HOLNAPUTÁN ANARCHISTA ÚJSÁG

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁSOK

Szeretnék köszönetet mondani annak a sok kollégámnak, barátomnak, akik segítettek e kötet elkészítésében. Külön köszönettel tartozom három professzornak és tudósnak, akik a Columbia Universityn orosz történelmi stúdiumaimat irányították: Geroid T. Robinsonnak, Henry I. Robertsnek és Michael T. Florinskynak. Hálás vagyok Max Nomadnek és Loren Graham pro­fesszornak, akik végigolvasták a kéziratot és értékes megjegy­zéseikkel és bírálatukkal segítették munkámat. Marina Tinkoff, Xenia J. Eudin, Anna M. Bourguina, N. Zhigulev, Peter Sedgwick, Edward Weber, Alexis Struve és Eino Nivanka volt olyan kedves és válaszolt érdeklődő kérdéseimre és számos, komoly segítséget jelentő észrevételt tett. Köszönettel tartozom Philip E. Mosely professzornak azért, hogy hozzáférhetővé tette számom­ra a Columbia University Archive of Russian and East European History and Culture-t, továbbá a levéltár gondnokának, L.P. Magerovskynak azért, hogy segített az egyes anyagok felkuta­tásában. Köszönetet mondok a Columbia, a Harvard és a Hoover Könyvtárak, a New York Public Library, a Helsinki Egyetemi Könyvtár, a Kongresszusi Könyvtár és a National Archives mun­katársainak az anyagok felkutatásában nyújtott segítségükért. Külön lekötelezettje vagyok Ida Mettnek és George Katkovnak úttörő munkáikért, amiket felsorolok a bibliográfiában. Szük­ségtelen külön is kijelentenem, hogy ennek ellenére a kötet­ben előforduló tévedésekért kizárólag én vagyok a felelős.

Mélyen hálás vagyok a Columbia University Orosz Intéze­tének, ahol doktorátusomra készülve dolgoztam és különösen az Intézet igazgatójának, Marshall Shulmannek, meleg támoga­tásáért és bátorításáért. Hálával tartozom emellett a John Simon Guggenheim Memoriál Foundationnek, az American Philosophical Societynek, az American Council of Learned Societies-nek és a Social Science Research Councilnak az orosz anarchizmus és az orosz tömegfelkelések kutatásához nyújtott tá­mogatásukért, mely munka egyik terméke a jelen tanulmány.

BEVEZETÉS

"Ez olyan robbanás volt", - mondta Lenin a kronstadti felkelésről, - "amely mindennél jobban megvilágítja a tényleges helyzetet".

1921 márciusában a Finn-öbölben lévő Kronstadt haditengeré­szeti erőd matrózai, az orosz forradalom "büszke és dicső" fiai fellázadtak a bolsevik kormány ellen, amit ők segítettek hatalomra. A "szabad szovjetek" jelszava alatt forradalmi kommünt hoztak létre, amely 16 napon át állt fenn, mígnem a jégen át katonai egységeket küldtek leverésükre. Hosszú és heves harcok után, amelyek mindkét oldalon súlyos vesztesége­ket okoztak, a felkelés elbukott.

A felkelés máig sem szűnő vitákat váltott ki. Miért lázad­tak fel a tengerészek? A bolsevikok szerint a nyugaton élő orosz emigránsok és antant támogatóik által irányított fehér összeesküvés résztvevői voltak. A velük rokonszenvezők sze­rint viszont forradalmi mártírok voltak, akik a bolsevik dikta­túra ellen a szovjet eszményének megvalósításáért harcoltak. A felkelés leverése szemükben brutális tett volt, amely meg­mutatta, hogy Szovjet-Oroszország, mint a "munkások és parasz­tok állama", nem egyéb mítosznál. Sok külföldi kommunista hite rendült meg abban a kormányban, amely ilyen kíméletlenül bánik egy igazi tömegtiltakozással. Ebből a szempontból Kronstadt annak a későbbi eseménysornak prototípusa volt, amely az illúziókat veszített radikálisokat a mozgalommal való szakításhoz és az eredeti tiszta eszményekhez való visszatéréshez vezette. A kulákok likvidálása, a Nagy Tisztogatás, a náci-szovjet paktum, Hruscsov Sztálin elleni támadásai - min­den egyes ilyen esemény a párttagok és a szimpatizánsok töme­ges eltávolodását eredményezte, akik meg voltak győződve arról, hogy elárulták a forradalmat. "Egyetlen dolog számít valóban", írta Louis Piacher 1949-ben, "és ez Kronstadt. Megtörténtéig ingadozhatott valaki intellektuálisan, idegenkedhetett érzel­mileg, sőt el is utasíthatta a szovjet ügyét gondolatban, de miközben óvakodott attól, hogy támadja."

Mások később találták meg a maguk "Kronstadtját" – az 1956-os magyar felkelésben. Budapesten ugyanúgy, mint Kronstadtban egy diktatórikus és bürokratikus rendszert akartak a fel­kelők igazi szocialista demokráciává átalakítani. A bolsevi­kok számára azonban egy ilyen örökség fenyegetőbb volt, mint a szocializmus elvei ellen irányuló legélesebb támadás. Magyar­ország - majd 1968-ban Csehszlovákia - nem azért volt veszé­lyes, mert ellenforradalom zajlott, hanem mert Kronstadthoz hasonlóan forradalom és szocializmus koncepciója erőteljesen különbözött a szovjet vezetésétől, Moszkva mégis ellenfor­radalmi összeesküvésnek minősítette és elfojtotta a felkelést, akárcsak Kronstadtban tette 1921-ben. Budapest lerohanása, jegyezte meg a szovjet politika egyik bírálója, ismét megmu­tatta, hogy a kommunistákat semmi nem tarthatja vissza attól, hogy elpusztítsák azokat, akik kihívást jelentenek hatalmuk számára.

De az ilyen párhuzamok nem vezetnek messze. Az esemé­nyeket 35 év választja el egymástól, teljesen különböző or­szágokban zajlottak teljesen más résztvevőkkel, ezért a hason­lóság csak felszínes lehet. Szovjet-Oroszország 192l-ben még nem volt az a Leviathán, mint korunkban. Fiatal és még meg nem szilárdult állam volt, amely otthon lázongó emberekkel, külföldön pedig a bolsevikokat a hatalomból bármi áron eltávolítani akaró elszánt ellenségekkel nézett szembe, Ami en­nél fontosabb: Kronstadt orosz területen volt, s amivel a bol­sevikok szembekerültek, az saját tengerészetük lázadása volt, az egyik legfontosabb stratégiai ponton, a Pétervárt nyugat felől védő erődben. Féltek attól, hogy Kronstadt lángra gyújtja a szárazföldet is vagy egy újabb szovjetellenes invázió kiindulópontjává válik. Számtalan bizonyíték van arra, hogy az orosz emigránsok megpróbáltak segítséget nyújtani a felkelés­nek és saját érdekükben felhasználni azt. Még a fehérek sem követtek el olyan rémtetteket, mint amilyeneket a bolsevikok elkövettek a tengerészek ellen. De érezték, hogy elemi szük­ség van a felkelés mielőbbi elfojtására. A jég néhány héten belül elolvad és nyugatról élelmiszerszállítmányok és erősítés érkezhet, s ezzel az erőd új intervenció kiindulópontjává válhat. A propagandától függetlenül minden jel arra utal, hogy Lenin és Trockij őszintén félt egy ilyen lehetőségtől.

Sajnos néhány nyugati történész saját beszámolójában nem vett tudomást e körülményekről. A szovjet szerzők másfelől szintén erőszakot tettek a tényeken, amikor a felkelőket fe­hér összeesküvőknek tüntették fel. Ez a munka kísérletet tesz arra, hogy a felkelést igazabb megvilágításba helyezze. E feladat teljesítéséhez Kronstadtot a politikai és társadal­mi események szélesebb összefüggésrendszerébe ágyazva kell vizsgálni, mivel a lázadás a hadikommunizmusból az Új Gazdasági Politikába való átmenetet kísérő nagy válság része volt, annak a válságnak része, amit Lenin a legsúlyosabbnak tartott a hatalom megszerzése óta. Szükséges továbbá a felkelést a kronstadti és az egész Oroszországra jellemző spontán láza­dás hagyományaival is összekapcsolni. Remélhetőleg egy ilyen megközelítés jól megvilágítja majd a felkelők indítékait és magatartását.

Ezen túlmenően van néhány olyan probléma, ami gondos elemzést igényel. Ezek között a legfontosabb a flotta társadal­mi összetétele, az országos elégedetlenség szerepe, a fehér részvétel kérdése és a felkelők ideológiájának természete. E kérdésekre természetesen nem adható határozott válasz mind­addig, amíg a szovjet levéltárak hozzáférhetővé nem váltak a kutatás számára, amire mindmáig nem került sor. Addig is ez a munka kísérletet tesz arra, hogy a hozzáférhető források alapján tárja fel az eseményeket. Felhasználásra kerültek a nyugati levéltárakban található dokumentumok, továbbá ki­adott szovjet anyagok is, amiket gyakran tisztán propaganda­céllal jelentettek meg, de azután a legfontosabb kérdéseket megvilágító értékes forrásokká váltak.

Mindenekelőtt a felkelők és bolsevik ellenfeleik egymás­sal ellentétes indítékainak rendszerét fontos megvizsgálni. A tengerészek egyfelől forradalmi fanatikusok voltak, és mint a fanatikusok a történelem során mindig, ekkor is egy elmúlt korhoz tartoztak, akiknek szemében eszményeik tisztaságát beszennyezték a hatalom exigenciái. A bolsevikok másfelől győztesen lábaltak ki a véres polgárháborúból és még nem áll­tak készen arra, hogy eltűrjenek bármiféle új kihívást hatalmukkal szemben. A konfliktusban mindkét fél saját céljaival és törekvéseivel összhangban cselekedett. Ha ezt mondjuk, nem tagadjuk az erkölcsi ítélkezés szükségességét. De Kronstadt olyan helyzetet mutat fel, amelyben a történész ro­konszenvezhet ugyan a felkelőkkel, de el kell ismerni, hogy a bolsevikok jogosan jártak el akkor, amikor megfékezték őket. Ez a felismerés Kronstadt tragédiájának igazi kul­csa.

1.

A HADIKOMMUNIZMUS VÁLSÁGA

1920 őszén Szovjet-Oroszországban megkezdődött a háború­ról békére való áttérés egyáltalán nem könnyű időszaka. Az or­szág megismerte - a több mint hat év alatt - az állandó zűrzavart, de most, a világháború, a forradalom és a polgárháború után a köd végleg eloszlott. Október 12-én a szovjet kormány békét kötött Lengyelországgal. Három héttel később az utolsó fehér tábornokot, Pjotr Wrangel bárót a tengerbe szorították, és a polgárháború, ami vérbe és mocsokba fojtotta az országot, győzedelmesen befejeződött. Délen Nyesztor Mahno, az anarchis­ta partizán még folytatta a harcot, de 1920 novemberében egykor hatalmas hadseregét szétverték, és ettől kezdve már nem jelen­tett fenyegetést a moszkvai kormány számára. Szibériát, Ukraj­nát és Turkesztánt visszahódították a Donyec-medencével és a bakui olajmezővel együtt, és 1921 februárjában a bolsevik hadsereg győzelmét Tiflisz visszafoglalásával és a grúz mensevik kormány elűzésével tetőzte be. Így három évig tartó bizonytalanság után, amikor sorsa nap mint nap egy hajszálon függött, a szovjet rendszer tényleges ellenőrzése kiterjedt Oroszország egész hatalmas területére.

A polgárháború befejeződése új korszak kezdetét jelentet­te a Szovjet és más országokkal való kapcsolatainak terén is. A bolsevikok, félretéve a világforradalom közeli győzelmével kapcsolatos reményeiket, "lélegzetvételnyi" szünetet akartak a maguk számára biztosítani, amit 1918-ban megtagadott tőlük a polgárháború kitörése. Meghiúsult a nyugati hatalmak azon várakozása is, hogy Lenin kormányzata rövid időn belül összeom­lik. Mindkét oldal normalizálni kívánta kapcsolatait, és 1920 végén nem volt semmi oka annak, hogy e kívánság ne valósuljon meg: az antant blokádot feloldották, megálljt parancsoltak az európai Oroszország elleni fegyveres intervenció­nak, s ezzel elhárult a diplomáciai elismerés és a kereske­delmi kapcsolatok kiépítése útjából a legkomolyabb akadály is. Az év folyamán békeszerződés jött létre Oroszország és baltikumi szomszédjai: Finnország, Észtország, Lettország és Litvánia között; 1921 februárjában béke- és barátsági szerző­dést írtak alá Perzsiával és Afganisztánnal, míg Törökország­gal folytak a tárgyalások egy hasonló szerződés megkötéséről. Eközben a szovjet kiküldöttek, Kraszin Londonban és Vorovszkij Rómában, tárgyalásokat folytattak kereskedelmi szerződések meg­kötéséről egy sor európai országgal, így kilátásai voltak a problémák sikeres rendezésének.

E kedvező fejlemények ellenére az 1920-1921-es tél rend­kívül kritikus periódus a szovjet történelemben. Lenin elis­merte ezt a szovjetek 1920 decemberében tartott VIII. Kong­resszusán, amikor kijelentette, hogy a békés gazdálkodásra és a társadalmi újjáépítésre való zavartalan átmenetet nem lesz könnyű végrehajtani. Bár a katonai harc győzelemmel ért véget és a külpolitikai helyzet is gyorsan javult, a bolsevikok súlyos belső nehéz­ségekkel kerültek szembe. Oroszország kimerült és összetört volt. Az ország minden részén láthatóak a harc nyomai. Az elmúlt két évben a halálozási ráta gyorsan növekedett, az éhínség és a pestis több millió áldozatot szedett a harcokban elpusztult milliók mellett. A XVII. századi Zavaros Idők óta nem ment át az ország ennyi szenvedésen és megpróbáltatáson. A mezőgazdasági termelés drasztikusan csökkent, az ipar és a szállítás megbénult. Oroszország, egy kortárs szavaival élve, a polgárháborúból olyan széthullott gazdasággal került ki, ami "Példa nélkül áll az emberiség történelmében".

Elérkezett a nemzet sebei begyógyításának ideje, és ezzel együtt a külpolitikai helyzet enyhülésével párhuzamosan szük­ségessé vált fordulatot végrehajtani a belpolitikában is. Ez mindenekelőtt a "hadikommunizmus", a polgárháború szükségle­teivel összhangban álló program feladását jelentette. Mint neve is jelzi, a hadikommunizmus a beszolgáltatás és a kény­szer rendszere volt. A gazdasági hiányok és a katonai szükség diktálta berendezkedést a kormányzati ellenőrzés szélsőségesen központosított jellege jellemezte a társadalmi élet minden te­rületén. Sarkpontja a parasztok gabonájának erőszakos rekvirálása volt. Fegyveres egységeket küldtek a falvakba a városok élelmezéséhez és a Vörös Hadsereg, körülbelül ötmillió ember ellátásához szükséges terményfelesleg begyűjtésére. Bár uta­sításuk úgy szólt, hogy a személyes szükségletek kielégítése céljára hagyjanak elegendő gabonát a parasztoknak, a rekviráló egységek gyakorlatában általános volt, hogy kevesebbet hagy­tak meg a gabonából, mint amennyi a személyes fogyasztáshoz és a következő évi vetéshez szükséges lett volna. "A hadikommu­nizmus lényege" ismerte el maga Lenin "az volt, hogy a parasz­toktól ténylegesen minden feleslegüket elvegyük, sőt gyakran nemcsak a felesleget, de a paraszt élelmezéséhez szükséges gabona egy részét is. Azért tettük ezt, hogy ellássuk a hadse­reget és a munkásokat." A gabonán és a növényféléken kívül az élelmiszer-rekviráló egy­ségek gyakran a lovakat, az abrakot, a kocsikat is elvették, sok esetben anélkül, hogy bármit is fizettek volna értük, és így a falvak lakói olyan alapvető cikkek, mint cukor, só, pet­róleum nélkül maradtak, nem is beszélve a szappanról, cipőről, gyufáról, dohányról és az alapvető javításokhoz szükséges tűről vagy drótról.

Nem kétséges, hogy az erőszakos rekvirálással /oroszul prodrazversztká-val/ a bolsevik rendszer meg­menekült a vereségtől, mivel e nélkül sem a hadsereg, sem a kormány fő támogatóit jelentő városi népesség nem létezhetett volna. Ennek azonban az volt az ára, hogy maga ellen hangolta a parasztságot. Miután fegyverrel kényszerítette a parasztokat, hogy átadják terméktöbbletüket és megtagadta tőlük a nehezen nélkülözhető fogyasztási cikkeket, a falusiak előre megjósol­ható módon reagáltak: a parasztok az élelmiszerbegyűjtő osz­tagokat - ha ezek nyílt ellenállással nem is találkoztak - a legváltozatosabb kitérő taktikákkal akadályozták. 1920-ban egy hatósági becslés szerint a kormány élelmiszerbegyűjtő osztagai elől az össztermésnek több, mint egyharmadát rejtették el si­keresen. A parasztok továbbá egyre inkább csak a saját szükségleteik kielégítéséhez szükséges nagyságú földterületet művelték meg, és így az európai Oroszország területén megművelt föld az 1913-as, a világháború kitörése előtti utolsó, békeévben meg­művelt területnek csak háromötöde volt. E csökkenés jórészének oka természetesen a megpróbáltatásoknak az a sorozata volt, amit az orosz vidéknek a háború idején el kellett szenvednie, de a prodrazversztka politikája minden bizonnyal hozzájárult a mezőgazdasági ter­melés polgárháborús időszakban bekövetkezett katasztrofális mér­tékű visszaeséséhez. 1921-ben a teljes termés a háború előtti­nek mintegy felét, az élő állatállomány pedig körülbelül kéthar­madát tette csak ki. Különösen az olyan alapvető növényeknél, mint a len és a cukorrépa volt komoly mértékű a csökkenés, a len esetében a normálisnak csak egyötöde, a cukorrépa esetében pedig csak mintegy egytizede termett.

Ugyanakkor az erőszakos rekvirálás eredményeként kiújult a régi harc Oroszországban a vidéki népesség és a városokra támaszkodó államhatalom között. Lenin már jóval korábban fel­ismerte, hogy Oroszország elmaradott gazdasági és társadalmi viszonyai szükségessé teszik a parasztsággal kötött taktikai szövetséget, ha pártja meg akarja szerezni és tartani a hatal­mat. A bolsevikoknak legalább azt el kellett érniük, hogy a pa­rasztok semlegesek maradjanak. Elsősorban ez a megfontolás vezetett oda, hogy 1917 decemberében koalíciós kormányt alakí­tottak a baloldali szociálforradalmárokkal és ugyanez a meg­fontolás eredményezte, hogy M.I. Kalinyin - azon kevés bol­sevikok egyike, akiknek paraszti származása széles körökben ismert volt - lett a Szovjet Köztársaság elnöke. De a paraszti támogatás megszerzésének fő eszköze a csernyi peregyel, az általános földosztás régi álmának valóra váltása volt. Az 1917. október 26-i és 1918. február 19-i bol­sevik föld-dekrétumok tökéletes összhangban álltak a vidéki nép egalitariánus és népi törekvéseivel. A parasztság törek­véseit kifejező szociálforradalmár agrárprogramot kölcsönvéve a fiatal szovjet kormány felszámolta valamennyi földbirtokot és elrendelte, hogy a földet egyenlő alapon osszák fel azok kö­zött, akik maguk, bérmunka alkalmazása nélkül művelik azt. A két dekrétum új lendületet adott annak a folyamatnak, amely tulajdonképpen már hónapokkal korábban, 1917 nyarán kezdetét vette és 1920-ra a földet több, mint 20 millió, parasztcsalá­dok által megművelt kisgazdaságra osztották fel.

Nem meglepő ezek után, hogy a vidéki népesség lelkesen fogadta ezeket a kezdeti bolsevik intézkedéseket és örömüket csak az államtól származó hivatalos intézkedésekkel szembeni hagyományos óvatosság mérsékelte. A parasztok számára a bol­sevik forradalom elsősorban és mindenekelőtt földéhségük kielégítését és a nemesség eltörlését jelentette, és most csak egyet akartak: hogy hagyják őket békén. Saját új földbirtokuk mögé fedezékbe vonulva gyanakodva tiltakoztak minden külső be­avatkozás ellen. Ez azonban csak rövid ideig volt így. A polgárháború elhúzódásával és a rekviráló osztagok vidéki garáz­dálkodásával párhuzamosan a parasztok a bolsevikokat inkább ellenségüknek, mint barátaiknak vagy jótevőiknek kezdték te­kinteni. A parasztok emellett dühösek voltak amiatt, hogy a hatóságok a polgárháború idején állami gazdaságokat hoztak lét­re a legnagyobb nemesi birtokokon. A falusiak számára az igazi cserny peregyel valamennyi föld felosztását jelentette a nép között. Ezenkívül annak a "bér­rabszolgaságnak" az eltörlését is jelentette, amely tovább élt az állami gazdaságokban. Mint maga Lenin rámutatott: "a pa­raszt ezt gondolja: ha vannak nagy gazdaságok, akkor egyszer bérmunkás lehet belőlem".

E politika következtében egyre több paraszt kezdett úgy gondolkodni, hogy a bolsevikok és a kommunisták nem azonosak. Az előbbieknek tulajdonították a föld szétosztását, míg az utóbbiakat - különösen Trockijt, Zinovjevet és a többi olyan kommunista vezetőt, akiknek "idegen" származása közismert volt keserűen azzal vádolták, hogy a kötelékek új formáját kényszerítik rájuk, ahol az állam lép a földesurak helyére. "Bolsevikok vagyunk és nem kommunisták. A bolsevikokkal vagyunk, mert elűzték a földesurakat, de nem vagyunk a kommunistákkal, mert azok az egyéni birtokok ellen vannak." Lenin így jellemezte a parasztok alapállását 1921-ben. Egy év multával, mint ezt a szmolenszki kerület rendőrségi jelentése mutatja, nem sokat változott a helyzet: "A parasztok között határtalan a szovjetkormány és a kommunisták elleni gyűlölet. A közép- és szegényparasztok körében - a kulákokról nem is beszélve - folyó beszélgetések során ezt hallani: "Nem sza­badságot, hanem szolgaságot akarnak bevezetni számunkra. Eljött Godunov ideje, amikor a parasztokat a földesurakhoz lán­colták. Most minket /láncolnak/ az olyan zsidó polgárokhoz, mint Modkowski, Aronson stb."".

A parasztok többsége a polgárháború idején eltűrte a szovjet rendszert, amit a fehér restaurációval szemben a ki­sebb rossznak tartott. Bármennyire is erős volt az uralkodó párttal szembeni ellenszenvük, még jobban féltek attól, hogy visszatérnek a földesurak és elveszítik földjüket. Az élelmiszerbegyűjtő osztagokat gyakran fogadta fegyveres ellenállás a falvakban, ami nem kevés bolsevik életét követelte, de a parasztok nem fejtettek ki olyan széleskörű fegyveres ellen­állást, ami a kormányt létében fenyegette volna. Wrangel had­seregének 1920 végén bekövetkezett veresége azonban gyorsan megváltoztatta a helyzetet. Most, hogy a fehér veszély elmúlt, a parasztok prodrazversztka és állami gazdasá­gok elleni fellépését már nem korlátozta semmi. Parasztláza­dások söpörték végig Oroszországot. A legsúlyosabb zavargások­ra a tambovi kerületben, a Volga középső részén, Ukrajnában, az észak-kaukázusi körzetben és Nyugat-Szibériában került, sor, ahol a kormány hatalma viszonylag gyenge volt és a pa­raszti erőszak hosszú múltra tekintett vissza.

A lázadások egymást értek 1920-1921 telén. Ebben az idő­szakban, mint Lenin megjegyezte, "leszerelt katonák tíz- és százezrei" tértek vissza szülőfalujukba és csatlakoztak a par­tizáncsapatokhoz. 1921 elején 2.500.000 embert - a Vörös Hadsereg létszámának közel felét - szerelték le az államépítés munkáját kísérő erőszak és társadalmi nyugtalanság légkörében. Ez nem volt szokatlan eljárás Európában sem az I. Világháborút követő időszakban, amikor a széleskörű leszerelés fokozta a meglévő gazdasági feszültségeket és növelte a nép elégedetlenségét. Oroszországban azonban különösen súlyos volt a helyzet. A há­ború, a forradalom és a polgárháború több mint hat éve alatt a jognélküliségnek olyan szelleme harapózott el, amit nehéz volt felszámolni. A gyökerét veszített polgári népesség még nem talált új lakóhelyre akkor, amikor a leszerelés, mint Lenin megjegyezte, olyan nyugtalan emberek hordáját bocsátotta el a hadsereg kötelékéből, akiknek egyetlen foglalkozása a hábo­rú volt, és akik természetes módon fordultak a banditizmus és a lázongás felé. Lenin számára a helyzet a polgárháború újra­éledésével fenyegetett, de a korábbitól eltérő és veszélyesebb formában - veszélyesebb formában, mert nem olyan társadalmi elemekről volt szó, akik felett túlhaladt a történelem, hanem a néptömegekről. Egy hatalmas népfelkelés, egy új pugacsovcsina, Puskin ismert kifejezésével "vak és könyörtelen" mozgalom réme jelent meg a kormány szemei előtt - és mindez egy olyan pillanatban, amikor a városok, a bolsevikok hagyo­mányos támogatói maguk is kimerültek és meggyengültek, és a városi lakosság körében is nyugtalanság uralkodott.

1920 novembere és 1921 márciusa között a vidéki lázadások száma gyorsan növekedett. Csak 1922 februárjában, a kronstadti felkelés előestéjén, 119 önálló parasztfelkelésről számolt be a Cseka az ország különböző részein. Kelet-Szibériában a felkelés hulláma elöntötte az egész tyumeni körzetet, és a szomszédos tartományok közül a cseljabinszkit, az orenburgit és az omszkit. A transz-szibériai vasútvonalon a közlekedés erősen akadozott, ami növelte az európai Orosz­ország városaiban már amúgy is súlyos élelmiszerhiányt. A Vol­ga középső vidékén, ahol Sztyenka Razin és Pugacsov a legtöbb parasztot állította a maga oldalára, fegyveres martalócok - pa­rasztok, háborús veteránok, dezertőrök - bandái fosztogatták a vidéket élelmiszer és zsákmány után kutatva. Nem sok választott el egy társadalmi forradalom kitörésétől. Mindenütt elkesere­dett emberek lestek a rekviráló osztagokra és vad elszántság­gal harcoltak mindenki ellen, aki ügyeikbe avatkozott. A leg­hevesebb harc Tambov feketeföldes tartományában folyt, itt zajlott le a XVII. század óta a legnagyobb parasztlázadás. A.Sz. Antonov, a korábbi szociálforradalmár vezetésével, akinek partizánvezéri híre és robin-hoodi szegénylegényi tekintélye Nyesztor Mahnóéval vetekedett, a lázadók több mint egy évig tartottak nagy területeket ellenőrzésük alatt, míg a kronstadti tengerészfelkelést leverő tehetséges vörös parancsnok, Mihail Tuhacsevszkij nagy erőkkel a helyszínre nem érkezett.

Az 1920-1921 telén kitört parasztfelkelések nagy száma mellett meghökkentően nagy volt a lázadók soraihoz csatlakozók tömege is. Az Antonov-mozgalomban, csúcspontján közel 50.000 em­ber vett részt, míg Nyugat-Szibéria egyetlen tartományában - egyáltalán nem túlzó források szerint - legalább 60.000 partizán harcolt. Az egyszerű, csákányokkal, bunkósbotokkal, vasvillákkal fel­fegyverzett és puskákkal és pisztolyokkal jóformán nem is rendelkező parasztok szabályos ütközeteket vívtak a reguláris egységekkel és elkeseredett bátorságuk következtében a kormánycsapatok - amelyek személyi állománya a lázadókhoz hason­ló társadalmi és családi háttérrel rendelkezett - olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy speciális Cseka osztagokat és kommunista tisztinövendékekből álló különítményeket - akiknek hűsége felől semmi kétség nem lehetett - kellett bevetni. A korszerű fegyverekkel és hatékony szervezettel nem rendelkező parasztcsapatok végül vereséget szenvedtek a reguláris vörös erőktől. A felkelőknek nem volt végiggondolt programjuk, bár jelszavaik mindenütt azonosak voltak: "Le a rekvirálással!", "Le az élelmiszerbegyűjtő osztagokkal!", "Ne engedjétek el­venni a terményfelesleget!", "Le a kommunistákkal és a zsidók­kal!". Valamennyien gyűlölték a városokat, amelyekből a ko­misszárok és az élelmiszerbegyűjtő osztagok érkeztek és ame­lyek rájuk küldték ezt a sok megpróbáltatást. Tambov népe a tartomány bolsevik katonai parancsnoka szerint a szovjethatal­mat "a rabló komisszárok és hivatalnokok", a nép életétől elidegenedett türannikus erők művének tekintette. Nem meglepő ezek után, hogy a tambovi felkelők egyik csoportja nem mást tekin­tett elsődleges céljának, mint "a vidékre nyomort, halált és szégyent hozó kommunisták-bolsevikok uralmának megsemmisíté­sét".

Bár a legerősebb fegyverük a fegyveres ellenállás és a termény elrejtése volt, a parasztok a tiltakozás egy másik hagyományos eszközét is igénybe vették: alázatos petíciókat küldtek a központi kormányhoz. 1920 novembere és 1921 márciu­sa között a moszkvai hatóságokat az ország legkülönbözőbb ré­szeiből küldött sürgető kérvényekkel bombázták, a hadikommunizmus erőszakos politikájának befejezését követelve. Most, hogy a fehérek vereséget szenvedtek, elvesztette létjogosult­ságát az élelmiszer erőszakos rekvirálása. Ehelyett a parasz­tok rögzített adó kivetését kértek termékeikre és azt, hogy fe­leslegeikkel nekik megfelelő módon rendelkezhessenek. A termelés ösztönzésére, pedig a vidék fogyasztási cikkekkel való jobb el­látását igényelték.

Ezek az igények azonban a szovjet adminisztráció körében kevés rokonszenvre találtak, mert a paraszti kisbirtokost ál­talában gyógyíthatatlan kispolgárnak tekintették, aki, miután földhöz jutott, nem támogatja tovább a forradalmat. A bolsevi­kok mindennél jobban féltek attól, hogy az orosz faluban meg­erősödnek a tőkés elemek. Történelmi párhuzamot vonva az 1848-as parasztságra emlékeztettek, amely Nyugat-Európában a reak­ció védelmére kelt és igyekeztek elkerülni minden olyan en­gedményt, ami saját országukban az önálló paraszti tulajdonosok rétegének megerősödéséhez vezethetett volna. Sok bolse­vik számára továbbá a gazdaság központosított állami irányítását jelentő hadikommunizmus volt államaik szocialista társa­dalmának legfőbb jellemzője és nem szívesen adták volna fel azt a szabadpiac és egy szilárd gazdasági helyzetű parasztság kedvéért.

Ennek az álláspontnak Valerij Oszinszkij /igazi nevén Obolenszkij/, a kommunista párton belüli demokratikus centra­lista csoport vezetője volt a legelszántabb képviselője. Oszinszkij 1920-ban egész sor nagyhatású cikkében fejtette ki álláspontját. Elutasítva az adózáshoz és a szabad kereskedelemhez való visszatérést, az állami beavatkozás fokozását követel­te a mezőgazdaság területén. A paraszti agrárválság megoldásá­nak egyetlen lehetséges módja, írta, "a termelés kötelező tö­meges megszervezése" a kormányhivatalnokok irányítása és el­lenőrzése alatt. Ennek érdekben javasolta, hogy minden helységben alakít­sanak "vetési bizottságokat", amelyek elsődleges feladata a termelés növelése, a művelés alá vont területek körének kibőví­tésével. Az új bizottságoknak szabályozniuk kell a felszerelé­sek használatát, az ültetés módját, az állattartást és a terme­lés hatékonyságát fokozó egyéb tényezőket. Oszinszkij továbbá javasolta, hogy a parasztok vetőgabonáját közös raktárakba gyűjtsék be, ahonnan a készletet a kormány osztja el. Elképze­lése szerint egy olyan szocializált mezőgazdaságot kell megte­remteni, ahol valamennyi kisbirtokos tulajdona köztulajdonba kerül, és ahol a mezőgazdasági munkákat közösen végzik.

Oszinszkij javaslata nemcsak a hadikommunizmus adott szinten tartását, hanem a vidéki élet minden szférájára történő ki­terjesztését is maga után vonta volna. A parasztok megbékítése helyett, javaslatai csak újabb riadalmat keltettek a parasztok között, akik nem vártak sokáig a válasszal. Erre jó alkalom kí­nálkozott 1920 decemberében, amikor Moszkvában összeült a Szovjetek VIII. Kongresszusa. A tanácskozás napirendjén központi helyet foglaltak el Oszinszkij javaslatai. Bár a kommu­nista többség nyomatékosan támogatta a tervet, ellenzéki han­gok hallatszottak az ilyenfajta országos találkozón utolsó ízben jelenlévő mensevikek és szociálforradalmárok soraiból. A men­sevikek közül Fjodor Dan és Davi Dallin, a jobb- és a balolda­li eszerek részéről pedig V.K. Volszkij és I.N. Steinberg egyértelműen elítélték a hadikommunizmus "végzetes" politiká­ját. Az élelmiszer rekvirálás rendszerének terményadóval és az állam iránti kötelezettségek teljesítése után megmaradt termények szabad kereskedelmével történő azonnali felváltását követelték. A kényszer további fenntartása; érvelt Dan, csak a vetésterület és az amúgy is kevés gabonamennyiség további csök­kenéséhez vezethet, az erőszak alkalmazásának további következ­ménye pedig a város és a falu közötti szakadék növekedése lesz, és ez a parasztokat az ellenforradalom karjaiba hajtja. Volszkij hasonló indítékokból sürgette a kormányt, hogy támo­gassa az önkéntes szövetkezetek megalakulását és számolja fel a parasztok heves ellenkezését kiváltó állami gazdaságokat. Dallin pedig az Oszinszkij javasolta vetési bizottságokra hivat­kozva arra figyelmeztetett, hogy bármilyen új kényszerítő esz­köz bevezetése csak a fennálló válságot mélyítheti el.

A kormányzat mezőgazdasági politikáját további bírálatok érték a parasztok részéről is a kongresszus parasztküldöttei­nek zárt ülésén. Lenin személyesen vett részt ezen, és az erről a Központi Bizottságnak és a Népbiztosok Tanácsának küldött feljegyzései rendkívül érdekesek. Lenin jegyzeteiből kiderül, hogy Oszinszkij javaslatát a küldöttek egyhangúlag elvetették. Egy szibériai paraszt, akinek lakóhelyén már régóta tartottak a parasztfelkelések, mély megvetéssel támadta a vetési bizott­ságok létesítésének és az állami beavatkozás fokozásának gondolatát: "Oszinszkij nem ismeri Szibériát. Én harmincnyolc éve élek ott, de Oszinszkij semmit nem tud". Egy másik kül­dött támadta a kormány kollektivizált mezőgazdaság megteremtésére irányuló erőfeszítését, de leghevesebben az önkénye­sen megszabott kvótát teljesíteni akaró és a semmittevő és a dolgozó parasztok közötti különbséget nem tevő fegyveres gabonagyűjtő osztagok által végrehajtott rekvirálások fenntartá­sa ellen kelt ki. Olyan sok gabonát visznek el, mondta egy küldött, hogy sem az embereknek, sem az állatoknak nem marad elegendő ennivalójuk. Egy tulai paraszt tiltakozott amiatt, hogy az elkobzás következtében Közép-Oroszország feketeföldes területeinek egytizede a következő vetéshez szükséges vetőmag nélkül maradt. Ha növelni akarjuk a mezőgazdasági termelést, mondta egy permi küldött, akkor fel kell számolni a kötelező beszolgáltatás rendszerét.

A szónokok egymás után tiltakoztak amiatt, hogy terményei­kért nem, vagy csak keveset fizetnek. "Ha azt akarják, hogy min­den földet bevessünk", mondta egy minszki tartományból érkezett paraszt, "akkor adjanak sót és vasat. Nem akarok mást mondani." Lovakra, kerekekre és boronákra van szükségünk - szóltak köz­be mások. Adjanak eszközeink és házaink megjavításához szüksé­ges bádogot, vagy olyan tényleges értékkel bíró pénzt, amit elfogad a kovács és az ács. Egy, a kosztromai területről érke­zett küldött az egész csoport véleményét fogalmazta meg, amikor ezt mondta: "A parasztot ösztönözni kell, másként nem dolgozik. A fa akkor is növekszik, ha ostorral verik, de senki nem műve­li a földet ilyen helyzetben." "Hogyan lehet ösztönözni a pa­rasztot?" kérdezte egy novgorodi paraszt. "Egyszerűen: rögzíte­ni kell a beszolgáltatandó gabona és szarvasmarha mennyisé­gét".

Lenin nem maradt közömbös a parasztok panaszaival szem­ben. Amikor például tudomást szerzett arról, hogy egyes terü­leteken a parasztokat szabályszerűen kifosztják és vetőmagju­kat is elviszik, személyesen lépett közbe érdekükben. Legkorábban november elején kezdett el foglalkozni a beszol­gáltatás terményadóval történő felváltásának lehetőségével, amit a parasztok is követeltek. De ekkor még elutasította, mint olyan elgondolást, amely nem érett meg a megvalósításra. A polgárháború kiújulásának ve­szélye, mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán, még nem múlt el teljesen, Lengyelországgal még hivatalosan is békét kell kötni és a franciák által támogatott Wrangel hadserege még a török határ mellett állomásozik, csak kedvező alkalomra várva az újabb támadáshoz. Ezért nyilvánvaló, hogy egy új bé­ke-gazdasági program bevezetését nem szabad elsietni. Egy korábbi alkalommal Lenin ezt egy orosz mesével illusztrálta. 1920 októberében a moszkvai terület parasztküldötteinek gyűlésén mondott beszédében elismerte /a hallgatóság helyeslő kiáltásai közepette/, hogy a parasztság nehéz adóteher alatt nyög, olyan teher alatt, ami komoly szakadást idéz elő a vá­ros és vidék, a munkások és parasztok között. De ha a kos és a kecske kimerül az egymás elleni harcban, kérdezte Lenin, a proletariátusra és a parasztságra utalva, hagyhatjuk-e, hogy az ellenforradalom hiúza mindkettőjüket felfalja?

Így egyre növekvő kétségek között ugyan, de Lenin tovább­ra is kitartott a hadikommunizmus régi politikája mellett. 1920 decemberében, a Szovjetek VIII. Kongresszusán Oszinszkijnak a közös vetőmag-bankra és a tavaszi vetési kampányra vo­natkozó javaslatainak elfogadása mellett foglalt állást. A kongresszus ezután határozatot fogadott el, amely a Mezőgaz­dasági Népbiztosság ellenőrzése alatt "országos kötelező ve­tési terv" elkészítését rendelte el. Minden tartományban, te­rületen és városban vetési bizottságokat kell felállítani, amelyek a földművelés alá vont területek kiterjesztése érde­kében rendelkeznek az összes munkaerő és termelőeszköz fe­lett. De ugyanakkor Lenin, legalábbis az adott pillanatban, célsze­rűtlennek ítélt minden, a mezőgazdaság további kollektivizálására irányuló kísérletet. Már nem hitt abban, hogy a szocializmus megvalósítható lenne a közeli jövőben. Oroszország, mondta a Szovjetek VIII. Kongresszusán, a kisparasztok országa maradt és a parasztok "nem szocialisták". Az eljövendő Oroszországot az ő energiáik segítségével kell felépíteni. Bár a Szuharjovkát /Moszkva híres feketepiaca/ felszámolták, a szelleme minden kistulajdonosban ott él. "Amíg a kisparasztok országában élünk" mondta Lenin, "addig Oroszországban kapitalizmusnak erősebb gazdasági bázisa lesz, mint a szocializmusnak". De ha a szocializmusba való átmenet hosszú és nehéz folyamat is, ez még nem ok arra, hogy meghát­ráljunk a vidék kapitalista erői előtt - tette hozzá, így a kényszer és nem az engedmény maradt a bolsevik mezőgazdasági politika lényege.

xxx

A helyzet a városokban, amelyek a bolsevikok fő bázisát jelentették, sok szempontból még rosszabb volt, mint a falvak­ban. A hat éven át tartó zűrzavar szétzilálta az ország ipa­rát. Bár a közzétett statisztikák sok ponton eltérnek egymás­tól, az ezekből kibontakozó kép azt mutatja, hogy a gazdaság közel állt az összeomláshoz. A teljes ipari termelés 1920 végén az 1913. évinek mindössze egyötöde volt. Bár a bakui olajmezőket és a donyeci szénmeden­cét sikerült 1920 őszén visszafoglalni, rendkívül súlyosak voltak a károk és nagy nehézségekbe ütközött a helyreállítás. Sok bánya beomlott és sok üzem teljesen elpusztult. Oroszor­szágban 1920 végén a széntermelés csak egynegyde, az olajter­melés pedig csak egyharmada volt a háború előttinek. A vas­érckitermelés az 1913 évinek 3 százalékát sem tette ki, a réztermelés pedig gyakorlatilag megszűnt. Az alapanyagok ilyen hiánya mellett az ország fő ipari centrumai termelésük nagymértékű csökkentésére kényszerültek. Sok nagyüzem csak a nap egy részében működött, és a munkások száma a négy-öt ével korábbinak töredékére csökkent. A nehézipar sok fontos szektorában teljesen szünetelt, a fogyasztási cikkeket gyártó iparágakban pedig a háború előtti egyharmadára esett vissza a termelés. A cipőgyárak termelése a normálisnak csak egytizede volt, a textiliparban pedig minden húsz gyárból csak egy műkö­dött.

E katasztrofális helyzetet két további tényező súlyosbí­totta: az egyik az antant blokádjának fojtó hatása, a másik pedig az ország közlekedési hálózatának dezorganizálódása. Az 1918-as békeszerződés kikényszerítése után 1920-ban végre megszűnt a blokád, de a külfölddel való kereskedelem csak a követ­kező évben indult meg és akkor is nagyon kismértékű volt. Mindennek eredményeként Szovjet-Oroszország meg volt fosztva a nehezen nélkülözhető technikai berendezésektől, gépektől, és nyersanyagoktól, amelyek hiánya akadályozta az ipari rend­szer gyors helyreállítását. Ugyanakkor a szállítóeszközök je­lentős része is megsemmisült. Az ország nagy részében a vasú­ti síneket és a hidakat felrobbantották a visszavonuló csapa­tok. Trockij, aki a Szovjetek VIII. Kongresszusán a szállítás helyzetéről számolt be, bejelentette, hogy a mozdonyoknak több, mint fele javításra szorul és a mozdonygyártás az 1913-as szintnek csak 15 százalékát éri el. Az üzemanyag-szállítást gyakorlatilag beszüntették, a vasutak kizárólag élelmiszert szállítottak, és ez is fokozta az ipari termelés visszaesését. Az összeköttetés szinte mindenütt hiányzott és több terület teljesen megbénult.

A vasúti szállítás akadályoztatása nagymértékben megnehe­zítette az élelmiszer eljuttatását az éhező városokba. Az el­látás annyira akadozott, hogy a munkások és más városlakók jó­formán csak az éhenhaláshoz elegendő fejadagokat kaptak. A ren­delkezésre álló kis élelmiszermennyiséget egy olyan preferált rendszer szerint osztották el, amelyben eredetileg a hadiipar­ban dolgozó munkások kapták a legnagyobb adagokat, és ezt a rendszert a polgárháború befejeződése után is fenntartották. Így 1921 elején a pétervári kohászati üzemek és öntödék mun­kásai /gorjacsije csehi/ napi fejadagja 800 gramm fekete ke­nyér, míg a többi munkásé 600 gramm, az egyéb kategóriákba tartozóké pedig 400, illetve 200 gramm volt. De még e csekély mennyiség kiosztása is bizonytalan volt. A szállítás területén dolgozó munkások napi élelmiszermennyisé-gének kalóriaértéke 700 és 1000 kalória között volt, ami messze elmarad a teljes munkanap ledolgozásához szükséges kalória-értéktől.

A városok élelmezési válságát fokozta a polgárháborús időszakban a piac rendszerének felbomlása. A hadikommunizmus rendszere minden magánkereskedést megtiltott és a városok és a falvak közötti normális élelmiszercsere teljesen megszűnt. Helyén egyre jobban kivirágzott a feketepiac. "Batyuzók" tö­megei vándoroltak faluról-falura, hogy felvásárolják, vagy cse­re útján megszerezzék a falusiak által eladni szándékozott kenyeret vagy terményt, amit a városlakóknak adtak tovább. 1920 végére ez a fajta kereskedelem olyan méreteket öltött, hogy mennyiségileg meghaladta az elosztás hivatalos csator­náinak teljesítményét. Ugyanakkor az infláció elképesztő ütemű volt. Egyedül 1920 folyamán a kenyérárak tízszeresükre nőttek. A kormány, saját kiadásainak fedezése érdekében nagy iramban mű­ködtette a bankjegynyomó gépeket, és ennek eredményeként az 1917-ben 7 rubel 85-öt érő aranyrubel három évvel később már 10.000 rubelt ért. A pénz elértéktelenedésével párhuzamosan a munkások bérének egyre nagyobb hányadát fizették ki természetben. Az élelmiszeradag /pajok/ a munkások bérének részévé vált a kormány­tól kapott cipővel és ruhával, valamint a saját gyára által termelt termékből időnként kapott bizonyos résszel együtt, amit rendszerint élelmiszerre cseréltek.

De a gyár által juttatott termékmennyiség nem volt ele­gendő maguk és családjuk ellátásához, ezért csatlakoztak a várost elhagyó és vidéken élelmet kereső más városlakók töme­géhez. 1917 októbere és 1920 augusztusa /amikor népszámlálást végeztek/ között Pétervár népessége körülbelül 2 és fél mil­lióról háromnegyed millióra, vagyis közel egyharmadára csök­kent. Ugyanebben az időszakban Moszkva lakosságának közel felét veszített el, míg az ország városi lakossága egyharma­dával csökkent. Az elvándorlók jelentős része gyári munkás volt, aki visszatért szülőfalujába és korábbi paraszti élet­formájához. 1920 augusztusában Péterváron például közel 300.000 munkással kevesebb élt, mint három évvel korábban, és a munkások száma egész Oroszországban több mint 50 száza­lékkal csökkent. E drámai csökkenés természetesen részben a frontokon eleset­tek nagy számának tulajdonítható, de jelentős azoknak a szá­ma is, akik visszatértek a falvakba, hogy a földet műveljék és az ipar szétzüllése és az üzemanyag- és ruhahiány is nagy­ban hozzájárult ehhez az elvándorláshoz. De a többség élelmi­szert ment keresni, különösen 1919 és 1920 folyamán, amikor a városokban az ellátás rohamosan romlott.

De a városban maradást választók többsége is helyreállí­totta régi kapcsolatait szülőfalujával és rendszeresen eluta­zott élelemért vagy a termést betakarítani. A sors iróniája, hogy minderre egy olyan időszakban került sor, mikor a bol­sevikok ideológiai kánonja értelmében a vidéknek egyre inkább városi és ipari jellegűvé kell válnia. Ehelyett azonban a föld­osztás és a polgárháború következtében Oroszország nagymérték­ben visszasüllyedt agy olyan primitív agrártársadalom viszo­nyai közé, ahonnan éppen csak megkezdte a kiemelkedést. A pro­letariátus nevében uralkodó szovjet kormány számára a helyzet rendkívüli veszélyeket rejtett magában. Nemcsak arról volt szó, hogy a városok népessége a falvakba áramlott és ezzel gyengült a bolsevik hatalom társadalmi bázisa, de arról is, hogy a parasztok és a munkások közötti kapcsolatok erősödése, fokozta az amúgy is meglévő feszültségeket. A parasztok szenve­dése erős reakciót váltott ki a városi látogatókból, akik sa­ját szemükkel látták, hogy milyen pusztítást okozott vidéken a hadikommunizmus. És az elégedetlenség gyorsan átterjedt a parasztokról és munkásokról a hadseregben és a tengerészetnél szolgáló testvéreikre. Ennek eredménye a vidéki zavargások hul­lámának terjedése, az ipari agitáció elharapózása és a hadse­regen belüli elégedetlenség növekedése volt, ami 1921 márciu­sában érte el csúcspontját a kronstadti felkelésben.

Közben a városi viszonyok egyre nyomasztóbbá váltak. 1921 elejére a városi élet teljes mértékben dezorganizálódott. Az üzemanyag-ellátás válsága következtében a gyárak, az üzemek és hivatalok fűtés nélkül szenvedték végig a szokatlanul hideg téli hónapokat. Meleg ruha és cipő sehol sem volt kapható, és sok ember fagyott meg a fűtetlen lakásokban. Tífusz és kolera­járvány söpört végig a városokon riasztóan sok áldozatot szed­ve. De az élelmiszerhiány jelentette a fő problémát: a városi népesség nagymértékű csökkenése ellenére sem volt elegendő élelem. A munkások felélték energiáikat és a demoralizálódás legkülönfélébb formáinak váltak áldozataivá. 1920 végén a ter­melékenység átlagosan az 1913-as szint egyharmada volt. A hidegtől és éhségtől űzött emberek otthagyták gépeiket, hogy fát és takarmányt gyűjtsenek, amit azután élelmiszerre cserél­tek a környező falvakban. Gyalogszerrel vagy a túlzsúfolt vona­tokon utazva vitték személyes holmijaikat és a gyárból lopott anyagokat, hogy valamilyen élelmiszerre cseréljék. A kormány minden tőle telhetőt elkövetett, hogy gátat vessen az illegá­lis kereskedelemnek. Fegyveres ellenőrző osztagok /zagragyityelnyije otrjádü/ őrizték a városokba vezető utakat és elko­bozták az élelmiszereket, amit a "spekulánsok" családtagjaiknak szereztek. Az útellenőrző osztagok brutalitása közmondásos volt, az országban, és az önkényes módszereik elleni panaszok elárasztották a népbiztosságokat Moszkvában.

A munkásosztály másik fő sérelme a hadikommunizmus idején a munkahelyi parancsolgatás terjedése volt. E mögött Trockij, a Hadügyi Népbiztos állt. A szedett-vedett Vörös Hadsereg rendbe szedése terén elért sikerein felbátorodva a katonai fegyelem hasonló módszereit akarta alkalmazni a szétzilált ipar helyreállítására is. 1920 januárjában a Népbiztosok Tanácsa nagyrészt Trockij sürgetésére, valamennyi munkaképes felnőtt általános munkakötelezettségét rendelte el és jóváhagyta, hogy a harcban nem álló katonákat polgári munkára vezényeljék. A polgárháború befejeződésével a Vörös Hadsereg katonáinak egész osztagait nem szerelték le, hanem "munka­hadseregnek" nyilvánították és munkába küldték, hogy enyhítsék az egyre növekvő üzemanyag- és szállítási válságot, és hogy megmentsék az ipart az összeomlástól. Veteránok ezrei foglalkoztak favágással, bányamunkával, vasútvonalak javítá­sával, míg másokat a nagy ipari üzemekbe küldtek dolgozni. Közben kísérletet tettek a munkafegyelem erősítésére a polgá­ri alkalmazottak között is annak érdekében, hogy csökkentsék a lopások és a hiányzások számát és emeljék az egyéni telje­sítményeket. E politika eredménye azonban kiábrándító volt. Mint várható volt, a fegyelem erősítése és a katonai egységek jelenléte a gyárakban a rendes munkások heves ellenszenvét váltotta ki, éles tiltakozást provokált, és egymást érték a "munka militarizálása" ellen tiltakozó szakszervezeti gyű­lések. Ami a katonákat illeti, ők most, hogy a háború véget ért, haza akartak menni. Az oroszok többsége szemében a jelek szerint a "munka militarizálása" azonnal elveszítette minden létjogosultságát, amint a kormány megkísérelte kiterjeszteni. A mensevik vezetők a parancsolgatás új rendszerét az egyiptomi rabszolgasághoz hasonlították, amikor a fáraók rabszolgákkal építtették fel a piramisokat. A kényszer, hangoztatták, az iparban sem vezet több eredményre, mint a mezőgazdaságban. A kormány megfigyelőinek nagy riadalmára az ilyen érvek ro­konszenvet váltottak ki az ipari munkások között, akiknek a bolsevikokból és a hadikommunizmus programjából való kiábrán­dulása már olyan mértékű volt, hogy nem sok kellett a rend­szer elleni nyílt tüntetések kirobbanásához.

A "munka militarizálása" része volt a kísérletnek, hogy az ország botladozó gazdaságára központi ellenőrzést kényszerítsenek. 1917 és 1918 folyamán a munkások a gyakorlatba ül­tették át a "termelés feletti" munkásellenőrzés "szindikalista jelszavát. Ez azt jelentette, hogy helyi gyári vagy üzemi bizottságok ellenőrizték a munkások felvételét és elbocsátását, részt vet­tek a bérek megállapításában a munkaidő és a munkafeltételek meghatározásában és figyelemmel kisérték az adminisztráció tevékenységét. Sok üzemben leváltották a népszerűtlen igazga­tókat, vezetőket és előmunkásokat és a munkásbizottságok ma­guk kezébe vették a termelés irányítását, ami sokszor szörnyű eredménnyel járt. 1918 nyarára az orosz iparban megszűnt a ha­tékony irányítás, és az ország a gazdasági összeomlás felé ro­hant. A bolsevikoknak, akik 1917-ben az Ideiglenes Kormány ha­talmának aláásása érdekében bátorították a munkásellenőrzés el­terjedését, most attól kellett tartaniuk, hogy ugyanaz az ele­mi erejű hullám elsodorja őket is, mint elődjeiket. Így azután 1918. június elején a nagyobb gyárakat nacionalizálták és a munkásellenőrzést fokozatosan felszámolták, az egyszemélyi fele­lős vezetést és a szigorú munkafegyelmet állítva helyére. 1920 novemberére a nagyobb üzemek közül ötből négyben áttértek az egyéni irányításra, és a nacionalizálást kiterjesztették a legkisebb gyárakra s műhelyekre is. Ahol erre lehetőség volt, a "burzsoá szakemberek" visszatértek kötelezettségeik ellátásához annak érdekében, hogy biztosítsák a nehezen nélkülözhető technikai tanácsadást és felügyeletet. Az év vége előtt a fehérgallérosok munkásokhoz viszonyított aránya az 1917. évinek duplájára nőtt. Új bürokrácia kezdett kialakulni. Ez vegyes társaság volt, keveredtek benne a veterán igazgatási alkalmazottak és az újonnan kiképzett neofiták, de értékeik és szemléletük azonos volt: saját érdekeiket a munkásokétól eltérőnek látták.

Az egyszerű munkások szemében az osztályellenség visszakerülése a gyárak irányító posztjaira forradalmi eszmé­nyeik elárulását jelentette. Úgy látták, hogy a proletárde­mokrácia álmát, amit 1917-ben időlegesen sikerült megvaló­sítani, most félrelökték és helyére a kapitalizmus kénysze­ren alapuló és bürokratikus módszereit állították. A bolse­vikok "vasfegyelmet" kényszerítettek a gyárakra, fegyveres őrséget állítottak fel az igazgatóság akaratának végrehaj­tása biztosítására és olyan hírhedt hatékonyságnövelő módszereket vezettek be, mint a "Taylor-rendszer". Az, hogy mindezt az a kormány tette, amit támogattak és amely nevükben gyakorolta a hatalmat, túl keserű pirula volt a munkások számára. Nem túl meglepő ezért, hogy 1920-1921 telén, amikor a gazdasági és társadalmi széthullás kritikus pontig jutott, az elégedetlen zúgást már nem tudták elhallgattatni, még a fejadagok megvonásával való fenyegetőzéssel sem. Az üzemi gyűléseken, ahol a szónokok dühösen támadták az ipar militarizálását és bürokratizálását, bírálták a bolsevik hivatal­nokok kiváltságait és kényelmét, a hallgatóság dühösen helye­selt. A kommunisták, mondták, mindig a legjobb munkákat kapják, és szemmel láthatóan kevésbé szenvednek az éhségtől és a hi­degtől másoknál. Felütötte a fejét az antiszemitizmus és az értelmiségellenesség, gyakran egymással összefonódva: elhangzott a vád, hogy a bolsevikok zsidó értelmiségiek, aki el­árulták az orosz népet és beszennyezték a forradalom tisz­taságát.

A keserűség és a kiábrándultság növekedése egybeesett a kommunista párton belüli heves vitával, ahol sokan ellenezték a hadikommunizmus politikáját. Ez 1920 decembere és 1921 már­ciusa között zajló X. pártkongresszuson érte el tetőpontját, és - miközben a kronstadti felkelés zajlott - a szakszerveze­tek szovjet társadalomban betöltött szerepe körül folyt a vita. Az ismétlődő és zavaros vita során három álláspont fogalmazó­dott meg. Trockij, akit a munkaerő-gazdálkodás hadügyi népbiz­tosként kialakított koncepciója vezetett, a szakszervezet ál­lamnak való teljes alárendelésének híve volt, ahol a szakszer­vezeti hivatalnokok kinevezése és leváltása kizárólag a ható­ság joga. E terv leghevesebb ellenzői a Munkásellenzék tagjai voltak, döntően munkások és korábbi munkások /mint Alekszander Sljapnyikov és Jurij Lutovinov/, akik megőrizték proletárhűségüket és a munkások iránti rokonszenvüket. A Munkásellenzék mindenekelőtt azt találta különösképpen zavarónak, hogy a szov­jetrendszer egy kiváltságos nem-proletár kisebbség által uralt új bürokratikus állammá válás felé halad. Sljapnyikov, Lutovi­nov, Alekszandra Kollontáj és a velük rokonszenvezők elítélték a munkaerő militarizálását és az egyszemélyi felelős vezetés bevezetését a gyárakban. Nemcsak a szakszervezeteknek az állam­tól és a párttól való teljes függetlenségét követelték, hanem az ipar irányításának a szakszervezetek és a helyi üzemi bi­zottságok kezébe adását, amiket a Termelők Összorosz Kong­resszusa szervezne. A párt, jelentették ki, nem engedheti, hogy a munkások alkotó kezdeményezőkészségét "felőrölje a bü­rokratikus gépezet, amit átitat a termelés és ellenőrzés burzsoá-kapitalista rendszere rutinjának szelleme".

Lenin és támogatói /akik a párt tagságának döntő részét alkották/ közbülső megoldást igyekeztek találni Trockijnak a szakszervezetek alávetésére vonatkozó javaslata és a Munkásel­lenzék szindikalista programja között. Szerintük a szakszer­vezeteket nem kell beolvasztani az államba és nem is kell kezébe adni az ipar feletti ellenőrzést, inkább bizonyos mértékű tényleges autonómiát kell biztosítani számukra, lehetővé ten­ni, hogy megválasszák vezetőiket és szabad vitát folytassanak a munkaügyi problémákról, míg másfelől a kormánynak továbbra is kezében kell tartania a gazdaság irányítását. Lenin azt remélte, hogy ezzel a kompromisszumos javaslattal sikerül megnyernie a két csoportot. Intenzíven részt vett a vitában, amely, a szovjet történelem e kritikus pillanatában alapjai­ban fenyegette a párt törékeny egységét. "Bátran szembe kell néznünk a keserű igazsággal", mondta 1921 januárjában a vita tetőpontján. "A párt beteg. Egész testét láz rázza." Hacsak nem sikerül betegségére "gyorsan ható és radikális" orvosságot találni, figyelmeztetett, elkerülhetetlenül szakadásra kerül sor, ami végzetesnek bizonyulhat a forradalom sorsá­ra.

xxx

A kommunista párton belüli vitákban az orosz társadalom egészét átható és a téli hónapok múlásával fokozódó feszült­ségek jelentek meg a felszínen. Az eltelt három év folyamán az, emberek elkeseredett harcot folytattak azért, hogy megőriz­zék a forradalom gyümölcseit, és hogy egy szabadabb és kényel­mesebb életet teremtsenek maguk számára. Bíztak abban, hogy az ellenség veresége után a kormány azonnal lazit a háborús fegyelem szigorán és, hogy a hadikommunizmus rendszere a tör­ténelem múltjába süllyedt zavaros évek halvány emléke lesz csupán. De semmi ilyesmire nem karült sor. A polgárháború győztes befejezése után a hadikommunizmus politikáját nem szüntették meg és nem is lazítottak szigorán. A kormány hó­napokkal Wrangel veresége után sem mutatta annak jelét, hogy helyre akarná állítani akár a gazdasági, akár a politikai szabadságjogokat. A bolsevik politika központi eleme tovább­ra is a kényszer és a szigorú ellenőrzés maradt. Ennek ered­ményeként gyorsan terjedt a dühös elégedetlenség. Ez az ér­zés volt a kibontakozó válság hajtóereje. Még azok szerint is megszűnt a kényszer minden haszna, akik azt hirdették, hogy a hadikommunizmus szükséges célokat szolgált, mivel a polgárháború idején megmentette a hadsereget a vereségtől és a városokat az éhínségtől. Szemükben a hadikommunizmus az előállt helyzethez igazodó átmeneti rendszer volt, a béke­gazdaság rendszereként azonban mélységes kudarcot vall majd és olyan terheket ró az emberekre, amit azok nem tűrnek tovább.

A bolsevikoknak azonban egyedül az állt szándékukban, hogy elhallgattassák a politikai ellenzéket. Álláspontjuk iga­zolására a párt szónokai azzal érveltek, hogy a háborús hely­zet még nem múlt el, hogy az ország elszigetelt és minden ol­dalról hatalmas ellenségek fenyegetik, amelyek a belső gyengeség első jelére az országra vetik magukat. De az akár gazdasá­gi, akár politikai szükséghelyzet alatt hozott elnyomó intézke­dések egyre jobban aláásták a kormány demokratikus és egalitariánus törekvéseinek megvalósulását. Bíráló hangok hallatszot­tak, amelyek szerint maguk a bolsevikok azok, akik elárulták a forradalom eszményeit. Alekszander Berkman, a szovjetrendszert a polgárháború idején támogató vezető anarchista szerint 1917 jelszavait megtagadták, az emberek legdédelgetettebb álmait lábbal tiporták. Az igazságtalanság terjed, írta 1921-ben és az állítólagos szükséghelyzet a hitszegés, a hazudozás és az elnyomás tobzódásához vezetett; a bolsevikok, miközben a munkások és a parasztok nevében uralkodnak, megsemmisítik azt a kezdeményező erőt és önbizalmat, aminek a forradalom kibontakozása és győzelme köszönhető, vagyis a forradalom létének előfeltételeit.

Berkmanhoz hasonlóan éreztek a többi baloldali pártok tag­jai is, akiket a bolsevik hatalomátvétel után durván kiszorítottak a politikai életből. A Szovjetek VIII. Kongresszusán tartott egyik beszédében Fjodor Dan, a mensevik vezető, odáig ment, hogy kijelentette: a népi kezdeményezés elnyomásával a szovjetek egész rendszere már csak egyetlen funkciót tölt be: elrejti az egypárti diktatúrát a szemek elől. A szólásszabad­ságot és a gyülekezési szabadságot, mondta Dan, brutálisan megszüntették, polgárokat tartóztattak le vagy büntetnek meg bírósági tárgyalás nélkül, és a politikai kivégzések tömeg­méreteket öltenek. Elítélve ezt a terrorgyakorlatot, a politi­kai és polgári szabadságjogok azonnali helyreállítását és minden egyes helységben új szovjetválasztások tartását köve­telte. Dan követeléseit ismételte meg beszédében a balol­dali eszer, Z.N. Steinberg. A szovjet kormányban korábban igazságügyi népbiztosi posztot betöltő Steinberg a "szovjet demokrácia" helyreállítását követelte a széleskörű helyi autonómia és önrendelkezési jogkör biztosításával.

Ez nem volt egyéb, mint a "Minden hatalmat a szovjetek­nek" régi leninista követelése, amit most baloldali bírálóik a bolsevikok ellen fordítottak. A kommunista párton belül a demokratikus centralisták csoportja követelt több hatalmat a helyi szovjeteknek orvosságként a politikai hatalom polgár­háború idején történt egyre fokozódó központosítására. E köve­telés mögött nem csupán egy maréknyi radikális értelmiségi állt. A téli hónapok folyamán széleskörű, a tengerészeket és katonákat, a parasztokat és a munkásokat egyaránt átfogó elégedetlenségi hullám bontakozott ki, mivel az emberek vágy­tak 1917 anarchikus szabadságára, és ugyanakkor helyre akarták állítani a társadalmi stabilitást, és véget akartak vetni a vérontásnak és a gazdasági nyomornak. Ezekből az egymásnak jórészt ellentmondó törekvésekből nőtt ki az egyik legsúlyo­sabb belső válság, amivel a bolsevikoknak hatalomra jutásuk óta szembe kellett nézniük. 1921 márciusára a szovjetrendszert elsöpréssel fenyegette a parasztfelkelések, a munkászavargások és a kronstadti felkelésben tetőző hadseregbeli elégedetlenség hulláma.

Mindenekelőtt az éhség és a nélkülözés állt a válság elő­terében és könnyű bírálni a bolsevikokat azért, mert a hadikom­munizmus rendszerének fenntartásával megakadályozták az eny­hülést. De, akár csak a nyugati kormányoknak, nekik is időre volt szükségük ahhoz, hogy alkalmazkodjanak a kialakult új helyzethez. A háborúról békére való átmenet, mondta Lenin a Szovjetek VIII. Kongresszusán, nem egyszerű. Senki sem biz­tos abban, hogy milyen gyakorlat követése a legjobb, nincsenek bevált stratégiák, nincsenek követhető precedensek. A bol­sevikok politikája attól a pillanattól kezdve, hogy megszerez­ték a hatalmat, tapogatózó, kísérletező és bizonytalan volt és most, három év múltán, továbbra is a rögtönzés jellemzi vitái­kat és tetteiket. A párt vezetői közül többen, köztük Lenin is, már 1920 novemberében foglalkozni kezdtek a hadikommuniz­mus mérséklésének gondolatával, de akkor még távolról sem volt biztos, - ez csak hét-három hónappal később következett be -, hogy azonnali irányváltoztatásra van szükség a társa­dalmi robbanás elkerüléséhez.

Mégis tény, hogy a belpolitika területén a lazítás még a távoli jövő ígérete volt csupán. A háborús pszichózis köze­pette és vonakodva attól, hogy az ideológiai előfeltevéseiknek megfelelő programot feladják, a bolsevikok továbbra is kiálltak a hadikommunizmus politikája mellett egészen 1921 februárjáig, amikor Lenin megtette az első lépéseket annak érdekében, hogy bevezessék az Új Gazdasági Politikát. Ekkor azonban már túl késő volt ahhoz, hogy elkerüljék a kronstadti tragé­diát.

2.

Pétervár és Kronstadt

1921 februárjában nyílt összeütközésre került sor a bol­sevik rendszer és fő támogatója, a munkásosztály között. A tél kezdete óta a még moszkvai mércével mérve is rendkívüli hideg és éhség a hadikommunizmus töretlen szigorúságával pá­rosulva rendkívül feszült légkört teremtett a nagyvárosokban. Különösen Moszkvában és Péterváron volt rossz a helyzet, ahol egyetlen szikra is elég lett volna a robbanáshoz. Ez a szikra fel is lobbant 1921. január 22-én, amikor a kormány bejelentet­te, hogy az amúgy is szűkös kenyérfejadagokat egyharmadukra csökkentik. Bármilyen drasztikus intézkedés is ez, a csökkentés nyilvánva­lóan elkerülhetetlen volt. A havazás és az üzemanyaghiány meg­akadályozta, hogy Szibériából és az Észak-Kaukázusból útnak indítsák a központi és északi területek éhező nagyvárosai szá­mára összegyűjtött élelmiszert. Február első tíz napjában olyan mértékűek voltak a szállítási nehézségek, hogy egyetlen vagon gabona sem érkezett Moszkva üres raktáraiba. Mindenesetre tény, hogy a fejadagok csökkentését égető szükség diktálta és ennek az éhező városi lakosságra gyakorolt hatá­sait előre láthatatlan körülmények csak kismértékben mérsékel­ték. A robbanás elkerülhetetlennek látszott.

Az első komoly zavargásokra Moszkvában került sor feb­ruár közepén. Spontán gyári gyűlések sorozatával kezdődött, ahol a dühös munkások a hadikommunizmus azonnali felváltását követelték a "szabad munka" rendszerével. Ez a követelés olyan erőteljes volt, hogy a kormány kiküldötteket irányított a gyá­rakba azzal a céllal, hogy igazolják politikája jogosságát. Ez azonban nem volt könnyű feladat. A rendkívül ellenséges hallgatósággal szembekerülő hivatalos szónokoknak nem enged­ték befejezni beszédüket a gúnyolódó és fujjoló kórusok. Lenin, aki egy moszkvai acélüzem viharos gyűlésén beszélt, megkérdez­te hallgatóságát, hogy vajon szívesen fogadná-e a fehérek visszatérését. Kérdésére keserű választ kapott: "Jöjjenek, akik akarnak - fehérek, feketék vagy akár maga az ördög -, csak maguk tűnjenek el innen".

A nyugtalanság gyorsan terjedt a fővárosban, ahogy a gyá­ri gyűléseket sztrájkok és tüntetések követték. A munkások az utcára vonultak "szabad szakszervezeteket", magasabb fejada­gokat és a gabonarekvirálás azonnali beszüntetését követelő jelszavakkal. De nem álltak meg a gazdasági követeléseknél. Sok tüntető követelte a politikai jogok és polgári szabadsá­gok visszaállítását és feltűntek az Alkotmányozó Gyűlés ismé­telt összehívását követelő transzparensek is, sőt a "Le a kommunistákkal és zsidókkal" visszataszító jelszava is. A hatóságok először ígéretekkel próbálták meg leszerelni a tüntetéseket/ de ezek hatástalanok maradtak és reguláris csa­patokat és tisztiiskolás egységeket /kurszant/ kellett bevet­ni a rend helyreállítása érdekében.

A moszkvai zavargások elfojtására tett intézkedésekkel egy időben a korábbi fővárosban, Péterváron sokkal komolyabb sztrájkhullám söpört végig. Tragédia előérzete ülte meg a vá­rost, amely "árnyéka volt korábbi önmagának", mint egy kortárs írja "lakosságát megtizedelte a forradalom és az ellenforra­dalom, jövője teljesen bizonytalan volt". Az ország északnyugati csücskében fekvő, az élelmiszer- és üzemanyag forrásoktól távol eső Pétervár Moszkvánál sokkal jobban szenvedett az éhségtől és a hidegtől. A rendelkezésre álló élelmiszerkészletek csupán egyötödét tették ki az I. Vi­lágháború előttinek. A városlakók meleg ruha és sokszor cipő nélkül járták a várostól mérföldekre lévő szomszédos erdőket azért, hogy fát gyűjt­senek lakásaik fűtéséhez. Február elején a legnagyobb pétervári üzemek közül hatvannál is több kényszerült arra, hogy üzemanyaghiány miatt leállítsa a termelést. Közben teljesen megszűnt az élelmiszerellátás. A mensevik szemtanú, Fjodor Dan szerint a munkások és a katonák az ut­cákon kéregettek kenyeret. Dühös polgárok tiltakoztak az egyenlőtlen fejadagok rendszere ellen, amely egyeseknek előnyt biztosított másokkal szemben. A feszültséget fokozta az a jelentés, hogy a párttagok új cipőket és ruhákat kaptak. Az ilyenfajta, a város utcáin és üzemekben nagy számban terjedő rémhíreknek széles körben hi­telt adtak, és ezek fontos szerepet játszottak a kronstadti felkelést megelőző zavargásokban.

Moszkvához hasonlóan az utcai tüntetéseket itt is tilta­kozó gyűlések sorozata előzte meg Pétervár számos kimerült üzemében és gyárában. A listát gazdasági követelések, minde­nekelőtt a kenyér követelése vezette. A szónokok egymás után követelték a gabonarekvirálás megszüntetését, az útakadályok eltávolítását, a kiváltságos fejadagok eltörlését és a szemé­lyi tulajdonban lévő javak élelmiszerre cserélésének engedélye­zését. Február 23-án zajos gyűlésre került sor a Trobucsnyij gyárban, Pétervár legnagyobb acélüzemében, amelynek munkás­létszáma a három-négy évvel korábbinak töredékére csökkent. A gyűlés, befejeződése előtt, az élelmiszer-fejadagok rendszeré­nek felszámolását és a rendelkezésre álló cipők és ruhaneműk azonnali szétosztását követelő határozatot fogadott el. Az emberek másnap ismét munkába álltak, de hamarosan letették szerszámaikat és az utcára vonultak. A Néva északi oldalán lévő Vasziljevszkij szigeten vezető útjuk során tömegtüntetést próbáltak szervezni szenvedéseik demonstrálására. Kül­döttség ment a finn hadosztály laktanyájába, de nem sikerült megnyerni a katonákat a tüntetésben való részvételhez. Ennek ellenére a közeli üzemekből munkások, a Bányászati Főiskolá­ról pedig diákok csatlakoztak nagy számban a tüntetőkhöz, és hamarosan mintegy 20 ezres tömeg gyűlt össze a kormányt támadó jelszavakat kiáltozva. Az egyik beszámoló szerint a pétervári szakszervezeti tanács bolsevik titkára, N.M. Ancselovics megjelent a helyszínen és igyekezett rábírni az embereket, hogy térjenek vissza munkájukhoz, de kirángat­ták autójából és megverték. Mielőtt a helyzet ellenőrzése teljesen kicsúszott volna kezéből, Zinovjev, a pétervári pártbizottság titkára és a szovjet el­nöke fegyveres tisztiiskolásokat vezényelt az utcára azzal a paranccsal, hogy verjék szét a tüntetést. Némi küzdelem és néhány levegőbe leadott sortűz után a sztrájkolók szétosz­lottak anélkül, hogy vérontásra került volna sor.

A Vaszilij szigeten lezajlott tüntetés csak ízelítő volt az elkövetkező eseményekből. Másnap, február 25-én a Trobucsnyij gyár munkásai ismét az utcára vonultak és bejárták a környező gyárakat felszólítva az ott dolgozókat, hogy hagyják abba a munkát. Erőfeszítéseiket azonnal siker koronázta. A Laferme dohánygyár, a Szkohorod cipőgyár és a Balti és Patronnüj acél­üzemek munkásai is az utcára vonultak, majd amikor a később el­terjedt a rémhír, hogy előző nap a Vasziljevszkij szigeti tün­tetők közül sokat megöltek és megsebesítettek a tisztiiskolá­sok, a sztrájk más nagyüzemekre, többek között az Admiralitás Hajógyárra és a Galernüj szárazdokkra is átterjedt. Több helyen gyűlt össze a kormány politikáját táraadó szónokokat hallgató tömeg, és ismét kivezényelték a tisztiiskolásokat a tüntetés szétverésére.

A moszkvai sztrájkok hírétől megriadt pétervári hatóságok Zinovjev vezetésével feszült figyelemmel kisérték az események alakulását a zavargások jeleire várva. Amikor ezek érezhetővé váltak, gyorsan cselekedtek. Február 24-én, a Vasziljevszkij szigeti tüntetés napján a kommunista párt pétervári bizottsága ülést tartott és Védelmi Bizottságot hozott létre, aminek M.N. Lasevics, A Szovjet Köztársaság Forradalmi Hadügyi Bizott­ságának tagja, D.N. Avrov, a pétervári katonai körzet parancs­noka és N.M. Ancselovics, a szakszervezeti tanács titkára voltak tagjai. A teljhatalommal felruházott Pétervári Védelmi Bizott­ság utasítást adott ki, hogy a város minden kerületében alakít­sanak "forradalmi trojkákat" a zavargások továbbterjedésének megakadályozására. A Védelmi Bizottság mintájára a revtrojka-kat a kerületi pártvezetőből, a kerület katonai parancsnokából és a kerületi szovjet titkárából vagy a helyi katonaiskola komisszárjából alakították meg. Ugyanezen a napon a Zinovjev elnökletével ülést tartó Pétervári Szovjet végrehajtó bizottsága kihirdette a szükségállapotot a város egész te­rületén. Este 11 óra után kijárási tilalmat vezettek be és betiltották az utcai gyűléseket.

Miközben a Trobucsnij sztrájkolói körbejárták a környező üzemeket és igyekeztek rávenni a munkásokat, hogy csatlakoz­zanak a hatóságok elleni tömegtüntetéshez, Zinovjev és kollé­gái a vérfürdő elkerülését biztosító kiutat kerestek. Február 25-én a Pétervári Szovjet, a Szakszervezeti Tanács és a pártbizottság "Vörös Pétervár munkásaihoz címmel közös kiáltványt adott ki, amelyben a munka felvételét sürgette. A felhívás elismerte, hogy a munkások komoly nélkülözést szenvedtek, de leszögezte, hogy ez volt az ára a forradalom ellenségeitől való megvédésének. Most pedig, jelentette ki, a fehérgárdis­ták, a mensevikek és a szociálforradalmárok segítségével élel­mezési válságot akarnak kirobbantani saját rosszindulatú cél­jaik elérése érdekében. Vajon a "Vörös Pityer" munkásai már elfelejtették a Jugyenyicseket és a Kolcsakokat, Gyenikineket és a Wrangeleket? Mit adhat a népnek egy fehér restauráció? "Csak a földesurak korbácsát és a cári koronát." Mi lesz az eredménye annak, hogy a munkások elhagyják gyáraikat? Még na­gyobb éhség és még nagyobb hideg. A munkások valóban hatalmas áldozatokat hoztak, de ez csak egy okkal több arra, hogy ne hagyják cserben a forradalmat akkor, amikor a győzelem pillanata már elérkezett.

E felhívással egyidőben a pétervári bolsevikok nagy pro­pagandakampányt kezdtek, hogy lecsillapítsák a nyugtalanságot a városban. Minden kerületben külön figyelmeztették a sztrájkolókat, hogy ne játsszanak az ellenforradalom kezére. Az éh­ség, a kimerültség és a hideg, hangzott a kormány érvelése, annak a "hatéves háborúnak" a szükségszerű következménye, amely végigsöpört az országon. Vajon szükségét érezték-e a "fehérgárdista disznók" és támogatóik, hogy kárpótlást fizes­senek azért a drága győzelemért? A sztrájkolók és tüntetők fellépésének kizárólagos haszonélvezői, jelentette ki a Péter­vári Szovjet, a lengyel földbirtokosok Rigában és az angol tőkések Londonban voltak, akik a tárgyalóasztaloknál a nagyobb kedvezmények követelésével léphetnek fel. A pétervári kurszantok kiáltványa hasonló módon támadta a mun­kások akcióit, amik csak "az angol, francia és más nemzetisé­gű földesurak, a mindenütt lesben álló fehérgárdista ügynökök és a kapitalizmus lakájai - az eszerek és a mensevikek - szá­mára hozhatnak hasznot." A Pétervári Védelmi Bizottság arra figyelmeztetett, hogy brit, francia és a lengyel kémek ellepték a várost azzal a céllal, hogy zavart keltsenek. Ezzel egy időben a napi sajtóban megje­lent egy sor, különböző pétervári gyárból és szakszervezet­ből érkezett határozat, amelyek elítélik a zavargásokért felelős "provokátorokat" és "naplopókat". Az állítólagos zavarkeltők kedvenc jelzője a "Skurnyiki", vagy "haszonleső" volt - a kifejezést azokra használták, akik csak saját hasznukkal törődtek. A megszokott "sztrájk" /Sztacsak vagy zabasztovka/ szó helyett pedig a volünka kifejezést használták, amelynek je­lentése nemcsak a szabályos utcai tüntetésen való részvételt, de az ülősztrájkot és a munkalassítást is felöleli. Fjodor Dan szerint a hatóságok inkább ezt a pejoratív kifejezést használták, annak elismerése helyett, hogy igazi sztrájkok folynak a "munkások kormánya" ellen.

Február 26-án, a zavargások növekedése közepette a Péter­vári Szovjet ülést tartott a további teendők tisztázása érde­kében. Baljóslatú megjegyzést tett N.N. Kuzmin, a Balti Flot­ta komisszárja, aki a következő hetek során hírhedtté vált, akkor, amikor felhívta a figyelmet a tengerészek növekvő nyugtalanságára és figyelmeztetett arra, hogy robbanásra ke­rülhet sor, ha engedik, hogy a sztrájkok folytatódjanak. Ezt a gondolatmenetet folytatva Lasevics, a Pétervári Védelmi Tanács tagja kijelentette, hogy a szigorú intézkedések jelentik az egyetlen eszközt a sztrájkolókkal való leszámoláshoz. Követelte, hogy a Trobucsnij gyár munkásait, a mozgalom kez­deményezőit, bocsássák el és ezzel automatikusan fosszák meg őket fejadagjuktól. A szovjet beleegyezett ebbe és azonnal kiadta a szükséges utasításokat. A Baferme-gyárat, a proletár elégedetlenség második melegágyát, szintén bezártak, és a többi üzem dolgozóit munkájukhoz való visszatérésre kényszerítették, vagy szintén elbocsátották. Az alig leplezett kísérlet, hogy a munkásokat kiéheztetve vessék alá akaratuknak, csak olaj volt a tűzre. Február hát­ralévő napjaiban a mozgalom továbbterjedt, újabb és újabb üzemeket kényszerítve arra, hogy abbahagyják a munkát. A ra­gály február 23-án elérte a hatalmas Putyilov fémművek 6.000 munkását, ami hatalmas tömeg volt, bár az I. Világháború alatti létszámnak ez csak mintegy egyhatoda volt.

A Februári Forradalom negyedik évfordulójának közeled­tekor Péterváron az elégedetlenség olyan magasra csapott, hogy az, mint Dan mondta, az autokrácia összeomlása előtti 1917-es Pétervárra emlékeztetett. A másik, a hatóságok figyelmét magára vonó jelenség az volt, hogy megváltozott a munkáskövetelések jellege. Kezdetben a gyári gyűléseken elfogadott határozatok túlnyomórészt az is­merős gazdasági kérdésekkel foglalkoztak: a fejadagok rend­szeres elosztása, cipő és meleg ruha juttatása, az útakadá­lyok eltávolítása, a vidékre való szabad utazás és a falusiak­kal való szabad csere engedélyezése, a munkások egyes kategó­riáinak járó felemelt fejadatok eltörlése stb.. Február utolsó két napján ezek a gazdasági követelések nyomatékosabbá váltak: egy röplap például felsorolt egy sor olyan esetet, amikor munkások megfagytak vagy éhen haltak lakásaikban. Ami azonban sokkal riasztóbb volt a hatóságok szempontjából, az az, hogy a sztrájkmozgalomban egyre inkább kiemelkedő he­lyet foglaltak el a politikai sérelmek. Többek között a mun­kások az ezidáig tisztán rendőrségi feladatokat ellátó speciá­lis fegyveres bolsevik egységek kivonását követelték az üze­mekből, továbbá, a munkás hadseregek feloszlatását, amelyek közül több még ekkor is a nagyobb pétervári üzemekben táborozott. Egy másik alapvető terület a politikai és polgári jo­gok helyreállításának követelése volt, ami kezdetben csak el­szórtan hangzott fel, később azonban általánossá és széleskö­rűvé vált.

Nem meglepő, hogy egy ilyen pillanatban cselekvésre szán­tai el magát a politikai ellenzék. A rendőrség által megtize­delt pétervári mensevikek és eszer szervezetek kiáltványokat kezdtek terjeszteni a munkások között. 27-én például a követ­kező kiáltvány jelent meg a város utcáin:

Alapvető változás szükséges a kormány politikájában. Min­denekelőtt szabadság kell a munkásoknak és a parasztok­nak. Nem akarnak többé a bolsevikok dekrétumai szerint élni. Ellenőrizni akarják saját sorsuk alakulását. Elv­társak, támogassátok a forradalmi rendet! Szervezkedje­tek és elszántan követeljétek: Engedjék szabadon az összes szocialista és párton kívüli munkást; töröljék el a szükségállapotot; biztosítsanak minden munkás számára szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadságot; az üzemi bizottságokat, szakszervezeteket és a szovjeteket sza­badon válasszák! Hívjatok össze gyűléseket, fogadjatok el határozatokat és indítsatok küldöttségeket a hatóságokhoz követeléseitek megvalósítása érdekében!

Bár a kiáltványt nem írták alá, a követelések erősen hasonlítanak annak az agitációs kampánynak a követeléseire, amit - saját bevallása szerint - Dan folytatott mensevik vezető társaival együtt február végén. Szimpatizáns nyomdá­szok segítségével, akik között a mensevikeknek mindig is sok követőjük volt, a pétervári szervezet sok röplapot és felhívást tudott kiadni, amelyek a szovjetek és a szakszervezetek szabad választására, a polgári jogok helyreállítására, a terror befejezésére és a szocialista és más baloldali po­litikai foglyok szabadon bocsátására szólították fel a kommunistákat. A gazdasági kérdések területén a mensevikek azt kö­vetelték, hogy a kormány vessen véget a gabonarekvirálásoknak és az állami gazdaságok erőszakos megalakításának, és hogy a spekulációt akadályozó rendszabályok bevezetésé­vel együtt állítsa helyre a város és a falu közötti kereske­dés szabadságát.

Ezek olyan követelések voltak, amiket a mensevikek már a polgárháború kezdete óta hangoztattak és amiket Fjodor Dan és David Dallin olyan nyomatékosan fogalmazott meg a szovjetek 1920. decemberi VIII. Kongresszusán. A mensevikek lénye­gileg azt, követelték, hogy szerezzenek érvényt az alkotmány­nak, aminek értelmében a szovjetrendszerben minden szocialista pártnak helye van, és amelyben a munkásosztály élvezi a bolsevik diktatúra által önkényesen megtagadott szabadságokat. Törvényes ellenzék szerepüket megtartva, amely szerepet 1917 óta töltöttek be, a mensevikek tartózkodtak minden, a kor­mány fegyverekkel történő megdöntésének követelésétől. Mint az idézett kiáltvány mutatja inkább arra hívták fel Pétervár munkásait, hogy tartsanak gyűléseket, fogadjanak el határoza­tokat és küldjenek petíciókat a hatóságoknak - röviden: "szer­vezett és elszánt módon" használjanak ki minden törvényes esz­közt a politikai és gazdasági reformok keresztülvitele érdeké­ben. Ezzel együtt azonban bírálatuk magára vonta a kormány figyelmét és dühét, mivel nem kevesebbet állított, mint hogy a bolsevikok elárulták a forradalom alapvető elveit. Ezenkívül, ki garantálhatja, hogy a munkások, ha egyszer cseleked­ni kezdenek, megállnak a tiltakozás törvényes módszereinél és nem robban ki nyílt lázadás?

A mensevikektől eltérően a szociálforradalmárok már rég­óta egy tömegfelkeléstől remélték Lenin rendszerének hatalom­ból való eltávolítását. Céljuk az általános választójog alap­ján megválasztott Alkotmányozó Gyűlés helyreállítása volt, amiben többségük volt, de amit a bolsevikok 1918 januárjában feloszlattak. 1921-ben ez a két cél - a bolsevikok eltávolí­tása a hatalomból és az Alkotmányozó Gyűlés újjáélesztése - programjuk központi eleme maradt és a következő, a Pétervári házak falára február 28-án kiragasztott és a "Névai Kerület Szocialista Munkásai" aláírást viselő kiáltvány valószínűleg eszer eredetű:

Tudjuk, hogy kik félnek az Alkotmányozó Gyűléstől. Azok, akik többé már nem rabolhatják ki a népet, hanem felelniük kell a nép képviselői előtt csalárdságukért, rab­lásaikért és valamennyi bűnükért.

Le a gyűlölt kommunistákkal! Le a szovjetkormánnyal! Éljen a Népi Alkotmányozó Gyűlés!

Ez a röplap /és más hozzá hasonlók is/ sokkal harcosabb szellemű és kompromisszumot kevésbé ismerő volt, mint a mensevikeké. Hangja és tartalma ténylegesen az olyan földalatti szervezetek propagandájához hasonlított, mint a Szövetség Oroszország Fellazítására, a liberálisok és jobboldali szo­cialisták szövetsége, akik véget akartak vetni a bolsevik ura­lomnak.

A februári sztrájkok idején elszabaduló antikommunista propaganda felvetette a mozgalom vezetésének kérdését. Vajon a mensevikek és a szociálforradalmárok voltak azok, mint a kormány állította, akik az utcára vitték a munkásokat? Nem kérdéses, hogy mindkét csoport minden tőle telhető eszköz­zel támogatta a sztrájkokat, ha egyszer már kitörtek. Ez min­denekelőtt a mensevikek esetében volt igaz, akik 1921-ben sok­kal több munkás támogatását tudhatták maguk mögött, mint amennyi támogatását 1917-ben elveszítették. A pétervári zavar­gások idején a Trubocsnyij gyárban és a többi, a mozgalomban résztvevő gyárban a mensevik befolyás rendkívül erős volt. A mensevik agitátorokat rokonszenvező tömegek hallgatták a munkásgyűléseken és röplapjaikat sokan olvasták. Mégis, a zavargások fokozódásában kétségtelenül szerepet játszó tevé­kenységük ellenére sincs bizonyíték arra, hogy a mensevikek vagy valamilyen más csoport szervezte vagy tervezte volna a megmozdulásokat. A pétervári munkásoknak, mint láttuk, éppen elég okuk volt arra, hogy nyíltan tiltakozzanak a kormány el­len. Abban az értelemben, hogy nem tervezték meg előre, a februári sztrájkok a népi elégedetlenség spontán kifejeződé­sei voltak.

Egy hét zűrzavar után a pétervári hatóságoknak végül si­került a helyzeten úrrá lenni. Ezt az erő és az engedmények kombinálásával érték el, amit Zinovjev és társai elszánt haté­konysággal alkalmaztak. Feladatukat bonyolította, hogy a helyőrség jó részét, amit magával ragadott az általános izgalom, nem lehetett kiengedni a laktanyákból, hogy hajtsák végre a kormány rendelkezéseit. A megbízhatatlannak tekintett egységeket lefegyverezték és laktanyáikba zárták". Az a hír is járta, hogy csizmáikat is elvették, hogy megakadályozzák a katonákat laktanyáik elhagyásában és abban, hogy elkevered­jenek a tömegben, ami négy évvel korábban olyan végzetes ered­ménnyel járt. A rendes csapatok helyett a hatóságok a kurszantokra, a kommunista tisztiiskolásokra támaszkodtak, akiket ezrével vezényeltek a szomszédos katonai akadémiákról őrjáratozni a városba. Ráadásul a terület valamennyi kommunista párt­tagját is mozgósították arra az esetre, ha jelenlétük szüksé­ges lenne a rend helyreállításában.

Éjszakára Pétervár katonai táborrá vált. A kerületekben a gyalogosokat megállították és ellenőrizték irataikat. A színházakat és a mozikat bezárták, a kijárási tilalmat szigo­rúan betartották. Időről-időre magányos kiáltás hallatszott az utcákon. A feszültség növekedésével fokozódott az antisze­mitizmus, elsősorban az ipari munkások között, amit a Péter­vári Szovjet a fehér ügynökök által terjesztett zsidógyűlölő irodalomnak tulajdonított.  Ez bizonyos mértékig igaz volt, de az antiszemitizmus az orosz parasztok és munkások szokatlanul nehéz helyzetekre adott ha­gyományos válasza volt. Pétervár zsidó lakói nyugtalankodtak, sokan elhagyták a várost, attól tartva, hogy pogromra kerül sor, ha a kormány összeomlik és a csőcselék elszabadul az ut­cákon.

Miután nagy katonai erőket összpontosítottak a városban, a bolsevikok még több sztrájkoló elbocsátásával akarták megfé­kezni a tiltakozó mozgalmat. Ez - mint a Trubocsnyij és a Laferme gyár esetében - egyet jelentett azzal, hogy a munkásoktól megvonják fejadagjukat. Ezzel egyidőben a pétervári Cseka széleskörű letartóztatásokat hajtott végre. A gyári gyűléseken és az utcai tüntetéseken a rendszert bíráló szónokokat őrizet­be vették. Február utolsó napjaiban Dan szerint körülbelül 500 makacs munkás és szakszervezeti tisztségviselő került a börtönfalak mögé. A letartóztatott diákok, értelmiségiek és más nem munkások száma valószínűleg meghaladta az ezret, a többségük ellenzé­ki pártokhoz vagy csoportokhoz tartozott. A pétervári mensevik szervezet különösen nagy veszteségeket szenvedett a Cseka akciója során. Gyakorlatilag a letartóztatástól eddig megmene­kült összes aktív vezetőt börtönbe zárták. Kazukovot és Kamenszkijt február végén tartóztatták le, miután megszervez­tek egy munkástüntetést. Néhányan, mint Rozskov és Dan, még egy vagy két napig szabadlábon maradt, lázasan rohangált a vá­rosban és terjesztette a kiáltványokat és röplapokat, míg végül őket is letartóztatta a rendőrség. Az összes forrás úgy becsüli, hogy 1921 első három hónapja során Oroszországban mintegy 5.000 menseviket tartóztattak le, beleértve a párt egész Köz­ponti bizottságát is. Ezzel egyidőben azt a néhány ismert eszert és anarchistát is őrizetbe vették, akik ez idáig szabadlábon maradt. Victor Serge azt írja a "Memoirs of a Revolutionary"-ben, hogy a Cseka agyon akarta lőni a mensevik foglyokat, mint a sztrájkok fő felbuj­tóit, de Maxim Gorkij közbelépett és megmentette őket.

Közben a bolsevikok még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy propagandájukkal rábírják a sztrájkolókat a munka felvéte­lére, és ezzel kerüljék a vérontást. Az újságok mellékleteit, a - népszerűségnek örvendő - párttagokat felhasználták az agitációra az utcákon, a gyárakban és a laktanyákban. Fogadtatá­suk általában nem túl szívélyes volt, bár Mihail Kalinyin, az Összorosz Szovjetkongresszus elnöke nagyobb sikerrel járt kollégáinál /feltehetően plebejus származása miatt/ a város üzemeiben és laktanyáiban tartott gyűléseken. Az agitátorok központi témája a sztrájkok és tüntetések elítélése volt, ami­ket a fehérgárdisták és mensevik és eszer szövetségeseik akna­munkájára vezettek vissza. Ez az érvelés három éve ismételgeté­se miatt már unalmassá vált, írta Emma Goldman, de mégis volt bizonyos hatása, különösen azért, mert a mensevikek és az eszerek kísérletet sem tettek annak tagadására, hogy aktív szerepet játszanak a zavargásokban.

De nemcsak propaganda-erőfeszítéseket tettek Péterváron a rend helyreállítása érdekében. Legalább ilyen fontos volt az ellenzéki mozgalom elbizonytalanításához elegendő nagyságú engedmények sorozata. Azonnal külön élelmiszeradagokat osz­tottak szét a katonák és a gyári munkások között, megnövelték az élelmiszer és a kenyéradagokat, ami, mint a viborgi ameri­kai konzul jelentette "teljesen kiürítette a pétervári élelmiszerraktárakat". Ugyanakkor a végszükség esetére tartalékolt készleteket más területekről a városba szállították, hogy a raktárak kiürülése után fel tudják használni.

Emellett Zinovjev február 27-én sok további engedményt jelentett be, amelyek a munkások legsürgetőbb követeléseit teljesítették. Engedélyezték, hogy a lakók elhagyják a várost élelmiszer-beszerzés céljából. Ezt megkönnyítendő Zinovjev ígé­retet tett arra, hogy személyszállító különvonatokat indítanak a város körüli területekre. Az utakat ellenőrző alakulatok Pétervár körül utasítást kaptak, hogy ne kobozzák el az élel­miszert a munkásoktól, ehelyett a spekuláció megakadályozásá­ra fordítsanak figyelmet. Zinovjev azt is bejelentette, hogy 18 millió tonna szenet hoznak be külföldről, ami hamarosan megérkezik és enyhíteni fogja a fűtőanyaghiányt Péterváron, és a többi városokban. De a legfontosabb az volt, hogy beje­lentette: elérkezett az ideje, hogy az erőszakos gabonabegyűjtést felváltsák a terményadóval. Más szavakkal, a hadikommunizmus rendszerét egy új gazdaság­politikával váltják fel, olyan politikával, amely legalább részben helyreállítja a város és a vidék közötti kereskedelem szabadságát. Március 1-én e szándék igazolására a Pétervári Szovjet bejelentette, hogy kivonták az útellenőrző egységeket az egész pétervári területről. Ugyanezen a napon továbbá a Péter­váron munkára kötelezett vöröskatonákat - összesen két vagy háromezer embert - leszerelték és engedélyezték, hogy hazatér­jenek szülőfalujukba. A hivatalos magyarázat szerint a termelés csökkenése szükségtelenné tette további jelenlétüket.

Ennek eredményeként a jónéhány napos feszültség után a pétervári zavargások gyorsan megszűntek. Március 2-án és 3-án szinte valamennyi sztrájkoló üzem dolgozni kezdett. Az enged­mények megtették hatásukat, mivel elsősorban a hideg és az éh­ség váltotta ki a széleskörű népi elégedetlenséget. Nem tagad­ható azonban az sem, hogy a katonai erő alkalmazása és a széles­körű letartóztatások is, nem beszélve a hatóságok fáradhatatlan propagandatevékenységéről, lényeges szerepet játszottak a rend helyreállításában. Különösen a helyi pártszervezetek fegyelme­zettsége volt meggyőző. Belső vitákat félretéve a pétervári bolsevikok szorosra zárták soraikat és egységesen láttak neki annak, hogy hatékonyan és gyorsan végezzenek az elnyomás kellemetlen feladatával. Ez épp annyira igaz volt Zinovjevre, a helyi pártvezetőre, mint alárendeltjeire. Annak ellenére, hogy gyávának és a veszélyes helyzetekben ingadozónak tartották, Zinovjev rendkívüli lélekjelenléttel lépett fel a zavar­gások elfojtása érdekében.

Emellett a mozgalom nem bukott volna el ilyen gyorsaság­gal, ha Pétervár lakossága nem demokratizálódik teljesen. A munkások egyszerűen túl kimerültek voltak ahhoz, hogy képesek legyenek hosszú ideig politizálni. Az éhség és a hideg olyan közömbössé tette őket, hogy már a teljes apátia határán áll­tak. Ezenkívül hiányzott a hatékony vezetés és az átgondolt akcióprogram. A múltban e feladatokat a radikális értelmiség látta el. 1921-ben, mint Emma Goldman írta, a pétervári értel­miségieknek nem volt lehetőségük arra, hogy komoly támogatást biztosítsanak a munkásoknak, még kevésbé arra, hogy vezessék a mozgalmat. A forradalmi tiltakozás egykori fáklyavivői most túl fáradtnak és megfélemlítettnek érezték magukat, túlságo­san megbénította őket az a tapasztalat, hogy egyéni erőfeszítéseik teljesen eredménytelenek, és így nem emelték fel til­takozó hangjukat. Elvtársaik többsége börtönben vagy száműze­tésben volt, sokukat már ki is végezték, és a néhány túlélő nem akart ugyanilyen sorsra jutni, különösen akkor, amikor velük szemben túl nagy erő állt, és amikor a legkisebb tilta­kozás is azt eredményezhette, hogy családjukat megfosztják a fejadagjától. Ezenkívül, sok értelmiségi és munkás számára még mindig a bol­sevikok jelentették összes hibájukkal együtt a fehér restau­ráció és a forradalom bukása elleni leghatékonyabb védelmet.

A sztrájkok Péterváron ezek miatt az okok miatt fejeződ­tek be gyorsan. Majdnem olyan hirtelen fejeződtek be, ahogy elkezdődtek és sosem jutottak el a rendszer elleni fegyveres felkelésig. Ennek ellenére a mozgalom rendkívüli következmé­nyekkel járt. A régi főváros forradalmi fejleményeire mindig odafigyelő szomszédos Kronstadt tengerészeit felrázta ez a moz­galom, és színrelépésük szempontjából a legkomolyabb felkelés volt a szovjet történelemben.