásra. Csak önvédelemből használnak fegyvert. A kommunisták gyalázatos és felháborító tettei ellenére megelégszünk azzal, hogy elszigeteljük őket a közélettől, hogy rosszindulatú és hazug agitációjuk ne akadályozza forradalmi munkánkat.

A munkások és a parasztok állhatatosan menetelnek előre, maguk mögött hagyva az Alkotmányozó Gyűlést polgári rendszeré­vel, és a kommunista pártot Csekájával és államkapitalizmusá­val, amely már a munkás tömegek nyakára tette a kötelet, és azzal fenyegetőzik, hogy megfojtja őket. A mostani felkelés végre lehetőséget teremt a munkások számára, hogy létrehoz­zák szabadon választott szovjetjeiket, amelyek a párt rájuk gyakorolt nyomásától mentesen működhetnek, és hogy a bürokratizálódott szakszervezeteket a munkások, a parasztok, és a dolgozó értelmiség szabad szövetségeivé alakítsák át. Végre széthullik a kommunista autokrácia rendőri klubja.

 

 

C. Melléklet

 

Szocializmus idézőjelben*

 

Az Októberi Forradalomban a tengerészek és vöröskatonák, a munkások és parasztok vérüket ontották a szovjetek hatalmá­ért, a munkásköztársaság megteremtéséért. A kommunista párt nem sok figyelmet szentelt a tömegek vágyainak. Olyan csábító jelszavakat írtak zászlajukra, amelyek vonzották a munkáso­kat, saját táborukba vezették őket és megígérték nekik, hogy a szocializmus ragyogó birodalmába vezetik őket, amihez csak a bolsevikok ismerik az odavezető utat.

 

A munkásokat és a parasztokat természetesen határtalan öröm fogta el. "Végre múltbeli legendává válik a földesurak és a tőkések igája alatti szolgaság" gondolták. Úgy tűnt, el­érkezett a földeken, a gyárakban és az üzemekben végzett sza­bad munka ideje. Úgy tűnt, hogy minden hatalom a dolgozók ke­zébe kerül.

 

A vonzó propaganda a párt soraiba vezette a munkások gyermekeit, ahol szigorú fegyelem várt rájuk. Ezután a kommu­nisták, elég erősnek érezve magukat, kiűzték a hatalomból a tőlük eltérő szocialista áramlatok híveit, majd magukat a munkásokat és a parasztokat is eltávolították az állam hajó­jából, miközben továbbra is nevükben uralkodtak az országban. Hatalmuk biztosítása érdekében a kommunisták megteremtették a komisszárok önkényuralmát Szovjet-Oroszország polgárainak teste és lelke felett. Minden érv és a dolgozók akarata ellenére hozzákezdtek a munka szabadsága helyett szolgaságot je­lentő államszocializmus felépítéséhez.

A "munkásellenőrzés" viszonyai között szétzilálódott gyárakat és üzleteket ezután nacionalizálták a bolsevikok. A tőkések szolgáiból az állami vállalatok szolgáivá váltak a munkások. Hamarosan már ez sem volt elegendő, ezért tervbe vették a munkagyorsítási rendszer - a Taylor-rendszer - beve­zetését. Az egész dolgozó parasztságot a nép ellenségének nyilvánították, és azonosították a kuláksággal. A kommunisták nagy energiával vetették magukat a parasztok tönkretételébe, az állami gazdaságok - új földbirtokos, az állam gazdaságai­nak rendszerének - megteremtésébe. Ezt kapták a parasztok a bolsevikok szocializmusától újonnan megszerzett földjeik sza­bad használata helyett. Az elrekvirált gabonáért és az elkob­zott állatokért cserébe a Cseka támadásait és sortüzeit kapták. A csere finom rendszere ez a munkásállamban - a kenyérért cse­rébe golyók és szuronyok!

A polgárok élete reménytelenül egyhangúvá és monotonná vált. Mindenki a hatóságok által megszabott időbeosztáshoz köteles tartani magát. Az egyén személyiségének és a szabad munkás életnek a szabad fejlődése helyett rendkívüli és pél­da nélküli szolgaság rendszere jött létre. Minden önálló gon­dolatot, a bűnös hatóságok tetteinek minden jogos bírálatát börtönbüntetéssel és nem ritkán kivégzéssel torolnak meg. Egy "szocialista társadalomban" az emberi méltóságot semmi-bevevő főbüntetés kezd gyakorivá válni.

Íme, ilyen a szocializmus ragyogó birodalma, amit a kom­munista párt diktatúrája elhozott nekünk. Államszocializmust kaptunk a pártbizottságok és a tévedhetetlen komisszárok utasításait engedelmesen végrehajtó szovjet funkcionáriusok szov­jetjeivel. Az "Aki nem dolgozik, ne is egyék!" jelszavát ezek az új "szovjetek" a "Mindent a komisszároknak!" jelszavává torzították. A munkások, a parasztok és a dolgozó értelmiség számára nem maradt más, mint az egyhangú és állandó munka.

A helyzet tűrhetetlenné vált és a forradalmi Kronstadt megtette az első lépést, hogy letörje e börtön lakatját. Egy másfajta szocializmusért, a dolgozók szovjet köztársaságáért harcol, ahol a termelők maguk urai és ahol megtermelt termé­keikkel maguk rendelkeznek.