Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


cikkek és írások

2008.12.10

 

Az anarchia: filozófiája és eszményei

 

 

 

Egy társadalom, amelyik birtokában van az általa felhalmozott gazdaságnak, bőséget biztosíthat mindenkinek a termelésben eltöltött napi 4-5 órai hatékony kézi munka ellenében; ebben a kérdésben teljesen egyetértenek velünk azok, akik elgondolkoztak már ezen a kérdésen. Ha mindenki már gyermekkorától kezdve megtanulná, honnan van a kenyér, amelyet megeszik, a ház, amelyben lakik, a könyv, amit olvas, stb. és hozzászokna ahhoz, hogy szellemi munkáját a termelés valamelyik ágában végzett kétkezi munkával egészítse ki, a társadalom könnyűszerrel megoldhatná ezt a feladatot, anélkül, hogy a termelési folyamat egyszerűsítésére számítanak, amelyet a távoli vagy közeli jövő tartogat számunkra. Elég, ha egy pillanatig arra az elképzelhetetlen pazarlásra gondolunk, amely ma az emberi erővel folyik, hogy megértsük, mit képes termelni a civilizált társadalom az egyes ember kevés munkájával, milyen grandiózus teljesítményre vállalkozhatna, amiről ma szó sem lehet. Sajnos, a politikai gazdaságtannak nevezett metafizika sohasem foglalkozott azzal, ami a lényege: az ésszerű erőmegtakarítással.

 

Nincs kétség a tekintetben, hogy milyen nagy lehetőségei vannak a gazdagodásra egy kommunista társadalomnak, amelyet magunk rendezünk be. Kétségek akkor merülnek fel, amikor arról van szó, hagy létezhet-e egy ilyen társadalom anélkül, hogy az Á11am ellenőrzésének vetné alá az embert minden cselekedetében; vajon a jólét eléréséhez nincs szükség-e arra, hogy az európai társadalmak feláldozzák az ebben az évszázadban oly sok áldozattal megszerzett kevés személyes szabadságot. A szocialisták egy része azt állítja, hogy lehetetlen elérni ilyen eredményt anélkül, hogy feláldozzák a szabadságot az Állam oltárán. A másik rész, amelyhez mi is tartozunk, ellenkezőleg azt hangoztatja, hogy csakis az állam eltörlése, az egyén teljes szabadságának kivívása, a társulásoknak és a föderációnak teljes függetlenséget biztosító szabad megegyezés útján juthatunk el a kommunizmushoz, - társadalmi örökségünk közös birtoklásához a és minden gazdaság közös termeléséhez.

 

Ez a kérdés e pillanatban minden mást megelőz. A szocializmus úgy ,, akarja megoldani, hogy mindezeket az erőfeszítéseket kompromittálja, egész későbbi fejlődését megbénítja [...]

 

Ha minden egyes szocialista visszanyúl emlékeibe, biztosan vissza emlékezik arra a sok elvítéletre, amelyek akkor merültek fel benne, amikor ;: először gondolt arra, hagy a tőkés rendszer, valamint a föld és a tőke magántulajdonának eltörlése történelmi szükségszerűség. Ugyanez történik ma, ha valaki első ízben akarja kimondani, hogy az államnak, törvényeinek, egész igazgatási, kormányzási és centralizációs rendszerének az eltörlése szintén történelmi szükségszerűséggé lett, hogy az egyiknek az eltörlése a másik eltörlése nélkül nem lehetséges. Egész nevelésünk, amelyet - jegyezzük meg jól - az Állam és az Egyház végzett mindkettő érdekében, lázadozik ez ellen a koncepció ellen ...

 

A bérmunkásnak maradt dolgozó a jövőben rabszolgája lenne annak, akinek kénytelen lenné eladni a munkaerejét, legyen a vásárló akár magánszemély, akár az Állam.

 

A népi gondolkodás, amelyben az emberi agyakon áthatoló ezerféle vélemény összegeződik, szintén úgy érzi, hogy ha az Állam lépne a főnök helyébe mint vásárló és a munkaerő felügyelője, ez még gyűlöletesebb zsarnokság lenne. A nép fia nem rezonál az elvonatkoztatásokra, konkrét fogalmakban gondolkodik, ezért úgy érzi, hogy számára az Állam" absztrakciója sok funkcionárius alakját öltené, akik üzeméből vagy műhelyéből kerülnének ki, s ő tudja, mit tartson ezek érdemeiről. Ma kitűnő elvtársak, holnap elviselhetetlen ügyintézők. A nép fia keresi azt a társadalmi rendszert, amely megszünteti a mai bajokat újak előidézése nélkül.

 

A kollektivizmus* sosem töltötte el szenvedéllyel a tömegeket, amelyek mindig visszatérnek a kommunizmushoz, de olyan kommunizmushoz, amely egyre inkább lemond a 40-es évek jakobinus teokráciájáról és tekintélyelvéről, tehát a szabad, anarchista kommunizmushoz. Ennél többet is mondok. Folyamatában végiggondolva amit az utolsó negyedszázadban láttunk az európai társadalmi mozgalomban, azt hiszem, hogy a modern szocializmus eljutott odáig, hogy lépést tegyen előre a szabadelvű kommunizmus felé.

 

 

 

A lázadás szelleme

 


Az emberi társadalom életében vannak korszakok, amikor a forradalom parancsoló szükségesség, amikor önmagát elkerülhetetlennek nyilvánítja. Mindenütt új eszmék keletkeznek, próbálnak a felszínre törni, hogy alkalmazzák őket az életben, és mindenütt beleütköznek az olyan emberek tehetetlenségébe, akiknek a régi rend fenntartása az érdekük. Az új eszmék fuldokolnak az előítéletek és tradíciók fojtogató légkörében. Az állam alkotmányával, a társadalmi egyensúly törvényeivel, az állampolgárok politikai és gazdasági viszonyaival összefüggő eszmék tovább már képtelenek ellenállni annak az engesztelhetetlen kritikának, ami naponta aláássa azokat, amikor csak erre alkalom kínálkozik: a nappalikban, a kabarékban, a filozófusok írásaiban csakúgy, mint a mindennapos társalgásban. Összeomlanak a politikai, gazdasági és társadalmi intézmények; a lakhatatlanná vált társadalmi szerkezet akadályozza, sőt ki is zárja a megrongált falain belül és kívül elvetett magok kifejlődését.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy új életre van szükség. Az emberek többségének mindennapi életét szabályozó kialakult erkölcsi normák többé nem bizonyulnak elégségesnek. Amit korábban az emberek igazságosnak tartottak, azt most kiáltó igazságtalanságnak érzik. A tegnapi erkölcsöt ma felháborító erkölcstelenségnek tartják. Az új eszmék és a régi tradíciók közötti konfliktus fellángol a társadalom minden osztályában, minden lehetséges környezetben, sőt még a családon belül is. A fiú küzd az apja ellen, s számára minden felháborító, amit az apa egész életében természetesnek tartott; a leány lázad az elvek ellen, amelyet anyja hosszú tapasztalatok alapján szűrt le. A népi lelkiismeret naponta háborodik föl a kiváltságosok és ráérősök köreiben naponta tenyésző botrányokon, a bűnökön, amelyeket az erősebbek törvénye nevében, vagy azért követnek el, hogy kiváltságaikat megőrizzék. Azok, akik az igazság győzelmét áhítozzák, akik az új eszméket a gyakorlatban szeretnék alkalmazni, kénytelenek hamarosan rádöbbenni, hogy nemeslelkű, emberbaráti és újjáteremtő eszméik egy ilyen felépítésű társadalomban nem valósíthatók meg. Felismerik, hogy szükség van egy forradalmi forgószélre, amely elsodorja mindezt a rothadást, leheletével felpezsdíti a renyhe szíveket és elhozza az emberiségnek az odaadás, az önmegtartóztatás és a hősiesség szellemét, ami nélkül a társadalom a lealacsonyodás és hitványság útján a teljes szétesés állapotába jut.

A dühödt vagyongyűjtés, a lázas spekuláció és válság időszakaiban nagy iparágak váratlanul megbuknak és a termelés más ágazatai átmenetileg terjeszkednek, néhány év alatt botrányos vagyonokat harácsolnak össze és ugyanolyan gyorsan el is veszítik. Ilyenkor világossá válik, hogy a termelést és a cserét irányító gazdasági intézmények nem képesek a társadalomnak azt a jólétet biztosítani, ami a feladatuk lenne, hanem pontosan a fordított eredményt érik el. A rend helyett káoszt okoznak, a jólét helyett nyomort idéznek elő; a kizsákmányoló állandó háborúját a munkás ellen, a kizsákmányolók és a munkások állandó küzdelmét eredményezik. Az emberi társadalom láthatóan egyre inkább két ellenséges táborra szakad és egyidejűleg egymással kíméletlen harcban álló kis csoportok ezreire hasad szét. A társadalom belefáradt ezekbe a háborúkba és az általuk előidézett nyomorúságba, ezért rohanvást keres egy új szervezetet, hangosan követeli a tulajdonviszonyok, a termelés, a csere rendszerének és a belőle fakadó összes gazdasági viszonynak a teljes átalakítását.

A fennálló rend megőrzésével megbízott kormányzat tovább működik, de az egész rozzant szerkezet minden mozdulatnál megcsúszik és megáll. Működése egyre nehezebbé válik és állandóan növekszik a hiányosságai által előidézett elégedetlenség. Minden nap új követelést szül. "Reformáljuk meg ezt", "reformáljuk meg azt" - hallatszik mindenfelől. "A háborút, a pénzügyeket, az adókat, a bíróságokat, a rendőrséget, mindent át kell alakítani, át kell szervezni, új alapokra kell helyezni" - mondják a reformerek. Mégis valamennyien tudják, hogy lehetetlen a dolgokat átalakítani, vagy bármit is változtatni, hiszen minden összefügg minden egyébbel, mindent egyszerre kellene átalakítani, és hogyan lehet a társadalmat újjáformálni, ha egyszer két ellenséges táborra oszlott? Ha az elégedetlenek kedvére tesznek, ezzel csak új elégedetleneket teremtenek.

A kormányzó szervek képtelenek a reformra, hiszen akkor a forradalom útját egyengetnék - viszont túl gyengék ahhoz is, hogy igazán reakciósak legyenek, ezért félmegoldásokra vállalkoznak. Ezekkel ugyan senkit nem elégítenek ki, de újabb elégedetlenséget szítanak. Azok a középszerű emberek, akik az átmeneti időszakokban vállalkoznak az állam hajójának kormányzására, csupán egyetlen dologra gondolnak: meg akarnak gazdagodni a közelgő összeomlás előtt. A mindenoldalú támadással szemben ügyetlenül védekeznek, kitérnek, hibát hibára halmoznak és hamarosan elvágják az üdvözülés utolsó lehetséges útját is, a saját alkalmatlanságuk révén juttatják a kormányt odáig, hogy tekintélye nevetségbe fullad. Az ilyen időszakok forradalmat követelnek. A forradalom társadalmi szükségszerűséggé válik, a helyzet maga is forradalmi.

Amikor a legnagyobb történetíróink munkáiban tanulmányozzuk a hatalmas forradalmi megrázkódtatások eredetét és kifejlődését, A forradalom oka címszó alatt az események előestéjének megragadó leírását találjuk. Az emberek nyomorúságát, az általános bizonytalanságot, a kormány zaklató intézkedéseit, a társadalom mérhetetlen bűneit leplező undorító botrányokat, a felszínre kívánkozó és a régi rend támogatóinak alkalmatlansága miatt visszahökkenő új eszméket - a leírásokból semmi sem hiányzik. Ha ezt a képet megvizsgáljuk, arra a következtetésre jutunk, hogy a forradalom valóban elkerülhetetlen volt, hogy nem volt más kivezető út, csak a felkelés.

Nézzük például az 1789 előtti helyzetet, ahogy a történetírók ábrázolják. Szinte halljuk a parasztot, amint panaszkodik a sóadó, a dézsma, a feudális szolgáltatások miatt és szívében engesztelhetetlen gyűlöletet táplál a feudális nagyúr, a szerzetes, a monopolista, a királyi tisztviselő iránt. Szinte látjuk a városi jogait sirató polgárt, amint átkokat szór a királyra. Az emberek elítélik a királynőt, a kormányzati akciókról szóló hírek felháborítják őket és szakadatlanul azt hangoztatják, hogy elviselhetetlenek az adók, égbekiáltó a kincstár bevétele, rossz a termés és kemény a tél, az élelmiszer túl drága és a monopolisták túlságosan kapzsik, hogy a falusi ügyvéd megdézsmálja a paraszt termését, a falusi rendőr meg úgy viselkedik, akár egy kiskirály, és még a posta is rosszul működik, az alkalmazottai túlságosan lusták. Röviden semmi sem működik jól és mindenki panaszkodik. "Ez tovább nem mehet így, ennek rossz vége lesz" - hallani mindenfelé.

E békés érvelés és a felkelés vagy lázadás között széles szakadék tátong - a szakadék, amely az emberiség legnagyobb része számára ott húzódik az érvelés és a tett, a gondolat és az akarat között - és ez nem más, mint a cselekvés utáni vágy. Vajon hogyan hidalják át ezt a szakadékot? Hogy is van az, hogy ugyanazok az emberek, akik tegnap még csendesen pipázgatva panaszolták fel a sorsukat, és a következő pillanatban alázatosan köszöntötték az előbb még szidott helyi őrszemet és csendőrt, hogy is van az, hogy ugyanezek az emberek néhány nappal később képesek megragadni a kaszájukat és vasvillájukat, hogy megtámadják saját várában a tegnap még oly félelmetes földesurat? Miféle csoda alakította hőssé ezeket az embereket, akiket a feleségük egy nappal előbb még joggal nevezett gyávának, most pedig puskagolyóval, ágyútűzzel mit sem törődve menetelnek, hogy megszerezzék jogaikat? Miképpen váltak a korábban harangszóként szertefoszló, oly sokszor kiejtett szavak tettekké?

A válasz könnyű.

Ezt az átalakulást a kisebbségek folyamatos, szakadatlanul megújuló cselekvése idézi elő. A bátorság, az odaadás, az áldozatkészség pontosan olyan ragályos, mint a gyávaság, a megalázkodás és a pánik.

Milyen alakokat ölt a cselekvés? Mindenféle formát, valójában a legváltozatosabb formákat, ahogy a körülmények, a temperamentum és a rendelkezésre álló eszközök diktálják. A cselekvés politikája ilyenkor néha tragikus, néha meg humoros, de mindig merész; olykor kollektív, máskor meg kizárólag egyéni, de egyetlen rendelkezésre álló eszközt, egyetlen közéleti eseményt sem hagy ki, hogy a szellemet elevenen tartsa, terjessze és kifejezze az elégedetlenséget, hogy gyűlöletet szítson a kizsákmányolás ellen, hogy nevetségessé tegye a kormányt és bemutassa gyengeségét, de legfőképpen, hogy mindig konkrét példával bátorságra buzdítsa az embereket és szítsa a lázadás szellemét.

Amikor egy országban forradalmi helyzet alakul ki, még mielőtt a tömegek kellően felébrednek ahhoz, hogy erőszakos utcai tüntetéseken, lázadások és felkelések formájában fejezzék ki magukat, a kisebbségek akcióival sikerül felébreszteni a függetlenségnek azt az érzését és az elszántságnak azt a szellemét, ami nélkül semmilyen forradalom nem bontakozhat ki.

A bátor emberek, akiket nem elégítenek ki a szavak, hanem mindig kutatják, miként alakíthatnák át tettekké - az integritással rendelkező emberek, akik számára a tett azonos az eszmével, akik szívesebben fogadják a börtönt, a száműzetést és a halált, minthogy elveikkel ellentétes életet éljenek -, rettenthetetlen lelkek, akik tudják, hogy a sikerhez merni kell. Ők a magányos őrszemek, akik harcba szállnak jóval azelőtt, hogy a tömegek kellően fellelkesülve magasra emeljék a felkelés zászlaját és fegyverrel a kézben elinduljanak kiharcolni a jogaikat.

Az elégedetlenség, a szóbeszéd és az elméleti viták közepette elérkezik az egyéni vagy kollektív lázadás, amely a meghatározó törekvéseket jelképezi. Lehetséges, hogy kezdetben a tömegek közönyösek maradnak. Lehetséges, hogy miközben a tömegek csodálják a kezdeményező egyén vagy csoport bátorságát, eleinte a megfontolt és óvatos embereket követik, akik a lázadást azonnal "őrültségnek" bélyegzik és kijelentik, hogy "azok a bolondok, azok a fanatikusok mindent veszélybe sodornak".

Ezek a megfontolt és óvatos emberek olyan jól kalkulálnak, hogy a munkáját lassan végző pártjuk száz, kétszáz, talán háromszáz év múltán az egész világot meghódítja - erre közbeszól a váratlan! Természetesen az a váratlan, amire ők nem számítottak, azok a megfontolt és óvatos emberek! Aki csak felületesen ismeri a történelmet és némileg tiszta az agya, kezdettől fogva pontosan tudja, hogy a forradalom elméleti propagandája jóval azelőtt szükségképpen fog tettekben megmutatkozni, mielőtt a teoretikusok úgy döntenek, hogy elérkezett az idő. Az óvatos teoretikusok mégis haragszanak eme őrültekre, kiátkozzák, kitaszítják őket. Az őrültek azonban megnyerik az emberek rokonszenvét, a tömegek titokban éltetik a bátorságukat és utánzókra is találnak. Amilyen arányban az úttörők megtöltik a börtönöket és a fegyenctelepeket, ugyanolyan arányban folytatják mások a munkájukat, szaporodnak a törvénytelen tiltakozó akciók, a megmozdulások és a bosszú tettei.

Ettől kezdve a közönyösség lehetetlen. Akik eleinte még csak meg sem kérdezték, hogy vajon azok az "őrültek" mit is akarnak, most kénytelenek rájuk gondolni, megvitatni az eszméiket és állást foglalni mellettük vagy ellenük. Az általános figyelmet felkeltő tettek révén az új eszme behatol az emberek tudatába és új híveket toboroz. Egyetlen ilyen tett egy nap alatt nagyobb propagandát fejthet ki, mint röpiratok ezrei.

Mindenekfölött pedig felkelti a lázadás szellemét: merészségre sarkall. A rendőrség, a bírák, a csendőrség és a katonák által támogatott régi rend megdönthetetlennek tűnt, miként a Bastille régi erődje, amit a fegyvertelen tömegek bevehetetlennek tartottak, amikor ágyúkkal megrakott falai alatt összegyűltek. De hamarosan kiderült, hogy a fennálló rend nem is olyan erős, mint gondolták. Egyetlen bátor tett elég volt ahhoz, hogy felborítsa a kormánygépezetet, hogy megrendítse az egész kolosszust; egy másik felkelés felbolygatott egy egész tartományt, és az eddig mindig imponáló hadsereg meghátrált egy maroknyi botokkal és kövekkel felfegyverzett paraszt előtt. Az emberek látják, hogy a szörnyeteg nem is olyan félelmetes, mint gondolták; homályosan kezdik érteni, hogy néhány energikus erőfeszítéssel le is lehet dönteni. Szívükben megszületik a remény, és ne feledjük, hogyha az elkeseredés az embereket gyakran sodorja a lázadásba, mindig a remény, a győzelem reménye az, ami a forradalmakat előidézi.

A kormány ellenáll; kegyetlen elnyomást alkalmaz. Korábban az üldöztetés elpusztította az elnyomottak energiáját, most azonban, az izgatott időszakokban pont az ellenkező eredményt éri el. Az egyéni és kollektív lázadás újabb tetteit váltja ki; a lázadókat hősiességre készteti és e tettek gyors ütemben terjednek, általánossá válnak és fejlődnek. A forradalmi pártot olyan elemek erősítik, amelyek addig közömbösek vagy ellenségesek voltak vele szemben. Az általános szétesés belülről lazítja a kormányt, az uralkodó osztályt, a kiváltságosok körét; némelyek a végsőkig való ellenállást hirdetik, mások az engedmények mellett vannak, ismét mások pedig odáig elmennek, hogy készek mutatkoznak akár a kiváltságaik feladására is, hogy megbékítsék a lázadás szellemét, remélve, hogy később majd ismét uralmi pozícióba kerülnek. Megtörik a kormány és a kiváltságosok egysége.

Az uralkodó osztályok kereshetik a biztonságot a vad reakcióban is. Most már azon túl késő, csak a csata lesz még elszántabb, még iszonyatosabb, és a küszöbön álló forradalom lesz még véresebb. Másfelől viszont a kormányzó osztályok részéről tett legkisebb engedmény - mivel túl későn érkezett és harcban kellett kicsikarni - csupán tovább éleszti a forradalom szellemét. Az egyszerű emberek, akik korábban megelégedtek volna a legkisebb engedménnyel is, észreveszik, hogy az ellenség megingott, előre látják már a győzelmet, érzik, hogy növekszik a bátorságuk, és ugyanazok az emberek, akiket korábban összezúzott a nyomorúság és elégedettek voltak azzal is, ha titokban sóhajtozhattak, most felemelik a fejüket és büszkén menetelnek egy jobb jövő meghódítása felé.

Végül kitör a forradalom és annál iszonyatosabb lesz, minél keserűbbek voltak a megelőző küzdelmek.

Hogy milyen irányt vesz a forradalom, az kétségtelenül a kataklizma bekövetkezését meghatározó különféle körülmények összességétől függ. Mégis előre megjósolható, mert az előkészítő időszakban a különböző progresszív pártok által kifejtett forradalmi akciók ereje határozza meg.

Az egyik párt talán világosabban fejtette ki az általa megfogalmazott elméleteket és a megvalósítani kívánt programot; esetleg aktív propagandát fejtett ki szóban és írásban. De talán nem fejezte ki törekvéseit eléggé nyíltan, olyan cselekedetek révén, amelyek megtestesítik az általa képviselt gondolatot; keveset vagy semmit sem tett azok ellen, akik a fő ellenségei; nem támadta azokat az intézményeket, amelyeket le akar dönteni; ereje az elméletében és nem a gyakorlatban van; keveset tett a forradalmi szellem felébresztése érdekében vagy nem irányította e szellemet a forradalom idején különösen támadni kívánt viszonyok ellen. Következésképpen ezt a pártot kevésbé ismerik, törekvéseit naponta és folyamatosan nem támasztotta alá tettekkel, melyeknek varázsereje elhatolt volna a legtávolabbi kunyhóig is; az a párt nem kellően hatolt be az emberek tudatába, nem azonosította magát az utcai tömegekkel, soha nem találta meg az egyszerű kifejezést egy népszerű jelszóban.

Az ilyen párt legaktívabb íróit az olvasók érdemes gondolkodónak tartják, de ők sem a hírnevük, sem a képességeik szerint nem a tettek emberei, és azon a napon, amikor a tömegek elárasztják az utcákat, majd szívesebben követik azoknak a tanácsát, akik kevésbé pontosan fogalmazott elméletekkel rendelkeznek és nincsenek akkora céljaik, de akiket jobban ismernek, mert látták őket cselekedni.

Azon a napon, amikor cselekedni kell és az élen kell haladni a forradalom megvalósítása érdekében, az emberek arra a pártra fognak hallgatni, amelyik a legtöbb forradalmi propagandát fejtette ki, a legtöbb szellemet és merészséget tanúsította. De az a párt, amelyik nem merte forradalmi tettekkel erősíteni önmagát az előkészítés időszakában, amelynek nem volt elég magával ragadó ereje, hogy az embereknek és csoportoknak az önfeláldozás érzését sugallja, az ellenállhatatlan vágyat, hogy eszméiket a gyakorlatba átültessék - ha ez a vágy már korábban létezett, akkor jóval azelőtt tettekben mutatkozott volna meg, hogy az emberek csatlakoztak a felkeléshez -, és amelyik nem tudta, miként tegye zászlaját népszerűvé, törekvéseit kézzelfoghatóvá és átfogóvá, az ilyen pártnak csupán szerény esélyei lehetnek arra, hogy akár programja legkisebb részét is megvalósítsa. A tettek pártjai félre fogják taszítani.

Ezeket a dolgokat megtanulhatjuk a forradalmakat megelőző időszakok történelméből. A forradalmi burzsoázia tökéletesen értette ezt, s az agitáció semmilyen eszközét sem hanyagolta el annak érdekében, hogy felébressze a lázadás szellemét, amikor a monarchikus rendet akarta lerombolni. A XVIII. századi francia paraszt ösztönösen értette, amikor a feudális jogok eltörléséről volt szó; és az internacionálé ugyanezen elveknek megfelelően cselekedett, amikor a városi munkásság körében igyekezett felébreszteni a lázadás szellemét és azt a bérmunkás természetes ellensége, a termelési eszközöket és nyersanyagokat monopolizálók ellen akarta fordítani.

 

 

 

Forradalmi kormányok

 

 

 

I.

 


Hogy a fennálló kormányokat meg kell semmisíteni, mert a szabadság, testvériség és egyenlőség üres jelszavakból csak így válhatnak élő valósággá; hogy a mai napig megkísérelt kormányformák különböző fajtájú elnyomásformák voltak, melyeket a rendszer alakításával kell helyettesíteni: ebben mindenki megegyezik, bármily kevéssé forradalmi érzésű és gondolkodású legyen. És csakugyan, nem kell túlságosan újítónak lenni, hogy ehhez a végkövetkeztetéshez jussunk; a mai kormányzók vétkei és a vétkek megszüntetésének lehetetlensége olyannyira frappáns, hogy az minden gondolkodva figyelőnek a szemébe ötlik. És ami a kormány ledöntését illeti, köztudomású, hogy ez bizonyos időkben minden különösebb nehézség nélkül keresztülvihető. Vannak pillanatok, midőn a kormányok szinte maguktól, mintegy kártyavárak, a nép forradalmi leheletétől összedőlnek. Ezt 1848-ban és 1870-ben ugyancsak megfigyelhettük és nemsokára ismét részünk lesz benne.

A kormányt megdönteni - a forradalmi polgárságnak ez minden. Nekünk ez csupán a szociális forradalom kezdete.

Ha az államgépezetet sarkaiból egyszer kiemeltük, ha a hivatalnoki hierarchia dezorganizálódott úgy, hogy nem tudja, milyen irányban haladjon, ha a katonák elvesztették felettesükbe vetett bizalmukat, egyszóval ha a tőkét védelmező hadsereg egyszer megzavarodik, úgy ott állunk a gazdasági és politikai elnyomást szolgáló összes intézmények elpusztításának nagy munkájánál. Kivívták a korlátlan cselekvés lehetőségét - mit fognak tenni a forradalmárok?

Erre a kérdésre csupán az anarchisták felelnek ilyképpen: semmiféle kormányt! Ez csak az általános választójog által az államnak vagy községnek adandó kormányzat formájában tér el egymástól; részint ugyanis forradalmi diktatúrát kívánnak.

"Forradalmi kormányt!" Két szó, mely fölötte idegenül hangzik mindazoknak, kik tisztában akarnak lenni azzal, hogy mit jelentsen a szociális forradalom és mit jelent egy kormány. Két szó, mely ellentmond egymásnak, mely egymást kölcsönösen megsemmisíti.

Tényleg láttunk már despotikus kormányokat - hisz minden kormány lényege a reakció és a forradalomellenesség, és hogy szükség esetén a despotizmushoz folyamodjék; ám sohase láttunk még "forradalmi kormányt", aminek komoly oka van: a forradalom, mely jelenti a rendetlenséget, a fölforgatást, évszázados intézmények néhány nap alatt való szétrombolását, fennálló tulajdonviszonyok erőszakos megsemmisítését, a kasztok megszüntetését, az uralkodó erkölcsi eszmék vagy helyesebben az azok helyét elfoglaló uralkodó képmutatás rohamos megváltozását, mely jelenti végül az egyéni szabadságot, a spontán akciót stb.; a forradalom ellentéte, tagadása a kormányzatnak, mely azonos a fennálló "rend"-del, a konzervativizmussal, a meglevő intézmények megőrzésével, az egyéni kezdeményezés és akció tagadásával. És ennek dacára is folytonosan erről a "fehér hollóról" beszélnek, mintha egy forradalmi kormány a világ legegyszerűbb dolga volna, éppoly közönséges és éppoly közismert, mint a királyság, a császárság vagy a pápaság!

Hogy a burzsoá forradalmárok ezt az eszmét prédikálják, könnyen érthető, hisz tudjuk, mit értenek ők a forradalom alatt: a burzsoá köztársaság túltengését, az összes, ma még bonapartisták és royalisták által betöltött állásoknak az úgynevezett köztársaságiak által való birtokbavételét, legfeljebb az államnak az egyházzal kötött házassága megszüntetését, hogy a házasság helyébe az ágyasság lépjen, az egyházi vagyonnak az állam, de különösen a jövendő vagyonkezelő javára való elkobzását, talán még a referendumot is, vagy néhány ehhez hasonló limlomot. De hogy forradalmi szocialisták is felcsapnak ennek az eszmének apostolaivá, azt nem lehet másképp megmagyarázni, mint kétféle feltételezéssel: azok, kik ezt az eszmét elfogadják, vagy annyira el vannak még telve burzsoá előítéletekkel, melyeket az irodalomból, de különösen a burzsoá által a burzsoá részére írott történelemből öntudatlanul szívták magukba és még annyira uralkodik rajtuk a szervilizmus szelleme, melyet az évszázados szolgaság teremtett meg, hogy még csak képzeletben sem tudnak szabadok lenni, vagy pedig nem akarják ezt a forradalmat, melynek nevét ajkukon hordják. Meg fognak elégedni a fennálló rendszer egyszerű átmázolásával, azzal a feltétellel, hogy hatalomhoz juttatják őket, miközben azzal vigasztalják magukat, hogy majd később meglátjuk, mit lehet tenni a "csorda" - a nép - megnyugtatására. Csak azért ellenségei a jelenleg kormányzóknak, mert a helyükbe kívánnak ülni. Ezekkel az emberekkel nem vitázunk és ezentúl csak azokhoz szólunk, kik becsületesen tévednek.

A kétféle "forradalmi kormányforma" közül az elsővel, a választott kormánnyal kezdjük a vizsgálódásunkat.

A királyi és ehhez hasonló hatalom meg van döntve, a tőke védelmi hadserege zavarban van, mindenütt erjed, a közügyekről vitatkoznak és kívánják az előrehaladást. Az új eszmék győztek, elismerik a mélyreható változtatások szükségességét, cselekedni kell, minden érzékenység nélkül meg kell kezdeni a rombolás munkáját, hogy végre megtisztítsuk a színteret az új élet számára. Ámde mily tevékenységet ajánlanak nekünk? Azt mondják, hívjuk fel a népet, válasszon azonnal új kormányt, hogy reábízzuk azt a munkát, melyet valamennyiünknek, mindenkinek közülünk saját kezdeményezéséből kellene elvégeznie!

Ez volt az, amit Párizs 1871. március 18. után tett. "Mindenkor vissza fogok emlékezni", mondotta egy barátunk, "a felszabadítás szép perceire". A Quartier Latinben levő magas kamrából lejöttem, hogy szabad levegőt szívjak abban a hatalmas klubban, mely az egész városon végighúzódó Boulevard-t betöltötte. Mindenki a közügyekről beszélt; minden személyes ügyet elfeledtek: nem volt szó többé vételről és eladásról - mindenki kész volt testtel, lélekkel a jövendő felé törni. Még burzsoák is, kiket az általános lelkesedés magával ragadott, elégedetten látták az új világ megszületését. "Ha a szociális forradalmat kell megcsinálni - helyes, úgy csináljuk meg együtt, mi kész vagyunk rá?" A forradalmi elemek megvoltak, most csak arról volt szó, hogy ezeket tevékenységre bírjuk. És midőn este szobámba tértem, így szóltam magamban: "Ó, mégis csak mily szép az emberiség! Sohasem ismertük, egyre megrágalmaztuk!" Aztán elkövetkeztek a választások, kinevezték a kommün tagjait és - az önfeláldozás készsége, a cselekedni kívánás lassanként kihunyt. Ismét visszatért mindenki megszokott foglalatosságához, miközben így szólt magához: "Most hát van egy kitűnő kormányunk, hagyjuk dolgozni..." Tudjuk, hogy mi következett erre.

Ahelyett, hogy maga cselekedett volna, ahelyett, hogy előre haladt volna, ahelyett, hogy bátran a dolgok új rendje felé tört volna, a nép megbízott kormányában és reábízta az iniciatíva megragadását. Ez volt a választások első elháríthatatlan következménye. Mit fognak tenni a kormányzók, kik az összesség bizalmát akarják?

Soha nem folytak le választások szabadabban, mint 1871 márciusában. Ezt maga a reakciós ellenfél is elismerte. A választók nagy tömege soha nem volt úgy áthatva a kívánságtól, mint akkor, hogy a legjobb férfiakat, a jövő, a forradalom embereit ültesse az evezőkhöz. És meg is tette. Túlnyomó többséggel választották meg az összes ismert forradalmárt. Jakobinusok, blanquisták, internacionalisták, e három forradalmi frakció volt a kommüntanácsban képviselve. Jobb kormányt nem is lehetett volna választani.

Az eredmény ismeretes. Bezárva a városházába, azzal a misszióval, hogy az előző kormány fennmaradt szabályai szerint cselekedjenek, ezek a tüzes forradalmárok és újítók tehetetlenségre és terméketlenségre ítéltnek érezték magukat. Minden jóakaratuk és készségük dacára még arra sem voltak képesek, hogy Párizs védelmét organizálják. Igaz, hogy ma egyes személyekre hárítják ennek a felelősségét, ám a vereségnek nem egyesek voltak az okozói, hanem az alkalmazott rendszer.

Az általános, egyenlő és közvetlen választójog, ha szabadon gyakorolhatják, kedvező esetben tényleg teremthet oly gyülekezetet, mely adott időpontban kifejezi a tömeg átlagos gondolkodását, amelynek a forradalmak kezdetén szabály szerint csupán vad, határozatlan eszméi vannak a megalkotandó műről. Ah, ha valamely nemzet többsége, egy kommün már a mozgalom megindítása előtt tisztában lenne azzal, hogy mint kell a kormány megdöntése után cselekedni! Ha a szoba-utópisták ezen álma beteljesülhetne, soha sem lennének véres forradalmak; a nemzet többsége egyszerűen kinyilvánítaná akaratát és a kisebbség önként alávetné magát ennek az akaratnak. De a dolgok nem ilyképp alakulnak ki. A forradalom rendszerint előbb tör ki, semmint hogy egy általános megállapodás létrejöhetne, és azok, kik tisztán látják a tennivalókat, ezekben a pillanatokban elenyésző kisebbségben vannak. A nagy tömegeknek a célról, melyet meg akarna valósítani, csak zavaros gondolataik vannak anélkül, hogy valójában tudnák, mily úton érhetnek el a célhoz és anélkül, hogy túlságosan bíznának a megkezdett útban. A gyakorlati megoldást csakis akkor lehet megtalálni és pontosítani, ha az átalakulás már meg is kezdődött; magának a forradalomnak, a cselekvő népnek szülöttje lesz, vagy egyáltalán nem is lesz, minthogy az egyes egyén agya teljesen képtelen megtalálni a megoldást, mely csupán a gyakorlati népéletből sarjadhat ki.

Ez az a helyzet, mely egy választott testületben tükröződik, még akkor is, ha nem is lenne azokkal a bűnökkel terhes, melyek minden kormányhoz hozzátapadnak. Azt a néhány férfit, kik koruk forradalmi eszméit reprezentálják, a múlt forradalmi eszméinek képviselői vagy a dolgok fennálló rendje elnyomják. Ezek a férfiak, kiknek épp a forradalom napjaiban kellene a nép között lenniök, hogy eszméiket a tömegekbe oltsák és azt cselekvésre késztessék, hogy szétrombolják a régi intézményeket: bezárkóznak egy terembe, végtelen vitákba bocsátkoznak, hogy a mérsékeltektől engedményeket csikarjanak ki, hogy az ellenséget meggyőzzék, midőn pedig csak egyetlen eszköz van, mellyel őket az új eszmékhez közel lehet hozni: ezeket az eszméket megvalósítani. A kormányzást átveszi egy parlament, mely a burzsoá parlamentek minden bűnét magán viseli. Távol attól, hogy forradalmi kormány lehessen, a forradalom akadályozója lesz és a nép, ha tovább akar haladni, kénytelen félretolni az akadályt és megbuktatni azokat, kiket tegnap még választottjaiként ünnepelt. Ámde ez már nem lesz oly könnyű. Az új kormány, mely sietett új közigazgatási gépezetet alkotni, hogy uralmát megszilárdítsa és engedelmességet teremtsen, egyáltalán nem lesz hajlandó helyét csak úgy egyszerűen elhagyni. Féltékenyen ragaszkodván a hatalomhoz, görcsösen fog belekapaszkodni a régi intézményekbe, amelyeket még nem volt idő elpusztítani. El van határozva, hogy erőszakot szegez az erőszaknak, és így megbuktatására csak egyetlen eszköz marad: fegyvert ragadni és újból megkezdeni a forradalmat s mindezt azért, hogy megbuktassák azokat, akikre még tegnap minden hitüket építették.

Íme, itt van a meghasonlott forradalom! Miután a drága időt elpazarolták, most még erejét is veszti a belső egyenetlenség által, mely az új kormány hívei és azok között támadt, kik belátták megbuktatásának szükségességét. És mindez csupán azért, mert nem látták be, hogy az új élet új formákat kíván, hogy a forradalmak nem a régi formák megőrzésével fejeződnek be; mert nem tudják felfogni, hogy forradalom és kormányzat összeegyeztethetetlen; mert nem voltak képesek felismerni, hogy az egyik - bármily alakban is lépjen fel - a másik negációja, és hogy az anarchián kívül nincsen forradalom.

Ugyanez érvényes a másik kormányformára is, mit nekünk ajánlanak: a forradalmi diktatúrára.

 

II.

 


Oly szembetűnőek a veszedelmek, melyeknek a forradalom ki van téve, ha választott kormány uralkodik felette, hogy egy egész forradalmi iskola tagadja meg ezzel az iránnyal a közösséget: felismerték, hogy lehetetlen a fellázadó népnek választások útján oly kormányt adni, mely ne a múltat reprezentálná és ne húzná le ólomsúllyal a népet - különösen, mikor arról a nagyszerű gazdasági, politikai és erkölcsi újjászületésről van szó, melyet mi szociális forradalom alatt értünk. Így hát mellőzik a törvényes kormányzat gondolatát, legalábbis arra az időre, midőn a törvényesség ellen lázadásban áll a nép és "forradalmi diktatúrát" kívánnak.

"A párt" mondják ők, "mely a kormányt meg fogja buktatni, a hatalom jogán elfoglalja annak helyét. Hatalmat igyekszik szerezni és forradalmi módon jár el. A forradalom vívmányainak biztosítása érdekében a szükséges rendszabályokat életbe lépteti, a régi intézményeket elpusztítja és a birtokba vett föld védelmét organizálja. Azoknak, kik nem akarják tekintélyét elismerni - guillotine; azoknak - a nép vagy a burzsoá -, kik a forradalom lefolyásának biztosítására tett intézkedéseket nem respektálják - ugyancsak guillotine!" Így okoskodnak a mellényzseb-Robespierre-ek - azok kik a múlt század hőskölteményéből nem emlékeznek másra, mint a leáldozás korszakára, azok, kik nem tanultak meg mindebből mást, mint a köztársaság ügyvédeinek szónoklatait.

Mielőttünk, anarchisták előtt a párt vagy egyén diktatúrájának kérdése - ami alapjában véve egyet jelent - világos. Mi tudjuk, hogy a társadalmi forradalmat nem lehet valamely egyén vagy csoport eszméi szerint vezetni. Mi tudjuk, hogy forradalom és kormány összeegyeztethetetlen; meg kell semmisíteniök egymást. Nem fontos a név, melyet a kormánynak adunk: akár diktatúra, akár királyság vagy parlament. Mi tudjuk, hogy az, ami pártunkban erőt és igazságot jelent, ebben az alapelvben foglalható össze: semmi sem jó és maradandó, ami nem a nép szabad kezdeményezéséből származik, mely minden kormányzó hatalmat el akar pusztítani. Ezért nyolc nap alatt a legjobbjaink is érettek lennének a gyilokra, ha eszméik a népet előbb át nem hatották, és ha ők mégis urai lesznek annak a hatalmas gépezetnek - a kormányzatnak -, mely lehetővé teszi, hogy kedvük és fantáziájuk szerint cselekedjenek.

Tudjuk, hová vezet szükségszerűen a legjobb diktatúra is: a forradalom megöléséhez! És azt is tudjuk, hogy a diktatúra eszméje csak annak az esztelen kormányfetisizmusnak terméke, amely párosulva a vallásos fetisizmussal, a rabszolgaságot állandósította.

Ámde mi most nem az anarchistákhoz szólunk, hanem azokhoz a kormány-forradalmárokhoz, akik nevelésük előítéleteitől befolyásolva, jóakarattal téves úton járnak és épp oly jóakarattal hajlandók erről beszélgetni. Ezért az ő álláspontjukról szólunk hozzájuk.

De előbb még egy általános megjegyzés. Azok, akik a diktatúrát prédikálják, rendszerint nem veszik észre, hogy ezen előítélet erősítésével csupán azok részére készítik elő a talajt, akik később megfojtják őket. Robespierre-nek van egy igen találó mondása, melyet érdemes lenne tisztelőinek megjegyezni. Elvben nem vetette el a diktatúrát, hanem "Vigyázz!" - mondta hirtelen Mandarnak, mikor az a diktatúráról beszélt, "Brissot diktátor lett!"

Igenis. Brissot, az aljas girondista, a nép egyenlőségi törekvéseinek tajtékzó ellensége, őrjöngő védelmezője a magántulajdonnak, melyet annak idején lopásnak nyilvánított; Brissot, ki a legnagyobb lelki nyugalommal vetette volna börtönbe Hébert-t, Marat-t és valamennyi mérsékelt jakobinust!

Ám ez a mondás 1792-ből származik. Ebben az időben Franciaország három éve élt forradalomban. Tényleg nem létezett már a királyság; már csak az volt hátra, hogy a kegyelemdöfést megkapja. A feudális uralom is meg volt már döntve. És ebben az időben, midőn a forradalom szabadon fejlődött, az ellenforradalmár Brissotnak mégis meg volt minden lehetősége arra, hogy diktátorrá válasszák! És mi történt előbb, 1789-ben? Mirabeau-t kormányelnöknek kívánták tekinteni! Az az ember, aki üzletet kötött a királlyal, hogy eloquenciáját, szónoki képességét elkótyavetyélje - hatalomhoz jutott volna, ha a fegyvereire támaszkodó lázadó nép szuverinitását kifejezésre nem juttatja és a "jaquarie" fait accomplijával nem teszi az összes, Párizsban vagy a departementekben székelő kormányokat illuzórikussá.

Ám kormánykedvelő előítéletek a diktatúra védelmezőit oly vaksággal verik meg, hogy egy új Brissot vagy Napóleon diktatúráját készítik elő, semhogy lemondjanak eszméjükről: uralkodót helyezni az emberek fölé, kik épp láncaikat készülnek szétszakítani.

A restauráció és Louis Philipp titkos társaságai sokban hozzájárultak a diktatúra téveszméjének fenntartásához. A köztársasági polgárság, a munkásság támogatásával, akkoriban az összeesküvések hosszú sorát készítette elő, hogy a királyságot megdöntse és proklamálja a köztársaságot anélkül, hogy számot adott volna magának, micsoda mélyreható átalakításon kell Franciaországnak keresztülmenni, már ahhoz is, hogy csupán egy köztársasági burzsoáuralom létrejöhessen. Azt képzelte, hogy messzire terjedő összeesküvés segítségével lehetséges lesz egy napon a királyságot megdönteni, a hatalmat magához ragadni és kikiáltani a köztársaságot. Közel harminc éven át működtek a titkos társaságok, határtalan önfeláldozásról, hősies kitartásról és bátorságról téve tanúságot. Ha az 1848. februári forradalmak természetes következménye a köztársaság volt, úgy ez a titkos társaságoknak és a tett propagandájának köszönhető, mit azok harminc éven keresztül gyakoroltak. Hősies erőfeszítésük nélkül még ma sem lenne köztársaság.

A burzsoázia célja tehát az volt, hogy a kormányzó hatalmat magának szerezze meg és köztársasági diktatúrát teremtsen. Ám - magától értetődőleg - ez sohasem sikerült. Mint mindenkor, ekkor sem az összeesküvések döntötték meg a királyságot, hanem a tények elháríthatatlan ereje. Az összeesküvők előkészítették az összeomlást, mindenfelé elterjesztették a köztársasági eszméket, mártírjaik a nép ideáljaivá váltak, ám az utolsó lökés, melynek következtében a burzsoá-király végérvényesen megbukott, sokkal hatalmasabb volt, mint aminőre titkos társaságok képesek: közvetlenül a néptömegekből jött.

A következményeket ismerjük. Azt a pártot, mely az összeomlást előkészítette, visszaszorították a városháza lépcsőiről. Mások, kik óvatosak voltak és nem tették ki magukat az összeesküvés veszélyének, ám közismertek és mérsékeltek voltak, felhasználták a kedvező pillanatot, hogy a kormányhatalmat megszerezzék és helyet foglaltak ott, hova az összeesküvők ágyúdörgés közepette gondoltak eljuthatni. Írók, ügyvédek és szónokok, kik híresek akartak lenni, magukhoz ragadták a kormányt, mialatt az igazi republikánusok fegyvert kovácsoltak vagy gályán sínylődtek. Az előbbieket, minthogy már ismertek voltak, az ostoba tömeg segítette előre, míg az utóbbiak maguktól furakodtak elő, de elismerték őket, mert a nevük nem jelentett többet, mint mindenki szája ízének megfelelő programot.

Ne mondja senki az aktív pártról, hogy a praktikus szellem hiányában dolgoztak mások eredményesebben... Nem és százszor nem! Olyan törvény ez, mint a csillagok mozgása, hogy az aktív párt kívül marad, mialatt az intrikusok és fecsegők hatalomhoz jutnak. A nagy tömeg előtt, mely az utolsó lökést adja, ezek az ismertebbek. Ezek kapják a legtöbb szavazatot, mert szavazócédulával vagy anélkül, felkiáltással vagy választási urna útján, alapjában véve a választásnak egy hallgatólag elismert módja az, mely ilyen pillanatokban közfelkiáltással történik.

Ujjongva üdvözli őket mindenki, de leginkább a forradalom ellenségei, kik szívesen látják, ha jelentéktelenek törtetnek előre és így ujjongva ismerik el vezetőknek azokat, kik a mozgalom legkonokabb ellenségei vagy legalább is közönyösek. Blanqui, ki leginkább személyesítette meg ezt az összeesküvési rendszert, a férfi, ki odaadását egy emberöltőnyi fogsággal fizette meg, utolsó napjaiban kinyilatkoztatta végül azokat a szavakat, melyek egy teljes programot tartalmaznak: Sem isten, sem úr!

 

III.

 


Az az elképzelés, hogy a kormányt valamely titkos társaság megdöntheti, s a helyét elfoglalhatja, oly tévedés, melytől a burzsoá forradalmi szervezetek 1820 óta sohasem voltak mentesek. De másféle esetek is vannak nagyszámmal, melyek ezt a tévedést nyilvánvalóvá teszik.

Mily önfeláldozásról, mily önmegtagadásról, mily kitartásról tettek tanúságot a fiatal Olaszország titkos társaságai. Ám a fáradhatatlan tevékenység, az olasz ifjúság minden áldozata, melyek még az oroszokét is túlszárnyalják, az osztrák erődítmények kazamatáiban a hóhér bárdja és golyója által felhalmozódott holttestek - mindez csupán a burzsoázia ravaszainak és királyságának szolgált javára.

Ugyanez a helyzet Oroszországban. Ritkán akadunk a történelemben titkos szervezetre, mely oly kevés eszközzel ért volna el ragyogó eredményeket, miként az orosz ifjúság, mely oly sok energiával rendelkezett volna és oly hatalmas tetteket mutathatott volna fel, mint a végrehajtó bizottság. A látszólag megingathatatlan kolosszust - a cárizmust - megrendítették és tehetetlenné tették a jövőre nézve az autokrata kormányzatot. És mégis igen naivak azok, kik azt képzelik, hogy a végrehajtó bizottság azon a napon, melyen Sándor cár koronája a földre hull, magához ragadhatja a kormányhatalmat.

Mások, az előrelátók, kik azon fáradnak, hogy nevüket ismertté tegyék, mialatt a forradalmárok bányában görnyednek vagy Szibériában mennek tönkre; mások, a cselszövők, a szószátyárok, ügyvédek, írók, kik időnkint száraz könnyeket hullatnak a hősök sírjára és a nép barátjaként szerepelnek, ezek azok az emberek, kik elfoglalják a kormány elárvult helyét és az "ismeretlen"-nek, ki a forradalmat előkészítette, odakiáltják, hogy: vissza!

Ez elkerülhetetlen, végzetszerű és másképp nem is lehet, mert a kormányzatnak a kegyelemdöfést nem titkos társaságok, de nem is forradalmi szervezetek adják meg. Az ő történelmi hivatásuk az, hogy a lelkeket előkészítsék a forradalomra. És ha ez megtörtént és a külső körülmények segítségül jönnek, úgy jön a végső roham, mely azonban nem a kezdeményezést magához ragadó csoportból, hanem a szervezeti kereteken kívül álló tömegekből indul ki.

1870. augusztus 31-én Blanqui kiáltványára Párizs néma maradt. Négy nappal később proklamálta a kormány összeomlását. Ámde ekkor már nem a blanquisták voltak a mozgalom kezdeményezői, hanem a nép volt az, milliók, kik elűzték az uralkodót és ujjongva fogadták a komédiást, kinek neve már két éve fülükben csengett.

Ha a forradalom megérett a kitörésre, ha a mozgalom már "benn van a levegőben" és ha már biztos a siker, úgy ezren és ezren csatlakoznak a mozgalomhoz olyan emberek, kikre a titkos szervezetek közvetlen hatást sohasem gyakoroltak. Jönnek mint a csataterek keselyűi, hogy az áldozat kifosztásában osztozkodjanak és megadják a végső döfést. A tömegek nem a komoly és engesztelhetetlen összeesküvők sorából választják ki vezéreiket, hanem kötéltáncosok és hintáslegények közül - olyannyira át vannak hatva a vezető férfi szükségességétől.

Az összeesküvők, kik ragaszkodnak a diktatúra rögeszméjéhez, így öntudatlanul is saját ellenségeik hatalomra juttatása érdekében dolgoznak.

Ám ha az itt kifejtettek igazi forradalmat, vagy helyesebben a politikai felkelést illetőleg, úgy még sokkal inkább igaz azon forradalomra vonatkozólag, melyet mi akarunk: a társadalmi forradalmat illetőleg. Ha megengedik, hogy egy erős, engedelmességet teremtő hatalom berendezkedjék, úgy ezzel a forradalmat az első lépései után feltartóztatták. Ez a kormány semmi hasznosat nem tehet, de végtelen kárt okozhat.

De hát miről is van szó, mit értünk mi "forradalom" alatt? Nem a kormányzók egyszerű felcserélését, hanem azt, midőn a nép birtokába veszi a társadalmi javakat; midőn megsemmisítenek minden kormányhatalmat, melyek mindenkor gátjai voltak az emberi fejlődésnek. Ám ez a végtelen jelentőségű forradalom megtörténhetik valamely kormány rendeletei által? Tanúi voltunk a múlt században annak, hogy Kosciuszko, a forradalmi lengyel diktátor rendeletileg megszüntette a jobbágyságot - és a jobbágyság még további nyolcvan évig fennállott. Tanúi voltunk annak, hogy a konvent, a mindenható, borzalmas konvent a feudális uraktól elvett földet és telket rendeletileg felosztotta lélekszám szerint, és mint sok más, ez a rendelet is holt betű maradt, mert végrehajtásához egy újabb, földmunkás-forradalom kellett volna, a forradalmak pedig nem rendeleti úton történnek.

Hogy a nép a társadalmi javak birtokbavételével fait accomplit teremtsen, szabadnak kell éreznie a kezeit; szolgaságát, melyet túlságosan megszokott, meg kell szüntetni, saját feje szerint kell cselekedni, és előre kell haladnia anélkül, hogy bárki parancsaival is törődnék. Ám éppen ez az, mit a diktatúra megakadályoz, legyen bár az a világ legjobb szándékú diktatúrája, ugyanakkor pedig képtelen a forradalmat csak egy lépéssel is előre vinni. De ha a forradalmi kormány, legyen bár a legideálisabb - sem új erőt, sem bármiféle előnyt nem képes nyújtani a rombolás munkájához, melyet el kell végeznünk, úgy bizonyára még kevesebbet várhatunk tőle az újjáépítésnél, mely a rombolást követni fogja.

A gazdasági átalakulás - a társadalmi forradalom következménye - nagyszerű és alapos lesz, s a jelenlegi tulajdont és kereskedelmi viszonyokat olyannyira át fogja alakítani, hogy egy vagy néhány egyén képtelen azokat a társadalmi formákat kidolgozni, melyek a jövő társadalmából fognak kialakulni. Ennek kidolgozása csupán a tömegek együttes (kollektív) szellemi munkájából bontakozhatik ki. Hogy kielégíthessék a nagyszámú, különböző kívánalmat és szükségletet, mely a magántulajdon megszüntetése után keletkezik, az ország összes szellemi erőinek egyesülnie kell. Minden kívülálló tekintély csak akadályozná az organikus munkát, melyet végre kell hajtani, s egyidejűleg a gyűlölet és egyenetlenség forrásává válna.

Itt a legfőbb ideje annak, hogy ezt az illúziót, melyet épp oly gyakran megcáfoltak, mint drágán megfizettek: a forradalmi kormány eszméjét - végleg elvessük. Itt az ideje, hogy egyszer és mindenkorra megjegyezzük magunknak azt a politikai axiómát, hogy semmilyen kormány sem lehet forradalmi.

A konventet említik nekünk, de nem szabad elfelednünk, hogy az a néhány forradalmi rendszabály, melyhez a konvent folyamodott, nem volt egyéb, mint szankcionálása oly befejezett tényeknek, melyeket a nép a kormányra való tekintet nélkül teremtett meg. Mint Victor Hugo mondotta: Danton félretolta Robespierre-t, Marat őrizte és félretolta Dantont és végül Marat-t Cimourdain - az "őrjöngő" klubok és lázadók megszemélyesítője - buktatta meg. Mint minden kormány, mely megelőzte és követte, a konvent sem volt egyéb, mint a nép lábaira láncolt golyóbis.

A tények, melyekre a történelem tanít bennünket, e tekintetben oly határozottak; oly nyilvánvaló, hogy forradalmi kormány nem létezik, és minden, ami ezt a nevet viseli, kártékony - hogy nehéz megérteni azt a makacsságot, mellyel egy magát szocialistának nevező irányzat a kormányzat ideájához ragaszkodik. És mégis, ennek igen egyszerű a magyarázata. Ugyanis ha szocialistának nevezik is magukat, úgy ezen irányzat követői mégis egész másképp gondolkoznak a forradalomról, melyet megteremteni a mi feladatunk. Nekik, miként a radikális polgárságnak, a társadalmi forradalom a jövő problémája, amelyre ma még gondolni sem lehet. Amiről lelkük mélyén álmodoznak, de mit kimondani nem mernek, az valami egészen más: uralomra juttatni egy olyan kormányt, minő Svájcban vagy az Egyesült Államokban kormányhoz, kísérletképpen néhány üzem államosítása, mit ők ravaszul "a köz szolgálatának" neveznek. Van benne valami mind Bismarck, mind az Egyesült Államok elnökévé választott szabó ideájából. Ez egy előre elkészített kompromisszum a szocialisták nagy tömegeinek törekvése és a burzsoá hajlandósága között. Szeretnék ugyan a teljes kisajátítást, de nincs meg a megvalósításhoz szükséges bátorságuk, ezért azt elhalasztják a következő évszázadra és az ütközet előtt az ellenséggel alkuba bocsátkoznak.

Mi, kik belátjuk, hogy közeledik a pillanat, mely megadja a halálos döfést, midőn a nép ráteszi kezét a társadalmi javakra, és a kizsákmányolók osztályát ártalmatlanná teszi; mi nem habozhatunk, mi testtel és lélekkel belevetjük magunkat a társadalmi forradalomba, és minthogy egy kormány, bármily ruhát öltsön is magára, csupán utunkban álló akadály - tehetetlenné fogjuk tenni, és azokat a becsvágyó egyéneket, kik fölénk akarnak emelkedni, hogy sorsunkat irányítsák, el fogjuk seperni.

Elég volt a kormányokból! Helyet a népnek, az anarchiának!